Új Szó, 1968. január (21. évfolyam, 1-30. szám)

1968-01-13 / 12. szám, szombat

KÉPV ISELŐK ť S VÁLASZTOK OSSZEFOGTAK Kiskövesd példás község lett Kiskövesdet közismertté tette közkedvelt bora, valamint a község mögött meghúzódó, déli fekvésű hegyoldalon termesz­tett korai zöldség. A falu fejlődéséről, lakosságának életmód­fáról viszont kevesebb szó esik .... Még mielőtt érről említést lennénk, előre bocsájtjuk: a 650 lakost számláló Kiskövesd példás község. Ezt a megtisz­telő címet ke Vés, mindössze hat falu érde­melte ki a tre­bišovi járásban. Kiskövesd az elsők között. A helyi nemzeti bizottság elnö­kével, Kassai Ferenccel (a iképen) és a he­lyi földművesszövetkezet fő­könyvelőjével, Görög Samuval beszélgetünk. Először is azt az időszakot idézzük, amikor Bod­rogköz néhány községében már közös gazdaságba tömörült a parasztság, és a haladás gon­dolata Kiskövesden is szárnyra kapott. — Nehezen ment — emléke­zik Görög elvtárs. — A falu gazdáinak többsége konokul nemet mondott. Csupán néhány kisgazda szavazott a szövetke­zetre s ezzel a többtermelés távlataira. A társadalom pedig egyre többet követelt a terme­lőktől. Nem tudtak lépést tar­tani ... Ezt a kiskövesdiek is tudják, mégis közel két esztendeig tar­tott a vajúdás, majd 1952-ben megalakult a „nagy" szövetke­zet. Tizenöt év telt el azóta. A szövetkezet a kezdeti „gyermekbetegségek" után fej­lődésnek indult ugyan, de a helyi nemzeti bizottság és az EFSZ vezetősége közti együtt­működés elmélyítésére irányuló igyekezet akkoriban zsákutcába jutott. „Kutya-macska barátság" volt ez. — felenleg már nincs panasz « két szerv együttműködésére — jegyzi meg a főkönyvelő. — Ez a falu úf arculatán, a la­kosság anyagi helyzetén ts le­mérhető ... A HNB elnöke, Kassai Ferenc hasonló véleményen van, s hoz­záfűzi: — A községben sokáig nélkülözött, csaknem félmillió korona értéket képviselő mo­dern művelődési házat a helyt EFSZ és a lakosság segítségé­vel építettük fel, nem egész egy év alatt. A szövetkezet fuvarral és közel százötvenezer korona értékű épületanyaggal, a polgá­JOGI TANACSADO rok pedig tizenkétezer munka­óra ledolgozásával járultak hozzá ehhez az építkezéshez. Aki régebben járt Kisköves­den, annak rögtön szembe tűn­nek a rendezett, tiszta utcák, járdák, udvarok, valamint az útszéli díszfák. — Midez a tár­sadalmi munka, a fó együttmű­ködés eredménye — szögezi le az elnök. — Az új házsorok kö­zött csaknem ezer méter hosszú mellékutat építettünk, a főutcát portalanítottuk, leaszfaltoztuk. Majdnem két kilométer hosszú járdát építettünk. Ehhez a lako­sok ötezerkétszáz munkaórával és tizenkétezer korona kész­pénzzel járultak hozzá. Általá­ban mindenki a saját háza előtt építette a járdát, és természe­tesen igyekezett jó munkát vé­gezni ... A járdák szélét három­százhatvan díszfa szegélyezi. Jelenleg a nemzeti bizottság új épületének felépítése van folyamatban. Az elnök közlése szerint a múlt év novemberé­ben önsegélyes alapon kezdték el ezt az építkezést száznyolc­vanezer korona előirányzott költséggel. Kassai elvtárs el­mondja, hogy a lakosság két­ezernégyszáz munkaórát dolgo­zik le. így harminc- vagy ötven­ezer koronát megtakarítanak ezen az építkezésen és ezt más közérdekű befektetésre