Új Szó, 1968. január (21. évfolyam, 1-30. szám)

1968-01-26 / 25. szám, péntek

\ A Vörös-tenger fölött, Arábia partjai mentén repülünk. Valaha ezen a föl­dön uralkodott Bilklsz, Sába királynője, ez volt „boldog Arábia", melynek esőtől bő ven öntözött partjait sudár pálmák szegélyezték, távolabb pedig trópusi növény borítot­ta a hegyeket. Sok, főként nyugati utazó Igyekezett eljutni „boldog Arábiába". Régen ez vakme­rő és meddő kísérlet volt. Ér­dekes a cseh Eduard Glaser története. Arab nyelvészetet tanult Prágában, aztán be­duinnak öltözve 1833-ban el­jutott Dél-Arábia titokzatos városaiba. Sikerült megnyer­nie a sivatag bizalmatlan és fanatikus fiainak rokonszen­vét. Háromszor járt Dél-Ará­biában, s feliratok és ősi arab kéziratok gazdag gyűjtemé­nyével tért vissza Európába. Napjainkban egy dán író is beduin öltözetben járta be Arábiát... A repülőtéren nem kértek vízumot. Érkezésünk előtt há­rom órával távoztak el az utolsó angol tisztviselők. Oj pecsét még nincs, s az arab rendőr kézírással jegyezte be útlevelünkbe, hogy engedélye­zi a belépést. Közben odave­tette: „Ha látni akarják, ho­gyan hagyja el az utolsó an­gol katona Adent, siessenek a Hormaksar légitámaszpontra". Különös búcsú Két „Tommy" állt őrséget a szögesdrótkerítés bejáratánál. Adeni szolgálatuk utolsó per­cei. A támaszpontot részen­kint adják át. Amikor az egyik szektorból távoznak az ango­lok, helyüket nyomban dél­jemeni katonák foglalják el. Dübörögnek a repülőgép-mo­torok, helikopterek köröznek a bázis és áz adeni kikötő­ben horgonyzó repülőgép­anyahajók között. Érdekes, hogy a legenda szerint Noé Milicista örségen a lahedzsi szultán volt palotája előtt. ADENI találkozások itt szállt bárkájába. Most sze­münk láttára készül távozni a gyarmati rendszer utolsó „bárkája." London megengedte, hogy népszerűsítsék gyarmati kato­náinak távozását, Több ripor­tert és filmoperatőrt engedtek be a bázis területére. Tower tábornok a repülőgépek köze­lébe tessékelte őket, hogy megörökítsék az „utolsó pil­lanatokat". A repülőgép abla­kában időnkint két mosolygó és tisztelgő angol alezredes tűnt fel, kattantak a fényké­pezőgépeik, megvolt a publi­citás. A színjáték sikerült, de a dél-arábiai függetlenség ki­kiáltása már nem volt színjá­ték. Elmaradt a hivatalos ce­remónia, nem hangzott fel a „God save the Queen". A fő­biztos rezidenciájáról lekerült az Union Jaek zászlaja. Treve­lyan, az utolsó főbiztos össze­göngyölte és becsomagolta a zászlót útipoggyászába. Más­nap Kahtan el-Saabi elnök ki­bontotta az új köztársaság zászlaját. A forradalom két év alatt győzött Adenban. Kahtan el­Saabi kifejtette előttünk, hogy kormánya jó kapcsolatokat kíván teremteni a szocialis­ta országokkal. Beavat tervei­be. A dél-jemeni forradalom célja az elmaradottság felszá­molása, az ország egységének és szuverenitásának megőrzé­se. A forradalom új, győzelem utáni szakaszának célja: tár­sadalmi reíormok. KATONÁK Dél-arábiai utazásunk során emlékezetünkbe vésődött a katonák képe. A köztársasági hadsereg marcona, töltényhü­velyekkel teleaggatott, zöld turbános, sokszor mezítlábas katonáié, akik szüntelenül el­lenőrzik a Crater-Aden utat, és jól megnézik a városba be­hajtó autókat. A forradalom szele végigsö­pör egész Dél-Jemenen. Az új kormány rendeletet adott, ki amellyel hatálytalanította az előző szövetségi kormánynak fegyvertartást engedélyező összes rendeleteit, s utasítja a lakosságot, hogy haladékta­lanul szolgáltasson be min­den fegyvert. A hadsereg azonban szilárdan kezében tartja a fegyvert, mert az el­lenség sem alszik. Szaúd Ará­bia felől békés karavánok for­májában szivárognak be a köztársaság ellenségei. A fegy­verek éle mind a gyarmattar­tók maradványai, mind az emirek és szultánok, a belső ellenség ellen irányul. Aden — a kikötő és a város egyaránt — szabadikereskedel­rai övezet. A francia Coty-köl­nitől a nyugatnémet Grundig tévékészülékig minden kapha­tó az üzletekben. A nyugat­európai importcikkekkel ke­reskedők azonban panaszkod­nak, hogy vagy egy fél éve rosszul megy az üzlet. A kö­zel-keleti események előtt ha­vonta 500 hajó is megfordult az adeni kikötőben, ma eay­kettö köt »•>.. HADHRAMAUT Hadhramaut neve azt jelen­ti: „Eljött a halál". Ma már senki sem tudja megállapíta­ni, honnan származik ez az elnevezés. Tény az, hogy ős­idők óta nehéz volt az Itt élők sorsa. Homoksivatag, váratla­nul felbukkanó és eltűnők víz­források, sivatagi hőség. Had­hramaut mostoha gyermekei­hez: itt minden fát, minden növényt babusgatni kell, em­berfeletti munka kell ahhoz, hogy a lakosság megéljen a ki­szikkadt földön. Nemrégen minden talpalatnyi földet úgy kellett vérükkel védelmezni az ellenséges törzsek hódításá­tól. Minden hadhramauti pa­raszt gyermekkora óta kato­na — ezt jelképezi az övé'wn hordott görbe tőr, a dzsambia, az itteni fegyverkovácsok mű­remeke. Sok hadhramauti város és falu erődre emlékeztet. Ma­gas fal veszi körül a házakat, a völgyek fölötti hegynyúlvá­nyokon őrtornyok és bástyák. Mukallában, Shibamban, Ta­rimban nemrégen még a szul­tánok zászlai lengtek a palo­tákon. Az uralkodók megfuta­modtak, palotáikat most álla­mosították. Hadhramaut a Dél-jemeni Népi Köztársaság szerves része lett. Shibam város a volt Katiri szultanátus központja. Lakói parasztok és kiskereskedők, akiknek érdekük az égető problémák mielőbbi megoldá­sa. Elsősorban a szu'tán föld­jeinek sorsa érdekli őket. El­osztják-e a parasztoknak, vagy szövetkezeteket létesítenek rajtuk? A több évszázados múlttal büszkélkedő Shibamot építé­szeti csodaként emlegetik. Másik jelzője: felhőkarcolók hazája. Az ember önkéntele­nül is elgondolkozik rajta, mi volt a titka annak, hogy vá­lyogból, kezdetleges szerszá­mokkal tíz emeletnyi és még magasabb épületeket tudtak emelni. A közeli Tarimban van Arab Kelet leghíresebb könyv­tára, amelyben a legősibb arab kéziratokat őrzik. Hadhramaut óriási területét falusi, városi és tartományi népi bizottságok igazgatják. A dolgozó nép és a szakszeive­zetek támogatását élvezik. Az egész köztársaság életére Jel­lemző az, amit Abdul Aziz Ali Bashir, az egyesült szakszerve­zetek elnökhelyettese fejezett ki: „Elvárjuk az NLF-től, hogy