Új Szó, 1967. december (20. évfolyam, 331-359. szám)

1967-12-27 / 355. szám, szerda

GERÖ JÁNOS (MNK): A Mrnéo olyan, mint az árnyék, az ember mögött kullog, vagy pedig előtte jár és megnyit minden ajtót. így volt ez Kristály esetében is. Még csak a párnás ajtók mögött latolgatták megszerzésének lehetőségét, máris az egész üzem suttogott róla. — En megyek, egy pillanatig se maradok, ha ez az alak beteszi ide a lábát! jelentette ki a morózus főraktárnok. — Pedig már egy háromnegyed kocsija voit — újságolta Jucika. A fiatal segédraktárnok csak mosolygott bajuszkája alatt. Á háromnegyed kocsin-e, ezen a fura tákolmányon, melynek három kereke van, a negyedik pedig hiányzik, és talán sosem lesz meg, vagy máson — ki tudja? Ki így, ki úgy, de mindenki Kristályról beszélt. A megfontoltabbak csak bólogattak, mintha mondanák: Ügy, úgy, ez kell ide, egy Kristály! Éppen ideje rendbe hozni a meglazult munkafegyelmet, és a „csórósok" körmére sem ártana egy kissé jobban odanézni. Egy napon aztán megjelent az üzemben egy közép korú, halk szavú férji. Baráti tekintetével rövidesen megnyerte az emberek bizalmát. „Olyan, mint egy plébános" — mondta Mari néni, a takarítónő. Kristály valóban különös ember volt. Magatartása, egész lénye szinte kínosan pedáns, de egyszerű külseje valami megfoghatatlan kristálytiszta légkört árasztott maga körül. Ha valahol megjelent az üzemben és ráemelte valakire megértő atyai tekintetét, a csórósoknak szégyenkezve megállt a kezük a levegőben, a „lógósok" pedig szemlesütB

„ ve dolgozni kezdtek. Önmagával szemben kérlelhetetlen volt. A példamu1987. tatás — ez volt a jelszava, és ezen a téren XII. 27. gyakran a gyerekességig 5

vitte. Egyszer munkaidő után papírt, indigót vett elő zakójának zsebéből, az írógépbe fűzte, azután a gépszalagot kezdte leszerelni. — Mit csinálsz? kérdeztük megrökönyödve. — Kicserélem a szalagot a magaméval. Magánlevelezés. Nem károsíthatom ezzel is az üzemet. Torkunkon akadt a hang — ez még egy Kristály, és zsebéből egy jegyzetfüzetet vett elő. Fellapozta és olvasni kezdett. Először mondott egy dátumot, aztán valami megnevezést, darabszámot és végül az értéket koronában kifejezve. Amint olvasott, a megnevezések egyre ismerősebbeknek tűntek és az üzemet juttatták Kristály Kristálytól is sok volt. Nagynehezen lebeszéltük a szalagcseréről, de látszott rajta, hogy furdalja a lelkiismeretét. Egy ízben engem is megintett az üzemi büfében. — Hagyja el, kartársam — mondta az 6 atyai hangján —, a fekete nem tesz jót önnek. A napokban volt az orvosnál, tudok róla, a szívével. A szívre káros a fekete. Megbetegszik, munkaképtelen lesz; státuszban marad, de nem dolgozik. Könnyelműségével megkárosítja az egész kollektívát. Gondoljon az üzemre, és a családjára is! — mondta puhán vállamra téve kezét. Safnos, én nem vagyok Kristály, és nem tudtam az »8 magaslatára emelkedni. Azért ülök délutánonként titokban itt, a leeresztett jüggönyszárny mögött a kávéház második helyiségében. Ilyenkor nem fár ide senki, és én nyugodtan kiszürcsölhetem a megszokott napi feketémet. Tegnap is itt voltam, amikor valaki leült a függöny túlsó oldalán levő asztalhoz. Kristály volt! Moccanás nélkül ültem a helyemen, amikor a függöny nyílásán át megpillantottam Szarkafit. Egy ideig nézelődött, aztán Kristály asztalához ült. Idegesen fészkelődött a székén, láthatóan zavarban volt. — Tehát — mondta eszembe. Szarkafira néztem, agyamban hirtelen világosság gyúlt. Szarkafi arca pírban égett, aztán elfehéredett, ajkat remegtek. — Ez összesen — mondta Kristály —, öszszesen 12 640 korona!. Szarkafl ajka görcsösen vonaglott, és valami gurgulázó hebegés főtt ki a száján. — Tizenkétezerhatszáznegyven! — ismételte Kristály, tekintetét Szarkafl arcára tapasztva. —i Ennek az ötven százaléka hatezer háromszázhúsz. Holnap készpénzben. Azt hiszem, értettük egymást! Szarkafl a nyakához nyúlt, és remegő uffakkal meglazította a nyakkendőiét. — Nem tudom ... készpénzben ... hirtelen... — Ismerem a bankbetétjét — mondta Kristály ellentmondást nem tűrő hangon —, de ahogy gondolfa, elintézhetem másképp is. — jó, holnap, készpénzben ... Szarkafi felitatta a homlokán gyöngyöző verítéket, aztán felállt és támolygó léptekkel megindult a kijárat felé. j/ ristály követte tekintetével, aztán felhajtotta feketéjét és felállt. Öntudatosan, emelt fővel, délcegen lépdelt a süppedő szőnyegen. A napsugár glóriát vont a feje köré. LUZSICSA MIKLÓS E

zerkilencszáznegyvennégy októberében, amikor már teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy a németek elvesztették a háborút, egy szerdai napon Salamon űr cipészműhelye előtt megálltunk beszélgetni. Hárman voltunk összesen, Salamon úr, a kis suszter, Pista barátom és jómagam. — Vége a háborúnak rövidesen — kezdtem én csendesen, s vártam, hogy a kis suszter is mondjon valami megnyugtatót. Mert igaz ugyan, hogy a háború kimenetele nem volt kétséges előttünk, de azért nagyon idegesítő volt hallani Nagyvárad íelől az állandó tompa dübörgést. Esténként már napok óta jól láttuk a messze hordó ágyúk torkolattüzét ls, és ez minduntalan azt juttatta eszünkbe, hogy egy-két nap múlva a mi falunkban dúl majd a csata. De hát ez ellen neon tehettünk semmit, igy aztán csak vigasztalgattuk egymást, ha összetalálkoztunk. Most éppen a kis susztertől vártuk a biztató szót. — Vége lesz a háborúnak, vége bizony — dörzsölte Salamon úr a kezét az én bejelentésemre. — Bemondta a rádió is, hogy a németek bevetik a csodafegyvert meg a fagyasztót, és nyerve van a háború rövidesen. Na, mi is jó helyen álltunk meg vigasztalódni — gondoltam magamban, és legszívesebben káromkodtam volna egy nagy lélekkönnyebbitőt. Pista barátom viszont csak nevetgélt. — Tréfál maga, Salamon úr! — mondta könnyedén. — Méghogy a németek nyernek?! Még egy nagy front-kiegyenesítés, aztán Berlinig meg se állnak. Salamon úr Pistát dühösen leintette: — Tudom, maguk milyen hitetlenek, de én saját fülemmel hallottam. A berlini rádió mondta. Salamon úr ugyanis jól beszélt németül. Évekig kint dolgozott Lipcsében, a harmincas évek közepén jött haza. Ezért hát többet hallgatta a berlini rádiót, mint a magyart. Odakintről hozott magával egy kenderhajú asszonyt is, Gréte nénit, aki nem volt még nagyon néni, csak hát a faluslak nem tudták hogyan szólítani, s ráragasztották a „nénit". Mert ez se nem sértő, se semmi. Az asszony pedig dehogyis sértődött meg. Sőt! Talán, hogy az üzlet jobban menjen, talán csak azért, mert Salamon úr gyenge legény volt, ide szoktatta a környék férfiait a házába. Sok kedves órát eltöltögettek itt a suttyó kölykök meg az agglegények. És különösképpen Gréti néni nem volt német párti. Határozottan magyar párti volt. Ellenben Salamon úr, az igen. Ogy hitt a német győzelemben, mint talán senki a világon. M