fordít­ják ... Az elnök nem dicsekszik a nemzeti bizottság szervező mun­kájával, pedig tudvalevő, anél­kül szinte elképzelhetetlen Ilyen eredmények elérése. Azért megkérdeztük Kassai elv­társat, hogyan szervezik a mun kát. — A nemzeti' bizottság tagfai, az utóbbi években elismerést érdemlő munkát végeznek. Vá­lasztókörzetükben állandó kap­csolatot - tartanak a polgárok­kal. Ennek ml a titka? Csupán az, hogy látfák, érzik, van ér­telme a közösen végzett mun­kának. Es így látfa ezt a lakos­ság is. Nincsenek különösebb gondjaink a közelgő választá­sokat illetően. Nem lesz nehéz a számadás. A jövőre nézve is vannak merész terveink, ezeket megvalósítjuk, mert úgy érez­zük, jó úton haladunk, bízunk egymásban és közös célkitűzé­seink elérésében ... KULIK GELLÉRT Törvény ez állami takarékpénztárról 1967. augusztus 1-én lépett hatályba a Tt 1967/72. sz. tör­viénye az Állami Takarékpénz­tárról. Az Állami Takarékpénztár ál­lami gazdasági szervezet, szék­helye Prágában van. Az Állami Takarékpénztár élén a vezér­igazgató áll, aki az Állami Ta­karékpénztár Szlovákiára vo­natkozó ügyeit a Szlovákiai Te­rületi Igazgatóság közvetítésé­vel intézi. A törvény értelmében az Ál­lami Takarékpénztár betétköny­vekre és folyószámlákra betéte­ket fogad el és a polgároknak valamint a szervezeteknek pénzkölcsönöket, hiteleket nyújt és egyéb szolgáltatásokat végez a kiadott szabályzat ér­telmében. Az Állami Takarékpénztár lenti ügykörét a prágai vezér­igazgatóság és a szlovákiai te­rületi igazgatóság látja el a fiókok és egyéb alakulatok há­lózata útján. A fiókintézeteket bejegyzik a cégjegyzékbe és azok vezetői jogosultak az Ál­lami takarékpénztár nevében a fíókintézetekre vonatkozó jog­ügyletek megkötésére. Részle­teket a szervezeti szabályzat tartalmaz. A törvény általános rendelke­zéseiben kimondja, hogy a be­tétekre vonatkozó titoktartást (anonimitást) a törvény bizto­sítja. A betétekről csak a bün­tető eljárásban az abban tevé­keny szerveknek és a polgári bírósági eljárásban a bíróságok megkeresésére adhatnak felvi­lágosítást és tájékoztatást. Az ilyen megkeresésben közölni kell a betét azonosságára vo­natkozó adatokat. (Pl. a betét­könyv számát, a névre szóló betétkönyv tulajdonosának ne­vét, címét, esetleg születési adatait). A törvény kötelezi az Állami Takarékpénztár valamennyi dolgozóját, hogy tartsák be a szolgálati titoktartást, amely alól csak a vezérigazgató ad­hat leimentést. Ez a titoktartás a munkaviszony megszűnése után is kötelez. A törvény utal arra, hogy a polgári törvénykönyv betéte­ket érintő rendelkezései vonat­koznak a szervezetek betétjeire is. A polgári törvénykönyv 333. paragrafusa szabályozza a be­tétkövetelések elévülését. Ha a polgár húsz éven át nem ren­delkezett a betéttel és nem mu­tatta be a betétkönyvet a be­jegyzések kiegészítésére, ezen határidő elmúltával megszűnik a betéti viszony és a polgár a rendes 3 éves elévülési határ­időn belül kérheti a betét számlaegyenlegének kifizetését. A folyószámlákra vonatko­zóan a polgári törvénykönyv 339 paragrafusa tartalmaz rendel­kezést abban az értelemben, hogy a folyószámlái viszonyt a Takarékpénztár megszüntetheti ha öt éven át nem helyeztek el azon újabb összeget, illetve nem eszközöltek kifizetést. A folyószámlái jogviszony meg­szűnése után a jogosult a ren­des 3 éves elévülési határidőn belül kérheti a számlaegyenleg kifizetését. Dr. FÖLDES JÓZSEF M indenki Ferinek vagy Fe­rikémnek szólította őt fiatalkorában, csak én tartottam ki következetesen a komolyan hangzó, de bizalmat­lan Ferenc mellett. Barátom volt, jobban mond­va az édesapám barátja. Ö sze­melte ki számomra, s választá­sát rám nézve ls kötelezőnek tartotta. Én nem is igen láza­doztam ellene. Belenyugodtam a ténybe, hogy van egy bará­tom, aki tulajdonképpen az édesapám barátja, akit minta­képemnek kell tartanom, mert rendkívül szófogadó, szorgal­mas, szerény és okos, és igen jó tanuló. Tény, ami tény. Ferenc való­ságos csodagyerek számba ment. Rendkívül jó emlékező­tehetsége valóságos bűvészmu­tatványokat produkált, öt — hatjegyű szá­mokat fejben osztott és szor­zott, összeadott és kivont. Ha elolvasott több oldalnyi szöve­get, szinte szó­ról szóra el­mondta. jelese volt matemati­kából, fizikából és kémiából, magyarból, tör­ténelemből s mindenféle nyelvből. Sőt feleleteire és dolgozataira többnyire csil­lagos jelest ka­pott, s ha a csillagos jeles­nél lett volna még jobb osz­tályzat, akkor bizonyára azt kapja. Jelesei nem bűvöltek el, s talán apám kí­vánságára se tartottam volna ki mellette, ha a gépek, elek­tromotorok, rádiók iránti közös érdeklődésünk hazumosabb idő­re nem köt egymáshoz bennün­ket. Ferencnek valóságos mű­helye volt otthon. Értett a rob­banómotorokhoz, az elektromo­torokhoz és gőzgépekhez is, s ami akkoriban valóságos cso­daszámba ment előttem, tisztá­ban volt a távolbalátás alapel­veivel is. B ebeszéltem magamnak, hogy gépészmérnök le­szek bárt tudat alatt mindig éreztem, sőt tudtam, hogy a gépek számomra inkább játékot és jó szórakozást je­lentenek. Míg kisebbek voltunk, Ferenc is csak játszott, de ahogy múlt az idő, s kamaszod­ni kezdtünk, azt vettem észre, hogy Ferenc valóban ért a gé­pekhez. Képes megajvítani a szomszédasszonyok elromlott vekkereit és húsdarálóit, a be­döglött kútszívattyút, a kerék­párt és motorkerékpárt, az el­némult telefonkészüléket és a rádiót is. Egyszer csak azt vettem ész­re, hogy a játék Ferencnél ko­molyra vált. Nyaranta elment csépelni a nagybátyjával, aki­nek volt egy ócska Diesel-mo­toros cséplőgépe, de maga nem értett hozzá. Ferenc volt a gép­javító és gépkezelő, s ez már nem játék volt, hanem komoly kenyérkereset. Az emberek an­nál jobban becsülték. Dicsérték lépten-nyomon az ügyességét, a hozzáértését és a szorgalmát. S amit azelőtt csak kedvtelés­ből csinált, most már pénzért csinálta, az órajavítást, a hús­daráló javítását, a rádióké­szülékek reparálását s egyebe­ket, egyszóval mindent, amihez csak értett. Az emberek pedig természetesnek vették, hogy pénzzel fizetnek neki. A pénzt Ferenc nem költötte haszontalanságokra. Odaadta mind özvegy édesanyjának, aki egykor póstahivatalban dolgo­zott, valami csekély nyugdíjat kapott, s bizony eléggé fukar kézzel bánt a fiúval. Sose felej­tem el, talán ötödik vagy hato­dik gimnáziumba jártunk, Ide­je lett volna beiratkozni a tánc­iskolába. Ez szinte hagyomány­számba ment, hogy az ötödikes és hatodikos gimnazisták tán­colni tanultak. Tíz pengőt kel­lett