Új Szó, 1967. november ( 20. évfolyam, 301-330. szám)

1967-11-08 / 308. szám, szerda

Tanúságtétel múltról, jelenről ötven esztendeje, hogy Orosz­országban „feltámadott a ten­ger, a népek tengere". Elérke­zett az NOSZF, s kifordította sarkaiból a régi világot. Rop­pant változás és sosem volt fej­lődés járt s jár nyomában. E nagy történeti eseményre most, fél évszázad távlatából nézünk vissza. Az NOSZF-t ünneplő ren­dezvények közé tartozik a Cseh­szlovák—Szovjet Barátság Há­zában bemutatott kiállítás is. Részben dokumentáris fényké­pek segítségével ismertetik a hatalmas ország régi s új tör­téneti és kulturális emlékeinek egy töredékét. Visszapillanthatunk a Tomszk környékén, a szovjet régészek feltárta, 1. e. V.— III. évszázad­ra, a sziklafalba vésett s fes­tett ember- és állatábrázolá­sokra. — A Krim-félszigeten felszínre került ősi városok romjaira, az archaikus férfi­szobrokra. Közülük egyik arcán már feldereng a mosoly, az 6­hellén plasztika visszfényeként. — A középkori, hegytetőn emel­kedő, testes fatörzsekből ösz­szerótt kolostor, majd a XI. századi soktornyú, hagymaku­polás novgorodi templom az ó­orosz egyházi építészet marad­ványai, mely kiteljesedését a monumentális, káprázatos foma­és színgazdaságú moszkvai Vla­gyimir Uszpenszkij és a Szpasz­koj katedrálisban éri el. A vi­lági architektúra remekei: a Vörös tér a Kreml óriás tömb­jével meg az újkori Pétervár neoklasszikus középületeivel, a Szmolnij szigorú arányaival, előtte Lenin élőként ható, na­gyon emberi szobormása. Lenin­grádban, a Mars mezőn a for­radalom hőseinek tiszteletére emelt emlékmű nagyvonalú egyszerűségével ragad meg. Ám valódi emberközelséget az eredeti tárgyak éreztetnek, melyek egy fejlett színérzékű, szépet szerető, tehetséges nép kezenyomát s képzeletét idézik. A 15., a 16. és a 17. század fá­ra festett ikonjainak aranyo­zott, ezüst filigránművű hát­teréből átszellemült szentek néznek reánk. Teltszínü tábla­képek központi alakja körül sok, kis négyszögben foglalt, mozgalmas jelenet ismerteti — hasonlóan a „Szegények Bib­liájához" — az írni, olvasni nem tudó muzsikokkal a Tes­tamentumok tartalmát. — Buz­gó parasztkezek faragta szob­rok, domborművek áhítattal áb­rázolják Máriát, ölében a Kis­deddel, s a hárfázó Dávid ki­rályt. — A 17. századi asszo­nyok, lányok szerelmetes gond­dal, selyem- és aranyfonállal hímezték hófehér atlaszalapra a Mária halálát sirató bizáncia­san merev férfiak és nők cso­portját, s Krisztus szenvedő ar­cát, ragyogó arany, gyöngyök­kel szegélyezett dicsfény övez­te fejét. S mint egykor a temp­lomokban, és a hivők otthoná­ban, az ikonok és szobrok előtt változatos formájú kovácsolt vas-gyertyatartók sorakoznak. Ízelítőül néhány csillogó zomán­cú, tarka kerámia, s virágos, ma­daras, hímzett brokátok, szőtte­sek és nehéz vas- és kecses aranyozott bronzveretek. Feltű­nik egy sajátos zászló: vaske­retben, rézlapon ugrásra kész, leleményesen stilizált, dombor­művű párduc. A fafaragás ihletett mesterei kerültek ki az álmaikat, vá­gyaikat mesékben, dalokban, a népművészetben kivetítő falusi nép soraiból. Tornácos, előre­ugró tetős, boronafalú házaik homlokzatát, ajtó- s ablakkere­teit díszítő kedvteléssel