Új Szó, 1967. december (20. évfolyam, 331-359. szám)

1967-12-16 / 346. szám, szombat

ZIKMUND+HANZELKA Csak a miniszterelnök meghívására Az Irodalomban Jártas utazó, aki tudja, milyen bravúrnak számított még nemrégen egy európai behatolási kísérlete Katmanduba, a város peremét elérve kalandornak érzi ma­gát, vagy szentségtörőnek, mint az a szerzetes, aki üre­ges bambuszrúddal jött a man­darin birodalmába, hogy ki­csempéssze a selyemhernyót. Vagy mint /. L. Burckhardt, aki áttért a mohamedán hitre és évekig élt a jordániai be­duinok között, hogy feltárja Petra sziklaváros titkát. Vagy legalább is mint egy amerikai turista, akinek az utazási iro­da „átfuttatjuk a vasfüggö­nyön túlra" körítéssel kelet­európai kirándulást ígért. 1928-1? csak 120 angol és tíz további fehér ember tette l . lábát Katmanduba. H. W. Til­man, aki húsz évvel később hegymásrók csoportjával ellá­togatott Nepálba, azt állítja, hogy Brian Hodgson, katman­dui brit rezidens idejében — 1833 és 1843 között — még ilyen mágus rangú d'n'ómata sem utazgathatott N • ban. A főváros környékén kívül seho­vá sem juthatott el. Századunk harmincas Cs negyvenes évei­ben is csak a miniszterelnök meghívására látogathatott el valaki Nepálba. Az a tudat, hogy a tiltott or­szág fővárosába nem álöltö­zékben jutottunk el, mint Burckhardt Petrába, kissé el­vette önbizalmunkat, viszont felemelt az az érzés, hogy egészen Prágától nyolc kere­ken jutottunk el Katmanduba. Másrészt fokozta önérzetünket az a tény, hogy drámai körül­mények között értük el a ne­páli fővárost: a miniszterelnök éppen börtönben ült és napok óta statárium volt a városban. Vajon szabadon mozogha­tunk-e? Elhagyhatjuk-e a há­zat? Nem lövöldöznek? SZOKATLAN TISZTASÁG Szálláshelyünket vígan el­hagyhattuk, a statáriumról meg nyilván senki sem tudott. Aki valamilyen eldugott he­gyi kisvárosra számított, most nagyot nézhet. Annyi az em­ber, mint a légy, a nyitott sta­dionban rengeteg szenvedé­lyes szurkoló, a betolakodók­ra ügyet sem vetnek. Nagyot nézhet az is, aki elhitte, hogy Katmanduban csak három taxi és néhány diplomatakocsi van. Persze, nem ritkaság, hogy egy terepjáróra tizennégyen is felkapaszkodnak. Sém az em­berek sem az állatok már nem félnek az autótól. A Royal Szálló előtt — a királyi palotától egy kőhají­tásnyira — ki kellett száll­nunk, nehogy nekihajtsunk egy alvó kutyának. Rosszked­vűen felállt, aztán egy méter­rel távolabb letelepedett és to­vább szunyókált. A Ránák, az egykori minisz­terelnökök lovasszobrainak ár­nyékában (minden útkereszte­ződésen áll egy szobor) a köz­lekedési rendőrök igen buz­gók, mintha évek mulasztását akarnák behozni. Egy este szállodánkba visszatérőben, fé­lig üres utcán utánunk sípol­tak. Rendőr vágtatott utánunk. A rosszul megvilágított útke­reszteződésen nem is láthat­tuk. Társai is mindjárt ott ter­mettek, magyarázgatták, mi­lyen szabálytalanságot vétet­tünk. Egyikük narvon méltat­lankodott. „Hová jutnánk, ha ez így menne!" A másik elné­zően mosolygott: „Turista, tu­rista", aztán bátortalanul meg­jegyezte: „Amerikaiak?" „Nem, európalak." Diadalittasan nézett társára és gesztikulált. Nyilván azt akarta jelezni: „látod? Nem mondtam? Ott még ezt nem tudják. Elengedjük őket, no nem?" Az meg csak legyintett. Menjenek, maguk turisták ... Katmandu rokonszenves vá­ros. Kényelmes, hegyi levegőt, napfényt áraszt. Noha a szó szoros értelmében a világ leg­nagyobb hegységének ölén te­rül el, olyan időjárással dicse­kedhet, amelyet akármelyik város megirigyelhetne. A hő­mérséklet még télen sem süllyed a fagypont alá, a leg­melegebb és a leghidegebb hó­nap átlaga közti különbség csak 15 fok. További előnyt jelent a vízbőség és a termé­keny föld. A Katmandu! völgy egyes vidékein évente négy­szer takarítják