fizetni egy idényre a tánc­mesternek. Épp náluk voltam, mikor Ferenc előadta édesany­jának, miről is volna sző. Ku­cseráné asszony öreges megrö­könyödéssel tekintett Ferencre. — Fiacskám, hiszen tudod, hogy nagyon szegények va­gyunk — mondta szinte sirán­kozva, és Ferencnek nem volt ellenérve. Még az sem jutott eszébe, hogy a tíz pengőt fél­recsúsztassa a saját keresmé­nyéből. C supa szolidaritásból én sem iratkoztam be a tánc­iskolába. Később a hú­gom tanított meg a legszüksé­gesebb táncfigurákra, s ha na­gyon kell, még ma is eljárom az akkoriban divatos táncokat, igaz, hogy nagyon ügyetlenül és óvatosan, hogy meg ne ti­porjam a könnyű női cipellőket (annak ellenére mégis meg­tiprom őketj, de szegény Fe­rencnek nem volt húga, tehát semmilyen lehetősége sem ar­ra, hogy megtanuljon táncolni. Sose felejtem el, olyan szo­morú, kétségbeesett benyomást keltett édesanyja kijelentése után, mint a kerítésünkben meredező, lebotolt akácfa. Csak állt, nézett, mintha hirtelen megkukult volna, s nem szólt egy árva szót sem. Később ugyan összeszedte magát, de nem volt abban köszönet. Túl­hajtotta komolyságát, s édes­anyja révén amúgy is eltúlzott szegénységüket. A gonosz felnőtteknek meg imponált ez a magatartás. Bíz­tatták szegény Ferencet: — Derék gyerek vagy. De­rék gyerek vagy, Ferikém. Mikor a többi hasonszőrű diák az első cigarettákat próbálgat­ta, Ferenc rájuk ripakodott: — Micsoda dolog az?l Mikor az első pohár bort megkóstolták, Ferenc megbot­ránkozva tekintett rájuk. Mi­kor a lányok után kezdtek for­golódni, Ferenc elfordult tőlük, magába, magányba zárkózott. Még volt egy vigasztalása. A szakadatlan munka. A ház körül a kertben, a saját bar­kácsolóműhelyében, de az a mű­hely is egyre kevésbé érdekel­te. Azelőtt összevett mindenfé­le lehető és lehetetlen szerszá­mot, dróttekercset, öreg rádiót. Most már erre se költött. Azt mondta, szegények vagyunk, fö­lösleges pénzpazarlás. Pedig ez a műhely volt az egyetlen, ami az egyébként eleven gyerek ér­deklődését ébren tarthatta vol­na. Mindig és mindenkitől azt hallotta, szegények vagyunk. Mindig, mindenki dicsérte: De­rék gyerek vagy, Ferenci Pe­dig a felnőttek dohányoztak is, elég gyakran a kancsó fenekére néztek, majálisokon és farsangi mulatságokon még a komoly családapák is megszorongatták a menyecskéket. Ferenc mind­ezt nem csinálta, hát derék gye­rek volt, nagyon derék gyerek Kucsera mama és közfölfogás szerint, de a fiatalok már ak­kor is összenevettek a háta mögött. A csinos lányok meg azt mondták: Aszkéta. . Aztán elváltak útjaink. 6n másfelé mentem. Más városba, más iskolába Hallottam, hogy színjelesre érettségizett, de nem láttam többé, és húsz éve nem is hallottam hírét. A minap felkerestem egy bratislavai üzem igazgatóságát. Megálltam a portán, hogy útbaigazítást kérjek. A portás tagbaszakadt erős ember, angyali szelídségű kék szemmel bámult rám asz­tala mögül. Rövidre nyírt sö­rényét mintha hamuval hintet­te volna be. Elnéztem az arcát, elnéztem a szemét, s hirtelen egy sereg emlék rémleti föl bennem. Te jóisten, ez a szem­pár! Ez az arc. S hirtelen föl­tört bennem a felismerés. — Ferenci Csak nézett, hosszan, sokáig nézett. Megcsóválta a fejét: — Bocsánat, nem Ismerem. Bemutatkoztam. Bárgyú, szomorú szelídséggel rámbámult: — Hát te vagy? E ste meglátogattam a la­kásán. Egy pincelakásban lakott. A járókelők léptei egyhangúan kopogtak el a rá­csos ablak alatt. A szobát köz­ponti fűtés fűtötte. Bútora egy terítetlen durva asztal, két szék, egy szekrény és vaságy. Min­denütt rend és tisztaság. Az ágyat pokróc borította, katonamódra megvetve. — Mindig azt hittem, gépész­mérnök vagy elektromérnök lesz belőled — mondtam szo­morúan. — Lehetett volna belőlem, de­hát tudod, hogy volt a háború után. Előbb élnem kellett. Tu­dod azt is, hogy mindig sze­gények voltunk. Beértem akár­milyen munkával. Elszegődtem portásnak. Előbb az egyik üzem­hez, aztán a másik üzemhez, végül ide. Talán, ha édesanyám életben marad, hát tanultam volna. De meghalt. És vele mintha meghalt volna minden ambícióm. Megmaradtam por­tásnak. — És az asszonyok? Sose voltál szerelmes, sose gondol­tál házasságra? — Aki miatt meg akartam tanulni táncolni, kinevetett. Eszembe jutott az a régi, kí­nos jelenet, mikor pénzt kért az édesanyjától, hogy beiratko­zik a tánciskolába. Aztán eszembe jutott az a lány is. Láttam egyszer a barátnőjével. Ferenc árnyékként követte őket az utcán. A lányok vihogtak. Ferenc szíve választottja barát­nője kérdésére kacagva vála­szolt: Aszkéta. Ogy mondta, olyan hangosan, hogy Ferenc is hallja. És Ferenc meghallot­ta. Leforrázva megállt egy ki­rakat előtt és azt bámulta. Ko­pott volt a kabátja, nadrágja erősen ki volt térdelve, a ci­pője sarka ferdére taposva. Nem, Ferenc nem volt aszkéta. Le­het, hogy valóban olyan szegé­nyek voltak. Ki tudja? — Hát a gépek? Nem érde­kelnek már? Nem is barká­csolsz? — Otthon a barkácsolómű­helyt elsodorta, szétszórta a háború. Azóta nem is fogtam a kezembe semmilyen szerszá­mot. Sok pénzbe kerül olyasmi. — Hát a könyvek? — A szépirodalom? Hamis illúziókeltés. Szakkönyvek? Mi­nek? Nem vagyok mérnök, se lakatos, se szerelő. Nem kelle­nek. — Hiszen szakma nélkül is értettél mindenhez. Legalább elmentél volna valami gyárba. Többet keresnél. — Minek? Az élethez kevés kell, és én beérem kevéssel is. Megtanított rá a szegénység és a háború. — Hát a matematika? Vala­mikor nagyszerűen értettél hozzá. Az se érdekel? — Az megmaradt nekem. Nézd! Telefirkált füzetet mutat Csupa számjegy, Zárójel. Gyök­vonás. Integrálszámítás. Való­színűségszámítás. Akadémikus, semmirevaló példák. Megoldá­suk semmi megoldáshoz nem vezet. A keresztrejtvény-fejtést helyettesítik számára. Azzal szórakozik. — Hol étkezel, és jut pénzed öltözködésre? — Én magam szakácskodom. Beérem konzervlevesekkel, tej­jel, kenyérrel, főtt hússal. Há­romévenként veszek egy kon­fekclós ruhát. Évente két pár cipőt, meg alsóneműt. Ez min­den. S zelíden, szomorúan, bár­gyún valami láthatatlan pontra szögezte a tekin­tetét, s nekem megint eszembe jutott a kerítésünkben ágaskodó lebotolt akácfa. Túlságosan ke­vés lombot hagyott meg rajta a fűrész. Kiszáradt. — Hát barátaid vannak-e? — Nincs szükségem senkire. Nincs szükségem semmire ... Szavai megrémítettek. Mintha nem ls emberi szót hallottam volna, hanem apró rögök, ho­mokos agyag szóródását egy láthatatlan koporsófödélre. BABI TIBOR

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents