Új Szó, 1968. január (21. évfolyam, 1-30. szám)

1968-01-12 / 11. szám, péntek

Cáradságos utazást követően, remekül átaludtam az első szkopjei éjszakát. Csak másnap nyílt tágabbra a szembogaram. Megtudtam, hogy ezen a nyugalmas decemberi éjjelen Macedónia fővárosát hat kisebb, mintegy 3—4-es erősségű földrengés érte. — Ilyesmit már fel sem veszünk. Ki tudja, hogy 1963 óta ez már a hányadik ... S hol van attól ... — legyintett a Grand Szálló recepciójának vezetője. Meglepődtem, hogy nem hivatkozott Debárra, amelyet november végén ugyanolyan pusztító erejű földlökés ért, s amely innen légvonalban alig van száz kilométernyire. — Ne csodálkozz, — olvasott a gondolataimban a velem tartó Pilcz Nándor, az újvidéki Magyar Szó belgrádi tudósítója. — Végeredményben a négy évvel ezelőtti katasztrófa ezer emberéletet követelt, míg a mostani legfeljebb tizet. Meg aztán az első napok hírei nem adtak teljes képet az elemi csapás méreteiről ... f\ebár a hegyek között, közvetlenül a jugoszláv— " albán határon meghúzódó, mintegy hatezer lakost számláló kisváros. Főként albánok, részben förökök és macedónok lakják. A külvilággal nagyon rossz utak kötik össze, vasútja egyáltalában nincs. Ez is magyarázza, hogy országos és ami ettől többet mond, macedóniai viszonylatban is gazdasági és kulturális fejlettségben, életszínvonalban elmaradt. A környékre ez méginkább vonatkozik. A várost számos hegyi falu koszorúzza, amelyeknek lakói szegény pásztorok, vagy favágók. Télidőben hónapokig el vannak vágva a világtól. Nem a véletlenen múlott tehát, hogy a november 30-i földrengésről szóló első hírek csak a városról adtak számot. így is gyászosak voltak már ezek az első jelentések is. Néhány másodperc leforgása alatt heten vesztették életüket és a városka majd 2500, többnyire vályogtéglából és kőből emelt épületéből csupán 34 maradt sértetlenül. A környező falvakból jóval később futottak be az első hírmondók. Az összkép tán egy hét elteltével alakult ki. Ekkor már világos volt, hogy az elemi csapás nemcsak Debárt sújtotta, hanem a környező hegyi falvak zömét is, úgyhogy több mint 60 000 ember maradt hajlék nélkül. Ez a katasztrófa tehát következményét tekintve súlyosabb mondjuk a legutóbbi nagy csallóközi árvíznél. S Jugoszlávia déli csücskében a helyzetet nehezítette, hogy az e vidéken általában nagyon zord tél már ott ólálkodott az ablakok alatt. December derekán már amerre csak tekintettem, havas volt a táj s a hőmérő higanyszála éjjelenként mélyen a fagypont alá süllyedt. E

z okozta a legnagyobb gondot. Az embereknek csak a tört része zsúfolódhatott össze néhány épen maradt fabarakkban. 30—40 menekült szorongott olyan szobákban, amelyek 2—3 munkás számára készültek. A helybenmaradottak többsége viszont csak fészerekben és sátorokban húzódhatott meg, ahol aligha lehetett a hidegtől aludni. A gyors segítség ellenére 2—3 kisgyermek ennek következtékarítást, az egészségügyi asszanálást és a sátorok felállítását követően a debáriak — akik közül sokan kiváló, Balkán-szerte ismert kőművesek — és a máshonnan ide siető szakmunkások, illetve a hadsereg alakulatai fő feladatukat látták abban, hogy létrehozzák a hozzávetőleg 3500-nyi evakuált hazaszállításának feltételeit. Ezért lázas ütemben épültek a fabarakok, a szerelhető nagy hangárok. A hegyekben azonban sokkal nehezebb volt a helyzet. Az első napokban még az élelmiszer-ellátással ls voltak bajok, mert a földrengés következtében összedőlt egy fontos közúti híd. Még nehezebb az építőanyagot eljuttatni ezekbe a falvakba, hiszen télidőben a nyaktörő hegyi ösvényeken még öszvérek segítségével sem boldogulnak. Mit lehetett mást tenni, a lakosság engedélyt kapott a szükséges fa ingyenes kitermeléséhez, önerejéből földbarlangokat (zemljankákat) épített az összeroskadt viskók helyébe. Egyébként — s úgy hiszem, ezt joggal állították a helybeliek — a szegénységről árulkodó viskóknak köszönhető ezúttal, hogy a falvakon halálos áldozat nem volt. Az élelmiszer-ellátás most már jó. A mentőegységek mindenüvé eljutottak és fontos, hogy epidémia nem tört ki. Több szakorvos és egy mozgó műtő van Debárban. Ez annál ts inkább szükséges, mivel a helybeli kórház megrongálódott. A betegeket, illetve a földrengés 70 sebesültjét átszállítottuk Ohridbe — így válaszolja meg első kérdéseimet Muratovski Doksim, a Macedón Népköztársaság Tájékoztatási Titkárságának vezető dolgozója. — Az épít' kezest illetően annyit mondhatok, hogy december végéig elkészülnek a barakkok, illetve tlz nagy hangár. Így biztosabb fedél alá juttatjuk az embereket és megkezdődhet a visszatelepítés is. Az anyagi kár több milliárd régi dinárra tehető. Bár köztársaságunk vállalja a helyreállítási munka dandárját és ennek érdekében egy százalékkal emeli a forgalmi adót, természetesen szükség lesz az egész ország népének összefogására. Ennek, éppen úgy, mint a külföldi szolidaritásnak gyakorlati megnyilvánulásait már köszönettel nyugtázhattuk. A lakosság lassan megnyugszik, bár a minap is volt egy erősebb földlökés és összedőlt néhány megrongálódott épület. Az elmúlt két hét leforgása alatt különben majdnem ezer kiseb-nagyobb földrengést jeleztek ezen a tájon a szeizmográfok ... uratovski elvtárs nyugodt, csendes hangon ,

T* magyaráz. Minden kérdésemre tüzetes választ ad. A fontoskodásnak még csak a nyomát sem vettem észre rajta. Sőt úgy tűnik, mintha a történteket túlságosan szenvedélytelenül mondaná el. De beszélgetésünk vége felé, a szkopjei földrengésre vonatkozó egyik kérdésemre adott válasza e gyanakvásom miatt alaposan megszégyenített. 1963. július 26-án hajnali 5,17 órakor Muratovski elvtárs elvesztette a szüleit, a feleségét, a bátyját és a fia súlyosan megsebesült. Ö maga azon a borzalmas hajnalon még Belgrádban volt. De nagyon, nagyon jól tudja, hogy mi a földrengés... GALY IVÁN ben tüdőgyulladásban meghalt. Furcsa, de való, a fedél nélkül maradtak ugyanakkor nem voltak hajlandóak ideiglenesen beköltözni a várostól 4—5 kilométernyire levő üdülőtelep teljesen sértetlen épületeibe. Az emberek abban a tévhitben éltek, hogy a földrengést az a számtalan melegvizű, kénes gyógyforrás okozta, amely gomolygó gőzfelhőt pipálva, ott buzog az üdülő környékén. A mentési munkálatok első szakaszát, a romeltaKÉPEK A FÖLDRENGÉS NAPJAIBÓL ILIappal árnyékban 40 fok " alatt van a hőmérséklet, a levegő fülledt, szinte párás. A csendes, lágy, égszínkék óceán víztömegei sem hűsítenek. Sárga, homokos partját festői pálmák szegélyezik. A végtelen víztenger üdítő frissessége csak estefelé érezteti hatását. Ilyenkor az esti dagály tengeri rákok sokaságát veti partra. Az égen a hunyorgó, sápadt csillagok között hiába keressük Dél Keresztjét, de a földön mindjárt a hátunk mögött emelkedik, egy valódi kereszt. Hasábalakú tartóoszlop választja el egymástól a Dél Keresztje szálló vendégszobáit és éttermét. Cotonou Dahomey legnagyobb városa, az ország gazdasági fővárosa. A bankok és a kereskedelmi társaságok központja, forgalmi gócpont: kikötője, repülőtere és pályaudvara van. A hivatalos főváros — Port o Novo mintegy harminc kilométerrel távolabb fekszik. Az európai negyedek francia Földközi-tengeri fürdővárosokra emlékeztetnek. A szálloda mellett a Függetlenség tér, mindkét oldalán modern épületekkel. Elnöki palota ülésteremmel, homlokzatán aranyozott erkéllyel. A palotát még Hubert Maga, az 1963-ban puccsal megdöntött elnök építtette. Most nincs lakója: üresen tátong, mert fenntartására sok pénz kell, viszont az országnak a gazdaság, az egészségügy, a közoktatás fejlesztésére sincs elég pénze. Cotonou központja negyedekre oszlik. A fák zöld tengerében fehér villák húzódnak meg. Itt-ott felvillanak j\ a hagyományos francia válla!i latok cégtáblái. Ezek gyökeret vertek a fiatal államban, erős pozícióik vannak a gazdasági életben. Nem éppen önzetlen és nemes tevékenységet fejtenek ki. A franciák tengeri kikötőt építettek. Petit mérnök, az építkezés vezetője részletesen beszámolt e mű jelentőségéről, azt azonban elhallgatta, hogy az ilyen létesítményekbe fektetett pénzt különszámián kezelik. A polgármesteri hivatal munkatársa nyíltabb volt. — A gyarmati uralom idején semmit sem tettek a gazdasági fejlődés érdekében, ásványkincsek lelőhelyeinek feltárásáért. Azzal kecsegtettek minket, hogy tisztviselők lehetnek belőlünk. Egzakt tudományok elsajátítására alkalmatlannak tartottak minket. Így aztán a dahomeyiek még szomszédaiknál is szegényebbek maradtak. Azok legaiább kakaót és kávét termesztenek, nálunk ez is kevés van. Tudjuk, hogy Nigériában sok a foszfát, egy övezetben vagyunk, hát itt is lennie kell. Mi mindent kell még tennünk, hogy gyermekeink elkerüljék a pusztító kórokat. Aztán még valami... Az afrikai negyedek alacsonyabban fekszenek, mint az európaiak, esőzések idején az afrikaiakat hajlókaikból kiönti a víz. NYIKANQROV ÉS MAMLEJEV RIPORTJA „Valaha kereskedelmi központ, ahonnan a nagyvilágba exportálták az árut, most tengeri szomszédai miatt elvesztette ezt a szerepét. Porto Novo Cotonou számára ugyanaz, mint Rabat Casablanca számára. Porto NOvo máig is megtartotta őst kiviteli cikkeit, s most is itt van a „Napkirály", az ,,Ejkirály" rezidenciája, melyet festőt paraszttelepülés vesz körül" — így jellemzi Porto Novót egy Idegenforgalmi kalauz. Az idegen rögtön érzi, hogy ez inkább afrikai város, mint Cotonou. Porto Novóban vannak a minisztériumok, a kormányhivatalok, van egy fiú- és egy leánylíceum... Elbeszélgettünk Moganany Áteresszel, az Afrikai Intézet fiatal igazgatójával, öt munkatársával együtt megmutatta az ország első, 10 ezer kötetes könyvtárát. — A függetlenség kezdetén még egy mikroszkópunk sem volt. Pedig ismernünk, tanulmányoznunk kell Afrikát, mert ki ismerheti meg jobban, mint mi. Az intézet első gyakorlati munkái eredményesek voltak. Például szükségesnek mutatkozott az olajpálma-ültetvények kibővítése. Az Intézet megvizsgálta a környékbeli talaj szerkezetét, javasolta műtrágya adagolását és a legtermékenyebb pálmafajták ültetését. Ha külföldiekkel végeztették volna el ezt a felmérést, legalább egymillió frankba került volna, az Intézet azonban csak ötvenezret kért. „Dan hasán" A COLÜPVÁROS, EGYIK HAZ ABLAKABÚL — Jártak már Velencében? Ha nem, üljenek be, három óra múlva ott leszünk — mondta kísérőnk. — Elviszem önöket a mi Velencénkbe. Sehol Afrikában nincs még egy ilyen hely. Cotonoutól 18 kilométerre északra egy óriási tó partjához érünk. Ganvié, az afrikai Velence innen jó félóra lélekvesztő, Cölöpfaluba érünk. A szalmatetős bambuszkunyhók vendégszeretőn hívogatnak. Berendezésük gyékényszőnyeg, faasztal, vagy helyette fatönk. A helyiség közepén agyagkemence, amelyben az asszonyok halat füstölnek. Az ajtó előtt iszapos hálók száradnak. Nincsenek keskeny csatornák, hivalkodó hidak, ősi kastélyok, hanem csak egyszerű, szerény házikók. Ha Ganvié-t Velencéhez hasonlítják, miért ne tarthatnák a csónakosokat, vagy a néhány motorcsónak-tulajdonost itteni gondolásoknak. A turisták sietnek, mindent látni akarnak, képet akarnak nyerni az egész országról. Dahomeyben ez azért is érthető, mert itt Afrika minden sajátossága összevegyül. Az ország egy részét homokfal választja el az Atlanti-óceántól, s elzárja az öblök bejáratát. Az öblök halbő, festőt lagúnákká változtak, melyek a folyókhoz hasonlóan városokat és falvakat kötnek össze. Ganvié után Abomeybe jutunk. Az afrikaiak ezt tartják Dahomey igazi fővárosának, mert itt érvényesülnek leginkább az ősi hagyományok. Abomeyt 1658-ban Ardra állam (mai Allada) uralkodójának, Dakónak fia, a harcias Vegbacse alapította. Seregei Innen indultak kl a szomszédok meghódítására. Egyszer egy helyi törzsfőnök, Dan bősz ellenállásába ütköztek. Dan szemébe vágta Uegbacsenak: „Hamarabb építesz házat a hasamon, mint győzöl". Uegbacse azonban megölte Dant, és sírja fölött hatalmas palotát építtetett magának. Attól kezdve Abomey királyságot Dan-O-Menek nevezték, ami azt jelenti: „Dan hasán". így magyarázza a legenda a Dahomey szó eredetét. 1968.