Új Szó, 1967. december (20. évfolyam, 331-359. szám)

1967-12-13 / 343. szám, szerda

Eredményes munkát végeztek Évzáró taggyűlés a CSEMADOK fülekpüspöki helyi szervezetében A CSEMADOK fülekpüspöki helyi szervezete a legjobbak közé tartozik a losonci járásban. A tagság az elmúlt napokban tartotta évzáró taggyűlését, amelyen eredményes kulturális tevékenységről adhatott számot. A szervezet vezetősége az év folyamán a taglétszám bővítésére törekedett, hogy azáltal is növelje az aktív kultúrmunkások számát. Harmincöt új taggal gyarapodott a szervezet, a taglétszám elérte a kilencven főt, ami a közel kétszáz lélekszámú faluban szép eredmény. Céljuk az, hogy a legrövidebb időn belül elérjék a százas taglétszámot, ami még jobb feltételeket teremtene a szervezet munkájának fellendítéséhez. A helyi szervezet az 1967-es évben nemcsak a község kulturális életében vett tevékenyen részt, hanem részese volt a járás valamennyi jelentősebb kulturális megmozdulásának is. Kiváltképpen a tánccsoport érdemel dicséretet, amely színvonalas műsorával mindenütt osztatlan elismerést aratott. A szervezet kulturális műsoraival méltóan hozzájárult az idei év legkiemelkedőbb eseménye, a Nagy Október 50. évfordulójának méltó megünnepléséhez. Különösen nagy sikere volt az október közepén megtartott szüreti ünnepségnek, melyet idén első ízben rendeztek meg a községben. Az évzáró taggyűlésen rámutattak arra is, hogy bár a színjátszás terén jó hagyományokkal rendelkeznek, ebben az évben a kulturális munkának ezt a részét valahogy elhanyagolták. A legrövidebb időn belül változtatni akarnak a helyzeten, és rövidesen megkezdik egy színdarab betanulását. Szó esett arról is, hogy nagyobb látogatottságot érdemelne a CSEMADOK klubhelyisége, ahol nemcsak a fiatalok, hanem az idősebbek is megtalálhatják a kedvükre való szórakozást. Az évzáró taggyűlés határozatában a tagság a szervezet munkájának további fejlesztését tűzte maga elé. •qáll A CSEMADOK fülek püspöki tánccsoportja egy sikeres fellépés ntán. Major Istvánra és Steiner Gáborra emlékezik a Csehszlovák Rádió magyar adása Néhány héttel ezelőtt emlékeztünk meg Steiner Gábor születésének és halálának évfordulójáról és e hő 13-án lett volna 80 esztendős Major István elvtárs. A Csehszlovák Rádió magyar adása vasárnap 9 órai kezdettel 60 perces adását Major István és Steiner Gábor emlékének szenteli. A két kommunista élharcos munkás életét közvetlen munkatársai és családtagjai hozzák közelebb a hallgatósághoz. A dokumentációs anyagot a bratislavai Duna utcai pionircsapat „Jövő, érted harcoltunk" című kiállítása anyagából vette a Csehszlovák Rádió magyar szerkesztősége. A legidősebb népművész NAGYGURAB főutcáján tekintélyes külsejű ház kapuján nyitunk be. A vidéki falusi öregasszonyok tipikus viseletébe öltözött néni jön elénk Sajnálkozva közli hogy a fia meg a menye éppen most ment el a szövetkezetbe az állatokat megetetni, az unokák meg szórakozni vannak. — Egyedül vagyok Itthon — mondja vénaszszonyosan magas hangján. — Rossz időben már nem nagyon járok ki a házból. Nyáron elmegyek akárhová, a temetőbe, meg a nászasszonyhoz. A tejet is én hordom mindennap. Szemmel láthatóan megörül, amikor megtudja, hogy őt keressük, az újságtól jöttünk, vele akarunk beszélni. — A televíziótól is voltak itt nemrégen — újságolja. — Felállították a nagy lámpákat, úgy filmeztek, ahogy festegetek, rajzolgatok. Az Üj Szót ismerem, járt nekem is egy évig. Most is sokszor hoz magyar újságot a postás, mert tudja, hogy szeretek olvasni. Jó, hogy eljöttek, de tessenek hangosan beszélni, mert a hallásom nagyon megromlott. Hiába, kilencven év nagy idő! Máskülönben élénk mozgású. Az egészsége is rendben van. — Nem voltam én beteg soha, orvoshoz nem jártam. Jó étvágyam van, mindent megeszek, ami az asztalra kerül. A szeszes italt azonban mindig kerültem. A HÄZ KÖRÜL most is elvégez minden munkát, rendben tartja a konyhát, a portát, megeteti az állatokat. Gyakran előveszi a rajzlapot, az ecsetet, a festéket, vagy a hófehér vásznat és a varróeszközöket, s festeget, varrogat. Keze nem remeg, jól fogja az ecsetet, a varrótűt, ujjain csak a bőr ráncosodott meg az elfutó évek nyomán, az alkotó képesség megmaradt bennük. A kifinomult esztétikai érzékkel megfestett népi motívumoknak, formáknak és színeknek olyan összhangját alkotja meg a fehér rajzlapon vagy a vásznon, hogy elgyönyörködhet benne a laikus és a műértő szeme egyaránt. Népművészet ez a jarvából, mely az Itteni egyszerű emberek gazdag érzésvilágából fakad és táplálkozik. Már tizenkét éves korában gyönyörűen rajzolt. Nem tanította senki, a minták, a formák magától alakultak ki a keze nyomán. Tizennégy éves volt, amikor barátnőjével megbeszélték, hogy kifesti a konyhájukat olyan mintákkal, amilyet a papírra szokott .festegetni. A lány szülei talán féltek is egy kicsit, hogy a tapasztalatlan gyerek esetleg elcsúfítja a konyhát, de megkockáztatták... Legfeljebb újra meszelik... Nem kellett újra meszelni. Sőt, éveken, évtizedeken át féltve őrizték, baja ne essen a mintáknak. A szomszédasszony, aki látogatóban volt náluk, csodálkozva csapta össze a kezét, és önkéntelenül felkiáltott: — Olyan szép a konyhátok, mint a mennyország lehet! ETTŐL KEZDVE hívogatták mindenfelé konyhát, szobát pingálni. Széppé tette az emberek otthonát, s ezzel hozzájárult életiik megszépítéséhez is. Az ügyes kezű pingálóasszony neve nemcsak a környéken, hanem külföldön is ismertté vált. ű festette annak idején azt a parasztkonyhát, amely a párizsi világkiállításra is elkerült, a brüsszeli világkiállításra meg egy gyönyörű boltívet készített. — Hol vannak már azok a konyhák, szobák, melyeket kifestettem — mereng el Brindza Katalin. — Eljárt felettük is afz idő, úgy mint én felettem. Összedöntögették a régi házakat, újakat építettek a helyükön. A martini népművészeti múzeumban azonban megmaradt tevékenységének emléke, a gyönyörűen kifestett konyha, a belső meg a külső szoba. — Ezerkilencszázharminckettőben tíz hétig festettem a martini múzeumban — mondja. — Vagy öt-hat éve pünkösdkor elvitt az unokám autón Martinba. Megnéztük mi lett a sorsa a munkámnak. — Olyan szép az most is mint amikor festettem, semmit sem halványodtak a színek — jelentette ki. Tizenhat éves korában ment férjhez Csatajra, szlovák emberhez. Húsz évig éltek ott, aztán visszaköltöztek Nagygurabra. A földjükön gazdálkodtak, tehetős családnak számítottak a faluban. — Dolo^ is nagyon sok volt. Hajnaltól sötétedésig a mezőn voltunk — beszél élete folyásáról Katalin néni. — Csak késő este, vagy vasárnak festegethettem, varrogathattam, meg amikor esett az eső. A hozzátartozóim nem becsülték sokra ezt a munkát. Előbbrevalónak tartották a kapálást. AZ ASZTALFIÚKBÚL előveszi legújabb munkáját. A nagy rajzlapon ceruzával már megrajzolta a mintákat, most festés következik. — Kétszáz koronát kapok érte, ha elkészül. Egy csataji embernek csinálom. Ilyet akasztanak ma már a falra, nem szentképeket. A bratislavai népművészeti központnak nemrég küldte el a legutóbb készített, tizenkét darabból álló, remekül kivarrott terítéket. Háromszáznyolcvan koronát küldtek érte. — Sokan el sem hiszik, hogy ilyen korban még dolgozhat valaki — mondja. — Talán azért élek Ilyen sokáig — teszi hozzá tréfásan — mert amikor eljönnek hozzám valamit megrendelni, mindig azt mondják: „Mama, aztán nehogy meghaljon nekünk, mert szükségünk van magárai" Egyszerű falusi öregasszony Brindza Katalin. Egész élete nehéz munkában telt el, s emellett arra is tudott és tud időt szakítani, hogy „kedvtelésként" végzett népművészeti tevékenységével megszépítse mások életét is. GAL LÁSZLÓ 15. Koka életrajza Becsületes emberek megbotránkozva elfordulnak az ilyen emberpéldánytól, ha nagy ritkán találkoznak vele, egyesek azzal próbálják mentegetni, hogy hisz nem mindig volt ilyen. Nyikolaj Nyikolajevics Kazln, aki Alik Sztupin botlása óta mindinkább előtérbe került ős Koka néven szerepelt, már az iskolapadban ilyen volt. Lehet, hogy már a gimnázium padjaiban Joseph Fouchenak, az árulás mesterének alakja ihlette meg képzeletét. Azé a kétszínű Fouchéé, aki a jakobinusok és a nagy francia forradalom kedvéért hátat fordított a katolikus hitnek, aztán Napoleon kedvéért elárulta a forradalmat és Robespierre-t, aztán a Bourbonok szolgálatába szegődve Napóleont is elárulta. Feleségén kívül senkihez sem volt hű. Koka már ifjúkorában csodálta Fouché jezsuita észjárását és köpönyegforgatását. Koka 1900. december 31-én született. Később, amikor szimbolista versek írásával kísérletezett, valami titokzatosságot látott abban, hogy két század hatáf&n látta meg a napvilágot, s ezt valamilyen különös sors előjeleként fogta fel. Szülei moszkvai városi polgárok voltak: apja banktisztviselő, gondtalanul éltek. Ideges természetű, beteges anyja az év felét otthon töltötte, migréntől gyötörve, másik felében meg a Krimen tartózkodott. Itt is halt meg 1915 nyarán egy jaltai magánszanatóriumban. Ekkor már javában dúlt a világháború. Az apa őszig viselte a gyászszalagot, aztán a pétervári Vlagyimir hadapródiskolában elhelyezte fiát, maga pedig összeállt egy gazdag kereskedőnővel. 1917-ben a junkerek felkeltek a szovjetek ellen. November 11-én hajnalban, amikor a Vlagyimir Junkeriskolának az a százada, amelyben Koka szolgált, elindult a távbeszélő-állomás elfoglalására, Koka egy óvatlan pillanatban kisurrant egy átjáró ajtón, eldobta puskáját, és kereket oldott. Még virradat előtt eljutott apja egyik nőismerősének lakására (rajta keresztül kapta apjától a pénzt). A hölgy anyai részvéttel viseltetett Koka iránt, civil ruhát szerzett neki. Koka egy hét múlva mindenképpen Moszkvába akart menni, mert attól tartott, hogy itt, Petrográdon mint volt junkert úgyis lefülelik. November végén már apja moszkvai lakásán volt. Csak a szolgálójukat találta otlhon. Apja abban az időben Moszkván kívül tartózkodott, mostohája pedig elutazott valahová a Volga vidékére, ahol több gőzhajója volt. Koka egy hónapig az orrát sem dugta kl az utcára. Egy szép reggel tagbaszakadt, szénfekete szakállú, vadonatúj bundába bújt muzsik állított be a konyhába. A mostoha szolgája volt, Koka megmentésére küldték. Egy hét múlva Szizranyba jutottak, ahol apja és mostohája várta Kokát. Innen egyszerű meleg öltözetben négyesben tovább indultak kelet felé. Az apa mindenáron Harbinba akart Jutni. Akkoriban a vasutakon szörnyű zűrzavar uralkodott. Omszk és a mai Novoszibirszk között, Tatarszkaja állomáson egy éjjel őket is elérte a nemezis. Lovas banditák törtek rájuk. A mostoha elsikította magát, amikor betörtek hozzájuk a banditák, aztán egy nehéz bőrzacskót nyújtott át Kokának: „Vedd a hónod alá és fuss innen. Húzódj meg valahol, majd elöjösz, ha ezek eltűnnek". A banditák nekifogtak a fosztogatásnak. Koka felállt, s hasát fogva a -kijárat felé tartott. Az utat a banda vezére és annak testőre állta el. Az utóbbi rákiáltott Kokára: — Hová mész?l A vezér lámpájával arcába világított Kokának, aztán szólt: „Engedjétek ki ezt az ördögfiókát. Még a nadrágjába tojik félelmében!" ... Az apa utólag elátkozta fiát, keblén melengetett kígyónak nevezte, a mostoha kezét tördelve jajveszékelt, de hiába. Koka nem ment vissza hozzájuk. Reggelig vagy 15 versztnyi utat tehetett meg. Egy nagy faluban szánt bérelt, és elindult nyugatra, Omszk felé. Ott követte el második árulását. Omszkban egy hónapig lakott egy, az egyházból kiakolbólltott szerpapnál. Rászokott a dohányzásra és elvesztette ártatlanságát. A szerpap hajadon lánya csábította el, dohányozni meg maga a szerpap tanította meg. A mostoha bőrzacskőjában hétszáz aranypénz volt, csupa tízes. Koka korát meghazudtoló előrelátással a szerpap ismerős szabónőjénél ujjatlan mellényt csináltatott, olyan különleges gombolásút. Aztán titkon, hogy a házigazda ne lássa, a mellény vattabélésébe sajátkezűleg bevarrta az aranyat. Irtózatosan nehéz volt a mellény, de Kazanyig le sem vette. Itt összehozta őt a sors a petrográdi Közlekedésügyi Főiskola egykori diákjával. German három évvel idősebb volt Kokánál, s a polgárháború jóvoltából éppen olyan szabad és önálló polgár lett, mint Koka. A vásáron ismerkedtek meg. German el akarta adni revolverét, Koka meg vásárolni akart revolvert. Megtetszettek egymásnak, s együtt mentek el a vásárból. Ettől kezdve mindenki fegyverbarátoknak tarthatta őket. German Bakunyin lelkes híve volt, anarchista eszméinek s s gyakorlati megvalósítójuknak Mahnót tartotta, akinek híre már egész Ukrajnát és Oroszországot bejárta. Koka fejében eszmei zűrzavar uralkodott, a politikában nem nagyon igazodott el. Ám German, a lelkes anarchista annyira átgyúrta őt, hogy két éjszakai beszélgetés után szilárd világnézetet nyerve Koka elhatározta: követi Germánt délre, az Azovi-tenger felé, ahol Mahno szabadcsapatai garázdálkodtak. Mahnót személyesen ugyan nem láthatták, de a mahnoista csapat vezetője szintén szuggesztív jelenség volt. German és Koka megcsókolta a zászlót, aztán megengedték nekik, hogy meghúzódjanak védő árnyékában. Parancsot kaptak, hogy szerezzenek maguknak lovat, mivel azonban Koka nem tudta magát nyeregben tartani, bár a hadapródiskolában külön tantárgy volt a lovaglás, beosztották segédírnoknak. Koka nem sokáig szolgált Mahno zászlaja alatt. Komoly okok késztették rá, hogy másodszor is árulást kövessen el. Mégpedig kettős árulást, mert nemcsak a zászlót, hanem Germánt is eladta. Az anarchista testvérek a rekkenő nyári hőségben sanda szemmel méregették Kokát, aki egy pillanatra sem vette volna le vattamellényét. Aztán elmúlt a nyár, és az addig békés oroszok, ukránok és zsidók fosztogatásával foglalkozó anarchisták gyöngyéletének vége lett. Lóra pattantak, és mentették az irhájukat. Koka rájött, hogy jobb lesz neki, ha a „rend anyja — az anarchia" nevében nem fog harcolni, ezért egy sötét éjjel kereket oldott. Következik: 16. HIVATÁSOS ÁRULÓ 1967.