Új Szó, 1967. december (20. évfolyam, 331-359. szám)

1967-12-28 / 356. szám, csütörtök

Eléggé egyoldalúan vélekednék az orvostudományról, aki a gyógykezelésben az egészségügyieken kívül más problémákat nem látna. A rendkívüli szaktudást, ügyességet, körültekintést és gyorsaságot igénylő súlyos műtétek ugyanis már magukban véve kockázattal Járnak nemcsak a betegre, hanem az orvosra nézve is. Ezért merül fel oly gyakran a kérdés: feltétlenül szükség volt a műtétre? Nem élhetett volna hosszabb ideig a beteg a műtét nélkül? Sokszor képezi megfontolás tárgyát még a hivatása magaslatán álló orvossal szemben is a kérdés: nem terheli-e lelkiismeretét bizonyos mulasztás? Megtett minden tőle telhetőt betege érdekében? A további probléma az orvostudomány szédületes ütemű fejlődéséből következik: Joga van-e az orvosnak betege esetleges megmentése érdekében (azért esetleges, mert nem biztos a műtét eredménye) felhasználnia más élő ember, vagy egy halott szervét? Kinek, és milyen felelősséggel tartozik az orvos ilyen esetben? Es mi a helyzet, ha nem vállalja a kockázatot, puszta elővigyázatosságból nem hajtja végre a műtétet, s a páciens meghal? Ezekről a kérdésekről beszélgettünk dr. Jaromír S t 6 p á n ft a 1, a Purkyné Orvostudományi Társaság jogi bizottságának elnökével, a prágai Egészségügyi Kutatóintézet dolgozójával. A jogász szerint noha az orvosok felelősségét kötelességeit és jögait szabályozó intézkedések között az egyes államokban némi különbségek észlelhetők, a közös cél, az egészség visszaadása, az élet megmentése, illetve meghosszabbítása. A vérátömlesztés például ma már az egész világon törvényesen jóváhagyott, nélkülözhetetlen gyógymód. Ennek ellenére Angliában, az északi államokban, de másutt is még mindig akadnak szekták, melyek vallási okokból tiltják az életmentésnek ezt a kitűnően bevált és biztonságos formáját. Tagjaik a vérátömlesztés helyett inkább a halált választják. Vagy például az NSZKban ma is érvényes törvény értelmében egyetlen műtét sem hajtható végre a páciens írásbeli beleegyezése nélkül. Ilyen körülmények között cseppet sem irigylésre méltó az orvos helyzete, aki sokszor tanácstalanul áll'. Mit tegyen? Vállalja a büntetőjogi következményeket a páciense beleegyezése nélkül végrehajtott beavatkozásért, vagy összeütközésbe kerülve az orvosi etikával, hagyja meghalni betegét? A mi orvosainknak szerencsére nincsenek ilyen természetű problémáik. Korszerű törvényeink értelmében ugyanis az orvos köteles mindent elkövetni a beteg életének megmentéséért. Ám az orvostudomány új korszakba lépésével kapcsolatos következmények — új helyzetet teremtve — őket sem kímélik meg a bonyodalmaktól. A szövetek, a szem szaruhártyája, vagy a vese és nemsokára talán már a szív, esetleg más szervek átültetése nálunk sem lesz utópia. Az ilyen műtétek legtöbbjének — tekintettel egészségügyünk magas színvonalára és kiváló orvosainkra — sebészeti szempontból már ma sincs akadálya. A nehézségeket másutt kell keresnünk. A veseátültetés esetében például nem elég, hogy a veseadó önként lemondjon egyik veséjéről legközelebbi hozzátartozója javára. A műtét kilátásba helyezett eredményét szakemberekből álló bizottságnak kell elbírálnia. De a szakemberek csak akkor ajánlhatják a veseátültetést, ha előreláthatóan sikerül megmenteni a beteget, és ha a veseadó áldozata