szociális reformokat hajt vég­re a dél-jemeni társadalom ban, s ezek eredményeként megszűnik ember ember általi kizsákmányolásának gyaláza­tos gyakorlata. A hadhramau­ti munkásosztály felszólítja az NLF-et és a népi bizottságo­kat, figyeljék éberen és ide­jében verjék vissza a reakció­nak forradalmunk hátbatáma­dására irányuló kísérleteit." L. KORJAVIN, T. KOLESZNYICSENKO ÉS O. SZKALKIN DÉL-ARÁBIAI ÚTIJEGYZETE KELLEMETLEN EMLÉK Miért, miért nem, o turista első útja az afrikai kuriózumok üzletébe vezet. Ha né­mi rosszakarattal szemlélném a dolgokat, azt gyanítanám, hogy az idegenvezető százalékot kap a turisták által megvásá­rolt úgynevezett afrikai művészeti cikkek után. Ki tudja? Annyi bizonyos, hogy a kis autóbusz csomagtere megtelt frissen faragott és tarkára festett afrikai masz­kokkal, dobokkal és a skandináv orszá­gokból importált „eredeti" afrikai lánd­zsákkal. LENYŰGÖZŐ LÁTVÁNY Számomra a kissé unalmas üzletelés után igazi felüdölést hozott a vízesés, vagy ahogyan az afrikai őslakosság ón­nak idején elnevezte, a „mennydörgő EBÉD A ZAMBEZI PARTJÁN A VADAK IS UNJÁK A TURISTÁKAT Csónakázás helyett egy félig állatkert, félig vadrezervátum-szerűségben kötünk ki. Az egyetlen valamire való látvány egy szelíd zebra, amely fél órán át üget ko­csink mellett, cukorkáért esedezve. A tá­volban két zsiráf jelenik meg, hogy pilla­natok alatt eltűnjön. Állítólag van itt orr­szarvú és oroszlán is. Lehet. S az is lehet, hogy minden valamire való nagyvad unja már a turistákat. Kénytelenek vagyunk tehát megelégedni néhány ketrecbe zárt majommal, kígyóval és antiloppal. Bosz- __ szankodásra nincs időnk. Az utolsó kilo- FII métereket gyorsan tesszük meg, hogy el­érjük a iusokai gépet. A Viktóriavízesés 1968. mintha búcsút intene a kéklő égbe emel­kedő gép felé. I- 26. (A szerző felvétele) ÉLIÁS BÉLA RIPORtJA 6 EMLÉKTÁRGYAK Kora reggel keltünk útra Zambia fővá­rosából, Lusakából. Másfél órás repülőút után simán landoltunk Livingstone repü­lőterén. A zambiai légiforgalmi társaság egész napos látványosságot ígért. Angol idegenvezetőnk, híven a helyi (a volt gyarmati) szokásokhoz, félkatonai öltö­zetben, fején a hadseregben rendszeresí­tett búr kalappal fogadott bennünket. Ka­tonás rövidséggel tudtunkra adta, hogy mit fogunk megnézni. ként fényes szivárvány szel át. Ki tudja, mi mindennek tanúja volt ez a „menny­dörgő füst", amelynek vízpárája a nap minden percében fényesebbre mossa a nagy felfedező, Livingstone szobrát. Vezetőnk kegyetlenül megszakítja a tör­ténelem távlataiba tartó gondolataimat. Tovább kell mennünk. A Zambézit híd íveli át. Ennek is csak a fele zambiai. A híd közepéig szabad csak sétálnunk. Rhodesiai és zambiai határőrök néznek itt farkasszemet egymással. Mostanában a délrhodesiai oldal különösen ideges. A felszabadító mozgalom harcosai geril­laháborút viselnek Dél-Rhodesia terüle­tén. Mindenki gyanús, aki él. Legyen fekete vagy vörös, lan Smith mindkettőt egyaránt veszélyesnek tartja. Livingstone kis város. Csok a neve nagy. Határán tábla hirde­ti: „Livingstone, Közép-Afrika tu­rista fővárosa". A jelek szerint szerény kis főváros. De annál kedvesebb. A Zambezi partján , *, épült kisvendéglőben igazi angol • ebédet kapunk. Mire elénk kerül az étel, nemcsak íztelen, honem hideg is. Közben le nem veszem a szemem a Zambezi kényelme­sen folydogáló vizéről. A légifor­galmi társaság külön csónakázást ígért utiprogramjában. Társaimmal együtt na­gyon csalódunk, amikor vezetőnk tudtunk­ra adja, hogy a csónakázás ezúttal el­marad. Ehelyett bajmeresztő mesékkel ijesztget, vízilovakról és krokodilusokról, amelyek úgymond állandó veszélyt jelen­tenek a turistákra. N emrég Zambiában jártam. Ezt meg­előzően 1964 októberében voltam Észak-Rhodesiában, a független­ségi ünnepségeken, azokban a percek­ben, amikor az angol zászló helyébe fel­vonták az újonnan született Zambia nem­zeti lobogóját. Az ünnepségek után Li­vingstoneba utaztam, hogy megnézzem Afrika egyik legnagyszerűbb természeti csodáját, a Viktória-vízesést. Ez alkalom­mal nem volt szerencsém. A híres víz­esésnek ugyanis némi hibája van. Fele Dél-Rhodesiába, a másik fele pedig Zam­biába) esik. Zambiai véndéglátóim biz­tosítottak, minden további nélkül megte­kinthetem a vízesés dél-rhodesiai oldalát is. A határon simán átengedtek. Zambiai átlépési igazolványom hatékonynak bizonyult. Sajnos, a siker nem tartott sokáig. Éppen, hogy elgyönyörködtem a gazdag afrikai természet remekművében, , amikor zordon dél-rhodesiai hi­vatalnokok szakították félbe me- ' rengésemet. Rövid úton tudtomra adták, hogy a mindenkire érvé­nyes átlépési engedély rám nem vonatkozik. Miért? — Mert ön kommunista országból való — szólt az egyik hivatalnbk — Mi nem tűrünk meg Dél-Rhodesia területén kommunistákat. Punktum. Vagy aláírja ezt az egyszer s mindenkorra szóló kiutasítási papírt, vagy letartóztatjuk és bíróság elé állít­juk. Választhat. Némi gondolkodás után eltávoztam. Azóta nem javult, hanem rosszabbodott a helyzet a Viktória-vizesés mentén. Dél­Rhodesiában egyoldalúan kikiáltották a fehér telepesek függetlenségét, lan Smith kormánya géppisztoly-függönyvt vont a csodaszép vízesés felénél. Mostani láto­gatásom alkalmával tehát nem is gondol­hattam arra, hogy ismét megtekinthetem a számomra tilos „másik oldalt" is. A ki­rándulás azért fölöttébb érdekes és szép volt. füst" látványa. Ugyanúgy élveztem a több száz lábnyi magasságból lezuhanó víz­tömeget, mint 1964-ben. Annak ellenére, hogy november nem a legkedvezőbb hó­nap a Viktória-vízesés megtekintésére. Ellentétben az áprilisi esős évszakkal, a novemberi szárazság alaposan lecsökken­ti a vízesés szépségét. Áprilisban percen­ként 75 000 000 gallon (1 gallon = 4,54 I) víz zúdul alá a hatalmas sziklafokról, míg novemberben percenként legfeljebb 3—4 millió gallon. A vízesés azonban még így is lenyűgöző látvány. A vízfüg­göny valami kétezer méteren át borítja el a sziklapárkányt, s a lezúduló víztö­meg dübörgése valóban mennydörgésre emlékeztet. Fényképezőgépem lencséjét percenként kell törölgetnem a magasból aláhulló vízcseppek miatt. A sziklavölgy aljában vízfelhő képződik, amelyet időn-

Next

/
Thumbnails
Contents