Új Szó, 1968. január (21. évfolyam, 1-30. szám)

1968-01-27 / 26. szám, szombat

DDOÖOOOODDD ••••••••••• ÍJ J ill ••••••••••a ••••••••••• A nyugatnémet film hete Minden bizonnyal sokan meglepődnek, amikor arról hallanak, hogy a hazai filmforgalmazás újszerű hagyományai keretében (amilyen a jelentősebb nemzetei kinematográfiák egyszeri átfogóbb bemutatása IsJ most a nyugatnémet filmgyártás kerül bizonyos időre az érdeklődés középpontjába. Meglepődnek és csodálkozva teszik fel a kérdést: mi lehet ennek az oka? A kérdés természetesen indokolt. Mert a tájékozott mozilátogató, ha a nyugatnémet filmről esett szó, még nem is olyan régen a giccsre, az amerikanizmusra, az uszításra gondolt. Többnyire az olvasottak és a hallottak alapján tett így, de kétségtelen, hogy igaza volt. A háború utáni nyugatnémet filmek túlnyomó többségére valóban e három sajátosság volt a legjellemzőbb, amit egyébként az a kivételnek számító néhány mű is bizonyít, amelyeket mozijaink is vetítettek (Bernhard Wickt: Malachias csodája, Kurt Hoffmann: Mi, csodálatos gyermekek, A spessarti kísértet, Rolf Thiele: Rosemarie és Wolfgang Staudte több műve). A haladó gondolkodású és művészileg igényes alkotók lehetőségei korlátozottak voltak, viszont akik eleget tettek az üzleti és politikai kívánalmaknak, vagyis az úrhatnám polgárság ízlésének és a keletellenes propagandának, azok élvezték a tőke és a hatalom támogatását. Ilyen körülmények között a nyugatnémet film egészen az utóbbi évekig alig változott valamit, s ha igen, akkor is csak formailag és nem lényegileg. A számottevő átalakulásihoz új feltételek kellettek, mindenekelőtt ÚJ ALKOTÓK, akik szakítani tudtak a hagyománnyal, s szét mertek nézni a nagyvilágban. Az új nemzedék jelenléte — amely mindezt meg merte tenni — 1962-től datálódik, attól az oberhauseni manifesztumtól, amelyben kimondták a régi, konvencionális filmmel való szakítást, s meghirdették a művészi elkötelezettség programját. Ez kétségtelenül bátor tett volt, s értékelni kellett, bár következményei még nem voltak egészen világosak. Bátorságra mindenekelőtt az anyagi feltételek miatt volt szükség, ugyanis ezek a fiatal alkotók nem számíthattak az állam támogatására. Különben forma és mondanivaló tekintetében az új Irán/zat nem állt nagyobb probbléma előtt, hiszen volt honnan tanulni: az olasz, a lengyel, a francia, a svéd, a cseh és az angol film a hatvanas évek közepére már túljutott a megújhodás folyamatán, s megalkotta a művészi lehetőségek és erények sokrétű, gazdag példatárát. Ebből pedig bízvást lehetett meríteni, s a fiatal nyugatnémet filmesek nem ls mulasztották el a lehetőséget. A SAJÁT STÍLUS kialakításához vezető utat leginkább abban látják, hogy a mai nyugatnémet társadalmi valóságot igyekeznek ábrázolni, méghozzá pontos megfigyelések alapján, közvetlen életszerűséggel. Persze végeredményben nem a stílus, a forma a legfontosabb, vagyis hogy ebben teremtsenek újat, hanem inkább az a társadalmi valóság, amely (az említett kivételektől eltekintve) eddig hiányzott a nyugatnémet filmekből. E társadalmi valóság kapcsán természetesen túlzás lenne mindjárt a mi értelmezésünk szerinti teljességre gondolni. Ennél kevesebbről van szó: részletvalóságról, bizonyos társadalmi problémák felvetéséről a hagyományos rózsaszín szemüveg nélkül. (Igaz, egyikmásik rendező, pl. Volker Schlöndorff Az ifjú Törless-ben, a fasizmus csíráinak ábrázolásával is megpróbálkozik, vagyis politikai állásfoglalásra is kész, de ez inkább egyéni kezdeményezés, mint programszerű kiállás.) MIRŐL VALLANAK HÁT a nyugatnémet újhullámosok? Elsősorban a szerelemről, a mai fiatalok életéről, jellegzetes problémáiról, a szülők, az idősebbek iránti viszonyról s az élet véletlen nagy konfliktusairól. A bratislaval nyugatnémet filmhét alkalmával hat újhullámos alkotással találkozhatunk (Szelíd futás, A vad lovas, Tetoválás, Telhetetlen, Gyilkosság és halál, Minden évben újra), amelyek az Irányzat eddigi legjobbjai. Négy film (a felsorolt első négy) rendezőjének első műve, s meglepő, milyen jól sikerültek. Alkotóik tehetségére vall, hogy ezek a filmek életszerüek, meggyőzőek; Jó ízléssel, sok ötlettel készült alkotások. Persze, ugyanez vonatkozik a további kettőre is. Főként Ulrich Schamoni „Minden évben újra" című alkotása kelt feltűnést, mégpedig azzal az egyáltalán nem rejtett kritikával, amellyel a nyugatnémet kispolgárt bírálja. Ez a kispolgár elsősorban a konvenciók embere, s ahogy nem tud szakítani megszokott múltjával, felbomlott házasságával, úgy nem tud mit kezdeni új szerelmével sem, amely lassan már majdnem olyan öreg lesz, mint a házassága. Meghökkentő a „Gyilkosság és halál" című második Schlöndorff-mű is: szatirikus életkép a fiatalság hideg közönyéről. Szatirikus mű A vad lovas is (Franz-fozef Sppiepker rendezte), a szenzációra éhes, ostobaságokért lelkesedő közönséget figurázza ki megnyerő ötletességgel. Tehát bírálat ez, társadalombírálat. Nem égbekiáltó, nem a lényegre törő, de összehasonlíthatatlanul több, mint amenynyi a nyugatnémet filmekben eddig általában volt. Konfliktusokat, társadalmi ellentmondásokat tárnak fel, s ez kétségtelenül az önmegismerés útja. Korai lenne még kimondani az utolsó szót, ám annyi bizonyos, hogy ha a nyugatnémet újhullámosok következetesen haladnak tovább, művészetüknek nagy hasznát látjuk még. (szó) Anita Pallenberg a Gyilkosság és halál cimü film főszereplője A

hogy a klasszikus gimnáziumoknak a múltban, úgy az általános műveltséget nyújtó középiskoláknak a Jelenben az a feladatuk, hogy a főiskolákra és egyetemekre készítsék elő növendékeiket. Ezt azonban sablonszerűén nem lehet állítani, mert a középiskolák diákjainak továbbhaladását sok minden befolyásolja, sok minden gátolja. Az ötvenes és hatvanas esztendőkben komoly hiányként könyvelhetjük el középiskoláinkban az idegen nyelvek hiányát, illetve azok vérszegény képviseletét. Tudjuk, hogy 1948 után elvetettük a latin nyelv tanítását, mely nélkül egyetemi tanulmányokat sikerrel folytatni úgyszólván lehetetlen. Ezt a hibás lépést már jóvátettük. A latin visszakerült az általános középiskolák tantervébe, sőt, más idegen nyelvek is odakerültek. Intézetünkben, a Szenei Altalános Középiskolában az anyanyelven kívül a szlovák, orosz, latin, német és francia nyelvet tanítjuk. Hasonló a helyzet valamennyi általános középiskolán. Ezekhez a nyelvekhez csatlakozik a humán, valamint a természettudományi tantárgyak egész skálája, amelyek már zálogát adhatják egy valóban jól képzett növendék alapműveltségének, aki szolid ismeretekkel felvértezve sikeresen folytathatja tanulmányait az egyetemeken. Itt meg kell állnunk egy pillanatra! Ma már nem titok, hogy Dél-Szlovákia magyar ajkú lakossága közölt van a legkevesebb értelmiségi. (A legkisebb az összes nemzetiségek között az országban.) Ebből törvényszerűen adódik, hogy még nagyon sok pótolni való van, hogy elérjük vagy legalább is megközelítsük az országos átlagot. A gyakorlatban tehát ennek azt kellene eredményeznie, hogy minden továbbtanulásra alkalmas diákot a kilencedik osztályból meg kellene győznünk a továbbtanulásra. Igen, Csakhogy a dél-szlovákiai lakosság átlagkeresete a többiekéhez viszonyítva alacsonyabb. Ez teszi úgyszólván gyakorlattá azt a szokást, hogyha az a szülő értelmes és jófejű gyermekét továbbtaníttatja, érettségi után csaknem 75 százalékban azonnal munkaviszonyban akarja látni, mert a család rászorul a gyermekek keresetére. Csaknem ritkaságszámba megy ugyanis az az eset, hogy tanulóink mindkét szülője munkaviszonyban legyen. Ezért nagy gondot okoz minden magyar középiskola Igazgatójának és tanári karának az érettségiző növendékek elhelyezése, helyesebben azok főiskolai vagy egyetemi tanulmányokra történő megnyerése. A főiskolák iránti érdeklődést látszólag az a tény ls csökkenti, hogy ma az általános középiskolásoknak mintegy 80 százaléka lány. Márpedig a műszaki pályákon egyre több fiúra lenne szükség. E téren mind a magyar, mind a szlovák tannyelvű iskolákon egyforma a helyzet. Feltehetjük nyomban a kérdést, mi ennek az oka, miért van ez így? A válasz egyszerű. Csaknem minden szülő, aki csak tehette, eddig szakközépiskolába adta gyermekét, gondolván, hogy majd a négy év eltelte után, mint szakközépkáder nyomban álláshoz jut és keresni fog. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a jelentkezők be ls jutottak. Nem tartom egészségesnek azt a Jelenséget, hogy egy szakiskolába például 120 helyre 600— 700 növendék is jelentkezik, és csaknem mind fiú. Az elutasított jőelőmenetelű fiúk zöme kiábrándulva, inkább tanoncviszonyba lép, minthogy tanulni menne. így kallódnak el évről évre nagy számban a tehetséges tanulók. Rövid időn belül az általános középiskolák végzett növendékei is képesített erőknek fognak számítani gazdasági és kulturális életünk számos területén. Több vonalon az érettségi bizonyítvány megszerzése lesz a képesítés záloga, s némely szakaszon viszont kisebb tanfolyamok elvégzésével lehet majd képesítést szerezni. Azok a növendékek, akiket most szeptember elsején felvettünk az általános középiskolába, már mint szakképzett emberek hagyják el az intézet falait. Intézetünk végzett növendékei között már szép számban vannak, akik az orvosi, mérnöki vagy pedagógiai tanulmányok befejezéséhez értek, sőt már végeztek. Anyagi helyzetüknél fogva vannak ugyanakkor olyanok is, akik alkalmazásba mentők, s közben folytatják tanulmányaikat. Vannak olyanok is, akik szakmai beosztásukban találták meg számításukat és boldogok, hogy érettségiztek. Ögy hiszem, társadalmunk számára sem közömbös, hogy valami munkát magasan képzett ember végez-e, vagy egy kezdetleges tudású. Alapvető hiba, ha valaki csak azért akar érettségizni, hogy egyéni hiúságát kielégítse, vagy kiváltságokra törő hajlamai nyerjenek kielégülést. Gyakori az olyan eset ls, amikor a fiatal növendékek, akik júniusban érettségiztek, s szeptemberig netán nem tudnak jó helyen elhelyezkedni, már idegesek ós kétségbeesettek. Azt, hogy állásuk legyen — azonnal és nem is akármilyen — egészen természetesnek veszik. Persze ebből nem lehet általánosítani. De vannak ilyenek is. Itt a szülők is hibásak. Elfelejtik, hogy annak idején őket sem várta az élet tárt karokkal. Amit elértek, azért meg kellett dolgozniuk. S ez így van rendjén. Hallgassuk csak meg, mit is mond erről Mencius, a nagy gondolkodó: „Ha a sors A pedagógus vagy a végzet valakit nagyobb küldetésre Jelöl ki, először megkeményíti lelkét, megdolgoztatja Izmait, kiéhezteti testét, megtagadja teile az élet legelemibb szükségleteit, s porba sújtja, amit tervez, mert becsvágyát, akaraterejének acélosságát csak így növelheti, s csak így erősítheti meg jeliemét. Az Űj Sző ez év november 11-én és december 16-án megjelent cikkeiben szereplő Két Katicának és a harmadik Katicának is a fentieket üzenem. Gondolkodjanak el rajta, hogy az életben akármit is kaptak úgy, hogy azért nem kellett semmit sein tenniök, tudták-e kellően értékelni? Fiatalságunk ne feledje el azt, hogy az iskola befejezése után kezdődik csak életük nehezebb szakasza. S aki csak a készhez szokott fiatalabb éveiben, aki csak annyit tapasztalt eddigi pályáján, hogy mindent, amire szüksége volt, meg is kapott a szülőktől és a társadalomtól egyaránt, s ez más nem is lehet mint csakis természetes valami, annál hiányozni fog valami az életben. Hiányozni fog az erős akarat, szívósság, a kitartás, a jövőjébe vetett hit ós a kellő ügybuzgóság. Az ilyen bizony egyhamar kidől, s azt az élet félreállítja, kitaszítja a „ringből". Civilizált és gazdaságilag magas szinten álló országokat ismerünk, ahol a földművesek is többnyire intelligens, képzett emberek. Nem szégyellik ezt a munkát sem. Munkájuknak természetesen meg is van a látszata. Számos kiküldött mezőgazdasági vezetőnk elcsodálkozott ragyogó eredményeiken Hollandiában, Svédországban, Belgiumban, Svájcban vagy egyebütt. Kedves fiatalok, egy flamand város kapuján egykor ez a felirat volt olvasható: „Nem a gazdagok boldogok, hanem a boldogok gazdagok!" S ez így ls van. Vagyont, kincset, földet ma nem adhatunk nektek, de ezeknél sokkal szebbet, többet, maradandóbbat és értékesebbet adunk: a tudást. IiKRDICS JÁNOS igazgató, Szene Kevés a mukalehetőség a riok számára Polgártársaink tájékoztatása érdekében a JNB mnnkaerőBgyi szakosztálya kartotékrendszert és pomtos nyilvántartást vezet a felkínált munkalehetőségekről az üzemek negyedévi jelentése alapján, s at üzemek munkaerőigényeit kifüggesztjük a JNB előcsarnokában. A munkát kereső nőkről is pontos nyilvántartást és kartotékrendszert vezetünk, s a kínálkozó munkaalkalmakról azonnul tájékoztatjuk őket. A szakosztály bevezette a rendszeres tanácsadást, és a nagymegyeri HNB helyiségeiben kéthetenként (hétfőn reggel 8-tól 11 óráig) tanácsadói és ügyintézési napot tartunk. Tény, hogy járásunkban kevés a munkalehetőség a nők számára, s a felkínált munkahely gyakran nem felel meg a munkakereső igényeinek, különösen az érettségizett nőnek. Ainl Tar Katalin elvtársníi sorait illeti, 19S7. III. 13-án jelentkezett a dunaszerdahelyl jNB munkaertiügyl szakosztályán, s ezen a napon beiktattuk a munkakereső nők nyilvántartásába. Csak tizenhét napot várt munkalehetőségre: 1967. április 1-én munkába lépett a Nagymegyeri Kommunális Üzemnél. Méltányoljuk sorait, viszont a jNB munkaerőügyl szakosztálya nem változtathat a helyzoten, mert lehetőségei korlátozottak, s nem elégítheti ki minden munkakereső igényeit. A JNB MÜNKAERÖÜGYI SZAKOSZTÁLYA, Dunaszerdahely Becsüljük meg a tudást Tóth Béla tanító, lzsai olvasónk a következőket Írja levelében: Érdemes elgondolkodni azon, hogy a lányok vannak többségben az általános műveltséget nyújtó Iskolákon. A fiúk inkább szakmát tanulnak; az általános műveltséget nyújtó iskolát csak kényszermegoldásnak tartják. Az egyik Katica például fodrásznő akart lenni, mikor a kilencedik osztályt befejezte. És most már nem akar az lenni? Vagy nem lehet? Hiszen egy fodrásznő helyére valószínűleg tízszer annyi a Jelentkező a kilencedik osztályt végzett tanulók közül. Ahol ennyi jelentkező van, miért nem emelik a követelményeket? A felvételi követelményeket pontosabban kl kellene dolgozni és fokozatosan nagyobb tudást, magasabb végzettséget kellene követelni. Minden fiatalt el kell vezetni a középiskola kapujáig, ne kerülhessék ki. Legaláb azok ne, akikben van némi tudásvágy és tanulásra való hajlam. A fiatalok akarva-akaratlan anyagiassá válnak, de a jólétet nem a tudás révén akarják megszerezni. A gazdasági tervek és az embernevelés közti összhang megteremtése körül baj van. Ügy gondolom, művelődési rendszerünkre túl nagy hatást gyakorolnak a vállalatok és üzemek érdekei. így könnyen beleeshetünk a szaktudás túlbecsülésébe. Pozitív általános emberi jellemvonások kialakításához általános műveltségre lenne szükség. Necsak a termelés szempontjai szabják meg az iskolatípusokat, hanem az általános embernevelés szempontjai is. Lehetséges, hogy bizonyos fokig megfelel a mai termelésnek a szakember-nevelés mai módszere. De nem felel meg, ha néhány évre előbbre tekintünk, ha a tudományos műszaki forradalom utat tör magának a termelésben. Ez pedig elkerülhetetlen. Akkor a főiskolások számát többszörösére kell emelni, s ezzel együtt, illetvo ezt megelőzően az általános műveltséget nyújtó középiskolák végzettjeinek számát is. Elsősorban arra kell töreked- [j)l nünk, hogy ide a legjobb legtehetségesebb tanulók jelent- 1968. kezzenek, s főképp fiúk. Becsüljük meg hát jobban a tanulnivágyó ifjúságot! Becsül- jük meg jobban a tudást. I. 27.