Új Szó, 1968. január (21. évfolyam, 1-30. szám)
1968-01-13 / 12. szám, szombat
KÉPV ISELŐK ť S VÁLASZTOK OSSZEFOGTAK Kiskövesd példás község lett Kiskövesdet közismertté tette közkedvelt bora, valamint a község mögött meghúzódó, déli fekvésű hegyoldalon termesztett korai zöldség. A falu fejlődéséről, lakosságának életmódfáról viszont kevesebb szó esik .... Még mielőtt érről említést lennénk, előre bocsájtjuk: a 650 lakost számláló Kiskövesd példás község. Ezt a megtisztelő címet ke Vés, mindössze hat falu érdemelte ki a trebišovi járásban. Kiskövesd az elsők között. A helyi nemzeti bizottság elnökével, Kassai Ferenccel (a iképen) és a helyi földművesszövetkezet főkönyvelőjével, Görög Samuval beszélgetünk. Először is azt az időszakot idézzük, amikor Bodrogköz néhány községében már közös gazdaságba tömörült a parasztság, és a haladás gondolata Kiskövesden is szárnyra kapott. — Nehezen ment — emlékezik Görög elvtárs. — A falu gazdáinak többsége konokul nemet mondott. Csupán néhány kisgazda szavazott a szövetkezetre s ezzel a többtermelés távlataira. A társadalom pedig egyre többet követelt a termelőktől. Nem tudtak lépést tartani ... Ezt a kiskövesdiek is tudják, mégis közel két esztendeig tartott a vajúdás, majd 1952-ben megalakult a „nagy" szövetkezet. Tizenöt év telt el azóta. A szövetkezet a kezdeti „gyermekbetegségek" után fejlődésnek indult ugyan, de a helyi nemzeti bizottság és az EFSZ vezetősége közti együttműködés elmélyítésére irányuló igyekezet akkoriban zsákutcába jutott. „Kutya-macska barátság" volt ez. — felenleg már nincs panasz « két szerv együttműködésére — jegyzi meg a főkönyvelő. — Ez a falu úf arculatán, a lakosság anyagi helyzetén ts lemérhető ... A HNB elnöke, Kassai Ferenc hasonló véleményen van, s hozzáfűzi: — A községben sokáig nélkülözött, csaknem félmillió korona értéket képviselő modern művelődési házat a helyt EFSZ és a lakosság segítségével építettük fel, nem egész egy év alatt. A szövetkezet fuvarral és közel százötvenezer korona értékű épületanyaggal, a polgáJOGI TANACSADO rok pedig tizenkétezer munkaóra ledolgozásával járultak hozzá ehhez az építkezéshez. Aki régebben járt Kiskövesden, annak rögtön szembe tűnnek a rendezett, tiszta utcák, járdák, udvarok, valamint az útszéli díszfák. — Midez a társadalmi munka, a fó együttműködés eredménye — szögezi le az elnök. — Az új házsorok között csaknem ezer méter hosszú mellékutat építettünk, a főutcát portalanítottuk, leaszfaltoztuk. Majdnem két kilométer hosszú járdát építettünk. Ehhez a lakosok ötezerkétszáz munkaórával és tizenkétezer korona készpénzzel járultak hozzá. Általában mindenki a saját háza előtt építette a járdát, és természetesen igyekezett jó munkát végezni ... A járdák szélét háromszázhatvan díszfa szegélyezi. Jelenleg a nemzeti bizottság új épületének felépítése van folyamatban. Az elnök közlése szerint a múlt év novemberében önsegélyes alapon kezdték el ezt az építkezést száznyolcvanezer korona előirányzott költséggel. Kassai elvtárs elmondja, hogy a lakosság kétezernégyszáz munkaórát dolgozik le. így harminc- vagy ötvenezer koronát megtakarítanak ezen az építkezésen és ezt más közérdekű befektetésre fordítják ... Az elnök nem dicsekszik a nemzeti bizottság szervező munkájával, pedig tudvalevő, anélkül szinte elképzelhetetlen Ilyen eredmények elérése. Azért megkérdeztük Kassai elvtársat, hogyan szervezik a mun kát. — A nemzeti' bizottság tagfai, az utóbbi években elismerést érdemlő munkát végeznek. Választókörzetükben állandó kapcsolatot - tartanak a polgárokkal. Ennek ml a titka? Csupán az, hogy látfák, érzik, van értelme a közösen végzett munkának. Es így látfa ezt a lakosság is. Nincsenek különösebb gondjaink a közelgő választásokat illetően. Nem lesz nehéz a számadás. A jövőre nézve is vannak merész terveink, ezeket megvalósítjuk, mert úgy érezzük, jó úton haladunk, bízunk egymásban és közös célkitűzéseink elérésében ... KULIK GELLÉRT Törvény ez állami takarékpénztárról 1967. augusztus 1-én lépett hatályba a Tt 1967/72. sz. törviénye az Állami Takarékpénztárról. Az Állami Takarékpénztár állami gazdasági szervezet, székhelye Prágában van. Az Állami Takarékpénztár élén a vezérigazgató áll, aki az Állami Takarékpénztár Szlovákiára vonatkozó ügyeit a Szlovákiai Területi Igazgatóság közvetítésével intézi. A törvény értelmében az Állami Takarékpénztár betétkönyvekre és folyószámlákra betéteket fogad el és a polgároknak valamint a szervezeteknek pénzkölcsönöket, hiteleket nyújt és egyéb szolgáltatásokat végez a kiadott szabályzat értelmében. Az Állami Takarékpénztár lenti ügykörét a prágai vezérigazgatóság és a szlovákiai területi igazgatóság látja el a fiókok és egyéb alakulatok hálózata útján. A fiókintézeteket bejegyzik a cégjegyzékbe és azok vezetői jogosultak az Állami takarékpénztár nevében a fíókintézetekre vonatkozó jogügyletek megkötésére. Részleteket a szervezeti szabályzat tartalmaz. A törvény általános rendelkezéseiben kimondja, hogy a betétekre vonatkozó titoktartást (anonimitást) a törvény biztosítja. A betétekről csak a büntető eljárásban az abban tevékeny szerveknek és a polgári bírósági eljárásban a bíróságok megkeresésére adhatnak felvilágosítást és tájékoztatást. Az ilyen megkeresésben közölni kell a betét azonosságára vonatkozó adatokat. (Pl. a betétkönyv számát, a névre szóló betétkönyv tulajdonosának nevét, címét, esetleg születési adatait). A törvény kötelezi az Állami Takarékpénztár valamennyi dolgozóját, hogy tartsák be a szolgálati titoktartást, amely alól csak a vezérigazgató adhat leimentést. Ez a titoktartás a munkaviszony megszűnése után is kötelez. A törvény utal arra, hogy a polgári törvénykönyv betéteket érintő rendelkezései vonatkoznak a szervezetek betétjeire is. A polgári törvénykönyv 333. paragrafusa szabályozza a betétkövetelések elévülését. Ha a polgár húsz éven át nem rendelkezett a betéttel és nem mutatta be a betétkönyvet a bejegyzések kiegészítésére, ezen határidő elmúltával megszűnik a betéti viszony és a polgár a rendes 3 éves elévülési határidőn belül kérheti a betét számlaegyenlegének kifizetését. A folyószámlákra vonatkozóan a polgári törvénykönyv 339 paragrafusa tartalmaz rendelkezést abban az értelemben, hogy a folyószámlái viszonyt a Takarékpénztár megszüntetheti ha öt éven át nem helyeztek el azon újabb összeget, illetve nem eszközöltek kifizetést. A folyószámlái jogviszony megszűnése után a jogosult a rendes 3 éves elévülési határidőn belül kérheti a számlaegyenleg kifizetését. Dr. FÖLDES JÓZSEF M indenki Ferinek vagy Ferikémnek szólította őt fiatalkorában, csak én tartottam ki következetesen a komolyan hangzó, de bizalmatlan Ferenc mellett. Barátom volt, jobban mondva az édesapám barátja. Ö szemelte ki számomra, s választását rám nézve ls kötelezőnek tartotta. Én nem is igen lázadoztam ellene. Belenyugodtam a ténybe, hogy van egy barátom, aki tulajdonképpen az édesapám barátja, akit mintaképemnek kell tartanom, mert rendkívül szófogadó, szorgalmas, szerény és okos, és igen jó tanuló. Tény, ami tény. Ferenc valóságos csodagyerek számba ment. Rendkívül jó emlékezőtehetsége valóságos bűvészmutatványokat produkált, öt — hatjegyű számokat fejben osztott és szorzott, összeadott és kivont. Ha elolvasott több oldalnyi szöveget, szinte szóról szóra elmondta. jelese volt matematikából, fizikából és kémiából, magyarból, történelemből s mindenféle nyelvből. Sőt feleleteire és dolgozataira többnyire csillagos jelest kapott, s ha a csillagos jelesnél lett volna még jobb osztályzat, akkor bizonyára azt kapja. Jelesei nem bűvöltek el, s talán apám kívánságára se tartottam volna ki mellette, ha a gépek, elektromotorok, rádiók iránti közös érdeklődésünk hazumosabb időre nem köt egymáshoz bennünket. Ferencnek valóságos műhelye volt otthon. Értett a robbanómotorokhoz, az elektromotorokhoz és gőzgépekhez is, s ami akkoriban valóságos csodaszámba ment előttem, tisztában volt a távolbalátás alapelveivel is. B ebeszéltem magamnak, hogy gépészmérnök leszek bárt tudat alatt mindig éreztem, sőt tudtam, hogy a gépek számomra inkább játékot és jó szórakozást jelentenek. Míg kisebbek voltunk, Ferenc is csak játszott, de ahogy múlt az idő, s kamaszodni kezdtünk, azt vettem észre, hogy Ferenc valóban ért a gépekhez. Képes megajvítani a szomszédasszonyok elromlott vekkereit és húsdarálóit, a bedöglött kútszívattyút, a kerékpárt és motorkerékpárt, az elnémult telefonkészüléket és a rádiót is. Egyszer csak azt vettem észre, hogy a játék Ferencnél komolyra vált. Nyaranta elment csépelni a nagybátyjával, akinek volt egy ócska Diesel-motoros cséplőgépe, de maga nem értett hozzá. Ferenc volt a gépjavító és gépkezelő, s ez már nem játék volt, hanem komoly kenyérkereset. Az emberek annál jobban becsülték. Dicsérték lépten-nyomon az ügyességét, a hozzáértését és a szorgalmát. S amit azelőtt csak kedvtelésből csinált, most már pénzért csinálta, az órajavítást, a húsdaráló javítását, a rádiókészülékek reparálását s egyebeket, egyszóval mindent, amihez csak értett. Az emberek pedig természetesnek vették, hogy pénzzel fizetnek neki. A pénzt Ferenc nem költötte haszontalanságokra. Odaadta mind özvegy édesanyjának, aki egykor póstahivatalban dolgozott, valami csekély nyugdíjat kapott, s bizony eléggé fukar kézzel bánt a fiúval. Sose felejtem el, talán ötödik vagy hatodik gimnáziumba jártunk, Ideje lett volna beiratkozni a tánciskolába. Ez szinte hagyományszámba ment, hogy az ötödikes és hatodikos gimnazisták táncolni tanultak. Tíz pengőt kellett fizetni egy idényre a táncmesternek. Épp náluk voltam, mikor Ferenc előadta édesanyjának, miről is volna sző. Kucseráné asszony öreges megrökönyödéssel tekintett Ferencre. — Fiacskám, hiszen tudod, hogy nagyon szegények vagyunk — mondta szinte siránkozva, és Ferencnek nem volt ellenérve. Még az sem jutott eszébe, hogy a tíz pengőt félrecsúsztassa a saját keresményéből. C supa szolidaritásból én sem iratkoztam be a tánciskolába. Később a húgom tanított meg a legszükségesebb táncfigurákra, s ha nagyon kell, még ma is eljárom az akkoriban divatos táncokat, igaz, hogy nagyon ügyetlenül és óvatosan, hogy meg ne tiporjam a könnyű női cipellőket (annak ellenére mégis megtiprom őketj, de szegény Ferencnek nem volt húga, tehát semmilyen lehetősége sem arra, hogy megtanuljon táncolni. Sose felejtem el, olyan szomorú, kétségbeesett benyomást keltett édesanyja kijelentése után, mint a kerítésünkben meredező, lebotolt akácfa. Csak állt, nézett, mintha hirtelen megkukult volna, s nem szólt egy árva szót sem. Később ugyan összeszedte magát, de nem volt abban köszönet. Túlhajtotta komolyságát, s édesanyja révén amúgy is eltúlzott szegénységüket. A gonosz felnőtteknek meg imponált ez a magatartás. Bíztatták szegény Ferencet: — Derék gyerek vagy. Derék gyerek vagy, Ferikém. Mikor a többi hasonszőrű diák az első cigarettákat próbálgatta, Ferenc rájuk ripakodott: — Micsoda dolog az?l Mikor az első pohár bort megkóstolták, Ferenc megbotránkozva tekintett rájuk. Mikor a lányok után kezdtek forgolódni, Ferenc elfordult tőlük, magába, magányba zárkózott. Még volt egy vigasztalása. A szakadatlan munka. A ház körül a kertben, a saját barkácsolóműhelyében, de az a műhely is egyre kevésbé érdekelte. Azelőtt összevett mindenféle lehető és lehetetlen szerszámot, dróttekercset, öreg rádiót. Most már erre se költött. Azt mondta, szegények vagyunk, fölösleges pénzpazarlás. Pedig ez a műhely volt az egyetlen, ami az egyébként eleven gyerek érdeklődését ébren tarthatta volna. Mindig és mindenkitől azt hallotta, szegények vagyunk. Mindig, mindenki dicsérte: Derék gyerek vagy, Ferenci Pedig a felnőttek dohányoztak is, elég gyakran a kancsó fenekére néztek, majálisokon és farsangi mulatságokon még a komoly családapák is megszorongatták a menyecskéket. Ferenc mindezt nem csinálta, hát derék gyerek volt, nagyon derék gyerek Kucsera mama és közfölfogás szerint, de a fiatalok már akkor is összenevettek a háta mögött. A csinos lányok meg azt mondták: Aszkéta. . Aztán elváltak útjaink. 6n másfelé mentem. Más városba, más iskolába Hallottam, hogy színjelesre érettségizett, de nem láttam többé, és húsz éve nem is hallottam hírét. A minap felkerestem egy bratislavai üzem igazgatóságát. Megálltam a portán, hogy útbaigazítást kérjek. A portás tagbaszakadt erős ember, angyali szelídségű kék szemmel bámult rám asztala mögül. Rövidre nyírt sörényét mintha hamuval hintette volna be. Elnéztem az arcát, elnéztem a szemét, s hirtelen egy sereg emlék rémleti föl bennem. Te jóisten, ez a szempár! Ez az arc. S hirtelen föltört bennem a felismerés. — Ferenci Csak nézett, hosszan, sokáig nézett. Megcsóválta a fejét: — Bocsánat, nem Ismerem. Bemutatkoztam. Bárgyú, szomorú szelídséggel rámbámult: — Hát te vagy? E ste meglátogattam a lakásán. Egy pincelakásban lakott. A járókelők léptei egyhangúan kopogtak el a rácsos ablak alatt. A szobát központi fűtés fűtötte. Bútora egy terítetlen durva asztal, két szék, egy szekrény és vaságy. Mindenütt rend és tisztaság. Az ágyat pokróc borította, katonamódra megvetve. — Mindig azt hittem, gépészmérnök vagy elektromérnök lesz belőled — mondtam szomorúan. — Lehetett volna belőlem, dehát tudod, hogy volt a háború után. Előbb élnem kellett. Tudod azt is, hogy mindig szegények voltunk. Beértem akármilyen munkával. Elszegődtem portásnak. Előbb az egyik üzemhez, aztán a másik üzemhez, végül ide. Talán, ha édesanyám életben marad, hát tanultam volna. De meghalt. És vele mintha meghalt volna minden ambícióm. Megmaradtam portásnak. — És az asszonyok? Sose voltál szerelmes, sose gondoltál házasságra? — Aki miatt meg akartam tanulni táncolni, kinevetett. Eszembe jutott az a régi, kínos jelenet, mikor pénzt kért az édesanyjától, hogy beiratkozik a tánciskolába. Aztán eszembe jutott az a lány is. Láttam egyszer a barátnőjével. Ferenc árnyékként követte őket az utcán. A lányok vihogtak. Ferenc szíve választottja barátnője kérdésére kacagva válaszolt: Aszkéta. Ogy mondta, olyan hangosan, hogy Ferenc is hallja. És Ferenc meghallotta. Leforrázva megállt egy kirakat előtt és azt bámulta. Kopott volt a kabátja, nadrágja erősen ki volt térdelve, a cipője sarka ferdére taposva. Nem, Ferenc nem volt aszkéta. Lehet, hogy valóban olyan szegények voltak. Ki tudja? — Hát a gépek? Nem érdekelnek már? Nem is barkácsolsz? — Otthon a barkácsolóműhelyt elsodorta, szétszórta a háború. Azóta nem is fogtam a kezembe semmilyen szerszámot. Sok pénzbe kerül olyasmi. — Hát a könyvek? — A szépirodalom? Hamis illúziókeltés. Szakkönyvek? Minek? Nem vagyok mérnök, se lakatos, se szerelő. Nem kellenek. — Hiszen szakma nélkül is értettél mindenhez. Legalább elmentél volna valami gyárba. Többet keresnél. — Minek? Az élethez kevés kell, és én beérem kevéssel is. Megtanított rá a szegénység és a háború. — Hát a matematika? Valamikor nagyszerűen értettél hozzá. Az se érdekel? — Az megmaradt nekem. Nézd! Telefirkált füzetet mutat Csupa számjegy, Zárójel. Gyökvonás. Integrálszámítás. Valószínűségszámítás. Akadémikus, semmirevaló példák. Megoldásuk semmi megoldáshoz nem vezet. A keresztrejtvény-fejtést helyettesítik számára. Azzal szórakozik. — Hol étkezel, és jut pénzed öltözködésre? — Én magam szakácskodom. Beérem konzervlevesekkel, tejjel, kenyérrel, főtt hússal. Háromévenként veszek egy konfekclós ruhát. Évente két pár cipőt, meg alsóneműt. Ez minden. S zelíden, szomorúan, bárgyún valami láthatatlan pontra szögezte a tekintetét, s nekem megint eszembe jutott a kerítésünkben ágaskodó lebotolt akácfa. Túlságosan kevés lombot hagyott meg rajta a fűrész. Kiszáradt. — Hát barátaid vannak-e? — Nincs szükségem senkire. Nincs szükségem semmire ... Szavai megrémítettek. Mintha nem ls emberi szót hallottam volna, hanem apró rögök, homokos agyag szóródását egy láthatatlan koporsófödélre. BABI TIBOR