Új Szó, 1968. február (21. évfolyam, 31-59. szám)

1968-02-02 / 32. szám, péntek

Ennek a történetnek élményei az 1914-es világháború első évére nyúlnak vissza; az író akkor egy kórházvonaton teljesített szolgálatot. Sebesülteket szállították Krakkó és Przemysl térségéből Lubltnba, majd onnét tovább Oroszországba. A

lublini pályaudvar tele volt mahorkafílsttel, csajkacsörömpöléssel, csizmadobogással, fegyverzörgéssel. De elég volt az embernek kilépnie a város széles utcájára: csönd és orgonaillat fogadta. Az ember levette a sapkáját, megtörölte a kemény sapkaellenzőtöl vörös csikós homlokát, egy mélyet lélegzett, és kénytelen volt megállapítani: „Nem, ez csak lázálom lehetett! Egyszerűen képtelenség, hogy háború van!" Ha fölnézett az ember, fecskéket látott a tetők fölött tovanyilallni. Bárányfelhők lebegtek a kék ég végtelenjében és tűntek el az épp olyan kéklő messzeségben, anélkül, hogy a földet megfosztották volna akárcsak egyetlen napsugártól is. A Szakszonszkij-kertben a fúvós zenekar operaegyvelegeket próbált. A hangok szétáradtak a városra boruló csöndben. Valahonnan a Wieprz-folyóhoz lejtő egyik sikátorból, a szűk ajtós kerítések felől ismerős dal hangzott föl. A kertajtók fölött kovácsoltvas lámpások himbálóztak. Orgonavlrág bugygyant ki a kerítés lécei közt, és reggeltől-estig szóltak a harangok. Húsvét volt éppen. Ünnepnapok követték a nagy zűrzavarban, porban csak imént lezajlott csatát. Jóllehet a ragyogó tisztára kitakarított kórházvonaton még most is előkerült itt-ott a fékfogantyún fennakadt, vérrel átitatott vattacsomó vagy kínokban szétmorzsolt cigarettacsonk. Elmentünk misére a bernáthegyi szerzetesek templomába. Színpadiasan hatott itt minden: a ministránsok csipkeinge, az égszínkék brokátba öltöztetett kisded Jézus körül hegyekbe torlódó orgonafürtök, a latin imákat mormoló papok, az orgonabúgás. Az imádkozó öregasszonyok szemében vakbuzgóság: csodára várnak, arra, hogy Isten majd megszünteti az egész világon a robotot és nyomort, és gondoskodik róla, hogy az ember végre kiegyenesíthesse a derekát a mosóteknő mellett és rámosolyoghasson a szappanbuborékokban megcsillanó napsugárra. Számukra mákonyos önáltatás volt a hit Meddő képzelődések világa a fáradt embereknek. Nem láttak más kiutat, ezért minden józan eszük és élettapasztalatuk ellenére, fanatikus makacssággal hitték, hogy Istenben testesül meg az igazság. De hát miért tétovázik ez az emberek kitalálta Isten, miért nem egyengeti el az emberi lét véres és fojtogató káoszát, miért hallgat, mért nem avatkozik bele a dolgok menetébe! És mégis — hittek abban az Istenben, holott már évszázadok óta tétlen maradt. Az emberek olyan mondhatatlanul vágytak a boldogságra, hogy a boldogság költészetét a vallással helyettesítették, zokogó orgonabúgással, tömjénfüsttel, ünnepélyes fogadalmakkal. Húsvét első napján Ljolja Kuzminával, az ápolónővel és Romanyinnal, a szanitéccel, aki békében diák volt, kimentünk a városon túl, Wieprz partjára. Az út mentén kék katángvirágok himbálóztak. Az ég alján felhők tornyosultak, akár a havasok. A Wieprz partján szalmatetejű kunyhó állt. Fűzfasövényén halászháló száradt. Barna madárkák ültek rajta, a szikkadt hínárt csipegették róla. Ahogy közeledtünk, ijedten felröppentek és fölébresztették az ablak tövében veszszőbölcsöben pihenő csecsemőt. A csöppség sírva fakadt. A kunyhóból fiatal parasztasszony lépett kl, feltűrt csíkos szoknyában. Amint megpillantott bennünket, megtorpant, kezét a mellére szorította. Egy ócska teknő alól vén, szürke kuvasz bújt elő, ásított és csodálkozva