ékesí­tették. Kortól megfeketedett párkányokon, lemezeken őzek, pávák, halak, csodálatos álla­tok, bűbájos virágok, dús sző­lőfürtök képezik ornamentiká­juk elemeit. Akad egy barok­kosai! csavart oszlopokkal osz­tott ablak is, melyet körös-körül gyöngéden színezett arabeszkek között nyíló rózsák, érett gyü­mölcsök koszorúznak. S lehetne tovább sorolni a szemet, szívet derítő szépet, az értelmet lenyűgöző bámulatos haladás eredményeit. De a leírt szónál többet jelent kinek-ki­nek a maga szerezte élménye, s mindenekelőtt a Valóság, mely „az óvilágnak romjain az új vi­lágot megteremtette". BÄRKÄNY [ENÖNR. AZ EGYSZERŰSÉG FESTŐJE BÁCSKÁI BÉLA LOSONCI TÁRLATA 1. Tavasz (akvarell) Nevét képeslapjainkból már vagy tíz éve ismeri a közönség. Mint a többi képzőművészeti főiskolás, ő ls rajzokkal, fa­metszetekkel, illusztrációkkal figyeltetett föl. Munkamódsze­rét kezdettől fogva a tömörség­re törés, a sallangmentes elő­adásmód, a széles vonalak, nagy foltok alkalmazása jellem­zi. Tartózkodik mindenfajta ér­zelgősségtől, érzésvilágát sima kontúrok és komor sötét tónus leple mögé igyekszik rejteni. Az alkotó lelkületnek és a mű formájának ez a szembenállá­sa okozza a Bacskai-képek iz­galmas feszültségét. Alig látunk mást, mint szelíd dombokat, kopár fatörzseket, vagy néhány tízsarkat, mégis úgy érezzük, a fény és az árnyék játéka, a színek keverése, a vonalak szi­gorú fegyelme szerető, viasko­dó emberi szív ütemét idézi. Bácskái Béla 1935-ben szüle­tett a Fülek melletti Persén. Édesapja előbb kőbányában, majd a füleki vasöntödében dolgozott. A polgári iskola el­végzése után lakatosinasnak állt az öntödébe. Tanítói korán fölfedezték rajztehetségét, s megpróbálták egyengetni előtte' az érvényesülés útját. így ke­rült el Szabó Gyulához. A loson­(Prandl Sándor felvétele) ci mester nagy hatással volt a fiatal festő-ígéretre — tanítvá­nyául és barátjául fogadta Bácskáit. Később a bratislavai főiskolán, Csemiczky, Zelibsk^, HloZník és Matejka lett a mes­tere. Ez utóbbi keze alatt sze­rezte meg az oklevelet, 1962­ben, a monumentális festészet szakán. Katonaéveí alatt hozzá­tartozói Egyházbástra költöz­tek; oda tért haza ő is, s az­óta ott alkot szorgalmasan, mint a medvesalji és a gömöri táj elhivatott művésze. Iskolai és egyéb kiállításo­kon néhány képpel már a múlt­ban ls szerepelt, de önállóan csak a legutóbbi losonci Ma­dách-napok alkalmával lépett közönség elé. A pályája kez­detén álló fiatal festőt sze­rénység és felelősségtudat jel­lemzi. Csaknem minden tech­nikával megpróbálkozott, s mindegyikben mutatott valami érdekeset. Állandóan új és új oldalról mutatja be az embert, aki az anyaggal birkózva fo­galmazza képpé én-je legbel­sőbb rezdüléseit. Bácskái Bélá­nak van mondanivalója, s hisz­szük, hogy az egyszerűség felé Ívelő életútján nézőit még sok, nemes művel örvendezteti meg. » mir ­Két könyvtáros Amikor 1965-ben, egy Párizs melletti kis községben egy fran­cia kereskedőnél hivatalos vol­tam vacsorára, és a feketénél nagy lelkesedéssel beszéltem aznapi élményeimről, amelye­ket a Rodin-múzeumban szerez­tem, a háziasszony lelkesedé­semre rezignáltán azt válaszol­ta, hogy ő már két évtizede itt lakik, egy ugrásnyira Párizstól, de a Rodin Múzeumot még nem látta, nem is nagyon hiányzik neki és őszintén szólva nem ér­ti rajongásomat, mert végül is ml van nekem abból, hogy lát­tam azokat a híres szobrokat. E szentségtörő szavakra nekem el­állt a lélegzetem, már-már sér­tő válasz ágaskodott bennem, de meggondoltam, hisz vendég voltam, uralkodni kellett maga­mon, így mindössze arra a meg­jegyzésre szorítkoztam, hogy megkérdeztem, ízlésesen beren­dezett lakása falán, miért lóg az a Van Gogh másolat. — Azért — felelte nevetve — mert az eredeti egy millióba kerül. A szellemes válaszra a fe­szültség fellazult bennem, én is nevettem, de a keserűség és a csalódás fogva tartott egész es­tén át. Hasonló lehangoltság ke­rít hatalmába, amikor találko­zom emberekkel, akik fogukhoz verik a garast, hogy lakásukat gépesítsék, utána pedig autót vegyenek, de egyetlen percre sem gondolnak arra, hogy köny­vet vásároljanak. Könnyebben adnak ki jjénzt egy új nyakken­dőre vagy csecsebecsére mint egy új könyvre. Persze, nem szabad és nem lehet általáno­sítani, én magam is nem egy­szer találkoztam kis fizetésű szerény emberekkel, akik ra­jongtak a könyvért. Ezúttal egy könyvrajongóről szeretnék írni, az 59 esztendős Földes Béláról, aki Nemesócsán könyvtáros. Naponta délután kettőtől tart nyitva és ott van addig, amíg az olvasók kívánják. Rend, tisztaság uralkodik a könyvtárban, sőt még ennél is több, íróasztalon a vázában ró­zsa virít. A rózsa tulajdonkép­pen a könyvek és a kultúra iránti tiszteletét, lelkesedését fejezi ki, és ha azt mondja, hogy a könyvtárban úgy érzi magát, mint egy szanatórium­ban, akkor ezt szószerint így kell érteni. Földes Béla ugyanis 1958-ban, betegsége folytán rokkant lett. Addig cipész volt az Obuvánál. Persze, az Obuva előtt is cipész volt, de amióta az emlékezetét bírja, mindig érdeklődött a kul­túra iránt és ha módja volt rá, szabad idejében mindig aktívan bekapcsolódott a község kultu­rális életének fejlesztésébe. Iga­zi aktivitása a CSEMADOK meg­alakulásához fűződik. Volt már elnök, kulturális felelős, de bármi volt, ő szervezte meg a kulturális együtteseket és taní­totta be az előadásra kerülő színdarabokat. E téren fáradha­tatlan volt. Amikor a HNB felkérte, hogy vegye át a könyvtár vezetését, a felajánlott félnapi állást szíve­sen elvállalta és az elhanyagolt falusi könyvtárnak rövid három esztendő alatt járást viszony­latban rangot és nevet szerzett. Nem volt könnyű dolga. Amikor 1964 novemberében átvette a könyvtárat, a könyvek kupacok­ban hevertek szanaszét és hét megrögzött olvasón kívül senki sem törődött a könyvekkel. Márpedig — ahogy Földes mondja —• nincs szánalmasabb látvány, mint olyan árva könyv, amely iránt senki sem érdeklő­dik. És a rokkant Földes életet lehelt az elhagyott könyvekbe. Már az első esztendő meg­mutatja, hogy hozzáértő, szere­tő kéz nyúlt a könyvekhez. Az eredmény 1965-ben 250 olvasó és a kölcsönzött könyvek szá­ma eléri a négyezret. Egy évre rá 401 állandó olvasója van és a kölcsönzött könyvek száma 9000-re, több mint kétszeresére ugrik. Végül ez idén, szeptem­ber végéig 576 az olvasó és 10 600 a kölcsönzött könyv. A könyvállomány pedig kétezerről 5082-re gyarapodott. Hivatalosan csak fél napot vagyok a könyvtárban — hang­súlyozza Földes —, de az igaz­ság az, hogy egész nap a köny­veimmel foglalkozom. Járok az emberek közt és szervezem ol­vasóimat. Kell, hogy minden könyv több gazdát, több olvasót találjon. Másképp nem érdemes, másképp beteg volnék újra. A legbüszkébb arra vagyok, hogy sikerült olyan fiatalokat is be­szerveznem a könyvtárba, akik­re azt mondták, hogy huligá­nok. És hlgyje el nekem, nem is volt ez olyan nehéz munka. Szép szóval szóltam hozzájuk és jöttek, és jönnek. Mert hiába mondják valakire, hogy huligán, az igazság az, hogy mindenki kivétel nélkül szereti a szép, értelmes emberi szót. Földesnek éppen ezért az a véleménye, hogy nincs rossz if­júság, szerinte mindenkivel bánni kell tudni. Ebből az elv­ből kiindulva éri el figyelemre­méltó eredményeit. Figyelme mindenre kiterjed. Az új könyvek megrendelésénél megbeszéli a nemzeti bizottság, a szövetkezet és az iskola veze­tőségével, hogy milyen köny­vekre van szükség. Ily módon a községben mindenki megtalál­ja a könyvtárban azt a köny­vet, amit keres és amelyhez ked­ve van. Mindezt megerősíti Ba­kos Imre, a nemzeti bizottság elnöke és Forró László elvtárs a magyar iskola igazgatója. A nemesócsai könyvtár eddig járási és kerületi kitüntetés­ben részesült. Most részt vesz az országos versenyben, amely minisztériumi kitüntetéssel jár. Hogy megkapja-e, nem tudja, de biztos, hogy munkáját továbbra is örömmel fogja végezni és az eredményei sem maradnak el, mert a község vezetősége és a járási könyvtár is minden kez­deményezését támogatja. A Komáromi Járási Könyvtár igazgatójának, Konkolovská Elena asszonynak a legjobb vé­leménye van Földes Béla mun­kásságáról. Mégis az a nézete, ha a falusi könyvtáros áldozat­kész munkájáról hű képet aka­rok nyerni, akkor keressem fel a dunamocsi Szabó József taní­tót, önkéntes könyvtárost, aki egy évre 500 koronát kap, kö­rülbelül annyit, mint Földes bá­csi egy hónapra. Még aznap a késő délutáni órákban Dunamocsra érkezem. Keresem az új, korszerűen be­rendezett iskolaépületben, de ott a tanítási órák már befeje­ződtek, a lakása felé tartok te­hát, de az utcán egy asszony felvilágosít, hogy hiába keres­ném otthon. Szabó tanító úr biz­tosan a kultúrházban tartózko­dik, a könyvtárban. így is volt. A könyvtár világos helyiségei­ben találok rá, azzal van elfog­lalva, hogy két diáklány segít­ségével számozza a könyveket, és műanyagból új borítólapot készít számukra. Az üvegajtón keresztül sokáig elnézem, amint elmerülten új köntöst húz a könyvekre. Való­színű, bármeddig is nézhetném, sem ő, sem a diákjai nem ven­nének észre, annyira el vannak foglalva munkájukkal. Amikor megszólítom, a fiatal 27 eszten­dős tanító zavarban van, és hangsúlyozza, hogy most már a felesége vette át a könyvtár, ve­zetését, ő pedig a Művelődési Házat irányítja. A felesége, csak azért nincs most jelen, mert ott­hon nagymosást végez. íme az első kép, az első be­nyomás az önkéntes falusi könyvtárosról, aki nem könyv­táros többé... és aki mégis nya­kig benne van a könyvtári mun­kában, simogatja, dédelgeti e drága kincseket. Számozza őket, már harmadszor, mióta évekkel ezelőtt elvállalta, hogy gondju­kat viseli. E munkáért pedig nem ötszáz, hanem 300 koronát kap évente, a Művelődési Ház irányításáért pedig 100 koronát havonta. Ezért egyszer heten­ként a filmet is ő vetíti. Szabóra tehát semmiképp sem lehet rá­fogni, hogy anyagias volna. A szerény, szorgalmas embe­rek nagylelkű mosolyával vála­szol, amikor szóvá teszem az anyagiakat. Türelme megindító, és a könyv iránti szeretete ab­ban jut kifejezésre, hogy el­mondja: már nem tudja úgy ol­vasni az évente megjelenő új Irodalmi műveket, mint régeb­ben, mert szemfenék gyulladá­sa van és kímélnie kell a sze­mét. Volt már kórházban, ke­zelték már a Tátrában is, álla­pota ugyan javult, de szeme nem a régi és nem virraszthat többé éjjel kedves könyvei fe­lett. De erről a fájdalmáról nem beszél szívesen, annál bőbeszé­dűbb, amikor a könyvtár ered­ményeiről számol be. Eddig, akárcsak a nemesócsai könyv­tár, elnyerte a járási és a ke­rületi kitüntetést, ós most az országos versenyben vesz részt a minisztériumi kitüntetésért. Nem hiszi, hogy nyertes lesz, mert a kitűzött normák igen ke­mények. így például Dunamocs­tól — amelynek 1700 lakosa van — megkövetelik, hogy a könyv­tár 300 állandó olvasóval ren­delkezzék és évente 8000 köny­vet kölcsönözzön ki. Neki pe­dig a mai napig 264 olvasója van, és mindössze 5317 könyv­kölcsönzést bonyolított le. Úgy­hogy az év végéig nehéz a kö­vetelményeknek eleget tenni. De a mostani eredményt ts nehezen érte el. Mai könyvállo­mánya 3400 könyvet tesz ki. Amikor évekkel ezelőtt átvette a könyvtárt 846 könyvet tartot­tak számon, de ezek is nagyon elhanyagolt állapotban voltak. Mindössze egy könyvszekrény volt. Azóta a nemzeti bizottság segítségével beszerzett két szek­rényt, ezenkívül polcokat, úgy­hogy a könyvtár mai képe már rendezett. Az utolsó esztendő­ben a járás is sokat segít. Hat­nyolcezer koronát kap évente új könyvek vásárlására. E szép eredmények ellenére azonban anyagi nehézségekkel küzd. Miután egyetlen jövedel­mi forrása a heti egyszeri film­vetítés, és a rendezvények a Mű­velődési Házban, előfordul az is, hogy nem tudja idejében a ta­karítónőt kifizetni. Igaz, a nem­zeti bizottság magára vállalta a villanyszámla kifizetését, de a fűtés a téli hónapokban elég sokba kerül. Arra a kérdésre, vajon a szövetkezet nem támo­gathatná-e a kulturális alapból, azt válaszolja, sajnos nem talál ott kellő megértésre. Ezen elgondolkodom, nézem, figyelem az olvasókat, akik be­szélgetésünk alatt jönnek-men­nek, hoznak és visznek könyve­ket. Szabóval, a legnagyobb tisztelettel és barátsággal elbe­szélgetnek és a könyvekkel kap­csolatban tanácsot kérnek tőle. Tehát megnyerte őket, bizalom­mal vannak iránta, csak éppen a szövetkezet vezetőségét nem tudta a könyvtár, a kultúra szá­mára meghódítani. Bizony Ne­mesócsán, a szövetkezet vezető­sége szívügyének tekinti a könyvtár és a község kulturális életének a fejlesztését. És tud­nék számos más hasonló szövet­kezetet is felsorolni, amelyek a kulturális alapból támogatják a község kulturális fejlődését. Ép­pen ezért üdvös volna, ha a du­namocsi szövetkezet érdemben foglalkozna ezzel a kérdéssel és változtatna rideg magatartásán. SZABÓ BÉLA 1967. XI. 8.

Next

/
Thumbnails
Contents