Új Szó, 1968. február (21. évfolyam, 31-59. szám)

1968-02-28 / 58. szám, szerda

K

árpát-Ukrajna festői tá> jait a nagy ország soksok vidékéről felkeresik. A múlt évben — a nemzetközi Idegenforgalmi év keretében — a szovjet kormány lényegesen enyhítette a ki- és beutazási korlátokat. így Uzshorodon a hazai turistákon kívül járt sok idegen is. Egy őra előtt néhány perccel érkezem az újonnan épült, korszerű automata gépkocsimosó szomszédságában levő benzinkúthoz. Előttem francia kocsi áll. Turisták. A gépkocsivezető türelmetlenül dudál. .Károly barátom az órájára néz. — Hiába, még nincs egy óra... — Es ez mit jelent? — Nálunk tizenkettőtől egyig tart az ebédidő. Ezt pontosan betartják ... Írás beszél... A pontosság a hivatalokra is jellemző. És nem mindig az ügyfél javára. Mert az utazáshoz nem csupán benzin kell, ami lényegesen olcsóbb az ásványvíznél. A papír, az engedély előfeltétel a terület bebarangolásához. Az útlevélosztály vezetője kedvesen fogad. Meghallgat, kikérdez, mely járásokat, városokat szeretném bejárni. Jóságosan mosolyog. Tekintetéből látom, hogy az ügy máris elintézett. De mégsem. A papír kiadásához másik papír, kérvény és néhány formalitás szükséges... Visszagondolok azokra az időkre, amikor nálunk megindult a turistaforgalom. Mennyi formalitás, mennyi papír, aláírás, jóváhagyás, pecsét kellett egy-egy út elintézéséhez. Tán a forgalom megnövekedése szétfeszíti az adminisztratív korlátokat. A kolhozelnök Az engedéllyel a zsebben most már Indulhatok a várostól alig tíz kilométernyire fekvő Rát községbe. A fő útról letérve kivert, göröngyös úton érkezünk a Harcos Kolhoz irodája elé. — Ezt is megjavítjuk — biztat lllár Ambrus, a kolhoz elnöke. — Az út karbantartása a község, a kolhoz feladata ... A szerződés értelmében már meg kellett volna kezdeni... Az elnökről hirtelenében annyit, hogy főiskolát végzett. Diplomamunkáját a talajjavítás módszereiről írta — nagvohbrészt saját kolhozában szerzett tapasztalatok, kísérletek alapján. A XXIII. pártkongresszus küldötte volt. Korát negyven évre becsülöm. Amikor szakdolgokra terelődik a szó, kimérten beszél, de szavaiban szenvedély izzik. 2. A kolhoz elnökének meghívása... Hatalmas térképet terít ki asztalán. A kolhoz gazdasága. Ujja könnyedén siklik át az egyes dűlőkön. A legelőnél megáll. — Amit itt csinálunk, Lettországban láttam. Szakaszos legeltetés. Ez a szívügye. Az alagcsövezésről beszél. A már elvégzett és a tervezett munkáról. Felsorakoztatja érvelt, hogy a lecsapolt legelő búsásan megtéríti a beléfektetett összeget és munkát. A legelőkre tervezi az istállókat, hogy az állatokat ne kelljen majd ide-oda hajszolni. „A falu szülötteire támaszkodnak.. Fejében és a papíron készek az elkövetkező évek tervel. — Es az emberek? ... Rám néz. Talán csodálkozik, hogy én e távlatok, számok mögött nem látom az embereket, sorsukat. Hiszen ők készítették a terveket, és nekik kell azokat megvalósítaniuk. — Kissé hiányoznak a fiatalok... Kifejti, hogy az idei tanévtől bevezették a tízosztályos kötelező oktatást. A fiatalok középiskolai végzettséget szereznek. Valahogy még élnek a megkövesedett nézetek, és a középiskola után nemigen tartják méltónak a mezőgazdasági munkát... Még nem egészen ment át a köztudatba, hogy a nagyüzemi mezőgazdaság már valóban képzett, nagy távlatokban gondolkodó em-* bereket követel. — Egy dolgozónk most végzi a főiskolát. A következő jelöltet már kiszemeltük. A helybeliekre támaszkodunk... Igen, a falu szülötte már első lépéseitől a kolhoz földjeit tapossa, a szülőföld levegőjét szívja. Szíve hozzánő a faluhoz, ezernyi szál fűzi a kolhoz nagy családjához ... Ismeri a szél és a felhők járását ... S ha mindez tudással párosul!... Az író jövendölése Az apró mindennapi munkában fátyol borul a szomorú múltra. Mert Kárpátalja az első köztársaság idején még Európa egyik legszegényebb csücske volt, amelynek kegyetlen sorsát Fábry Zoltán megrázó művében, az Éhség legendájában írta meg. 1930-ban Anna Seghers azonban már megjövendölte: „Adjatok ezeknek az éhségtől és rabságtól elcsigázott kárpátaljai dolgozóknak szabadságot, szabadítsátok meg őket az uraktól, s ők ezt a hegyvidéket virágzó kertté változtatják..." Ma talán közhelynek hangzik. Ám tény, hogy a szovjethatalom évei alatt több mint kétszáz üzem épült, és az ipari termelés csaknem 14-szeresére nőtt. A legfrissebb hozzáférhető adatok szerint a mezőgazdaságban két és fél ezer szakember dolgozik. S ha figyelembe vesszük, hogy az ötéves terv folyamán közel félmillió hektárnyi területen terveznek talajjavítást (lecsapolást, meszezést, feljavítást), ez a szám nem is tűnik nagynak. Annál nagyobbnak a múlthoz viszonyítva... — Kell a szakember — szögezi le a ráti kolhoz elnöke. — Es a látókör szélesítése. . Világot kell látni, tapasztalatokat gyűjteni... Búcsúzóul kéréssel fordul hozzám. — Ha felvehetnénk a kapcsolatot egy csallóközi szövetkezettel, nagyon örülnénk ... Tanulhatnánk egymástól... Vajon ki válaszol a meghívásra? KÖVETKEZIK: Szűkebb hazájában is próféta? Léván korszerű sportcsarnok 611 a fiatalok rendelkezésére {Németh J. felv.J Látogatóban Pletyka néninél Mindnyájunk kedves ismerőse és jótevője a mindenkor boldogan boldogtalantíó Pletyka néni. Különös élete megérdemli, hogy írjunk róla. A világ nagy eseményeit mellőzve csak a szomszédok, utcabeliek és ismerősök viselt dolgai érdeklik. Könyveknek, újságnak, rádiónak és tv-nek fitytyent hány, híreit az utcáról szerzi, elsősorban a kapu melletti résen és kulcslyukon keresztül Az állandó hunyorgatástól bandzsít, a hajlástól, meggörnyedt és derékfájásra panaszkodik. Időváltozáskor reuma gyötrí. E betegsége régebbi eredetű. Valamikor fontos hírszerző állomáshelye volt a padlás szellőző nyílása. Ezt aztán leépítette, nem ls anynyira a reuma, mint egy kisfiú miatt. A gyerek mit sem seftve a szellőzőnyílást célozgatta és szemen találta az éppen hírszerző működésben levő Pletyka nénit. A fél szemét elvesztette, és többé nem ment a padlásra. Estefelé és rossz Időben az utcai szoba ablakában leselkedik, a ktcsit félrehúzott függöny mögött. Ilyenkor történt, hogy a függönyt véletlenül megrántva, fejére esett a függönytartó és komoly sérülést szenvedett. A sérülés helye még most ls látszik, mivel a sebet a rárakott pókháló elmérgesítette. Nemrégen műtéten esett át, a sok fárástól megdagadt ereit kellett kiszedni. Még most is elmegy naponta az üzletbe, általában kenyérért és valamiért, de a valamit mindig elfeleftl. Második útfán betér — nem safnálva a kerülőt — a Nagyszájú nénihez, és elmondja, amit a Mindenttudónál, útközben és az üzletben hallott. Sokathallóékhoz segíteni )ár, és bizony keményen meg kell dolgoznia az úf hírekért. Szegény Pletyka néninek az evéssel vannak a legnagyobb problémái. A sok beszéd bizonyára rontfa a fogakat, mert neki valamennyi elromlott. Fájó fogain a rárakott kövek nem segítettek, a kihullottak közül pedig safnos eggyel sem talált a mögötte levő egérlyukba. A tudományok közül csak a matematikát műveli, de ezt magas fokon. Összeadásaiban, kivonásaiban, de főleg szívesen alkalmazott kombinációiban a számokat és betűket ismerős embertársaival helyettesíti. Dicséretre legyen mondva, hogy értesüléseit mindig kibővítve, kiszínezve, érdekes változatokban adja tovább. Versenyez a városi hangszóróval, sőt olykor le ts győzi. Híreit még a szomszéd falvakban ls meghallják. Fantáziáló csodákat művel, ha nincs híre, egyszerűen kitalál valamit. Sikereit méltatva és képességet előtt mélyen meghajolva vettem búcsút Pletyka nénitől. Távozásomkor megígérte, hogy ameddig mozdulni és beszélni tud, fáradságot nem ismerve folytatni fogja emberboldogtalanltó munkáját. EGRI FERENC Monoizlóy Dezíö: 17 Amikor magomra maradtam kétségbeesett erőfeszítéssel igyekeztem a két látogatás mondatait egymásba illeszteni. Sietve, kopkodva kerestem a szavakat, mert rohamosan fogyott az erőm, Semmit se tudtam megmagyarázni senkinek. Rézkobaknok se, Kőrösnek se. De mit is kellett volna megmagyaráznom? Kőrös elment. Mindig valaki elmegy. Az egész élet csupa búcsúzás. Bende, Zsuzsa. Irmo asszony, az anyám ... Géza bácsi. Lehet, hogy azóta ő is megholt. Mindenki' meghal, vagy elmegy. Ha él is, egyre megy, nincs, számomra nincs, itt fekszem egyedül oz* ágyban és a lábam ... Tulajdonképpen mi van a lábammal? Fölterjesztettek a bátorsági emlékéremre és kivégezték Gajdost. Hihetetlen... Disznóság. Ezt most már sohase lehet elfelejteni. Egyre jobban tüzelt az arcom, oztán egy nagy búra alá zuhantam. Ettől kezdve csak tompán értek hozzám a szovak, néha éreztem is, hogy valami történik, de mintha nem is velem történt volna. Valakit megfogtak, kivittek, átkötöztek. Fehér köpenyes idegenek gesztikuláltak egymásnak. Gézt. Vattát, Csipeszt! Menynyi a láza? A fehérköpenyes alakok közqtt a tatárok ide-oda szaladgáltak, hátra kötötték a kezét, bekötötték a szemét valakinek és kivégezték. Az a valaki én voltam, és néha Gajdosra is hasonlítottam. Egyszer a lábamról Is beszéltek. Egy szemüveges férfi a fejét csóválta. - Ezzel most nem lehet mit kezdeni mondta. - Azzal a másik sebbel kell törődni. Cserélni kell a csöveket. Milyen csöveket? A búra alatt gyakran meghaltam, és követeltem, hogy adják vissza a lábamat. De sokáig nem tudták megtalálni. Végül az a szemüveges fehérköpenyes idegen el kezdett üvölteni. — Mit óbégat, megvan mind a két lába, fogja be a száját! örültem, hogy gorombáskodik, mert a hangja keresztültört a búrán és más volt mint a többi hang. Ettől o kiabálástól jobban lettem, a lábamat se kerestem. Akár ki is mászhattam volna a búra alól, de nem akartam, féltem. Tudtam, hogy valami történt, s hogy csak úgy védekezhetek, ha nem tudok róla. De ez az állapot se tarthatott örökké. A kórházi bejegyzések szerint tíz napig voltam önkívületi állapotban. A rákövetkező nap megkaptam a bótorsági emlékérmet. Gajos nyújtotta ót. Legalábbis én ezzel vigasztaltam magam. Aztán teljesen kimásztam a búra alól, még mielőtt Hertelendy Ria megjelent az ágyamnál.' Olyan volt, mint egy egzotikus angyal. Ha nem lettem volna olyan gyönge, szégyelltem volna magam, de így csak tágra meredt szemekkel bámultam rá. — Na végre — ez volt az első szava. — Igen... csak ennyit tudtam mondani. — Már voltam itt, de nem engedtek be magához, akkor volt olyan rosszul, hashártyagyulladást kapott. Dehát ezt is megúszta, most már sohase fog meghalni. „Megúszta" — igen ezt már mondta valaki, ja a Kőrös és Gajdos és a front, de Ria most másképp mondta, az ő hangjában nem volt semmi szemrehányás. — Maga tudja miért vagyok itt? — Hát megírta ... meg itt is érdeklődtem, az ápolónőktől, meg az orvosoktól, tudom, hogy valami feljebbvalójának meg akarta menteni az életét és ... — Nem igoz, disznóság... közbe akartam üvölteni, de csak rekedten törtek elő torkomból a szavak... — Én nem őt akartam megmentem... Én a halál elé okartam állni, Gajdost akartam megvédeni... Nem tehetek róla... Most már semmin se lehet segíteni. — Ne izgassa magát, meglátja, hogy szépen felépül... — Nem erről van szó, nem akarok felépülni. — Dehogyis nem, hiszen azért írta a levelet... Vagy nem? — A levelet igen. — Csak két helyesírási hiba volt benne. Éreztem, hogy füJig pirulok. — A levelet nem én írtam. — Nem? — Akkor még nem tudtam írni, egy barátomat kértem meg . .. — De akarta, hogy idejöjjek, ugye? — Igeri, nagyon akartam ... Magán kívül nincs is senkim. Meglepődve nézett rám. — Nahát ez egy kis túlzás. — De így van és ezt nem kellett volna mondanom, mert... — Ne izgassa magát, majd eljövök máskor is. — Nehogy elmenjen! Még ha nem is vagyok magához való és faragatlan parasztnak tart is, fogadjon legalább barátjának, van hat gimnáziumom. Láttorr, hogy elmosolyodik, de szinte láthatatlanul, talán a pillangók mosolyognak így. — Mulat rajtam? Kedvesen fölém bajolt. — Az baj? Ha felgyógyul, maga is mulatni fog azon, amit mondott. Az életet csak betegen veszi Uyen komolyan az ember, ha egészséges, nem lehet ilyen komolyan venni. — Ped g nagyon komolyan kell venni, csak én nem értek hozzá, nem tudom, hogy lehet,.. Minden úgy összekúszálódott előttem ... Ez a háború is... A tatárjárás. — Jé, ezt még nem felejtette el? Na mit csinálnak a tatárjai? Zavarodottan néztem rá. — Hozzak könyveket? - kérdezte. — Az nagyon jó lenne... És ha lehet, né regényeket... Regényeket már olvastam, valami olyat, ami az élet megértéséről szól. Megint elmosolyodott. 18 — Jó, olyat hozok. Apró csomagokat helyezett az éjjeliszekrényemre. Mindegyik finom kis selyemszalaggal volt átkötve. - Azt hallottam, még nem ehet, ezeket azért itthagyom, legföljebb elosztja a szobatársainak. — Könnyedén felém intett. - Viszontlátásra. Ha a vizitek és a kötözések lázától és zűrzavarától magamhoz tértem, jóformán egész nap olvastam. Szerettem volna, ha észreveszi a bennem végbemenő változást. Az egészségi állapotom iránt is fokozatosabb érdeklődést tanúsítottam. A betegségem lefolyását most már többé-kevésbé ismertem. Tudtam, hogy két találat ért, az egyik keresztül szakította a hasfalat, beleket roncsolt és valamelyik bordám között a hátamon jött ki a golyó. Ezt a sebet elölről a műtét után nem is varrták be, ide kerültek a csövek. A szemüveges törzsorvos elmagyarázta, hogy évek múltán majd újból kell operálni, de ez már csak hegeket eltávolító plasztikai műtét lesz. A másik golyó a térdkalácsomba fúródott és csontot tört. Ez volt a másik sebesülés, amelynek kevesebb figyelmet szenteltek. Ha sebeimre gondoltom, minduntalan Gajdos toppant elém. Láttam, ahogy felemeli a puskáját. Érdekes, hogy kétszer is volt ereje tüzelni. De miért célzott olyan alacsonyan? Különösen az a második lövés érthetetlen. Lehet, hogy okkor már valaki ki akarta ütni kezéből a puskát. És vajon látott-e engem, látta-e, hogy én állok Rézkobak előtt? Ezt már sohase tudom megkérdezni tőle. Töprengéseimet azonban nem volt kivel megosszam. A szobatársaimat nem is láttam, többnyire haldoklók kerültek ide, és spanyolfal választott el tőlük. Legfeljebb a nyögéseiket hallottam. Az orvosok fensőséges magasságból néztek rám, nekik csak a sebeimről számolgattam be, az ápolónőknek se volt idejük, hogy velem értekezzenek. Maradt egyedül Ria, de vele szemben is elfogódott voltam. (Folytatjuk.)