kémlelt a bölcsőbe. Meggyőződvén róla, hogy minden rendben van, öreg sárga szemét ránk emelte, és szorgalmasan bolhászkodni kezdett. — Nyughass, Szürke! — szólt rá az asszony félhangon, a gyermeket karjára vette, aztán felénk fordult; arcán olyan barátságos mosoly fénylett, hogy önkéntelenül visszamosolyogtunk rá, de egyetlen szót sem szóltunk, csak álltunk némán. A menyecske zavarában tejjel kínált bennünket. Megköszöntük ás beléptünk a kunyhóba. Odabent minden fából volt, nemcsak a falak, a padló, az asztal, a lócák meg az ágy, hanem a tányérok is, az ablakpárkányon heverő fésű, a sótartó és az olajmécses a szentkép előtt- Ezek a fából való tárgyak csak fokozták a szegénység és a tisztaság benyomását. Ljolja ölébe vette a gyermeket, a háziasszony pedig lement a pincébe és egy harmatbefutotta kancsóban tf>iet hozott fal. Letörölte az asztalt; míg föléje hajolt, a napsugár ott villódzott szőke haján. Néztem ezt a hajat: hullámos volt és finomszálú. Az asszony megérezte pillantásomat, fölemelte a szemét, szürkészöld, szégyenlős szemét. És ebből a tekintetből, meg két másik ismertető jelből — amelyről még szó lesz — megéreztem, hogy a kunyhóban csöndes, bár szegényes boldogság lakik. A második figyelmeztető a gerendán függött: kis szalmavirág koszorú, vékony viaszgyertyákkal. A gyertyakelyheket nagy bíborszítű bogáncsvirágok pótolták, ezek tartották a még meggyújtatlan gyertyákat. — Mi ez? —' kérdeztem a háziaszszonyt. — Micsoda remekművű kis csillár? — A, csak amolyan játék — felelte zavartan. — meggyújtani nem lehet. Az uram fonta, hogy vidámabb legyen a kunyhó. Kosárfonó az uram, fűzfaveszszőből kosarakat meg székeket csinál, a múltkor még egy parazolt is font javorszkája kisasszonynak. Rományin nem tudta, mi az a „parazol", és nagyot nevetett, mikor meghallotta, hogy egyszerűen — napernyő. Ekkor nyílt az ajtó és egy nyurga, fiatal paraszt állt a küszöbön. Ez volt a harmadik ismertető jegy, amiről szólottam volt. Zöldhímzéses, fehér bőrmellényt viselt, hanyagul a vállára vetve. Feltűnően szikár volt, és éppen olyan szégyenlősen mosolygott, mint a felesége. — Ez Sztasz, az uram — mondta az asszony. — Kicsit félnótás a lelkem. Sztasz némán meghajolt, a magával hozott vesszőnyalábot a sarokba állította, asztalhoz ült, és sorban, figyelmesen megnézett bennünket. A nyitott ablakon pacsirtaszó hallatszott be. Ott cikáztak a zöld búzaföldek fölött, nyílegyenesen csaptak a magasba, hogy eltűnjenek az ég kékjében. Sztasz kipillantott, elmosolyodott. — A segítőink — mondta. — Pacsirták. — Hogyhogy segítők? — kérdezte Ljolja. — Örömmel töltik el az embert munkája közben — felelte Sztasz ugyanazzal a szelíd mosollyal. — Én magam nem láttam, de azt beszélik, van köztük egy aranycsőrü, az a vezérük. — Sztasz! — kiáltott föl az asszonyka szemrehányóan. — Ki talál ki ilyesmit? — Mondják ... Azt is mondják, a pacsirták talán most ls megszabadítanak majd a háborútól, mint Dühöngő Jankó király idején. — Ne traktáld ilyen mesékkel az urakat — intette a felesége. Sztasz nem válaszolt. Csak sokatjelentően mosolygott és ujjaival dobolt az asztalon. — Jól van no — mondta kis szünet után. — Aki nem hiszi, hát ne higgye. Am annak, aki elhiszi, tán könnyebb lesz az élete. Jankó király, a Dühöngő, haddal támadt egy szomszédos országra, és abban az országban csupa paraszt lakott, szántóvető paraszt. Ogy, a fehér darőcruhájukban, szénahányó villájukkal védekeztek Jankó lovagjai ellen. A lovagoknak vaspáncéljuk volt, és réztrombitát fújtak, kétélű kardjukkal egy ökröt egyetlen csapásra kettéhasítottak. Igaztalan háború volt ez, olyan igaztalan, hogy a föld nem akarta befogadni az embervért. A szántóföldekről, mint az üvegről patakzott le a vér, és a folyóba ömlött. Százszámra hullottak a parasztok, kunyhójuk leégett, asszonyuk megtébolyodott a fájdalomtól. De élt akkor a parasztok közt egy öreg, púpos muzsikus, aki a magakészítette hegedűjén lakodalmakban muzsikált. Azt mondta a púpos: „Létezik a világon mindenféle madár, még paradicsommadár is, de a legkülönb mind közt a ml pacsirtánk, mert ő a parasztok kedves madara. Énekel a földeknek, és a vetés dúsabb lesz és kövérebb. Énekel a szántóvetőknek, hogy könnyebbnek érezzék az ekevasat, és az aratóknak, hogy elnyomja a kaszájuk suhogását és fölvidítsa szívüket. A pacsirták fölött egy egészen fiatal, a legeslegkisebb parancsol, de annak a csőre színarany. Hozzá kell fordulnunk segítségért. Ö nem fogja megengedni, hogy a parasztok ilyen rusnya halállal pusztuljanak. Ö mindnyájunkat meg fog menteni, testvéreim, megmenti asszonyainkat, gyermekeinket, meg a zöldellő földjeinket." Erre a parasztok követeket küldtek a pacsirtához. — Miféléket? — kottyant közbe az asszony váratlanul. — Mindenféleket. Verebet, fecskét, bizony még kopaszfejü harkályt is, azt, amelyik Ljurbatovban átkopácsolta a fakeresztet. És lám — Sztasz mosolygós pillantást vetett ránk — egyszerre csak ezer meg ezer pacsirta szállt a parasztok országa fölé, ellepték a tetőket, és így szóltak az asszonyokhoz: „Anyák, feleségek, testvérek és szeretők, mit adnátok azért, hogy véget érjen a háború?" Mindent! mondták az asszonyok. „No, ha így van — mondták a pacsirták — akkor szedjetek össze minden kötő- meg hímzőfonalat, ami csak akad a háznál, és vigyétek ki a mezőre." Éjszaka aztán sok ezer pacsirta repült a rétre, fölragadták a gombolyagokat, Dühöngő Jankó serege fölé szálltak, és kibontva a gombolyagokat, sűrű csapatokban elkezdték körülkeringeni a lovagokat, és úgy körülfonták őket, mint pók a legyet. Ezek eleinte még szét tudták tépni a fonalakat, de a pacsirták egyre szorosabban szőtték körül őket, míg csak a földre nem rogytak és mozdulni sem bírtak, csak köpködték a gyapjút, ami eltömte a szájukat. Erre összesereglettek a parasztok, elvették a lovagok páncélját meg kardját, őket meg halomba dobálták, szekerekre, elvitték az országhatárig, és ott behajították őket a folyón túli szakadékba, mint a szemetet a gödörbe. Jankó, a Dühöngő, annyi fonalat nyelt, hogy belekékült és megfulladt, minden jótét lélek örömére. És azóta soha többé nem volt háború abban az országban. Sztasz elhallgatott. — Föl kellene nekünk is kerekednünk — mondta később tűnődő mosollyal —, hogy megkeressük azt az aranycsőrü pacsirtát. Beesteledett már, mire kiléptünk a kunyhóból. Az asszony elkísért bennünket az országútig. Sztasz otthon maradt, kiállt az ajtóba, pipára gyújtott, és nézett utánunk. Egyik útkereszteződésnél elbúcsúztunk. A nap akkor nyugodott le a Wieprz túlsó partján. Az elcsöndesedett erdők és mezők fölött most kúszott föl a hold ezüst sarlója. Az asszony kezét nyújtotta. Magam sem tudom miért, de lehajoltam és megcsókoltam ezt az érdes, friss kenyérlllatú kezet. Nem húzta el. — Köszönöm — mondta egyszerűen és rám emelte nyugodt tekintetét. — Jöjjenek el máskor is, de biztosan. Sütök maguknak mézeskalácsot. És Sztasz majd fog halat a Wieprzben. Megígértük. De másnap a kórházvonatunk Sledlicébe indult, onnét tovább irányították Varsóba. Sztaszt és fiatal feleségét soha többé nem láttam. (Kardoss Tilda fordítása/ Alois Moravec: Tél a falun. (Fametszet.) 01 1988. n. 2. 10