nem jelent számára túlságos kockázatot. De hogyan biztosítható ez a siker — kérdezhetné valaki — amikor tudvalevő, hogy a szervezet védekezik az idegen szövetek befogadása ellen? Mondanunk sem kell, olyan probléma ez, amelyre ma még aligha várható egyöntetű válasz. Természetesen az orvos felelősségét és általában a kockázatot lényegesen csökkenti, ha a szükséges szerv adója nem élő ember. Előfordul ugyanis, hogy közlekedési baleset áldozatául esett, hirtelen elhunyt ember szervét sikerül bizosítani az átültetés céljaira. Az ezzel kapcsolatos nehézségek azonban a rendelkezésre álló idő rövidsége miatt többnyire áthidalhatatlanok. Hiszen a halott felboncolása bizonyos időhöz van kötve. Ezzel szemben átültetésre szánt szerve erre a célra csak röviddel a halál beállta után alkalmas. Ezzel a problémával szorosan összefügg a joggal felteségénelt biztosítására vagy életének megmentésére'használják fel. Határozott tilalmát természetesen tiszteletben tartják. Ugyanez azonban nem vonatkozik a halott hozzátartozóira, akik az átültetést nem akadályozhatják meg. Ezekkel a jogi problémákkal foglalkozott az idén augusztusban a belgiumi Gentben megtartott egészségügyi világkongresszus, amely azt is kimondta, hogy az élesztési kísérlet nem folytatható a végletekig, és ha bizonyos idő elteltével eredhető kérdés: Tulajdonképpen mikor következik be a halál, meiyik az a pillanat, amikor már kioperálható a szükséges szerv a halottból? Jól tudjuk, hogy a szívműködés megszűnte, vagyis a klinikai halál nem jelenti az élet befejeztét. A korszerű élesztési módszerek, az úgynevezett reszuszcitáció idejében történő alkalmazásával (a szív dörzsölése, injekciók, sokkok stb. útján) napokig, hetekig, sőt hónapokig is fenntartható a vérkeringés. Ha ilyen ember szervének átültetésével számol az orvos, az agyműködés megszűnte, vagyis a biológiai halál megállapításának a pillanata részben azért oly lényeges körülmény, hogy ne élő ember szervét távolítsa el, ami nálunk szigorúan büntetendő, másrészt azonban a megkésve eltávolított szervnek semmi hasznát sem venné a beteg, ellenkezőleg, a hálálát idézné elő. De még az időben biztosított szerv esetében is kérdéses, amint már mondottuk, befogadja-e a beteg szervezete az idegen szöveteket. A legégetőbb jogi probléma tehát, mikor tekinthető az ember halottnak? A legtöbb országban nemcsak a műtétek végrehajtása függ a beteg, illetve hozzátartozói engedélyétől, de még a halott felboncolása sem történhetik hozzájárulás nélkül. Hazánkban más a helyzet. A kiindulópont nálunk az emberi szolidaritás és az, hogy a betegek mindvégig díjmentes gyógykezelésben részesülnek. Nálunk a legsúlyosabb műtétért sem jár anyagi ellenszolgáltatás. Ezért a törvény, ellenkező írásbeli utasítás hiányában, feltételezi, hogy a halottnak életében nem lett volna kifogása az ellen, hogy bármely szervét más ember egészménytelen marad, akkor az orvosok együttesen megállapítják a biológiai halált. Ez a megállapítás — a többi körülmény biztosítása esetén — engedélynek is tekinthető a kiszemelt szerv eltávolítására a halottból. Az idén októberben az NDKbeli Halléban megtartott nemzetközi törvényszéki orvostani kongresszuson dr. J. Stépán is felszólalt. A szocialista Csehszlovákia álláspontját és ezzel kapcsolatban készülő jogszabályainkat ismertette. Ezek a jogszabályok a legnagyobb