ost is, hogy átszellemült arccal jósolta ott nekünk a német győzelmet, egészen megfeledkezett a világról. Számolt, spekulált, hadosztályokat mozgósított, mintha vezérkari főnök lenne: — A németek népfelkelőkből húsz új hadosztályt vetnek be pár nap múlva. Az mind a húsz a keleti frontra jön. Egyesülnek a régi, tapasztalt hadosztályokkal, becsalogatják az oroszokat a Kárpát-medencébe, és itt mérik az új, titkos fegyverrel a végső csapást az ellenségre. Mi csak bámultunk, nem akartunk hinni a szemünknek. Mert ehhez igen nagy tökkelütöttség kellett. Már itt dörögtek az ágyúk harminc kilométerre, ő még mindig a csodafegyverre esküdött. Ott is akartuk hagyni faképnél, de Salamon úr valósággal belénk csimpaszkodott, úgy tartott vissza. Gyorsan lerántotta a műhely redőnyét, azután kinyitotta a kis kaput, hogy ha nem várt vendégek jönnének az utcán, beléphessünk. Mert ezekben a napokban már fogdosták az embereket kocsisnak, rakodómunkásnak, segíteni a községháza, főszolgabírőság hivatalainak költözködését. A falu vezető urai ugyanis nem voltak olyan hiszékenyek, mint Salamon úr. Pár napon belül várták a front átszakadását, és semmiképpen nem akartak itt maradni „ebek harmincadjára". Csak álltunk tehetetlenül a nyitott kis kapu mellett a kerítés tövében, és hallgattuk a kis suszter bosszantó fecsegését. — Beengedik őket a Hortobágyig, aztán a Tisza vonalánál bevetik a fagyasztót. Nem marad ott élve közülük egy sem. — És a fagyasztó majd kiválogatja, hogy ki az orosz, magyar meg német? — kérdeztem ártatlanul. Erre Salamon úr megdühödött. Felkapott egy gallyat, le guggolt a járda mellé, s a porba felrajzolta az egész hadihelyzetet. Pontosan megmutatta, meddig jöhet a Vörös Hadsereg, és hol kerítik be őket. Éppen a Tiszáig. Tovább egy tapodtat se. Ott majd « németek hirtelen visszavonulnak, és zsupsz, becsap a fagyasztófegyver. — Tegyük fel — kezdte most Pista óvatosan —, az oroszok ugyanolyan gyorsan előrenyomulnak, mint amilyen hirtelen a németek el akarnak tűnni. Csupáncsak azért, hogy őket ne érhesse a csodafegyver. Akkor mi lesz? Salamon úr komolyan gondolkodni kezdett: — Nem nehéz a megoldás — mondta rövid szünet után. — Gépfegyverekkel körülveszik az oroszokat, iszonyatos tűzzel árasztják el őket, majd amikor kilőtték az egész tárat, autóba ülnek, és egy perc alatt elmenekülnek. — És az nem lehetséges — kérdeztem ennek a meggyőző érvnek ellenére —, hogy az oroszok megkerülik a németeket, és gyűrűbe fogják őket? Sztálingrádnál is igy volt. — Ugyan! — legyintett Salamon úr. — Akkor még nem volt csodafegyver. A németek most azért vonulnak vissza, hogy az ellenséget minél kisebb területen tömörítsék. Így egy csapásra meg lehet semmisíteni. Különben sem olyan harciasak már az oroszok, mint Sztálingrádnál voltak. Ha én katona lennék, én tudnáim, mit kellene tenni. Én megmutatnám! És ezt olyan harciasan mondta, hogy jobb lelkű ember el is hitte volna, hogy egy valóságos hőssel áll szemben. De mi, hitetlen kutyák, mi aztán nemi Még inkább vitatkozni akartunk. Ebben a pillanatban azonban iszonyatos csattanások remegtették meg az ablakokat. Majd megsiketültünk, azt se tudtuk, merre szaladjunk hirtelen. — Lövik a falutl — ordította valaki az utca végiből. — Ledőlt a toronyi — Á, jaja... — nyögött elsápadva Salamon úr, 5 a nadrágja felé kapott, majd egy váratlan mozdulattal átugrotta a másfél méter magas kerítést. Úgy álltó helyből. Mintha mindig ezt csinálta volna. Még a kis kaput is elfelejtette betenni, rohant a ház felé, mint akit ölni akarnak. Mi sem voltunk restek, vágtáztunk hazafelé ész nélkül, elfelejtettük megkérdezni Salamon urat, miért nyitotta ki a kis kaput, ha ekkorát tud ugrani megerőltetés nélkül... E

ltelt aztán egy hét is, míg a lövöldözés csillapodott, és mi felmsrészkedtünk a műhelyig. Kíváncsiak voltunk rettenetesen, vajon mi lett Salamon úrral meg Gréte nénivel. Egy-egy kannát karunkra akasztottunk, hogy mindenki lássa, ivóvízért megyünk mi, nem csupán bámészkodni. Nagy meglepetésünkre már messziről látszott, hogy Salamon úr dolgozik. A roló felhúzva, az ajtó nyitva, s jönnek, mennek az emberek, mintha nem most zúdult volna keresztül a front a falu felett. Majd amikor közelebb értünk, akkor láttuk, hogy katonák azok a járókelők mind. Oroszok. Tétováztunk kicsit, azután bemerészkedtünk a műhelybe. Salamon úr igen vígan pislogott ránk a háromlábú székből. — Van munka szakadásig, hozzák a ruszkik! — újságolta. — Nem kell spórolni az anyaggal, van ezeknek rogyásig. Majd ha elmennek, beszélhetünk egy pár csizmáról. Olcsón megcsinálom, hiszen maguk legények már, kell egy pár ünneplő. Csak néztük ámulva. Már hamar megbarátkozott ez a gondolattal. Mármint, hogy nem teljesült a jóslása. — Menjen már, Plstukám, hozza kl az üveget, ott van a belső szobában a kályha mellett. Vodka — kacsintott Salamon úr. Ugrottunk Pistával mind a ketten. A vodka ott volt csakugyan, de Gréte néni is. Egy kis fiatal orosszal úgy összebújtak, hogy nem tudták volna abbahagyni a csókolózást, amikor a pálinkáért berontottunk. És Gréte néni úgy tett, mintha soha nem látott volna bennünket. Pedig azelőtt mindig volt néhány kedves szava hozzánk... — Na, húzzák meg! — intett Salamon úr, amikor eljöttünk. — Megmondtam én maguknak, nem sokáig tart már a háború. J

ól meghúztuk az üveget, kotyogott a méregerős vodka. Égetett bennünket, mint a Gréte néni fojtott, kihallatszó kacarászása. Itt már csakugyan vége volt a háborúnak ...