be a termést. A városról azt mondják, hogy a Bagmati. és a Visnu­matí szent folyók torkolatánál fekszik, a térképen azonban legalább tucatnyi folyót fede­zünk fel. Azt mondják, valaha az egész völgy hatalmas tó volt. A pásztornép a környező hegyekben élt, néha halászga­tott a tóban. Aztán felbukkant valahonnan egy vándorszerze­tes, és tanácsolta a hegylakók­nak, vezessék el a tó vizét... OLCSÓ AZ ÉLELMISZER Igy lettek a hegylakók föld­művesekké, s a vízbőség az éh­séget is elűzte a völgyből. Ezt mondja a legenda. Meg­győződtünk róla, hogy valami igazság van benne. Katmandu keleti peremvárosában láttunk földműveseket, amint gondo­san kimeregették a folyó iszapját és elszállították a föl­dekre, illetve a kertekbe. Ázsiában sehol sem láttunk tisztább földeket. Sehol sem volt gyom, öröm volt nézeget­ni a himalájai köles, burgo­nya, zöldség és árpa négyzet­és téglalap alakú tábláit. A még csak csírázó búza között is kiirtották a gyomot. 1800 HELYISÉG Ma világszerte csalóka do­log, hogy egy ország árszint­jét vagy életszínvonalát hotel­számlával mérjék. Különösen ott, ahol kevés a szálloda, ahol csak most szoknak hozzá az idegenforgalomhoz, s ahol a fejükbe vették, hogy a tu­risták jelentik a legkényelme­sebben hozzáférhető valutafor­rást. Ez a megállapítás Nepál­ra is vonatkozik. Egy téglagyári munkás napi két rúpiát (160 nepáli rúpia egyenlő 100 indiaival, egy ne­páli rúpia pedig körülbelül egy csehszlovák devizakoro­nának felel meg, egy éjjeliőr pedig havi 45 rúpiát keres. Kí­sérőnk, az idegenforgalmi hi­vatal fiatal tisztviselője elége­dett volt havi 250 rúpia fizeté­sével. Azt állította, hogy jól ki lehet jönni száz rúpiából is, mert az élelmiszer olcsó, bár az árak az utóbbi időben emel­kedtek. (Hallottuk, hogy 10— 15 évvel ezelőtt egy rúpiáért 50 tojást vagy két tyúkot ve­hettek, ma csak két-három to­jást, öt rúpián alul pedig nincs tyúk.) A Royal Szállóban egy szo­ba teljes étkezéssel 45 rupiá­(A szerzők felvétele) ba kerül, egy kétágyas szoba 80 rúpiába. Vannak országok, ahol ér­demes első osztályú hotelben megszállni. Nemcsak a kiszol­gálás miatt, mert az általában egyenes arányban van a hotel­számlával. „Katmanduban nem járnak rosszul" — próbáltak rábeszélni ismerőseink, akik már előttünk jártak Nepálban. — „A Royal igazgatója és társ­tulajdonosa Borisz Liszanye­vics orosz származású. Szürke eminenciás. Fantasztikus is­meretségei vannak. Nem tagadja meg orosz ter­mészetét, bár az angol jobban megy neki, mint az orosz. Vas­gyúró. Mosolygó Muromi Ilja. Mozgékony, mint csuka a ha­lastóban. 1924-ben még az ogyesszai opera balettkarában táncolt. A NEP-korszakban úgy vélte, hogy külföldön in­kább teremnek számára babé­rok. Tíz évig bolyongott Ázsiá­ban. Bejárta Kínát, Mandzsú­riát, Indokínát, a Fülöp-szige­teket, Japánt, Indonéziát, míg rájött, a babérok még Hong­kongban sem teremnek ma­guktól. 1933-ban Indiában vert gyökeret, három év múlva éj­jeli lokált nyitott Calcuttában, s végre talpra állt. A jólétet azonban itt sem bírta ki. „Talán az, hogy véremben van a csavargás —, Jegyezte meg a szálló tigrisbőrrel, or­szarvúfejjel, elefántagyarral, és pajzsokkal díszített halljá­nak kényelmes karosszékében. — Negyvenhatban, amikor In­diában forró lett a talaj, Ame­rikába mentem, de fél év múl­va annak is búcsút mondtam. Sok ember van együtt, afféle nagyvárosi fóbia kerített ha­talmába. Nem bírtam az ame­rikai levegőt. Egyszer Calcut­tában megismerkedtem a ne­páli trónörökössel, de csakha­mar elfelejtettem. Akkoriban a nepáli király ötödik kerék volt a kocsiban, a trónörökös sem jelent többet, mint azok az orosz hercegek és grófok, akik nálam üldögéltek és hi­telbe ittak. Később véget ve­tettek a Rána dinasztia ural­mának, a király nyeregbe ke­rült, s egyszer levelet kaptam a trónörököstől, hogy próbál­jak szerencsét Katmanduban, mert Nepál örökös elszigetelt­ségének éppúgy befellegzett, mint a Ránáknak, s az ország­nak évszázadok mulasztását kell behoznia. Egyedüli lehe­tőség a határok megnyitása, hogy friss levegő hatoljon he ... Ez kellett nekem! Borisz Llszanyevics szállo­dája terjedelmes épület impo­záns oszlopsorral, erődfalak­kal, a tetőn mennyezetes pa­vilonokkal. „Az ott Bahadur Samsar Dzsang Bahadur Rana tábor­nok palotája volt. A Szinha­darbar palotához képest sem­mi. Ma Secretartstnak nevezik, ott vannak együtt a miniszté­riumok. Azt mondják, hogy en­nek a háromemeletes palotá­nak a legtöbb szobája van Ázsiában. Mintegy 1800. Dzsud­da Samsar Dzsang Bahadur Rana maharadzsa, miniszterel­nök építette 22 fiának — egyi­kük, a tábornok, a szomszé­dom —, 26 lányának, 300 ágyasának és Istentudja meny­nyi rokonának. Meg akarták mutatni hatalmukat, és el akarták kápráztatni az embe­reket a nagy fényűzéssel. Tu­lajdonképpen majmolták az egészet. Az ókori Görögor­szágtól ts ellestek valamit, Ró­mától is valamit, összeillesz­tették... látja ott azokat a korintust oszlopfejeket és timpanokat? Ebbe aztán még belekeverték a hindu templo­mokat, Versatlles-t és a Buckingham palotát, az angol park sem marodhatott el. Ezek a leghasznosabbak, itt szent a nyugalom, s ezt az idegenek is értékelni tudják." Csengett a telefon. Lisza­nyevics felemelte, hallgatott, aztán rövid utasításokat adott, valamit megköszönt, és letet­te a kagylót. „A titkár. A londoni Cook­tól távirat érkezett. Szobákat rendel a következő december­re. Nálam általában 19 hónap­ra előre lefoglalják a szobá­kat. Különben, hogy el ne fe­lejtsem: a kertben adhatok maguknak három ágyat, így olcsóbb. Nehezebb lesz az au­tók elhelyezése. Majd beszélek a tábornokkal. Az ő kertjében lenne hely ... Most pedig bo­csásson meg, távozom. Ha este nem tud mit csinálni, nézzen be. A hallban vagy a bárban megtalál. Fél kilenc körül itt leszek." 19. Kivetik <i halót Antikvárius elégedetlen volt. — Csak az időt húzzuk. Magának ma az idő járást meghazudtoló pajkos kedve van. Megfeledkezett róla, hogy találko­zásaink egy idő óta egyáltalán nem ma­eánjellegüek. Közös érdekünkről van szó. Egyáltalán nem tsmerek magára. — Már mondtam — nem fogok csip­kelődni. — Hát akkor: odaadtam magának né­hány fényképet. Borkov van rajtuk; Brüsszelben fényképezték, nyilván nem szolgálati kötelességének teljesítése közben. Mutassa meg neki a fényképe­ket, de ne egyszerre. Eleinte figyelmez­tesse rá, hogy tud egy-két dolgot brüsz­szelt kalandjairól, játsszék vele, tapasz­talja ki, melyik oldalról jobb támadni. Lehet, hogy a fényképek felmutatására egyelőre nem is kerül sor. Ajánlja fel neki, hogy készpénzért dolgozzék ma­gának. Ne követeljen tőle sokat — csu­pán szolgálati köréből néhány adatot. — Es ha megkérdi, kl bízott meg? — Mondja, hogy érdekelt személyek. — Es ha mégis hivatalos megbízást követel? — Miféle hivatalos megbízást köve­telhet, ha egyszer felhívja figyelmét brüsszeli viselt dolgaira?! — kérdezte ingerülten Antikvárius. — Elvégre ő is tudhatja, hogy maga nem a szentlélek­től értesült a Brüsszelben történtekről. Koka rádöbbent, hogy a főnök joggal tartja fölöslegesnek emiatti aggodal­mát. A főnök viszont nem tudott Koka és Borkov dollárüzletéről. Koka biztos volt bene, hogy ha majd Brüsszelre te­relődik a szó, Borkov így fog véleked­ni: „Az öreg engem célba vett. Dollárt adott el, tudta, hogy külföldre megyek. Nem kell nagy fantázia ahhoz, hogy el­képzelhesse, hogyan viselkedhet külföl­dön egy fiatalember, akinek pénz van a zsebében." Kokának az ls eszébe ju­tott, hogy Rimmáéknál kétértelmű kér­déseket intézett Borkovhoz. Ezért Ko­kának minden oka megvolt rá, hogy a megbízással kapcsolatban aggodalmai legyenek. — Es ha kategorikusan visszautasít­ja? — Akkor mutassa meg a fényképe­ket. Különben az egyiken szolgálati iga­zolványának fényképmása is ott van. — Igazolványát most már bizonyára kicserélték. Az Intézetben más rend­szert vezettek be ... Tudja, én kétféle szempontból nézem ezt az ügyet... — Éspedig? — Soha sem lehet előre meghatároz­ni, hogyan viselkednek ilyen emberek. Lehet, hogy jelentkezik az állambizton­sági bizottságon. — Azt hiszem, Borkov ezt nem teszi. — Miért olyan biztos benne? — Külföldi viselkedése éppen eléggé bizonyítja. Nyakig merült a szennybe. — Tudja mit, egy fiatalember köny­nyen elcsúszik, de ha állampolgári kö­telességének teljesítéséről van szó, egy kicsit másképpen vélekedik. — De a karrierjéről is szó van. Koka összehúzta szemét. — 0, drága főnököm, nálunk a kar­rier kissé más fogalom, mint azt önök­nél megszokták. Orosz embertől kitelik, hogy váratlan pillanatban fütyül a kar­rierre, még a legfényesebb pályajutásra is. Meg aztán tudja, ma már más idő­ket élünk. — Attól tart, hogy feljelent? — Nem, csak teljesíteni fogja termé­szetes kötelességét. — Es Penykovszkij esete? — Hát éppen ez is példa ... — Megnevezhetnék másokat is — mondta Antikvárius, és hangján érezhe­tő volt, hogy dühében mindjárt kiborul. Éppen elegen vannak, s nem kell min­denbe belekeverni a nemzeti jellemvo­násokat. — A kivételek csupán erősítik a sza­bályt, — jegyezte meg melankolikusan Koka. Antikvárius már nem tudta magát tovább türtőztetni. — Hallja, kedves Nyikolaj Nyikolaje­vtcsl Hogy méltóztatott mondani? Csak nem akar engem propagandájával meg­dolgozni? — Dühében egészen elsápadt. Hátrapillantott, aztán halkan folytat­ta: — Ez is jó hely ilyen vitákra! Koka elhallgatott, bűnbánó képet vá­gott. — Nekem ügy tűnik, — mondta meg­enyhülve, — hogy mi veszélyes kombi­nációba bocsátkozunk. Ezért induljunk ki a legrosszabb lehetőségből. Ki figyel­meztet minket, ha nem mi magunkat? Antikvárius kissé megnyugodott. — Először beszélgettünk kissé emel­tebb hangon. Remélem, a jövőben ezt elkerüljük. Magának feltétlenül igaza van, hogy ez az ügy nagy elővigyáza­tosságot követel. Nem is fogom magát sürgetni. Vegye jobban szemügyre azt az embert. Figyelje öt. Szerintem ma­ga jól kiismeri az embereket. Nem ne­héz megállapítania valakinek a termé­szetét. A beszélgetés alkalmas pillana­tát is ki tudja lesnt. — Köhécselt, és várt egy kicsit. — Van kockázat, de nem olyan nagy, mint gondolja. Es ne gondoljon előre a vereségre. — Mennyi időt ad nekem? — kérdez­te Koka. — Nem szabunk határidőt. Ám minél előbb, annál jobb. Mondjuk ezen a té­len. — Az összekötő ugyanaz? — Koka Akulovra gondolt. — Igen. Ha valamit sürgősen közölni akar, hívja fel azt a számot, amelyet majd megadok. Automata-állomásról hívjon, s ha felveszik a kagylót, ne szóljon semmit, hanem csöngessen még egyszer. Tartsa a kagylót az ötödik csengetésig, aztán tegye le. Így tudni fogom, hogy sürgősen fel kell keres­nem Akulovot. — Jól van. — Próbálja meg üzleti ügyeibe be­vonni Borkovot. Lehet? Koka elgondolkozott. — Megpróbálhatom. Ha hagyja ma­gát... — Ha, ha ... folyton ez a ha ... — morgott Antikvárius. — Magával ma nem lehet szót érteni. Mondja, talán k.eveset fizetek? — Jól van már, ne bosszankodjék. Nem a pénz a lényeg ... Egyszerűen nem vagyok olyan derűlátó, mint maga. Antikvárius felegyenesedett, és a part mentén szembejövő halászhoz lé­pett. — Szabad egy kis tüzet? — szó­lította meg. — Parancsoljon, kolléga. — Az isme­retlen beszédesnek látszott. — Köszönöm. Ez aztán fagy. Velőkig hasít. — Ne izguljon, már nem sokáig tart — mondta a halász, és vállon vereget­ve Antikváriust továbbment. Következik: 20. MARIJA VÁLASZA 1987.

Next

/
Thumbnails
Contents