elővigyázatosságot és körültekintést tükrözik az esetleges visszaélések és mulasztások megelőzése érdekében. Már eleve ki kell küszöbölni ugyanis annak a lehetőségét, hogy az egyik beteg életének a megmentésére egy másik beteget feláldozva halottnak nyilvánítsanak, anélkül, hogy ez megfelelne a valóságnak. Készülő jogszabályaink feltétlen biztosítékot nyújtanak arra, hogy ilyen esetek ne fordulhassanak elő. Hasonló eljárásért az orvos — még ha becsületes célkitűzések is vezetik, mint pl. az egyik beteg életének megmentése —, szándékos emberölésért volna felelősségre vonható. Ezt pedig még akkor sem kockáztathatja meg, ha könyörületből haldokló embertársa kínjait akarná megrövidíteni Az orvos kötelessége, hogy még annak a betegének ls, akiről kartársaival együtt lemondott, minél tovább meghoszszabbítsa az életét. Ezeknek az elveknek a szigorú betartása felett őrködnek törvényeink, valamennyiünk biztonsága érdekében. Kizárják a visszaélés lehetőségét s éppen ezért a kivételeket sem tűrik. Hiszen legdrágább kincsünkről: az emberről van sző. KARDOS MARTA Arthur Honegger: Dávid király „Mindig az volt a vágyam — mondotta Honegger —, hogy olyan zenét komponáljak, amely hozzáférhető a tömegek számára, de annyira mentes minden banalitástól, hogy az igazi zenebarátokat is lebilincseli." Dávid királyban ez a szándék elnyerte zenei megvalósulását. A drámai oratórium (vagy ahogy Honegger nevezi: szimfonikus zsoltár) Morax svájci költő és dramaturg megrendelésére eredetileg színpadi zenének készült hihetetlenül rövid idő alatt, Honegger a hatalmas müvet hatvan nap alatt komponálta. Vulllermoz velős megfogalmazásában „stílusát illetőleg hiányzik belőle minden előre kiagyalt gondolat vagy szándék. Honeggernek a kifejezés minden formája, bármely technika megfelel. Csak a tárgy karaktere szab törvényt a számára. A sző parancsol..." A zeneköltőben a szó parancsára nemcsak a zenész szólalt meg, hanem a költő is. Ebből a nemes kettősségből született Dávid király minden banalitástól mentes, magasrendű, de amellett érthető, sőt közérthető muzsikája. Honegger beszédes liangkfipei drámai kifejező erejükkel lenyűgözik, helyenként szinte megdöbbentik a hallgatót, akit magával ragad a Honegger muzsika őszintesége. Honegger a színpadi zenét csak később dolgozta át nagyszabású oratóriummá, beszélő beiktatásával, aki a Dávid király történetét feldolgozó történetet magyarázza. Az est karmestere, Ladislav Slovák biztos dramaturgiai érzékkel építette fel a hatalmas alkotást és impozánsan oldotta meg magas színvonalú megszólaltatásának nagy karmesteri feladatát. Az érzések robbanóanyagával telített izgalmas kőrustételeket, amelyekben Honegger viszonylagos zenei szűkszavúsággal lélegzetállító feszültséget tud teremteni, a Szlovák Filharmónia énekkara kifejező zenei rajzzal és hangzásszépséggel tolmácsolta. Filharmóniánk a mű egészébe olvadva nagy belső erővel muzsikált. A vokális trió dalformálása (Anna Martvoiíová, szoprán, Nina Hazuchovő, alt, Eudovít Buchta, tenor) viszonylag halványabb volt. Gustav Valach a beszélő szerepében a főszereplői rangban működő kórus mellett az előadás erősségét jelentette. Átélten, a tragikus mozzanatok drámai fokozásával fejlesztette a cselekményt. Előadásában kiemelkedően szép volt a nagy siratási jelenet Gllboa hegyén. A Szlovák Filharmónia Dávid király előadásával méltóan fejezte be az 1967-es bratislavai hangversenyidényt. HAVAS MARTA SZU Lő K. N ÉVELŐK F Ó RU M Á Szükség van-e a barátokra? VAN-E IGAZI, őszinte és önzetlen barátság? Szüksége van-e gyermekünknek ilyen őszinte barátokra? Ki válasszon a gyermeknek barátot? Lehet-e barátság fiú és lány kőzött? Nem vonja el a barátok társasága gyermekünket Iskolai és egyéb kötelezettségeitől? Ilyen és ehhez hasonló kérdések merülnek fel bennünk e témával kapcsolatban. Mielőtt az első kérdésre válaszolnék, elmondok egy történetet. Főiskolás fiatalok között történt. Néhány jó barát napi kötelezettségeik elvégzése után edzésre indult. Gimnasztikai edzésre, a szertorna gyakorlására jártak. Ezen az estén F. Zolit edzés közben komoly baleset érte. Lezuhant a nyújtóról és eszméletlenül terült el a tornaterem nadlóján. Társai mentőkért telefonáltak. A sérülés oly súlyos volt, hogy a fiút a közeli nagyváros sebészeti osztályára szállították. Zolinak volt egy kebelbarátja, Sz. Laci. Másnap az első vonattal beutazott balesetet szenvedett barátját meglátogatni. Hiszen Laciról és Zoliról közismert volt, mennyire ragaszkodnak egymáshoz. Mindenüket megosztották, jóban-rosszban kitartottak egvmás mellett. Együtt tanultak. szórakoztak, sportoltak. Testvérként szerették egymást. Gyermekünk nem élhet, nem nőhet fel magánosan, vele azonos korú társak, barátok nélkül. Ez magától értetődő, hiszen az ember társas lény, az egyedüllét, a magány nem normális, nem természetes emberi vonás. A gyermeknek feltétlenül szüksége van barátokra, méghozzá pici gyermekkorától kezdve, mivel egyedül még a játszás sem olyan érdekes, mint barátok között. Ha a gyermek már óvodáskora előtt megszokja a pajtások társaságát, később majd könnyebben beilleszkedik az óvodások és az iskolások nagyobb közösségébe. A szülő tehát akkor tesz jót gyermekének, ha nem szigeteli el a vele egykorúak közösségétől, hanem hasonló korú gyermekek közé engedi és ezzel lehetővé teszi számára, hogy felkészüljön a későbbi közösségi életre. Természetesen a szülőnek joga, sőt kötelessége beleszólni abba, kivel vagy kikkel barátkozzék gyermeke. Fontos azonban, hogy kellő tapintattal és megértéssel befolyásolja gyermekét barátai kiválasztásában. Milyen szempontok jöhetnek számításba gyermekünk barátjának kiválasztásában? Elsősorban is jól nevelt, engedelmes, pozitív jellemvonásokkal rendelkező gyermek jöhet számításba. A gyermek származása, szülei foglalkozása, vagyoni helyzete és hasonló szempontok itt aligha játszhatnak szerepet. AMIKOR A BARÁTOK kiválasztásáról beszélünk, figyelembe kell vennünk egy lényeges körülményt. Mégpedig azt, hogy a kiválasztott baráttal gyermekünk fog barátkozni és nem mi, a szülők. Előfordulhat tehát, hogy a szülő valamelyik gyermeket megfelelő barátként ajánlja gyermekének, később azonban a gyakorlat bebizonyítja, hogy a két gyermek természeténél, szokásainál vagy más okoknál fogva nem való egymáshoz. Az iskoláskorú gyermek azután már úgy is maga választja ki barátait és ekkor a szülőre csupőn az a komoly feladat hárul, hogy ellenőrizze, jól választott-e. A szülőnek ugyanis mindig tudnia kell, kik gyermeke barátai, hol, kikkel tölti szabad idejét és milyen befolyást gyakorolnak ezek a barátok gyermekére. Ha azt vesszük észre, hogy a barátok társasága rossz Irányban befolyősolja gyermekünket, igyekezzünk minél előbb tapintatosan kivonni őt ez alól a hatős alól. A serdülőkor idején szövődnek azok a barőtságok, amelyek többnyire már erősebb próbatételt is kibírnak és nem egy esetben a felnőtt korban is folytatódnak. Ám éppen a serdülőkori kiegyensúlyozatlansággal járó sajátosságok miatt gyermekünk olyan barátságokba is belekeveredhet, melyek számára igen előnytelenek és á szülők szemszögéből nézve sem kívánatosak. Ebben a korban tehát még fokozottabb mértékben kísérjük figyelemmel, kikkel barátkozik gyermekünk, mert a rossz barátok a kötelességek elmulasztása, sőt a züllés útjára vihetik gyermekünket. S az ilyen serdülőkori kisiklás, ha nem is lesz feltétlenül végzetes, minden esetre sokban visszavetheti a fiatal fejlődését. Nem egy, addig gondos nevelésben részesült 15— 16 éves fiatal — diák vagy ipari tanuló — keveredett már dologkerülő, erkölcsi normákat és társadalmi szabályokat semmibe vevő huligánok közé, a féktelen dohányzás, az alkoholizmus és velejáróinak fertőjébe. Természetesen nem lenne igazságos, ha mindezt kizárólag a barátok számlájára írnánk, mivel, ha egy fiatal élet kisiklik, abban a szülői nevelésnek, a családi életnek is része van. E sorokkal éppen arra szeretném a figyelmet felhívni, hogy a szülők igyekezzenek serdülőkorú gyermekük számára meghitt, kiegyensúlyozott otthont, bizalommal teli, szeretetben gazdag családi légkört biztosítani, mert ez a legbiztosabb gyógyszer, amivel a barátok rossz hatását ki lehet védeni. GYAKRAN FELMERÜL a kérdés, lehet-e őszinte barátság fiú és lány között. A különböző nemű gyermekek közötti barátság számos körülménytől függ. Az iskoláskor előtti időben a gyermekek nem különülnek eí nemek szerint, a pajtősi viszony kialakulásában nem játszik szerepet a gyermekek neme. Később az iskolában, főként a 10 éven felüli gyermekek között már megfigyelhetjük, hogy a fiúk szégyellenelt a lányokkal, a lányok a fiúkkal játszani, szórakozni, társalogni. A serdülőkorban azután fiúknál is, lányoknál is mindinkább előtérbe kerül a másik nem iránti érdeklődés és ebben a korban már kifejlődik a barátság a fiúk és lányok között. Sok szülő nem nézi jő szemmel az ilyen barátságot, s attól aggódik, hogy ez a kapcsolat szerelemmé változhat. Pedig nem szerencsés megfosztani a fiatalokat az első tiszta érzelmeken alapuló szerelem varázsától, bájától. Az ilyen barátság, ez az érzés mindkét fél számára ösztönző lehet. A lány is, a fiú is igyekszik barátja előtt a. legszebb erényeit bebizonyítani s a másik barátságának tudata megedzi azt a szőndékőt, hogy magatartásában jelleme pozitív vonásait juttassa érvényre. Amint látjuk, a barátok és á barátság kérdése is komoly feladatokat ró a szülőre, komoly igényeket támaszt vele szemben. De megéri figyelemmel foglalkozni a problémával, hiszen a jó barát a szülő számára is segítséget jelent a nevelésben, mert kedvezően befolyásolja a gyermek jó tulajdonságainak, erényeinek, legszebb jellemvonősainak kialakulását. Ne tiltsuk meg tehát gyermekünl"nek, hogy barátkozzék, jó barátokat szerezzen magának. Hiszen elzárkózni az emberek barátsőga elől csak azok szoktak, akik indokolatlanul bizalmatlanok mindenki iránt és talőn éppen azért váltak emberkerülőkké, mert soha nem volt Igazi jó barátjuk. SÁGI TÖTH TIBOR illllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllillllllllllllliM