Új Szó, 1968. február (21. évfolyam, 31-59. szám)

1968-02-23 / 53. szám, péntek

B udjakov a folyó partján állt, kezét mélyen ető­köpenye zsebébe süly­lyesztette, és rosszallóan né­zett a zúduló vízre, amely a csizmáját nyaldosta. Három nappal ezelőtt itt gáztoltak át a folyón, — most zavaros ára­dat hömpölygött a mederben. Két nap óta esett az eső, meg­tette a magáét. Jakimov, a lovász megszólí­totta: — Keresünk átkelőhelyet? — Nyergelj le! — válaszol­ta nyersen Budjakov. — Vá­runkl *— Mire? — Amíg a víz leapadt — És ha át tudnánk kelni? — Azt mondtam, nyergelj lel Megértetted? Megértettem ... — dünnyög­te Jakimov. — De mire vá­runk, ha átkelhetünk? — Eredjl Jakimov szakállas arca min­dig felingerelte, most pedig különösen, hogy látta vize­nyős kék szemét, nagy orrát, zsíros ajkát ós vörös haját, — kedve támadt, hogy rászóljon még: — Kevesebbet fecsegj és többet cselekedjl Jakimov morgott valami érthetetlent és elindult a lo­vakhoz. Budjakov — aki bri­gádvezető volt — ismerte a folyót, tudta, hogy az átkelést megkísérelni teljesen hiábava­ló, sőt esztelenség. Ö maga is elindult a lovász után, segített neki lemálházni, ós a lovakat ellátni. Négy lovuk volt, két nyerges és két málhás, a geo­déziai brigádnak vittek élel­met és felszerelést a támasz­pontról. Budjakov rossz hangulatban volt: a főnök is veszekedett vele, a brigád se tartotta a határidőt, közelgett a tél, nemrég egyik lovukat egy medve széttépte — azért se mondott a főnök köszöne­tet... most meg ez a meg­áradt folyói Az eső már elállt, a hegyek felől elvonultak a felhők, a fák között felbukkant az ég zománcos kéksége. Tüzet gyújtottak, teát főztek. Besötétedett. A tajga egész a tűz közelébe osont, Budjakov hallgatta a folyő zúgását, igye­kezett megállapítani a zajból; apad-e a víz? Amikor megér­keztek, a folyó zúgása még tá­voli mennydörgéshez hasonlí­tott, a víz köveket görgetett a mederben. Most már a menny­dörgés alábbhagyott, „apad ..." állapította meg Budjakov. — Eredj, nézd meg a lova­kati — mondta a lovásznak. — Mit nézzek rajtuk ...? — ellenkezett lustán Jakimov. Budjakov alig tudta megáll­ni, hogy ne vágja hozzá a konzervesdobozt. Annyira el­lenszenves volt neki ez a sző­A tűz lángja magasra lob­bant. Budjakov felnyitotta a szemét. Iván ismét ott ült már a tűz mellett, vadászkésével forgácsot aprított. Arcvonásai­ban most volt valami gyermeki, valami rokonszenves. Budjakovnak eszébe jutott, mennyire megszidta, mert az egyik ló hátáról a málha a szakadékba zuhant és elza­varta, hogy menjen, keresse meg. Ö maga tovább ment, Iván pedig csak késő este tért Iván felült. — Nem alszom — mondta és ujjaival a szakállába túrt. Bizalmatlanul nézett a brigád­vezetőre. Azt várta, hogy me­gint elküldi a lovakhoz. — Aludj csak ... — Nem alszom... a lá­nyaimra gondolok... — mondta Jakimov. Szóval lányai vannak Jaki­movnak. És biztosan felesége, aki vár rá valahol. Ez a gon­dolat, hogy valahol egy asz­\7WiWV liüd MONAfZTIROV rös arcú, zsíros ajkú ember, akinek rőt szakállán most ke­nyérmorzsák fehérlettek. — Tedd, amit mondtam! — kiáltotta. Jakimov lomhán felállt. — Te meg ne ordíts! Mindig ordítasz! Minek ordítozni? Elindult, hogy megnézze a lovakat. Budjakov száraz gallyakat vetett a tűzre. A lán­gok felcsaptak, majd újra ösz­szezsugorodtak. A brigádveze­tő lefeküdt a pokrócára és le­hunyta a szemét. Huszonnyolc éves volt, tíz éve dolgozott a geodétáknál, munkásként kezdte és most már brigádvezető. Ismeri jól a tajgát; esőben is tud tüzet gyújtani, halat fog a hegyi pa­takokban, ismeri az állatok nyomát és iránytű nélkül megy át a legsűrűbb vadonon is. A tajga viszont nem szereti az ügyetleneket, a lustákat, a gyávákat. Itt az a törvény: aki nem tud alkalmazkodni a tajga törvényeihez, vagy el­megy, vagy belepusztul... vissza akkor a táborba. Iván­nak általában semmi se sike­rült. Nem tudott semmit meg­tanulni, elsajátítani társaitól. Valami állandó ellenállás élt benne mindazzal szemben, amit neki a brigádvezető uta­sításként mondott. És minél indulatosabb volt vele szem­ben Budjakov, annál gorom­bább volt ő is. Ez ingerelte a brigádvezetőt és nem hagyta őt nyugton; lépten-nyomon piszkálta Jakimovot. — Hol vannak o lovak? — kérdezte. — Ott... — intett a fejé­vel Jakimov, anélkül, hogy fe­léje fordult volna, majd abba­hagyta a faragást és lefeküdt ő is, nyakig belebújt lélekme­legítőjébe. Budjakov látta lá­bain a kitaposott csizmát és látta a vörös tarkóját. Felállt, megpiszkálta a tüzet, majd is­mét leült eléje. — Alszol? Iván felkönyökölt. — Miért? — Semmi... csak úgy kér­deztem, alszol-e? szony várja ezt a szakállas Ivánt, csaknem hihetetlennek tűnt számára. Ivánra nézett. Annak az arca most szinte el­lágyult, szeme szomorú volt, és Budjakov először vette ész­re, hogy Ivánnak szép szeme van — nagy, és kék színű. Ha megborotválnák, megnyírnák, egész más ember lenne. Orra hatalmas, ajkai duzzadtak — de hát mit számít az? Meg­próbálta elképzelni szakáll nélkül. — Feleséjged van? — Van ... válaszolt kész­séggel Iván. Belső zsebéből egy celofán tasakot, abból egy fényképet kotort elő. — Nézd! A képről kedves arcú, fia­talasszony nézett rá. Egyenes tartással ült, a háttérben fes­tett pálmafa előtt, lábainál két ijedt szemű kislány. — Ikrek? — Ikrek. Ólja és Léna ... " Melyik Ólja? Iván ujjával az egyik kis­lányra mutatott. — Honnan ismered meg? Óljának anyajegy van az arcén. — Itt nem látszik. — Az asszony írta ... 6 pon­tosan tudja... Budjakov visszaadta a fény­képet. Iván egy Ideig a kezé­ben tartotta, majd visszatette a borítékba. i—' Neked van gyereked? — Egy kislány ... — Hogy hívják? Iván arcán élénk érdeklő­dés tükröződött. — Óljának... — mondta a brigádvezető. — Óljának? — kiáltott fel Iván. — Nahát, lám csak, egy­forma nevük van! Budjakov elmosolyodott. Szeretett volna most mesél­ni a kislányáról, elmondani, hogy milyen okos, mi mindent tud, de zavarban volt. — Menjünk aludni ... — mondta végül. — Holnap olya­nok leszünk, mint az őszi le­gyek! — Menjünk... — hagyta rá Iván, felállt, ós figyelmez­tetés nélkül indult a lovakhoz, majd visszatért és lefeküdt, feje búbjáig betakaródzott ós csakhamar elaludt. Budjakov még sokáig ült a tűz mellett, Időnkónt megko­torta, gallyat rakott tá, majd úgy szunnyadt el, ülve, feje a mellére bukott. ... Arra riadt fel, hogy a lo­vak a víz partján csörömpöl­nek. A fák között már szürke volt az ég: hajnalodott. — Ébresztő! — lökte meg gyengéden az alvó Ivánt, aki­nek nem nagyon tetszett a ko­rai ébresztés, álmosan törölte meg a szemeit. Fél óra múlva, sebtében el­fogyasztott reggeli után, mál­háztak. Átvergődtek a folyón, majd keskeny ösvényen ha­ladtak tovább. Elöl ment a brigádvezető, fütyörészve ós a kis karavánt Iván zárta le. Különös csodálkozás fénylett a szemén, és kancája gyeplő­jét sem rángatta, mint egyéb­kor szokta. A ló pedig élvezte a viszonylagos szabadságot, könnyedén, kecsesen lépdelt, de nem maradt le a többiek­től... ANTALFY ISTVÁN fordítása Monäzlôý Dezíő: — És nem volt semmi köztetek - kér­dezte Gojdos. Akkor még nem érkeztem a csókoló­zósig, Gajdosra néztem, láttam, hogy ég az arca. — Semmi — mondtam gyorsan. — Most igazat mondtál, a többiek mind hazudnak. — Milyen többiek? — Azok, akik mindenfélét összevissza fecsegnek a nőkről. A nőkhöz nem lehet hozzáérni. A nők mások, mint mi. Már a nyelvemen volt az ellentmondás, de az utolsó percben meggondoltam ma­gam. — Ezt hogy érted? - fordítottam kér­déssé az ellenkezésemet. — Az édesanyám is nő, nem lehet az édesanyákat megérinteni. Igy még sohasem hallottam nőkről beszélni, egy pillanatra eszembe jutott a nyúlfűvel borított sír, s alatta anyám ... A tücskök is eszembe jutottak, valamikor én is ilyen rejtélyesen gondoltam a nők­re, de jött Irma asszony. Később mégis minden elölről kezdődött. Lehet, hogy van olyan titok, amit csak Gajdos tud, s amit én már nem értek, mert összeke­veredett bennem. — Sorakozó — bömbölt közénk a hang­szóró. A megkezdett beszélgetésünket és az egymás iránt ébredő bizalmat mégse tud­ta megzavarni. Történt azonban valami, amely örökre eltorlaszolta az utat Gaj­dos felé. Puskavizitre sorakoztattak. Nyugodtan mentem. Rézkobak velem mindig meg volt elégedve. Ugyanakkor Gajdos szá­múra egy ilyen szeml« az eleven inkvi­zíciót jelentette. A mai szemlén még sá­padtabb volt, mint máskor. Szerettem volna biztató pillantást küldeni felé, de elfordította a fejét. Elsőnek engem lép­tetett ki a sorból Rézkobak. Futólag vé­gignézte a fegyveremet. — Rendicsek - mondta — Gajdos! Gajdos szinte kitántorgott Rézkobak e!é. — Hogy megy maga Gajdos, mint a pacsirta a havon, ha azt mondom kilép­ni, akkor pattanjon, mint a ruhatetű. — Undorral kezébe vette Gajdos puskáját. Egy ideig nézegette, fejét csóválta, majd rám mutatott. — Nézzen bele! Belenéztem. — Mit lát benne? — Jelentem alássan, azt amit a törzs­őrmester úr. — Helyes. És mit gondol Gajdos, mit látunk benne mind a ketten? Gajdos rémülten pislogott ránk. — Nem tudja mit? Hát én megmon­dom, szart. Érti? Mert maga egészben az, Gajdos. Pedig egy ilyen puskát meg­tisztítani nem tart tovább, mint ahogy a valagamhoz kapok. Gajdos csak állt némán és ide-oda rándította a fejét. — Magához úgy passzol a katonaság, mint vakhoz a tetűfosás, de az atyaúris­tenit én majd megtanítom kesztyűbe du­dálni. Feküdj! Fel! FeküdjI Feli A sok üvöltésbe végül is belefáradt, a többieknek nem is nézte meg a puská­ját, oszoljt vezényelt. Én azonnal Gajdos után indultam. Gyűlölködve elfordult, amikor a közelébe értem. — Ne haragudj, nem mondhattam mást. Hát nem érted, teljesen mindegy, akármit mondtam volna. — Hát persze, mert mind csalók vagy­tok, vagy nem? — Én megértelek ... — Fütyülök a megértésedre ... Gyűlöl­lek — szenvedélyesen szembefordult ve­lem, aztán leakasztotta válláréi a fegy­vert és felém dobta, alig tudtam elkapni. — Itt a puskád, zabáld meg. Értetlenül meredtem a puskára. — Ez a tiéd, a szemle előtt kicserél­tem. Mert már majdnem bedőltem nek­tek. Azt hittem valóbon bennem van a hiba. A te puskáddal eddig sohase volt baj, de most, hogy az én vállamop lógott, egyszerre összekcszolódott. Akkor vettem csak észre, hogy Gajdos puskája lóg a vállamon, Odanyújtottam neki. — Ne haragudj, én nem tehetek rója, ha odamegyek Rézkobakhoz és bejelen­tem, hogy összecseréltük, még nagyobb zűr lesz belőle. Gajdos a vállá-n akasztotta. — Nem akarok többet beszélni ve ed ­mcndta és faképnél hagyott. Hát persze az igazságtalanság ritte­netesen tud égetni, de én mit vétkeztem Gajdos ellen? Nem tudtam rájönni, ez azonban a kettőnk viszonyán semmit sem jav'tott. És nemcsak ez bosszantott. Az első ki­menőt Bagi és Kőrös kapták a szaka­szunkból. Kőröst még megé tettem, ó volt a legjobb az éleslöv,észetben és a puska­fogási gyakorlatoknál is kitett magaért. De Bagi? Rézkobak nagynn is kétku­lacsos politikát folytat. Előttem úgy tesz, mintha nem szívlelné Bagit. de szabad­ságra mégis őt küldi és nem engem. A szabadságról visszatérőket az én fenntartásaim ellenére is nagy érdeklő­déssel fogadtuk. Rajtuk keresztül mintho előttünk is kicsit kinyílt volna a kaszár­nya ajtaja. Kőrös igaz úgy tett, min.ha megkukult volna, de Bagiriak helyette is járt a szája. — Ilyen klassz nőink vo'iak apafejek ­hajlítgatta a ka;jót Bagi és vastag szi­vart húzott elő c blúz zsebébői. — Volt kaja, p'ja, minden . .. — És milyen pók voltak? Olyanok... — Fenéket, úri nők voltak, ők fizették a vacsoránkat is ... Bosszantott, hogy Bagi mondanivalója engem is érdekelt, de Gajdos egyene­sen tüntetőleg hegyezte a fűiét. Ez szá­momra annál érthetetlenebb volt, mert tudtam, milyen véleménye van a nőkről. 10 Szerettem volna valamivel belekötni Bagiba, de mindenki az ő szavát leste, szóhoz se lehetett jutni. Pedig amit iron­dott, elejétől végig szemenszedett ha­zugságnak bizonyult. Ezt azonban csak egy hét múlva tudtam meg. Megint va­lami magas rangú tisztek látogatását vártuk, s fel kellett díszítenünk a kaszár­nyát. Ezzel a munkával a szakaszból Kőröst és engem bíztak meg. Igy egész nap egymás sarkában jártunk, cipeltük a színes papír-girlandokat. A beszélgetés mégis nehezen indult. Én nehezteltem Kőrösre, hogy Bagival együtt voltak sza­badságon, és ez a neheztelés némi gya­nakvással is keveredett. A köztünk lapu­ló csendet Kőrös unta meg előbb. - Ügy dolgozunk, mint a sült halak. - Meg kell szolgálni a szabadságot — mondtam. - Én megszolgáltam — tette le a fes­tékes vödröt a kezéből Kőrös — és élesen a szemembe nézett. Volt valami a né' zésében, ami Bendére emlékeztetett. - Bagi is megszolgálta. - Bogihoz semmi közöm. Bagi szaf ember... ÉS különben is ha akarod tud* ni, amit a szobában mesélt, abból egy szó sem igaz. - Nem? — alig tudtam türtőztetni d kíváncsiságomat. - Együtt voltam vele elejétől végig... - És? - És nem voltunk semmiféle úri dámá­val. Nyilvánosházban voltunk reggelig. Kőrös vallomása erősen lelassította a munkatempónkat. Milyen is lehet egy nyilvánosház? — töprengtem magamban. Ha egyedül képzelődtem róla, beleillett a Tatárjárásba, leginkább egy különösen megvilágított kínzókamrára hasonlított. A sejtelmes félhomályban én a tatár urak között ültem: „Aztán egy oldalra vezet­ték az urakat és úrnőket, más oldalra a parasztokat. Elvették tőlük amijök volt, aztán karddal és baltával mind megölték, csak két lányt hagytak életben, hogy mulassanak velők." (Folytatjuk.)

Next

/
Thumbnails
Contents