Új Szó, 1967. november ( 20. évfolyam, 301-330. szám)
1967-11-04 / 304. szám, szombat
Marika vagy ar örökség? Győzött az igazság Marika vagy az örökség? Ez volt a címe lapunk 1966. július 20-i számában megjelent cikkünknek, amelyben szót emeltünk egy meggondolatlan, elhamarkodott bírósági döntés ellen. Mivel azóta közel másíél év telt el, szükségesnek tartjuk újra Idézni az események lényegét. A cikk főszereplője a négyesztendős Mária Barátová volt. Marika Pitelován, a Ziar nad Hronom-i járásban leányanya gyermekeként született. Nyolchónapos volt, amikor édesanyja meghalt. Négyéves koráig a nagymamája nevelte. A múlt év elején a Ziar nad Hronom-i járási Nemzeti Bizottság illetékes osztálya döntésének alapján a Tornaijai Állami Gyermekotthonba került. Az ok? Idézzünk néhány sort a Ziar nad Hronom-i járási újság 1966. február 17-1 számából. „A kislány rongyosan, piszkosan, éhesen kószált a faluban. Nagymamája rászokott az italra. Nem volt, aki törődjön a kis árvával." Néhány hétre rá az illetékes szervek beleegyezésével a kislányt Horváth Istvánék, egy gümörújfalusi gyermektelen tanítóházaspár vitte e! azzal a szándékkal, hogy örökbe fogadja. Nagyon megszerették a kedves, eleven kislányt. Marika is elfogadta őket apukának, anyukának ... Közben valami történt, amiről Horváth Istvánék csak később szereztek tudomást. Marika nagymamáját elgázolta a vonat. Marika nagymamája után nagyobb összeget örökölt. Az eset után Horváthéknál megjelentek Marika keresztszülei, és visszakövetelték a kislányt: nem is maguknak, hanem egy gyermektelen idős rokonuknak, habár előzőleg ők maguk jelentették ki: mennyire örülnek, hogy egy rendes család fogadta be a kis árvát. Bíróságra került a dolog. A Banská Bystrica-i Kerületi Bíróság a kislányt az illető rokonnak ítélte oda. Az ítéletet már nem lehetett megfellebezni. Horváth Istvánék viszont nem akartak lemondani Marikáról. Kétségbeesésükben fordultak szerkesztőségünkhöz. Horváth István többek között így írt: „Nekem nem kell a pénz. Amikor örökbe fogadtuk, Marikánk még nem volt gazdag. Segítsenek, hogy megtarthassuk kislányunkat." Közben furcsa dolgok történtek a faluban. A rokonok állandóan zaklatták Horváth Istvánt: Ad|a ki nekik a kislányt. A közbiztonsági szervek is közbeléptek, hogy érvényt szerezzenek a kerületi bíróság döntésének. Az erőszak nem segített. A sorozatos zaklatások nemcsak a faluban, de a környéken is nagy felháborodást váltottak ki. Teljesen idegen emberek írtak szerkesztőségünkbe: ha lehet, tegyünk valamit, akadályozzuk meg az igazságtalanságot. Az az általános vélemény alakult ki, hogy a rokonoknak nem is annyira a kislány, mint inkább az örökség kell. Ha anynyira szeretik, miért nem fogták pártját, amikor rongyosan, éhesen csavargott? „Apukától kaptain a szép baiiát." A cikket megírtuk. Olyan érveket, tényeket sorakoztattunk fel, amelyekről a döntés idején a kerületi bíróság nem tudott. A Legfelsőbb Bíróság szintén helyet adott Horváth István panaszának. Mivel — feltételezhetően — törvénysértés történt, utasította a kerületi bíróságot, hogy az ügy tárgyalását újból tűzze napirendre. A kérdéses cikket akkor így fejeztük be: .Akaratlanul is adódik a kérdés: tényleg a gyermek javát szolgálná, ha most erőszakkal kiszakítanák a már megszokott családi körből? Horváthékat a kislány elfogadta szüleinek. Es most mondjon le róluk: apukáról, anyukáról? Ezeket talán azok is figyelembe veszik majd, akik újra döntenek Marienka Barátová sorsáról." Nem egészen másfél esztendő telt el azóta. A Zvoleni Járásbíróság — mint semleges bíróság — két ízben is tárgyalta az ügyet. A tények, körülmények alapos megvizsgálása után Horváth Istvánék javára döntött. Október 21-én ezt a döntést a Banská Bystrica-i Kerületi Bíróság is helyben hagyta és záros határidőn beliil jogerőre emelte. A napokban kaptuk meg Horváth István újabb levelét. A következőket irta: „Örömmel tudatom, hogy október huszonegyedike nagy ünnep volt számunkra. A kerületi bíróság is helyben hagyta és jogerőre emelte a Zólyomi Járásbíróság ítéletét. Marika a miénk marad. Közel kétesztendei harc után végre győzött az igazság. A kis Marika nagyon aranyos. Sokat nőtt azóta, hogy nálunk Jártak. Még egyszer, a magam és kislányunk nevében is köszönöm segítségüket. Ha erre járnak, ne kerüljék el a házunkat." Az igazság győzött. Ez számunkra is megnyugtató. Bizonyára azokat a jóhiszemű embereket is örömmel tölti el, akik annak idején a Horváth család és Marika érdekében szót emeltek. A józan megfontolás diadalt aratott. Marika már nem árva. Van anyukája, apukája, akiket nagyon, de nagyon szeret, akik harcoltak érte, vállalták a folytonos zaklatást az ő kis Marikájukért. SZARKA ISTVÁN A minap egy régen látott ismerősömnél jártam. Első számú beszédtémaként vendéglátóm másodikos kisfia szerepelt. — Pistikém, mutasd meg a tanító bácsinak, milyen szépen tudsz írni! A fiú, apja felszólítására máris rohant és hozta táskáját. Végiglapoztam az átnyújtott könyveket, füzeteket, és persze nem fukarkodtam a dicsérő jelzőkkel. Amikor Pistike édesanyja megjelent a gőzölgő feketével, a fiú elrakta tanszereit, és sek sincsenek közöttük, csak a férj nagyon kényelmes. Mit szól ehhez ? illedelmesen félrevonult. — Hogy megy a házasélet? — tettein fel barátomnak a beszédindító kérdést. Az asszonyka, mintha csak erre várt volna, elmondta, hogy szépen megvannak, veszekedé— A múltkor mozijegyünk volt. Én megjöttem a munkából, nekifogtam főzni, mosogatni, a gyereket elvittem a szomszéd nénihez. Mire elkészültem, azt se tudtam, hol a fejem. Az én „teremtés koronám" pedig nyugodtan újságot olvasott. És még neki állt feljebb, amikor elkéstük az előadást. .. Mit szól ehhez? — szegezte nekem a kérdést a csinos, fiatal menyecske. Nem szóltam semmit. Csak titokban arra gondoltam, vajon nem diktálták-e férjének gyerekkorában azt, amit ő Pistikének, a fiú házi gyakorló füzetébe: „Az édesanya főz. Ebéd után elmosogat. Az édesapa újságot olvas." EGRI FERENC A ki s es a nagy ember Az egyik csallóközi falucskába veteit az utam, s dolgom végeztével betértem egy sörre a kocsmába. Iszogatás közben figyebnes lettem a sarokasztalnál kártyázó társaságra. Négy ember ferblizett, öt-hat meg. körülállta az asztalt és izgatottan kibicelt. A ferblizők egyike tagbaszakadt, vöröshajú férfi volt, ültében is kimagaslott a többi közül. Kövér arcán verejtékcsöppek ragyogtak, nagy lapátforma keze meg-megremegett izgalmában. Ügy látszik, rosszul ment a lapja, vesztett. — Mondtam már, Dezső, ne told a lapomba a képed! — lökte meg a mögötte álló alacsony, llelógó bajszú emberkét. — Csak ne tátsd rám a szádat! Tanulnál meg végre blattozni, mert buta vagy hozzá. — Buta az öreganyádl — Hagyj békét az öreganyámnak! — Én békét hagyok, de menj a fenébe a hátam mögüll — Te azt nem tilthatod meg. A nagydarab ember megint meglöki a kicsit. A kicsi visszalöki. A légkör egyre feszültebb, Boromba szavakat vagdalnak egymás fejéhez. Kissé groteszk a helyzet, hiszen a kis ember a melléig sem ér annak a Góliátnak. A következő pillanatban elképesztő fordulat következik. A kis ember felagrik a székre és pofon teremti a Góliátot. A csattanás után halálos csend borul az ivóra. Látom, hogy megdermednek az emberek, mert litt emberhalál lesz. De nem történik semmi. A vöröshajú egy pillanatig bamba képpel áll, majd a magasba emeli hatalmas öklét, aztán leengedi. Leborul az asztalra és rázza a zokogás. A körülállók fancsali képet vágnak és kuncognak. A nagydarab ember öklével mázolja szét könynyeit és a dühtől remegve magyarázza: — Nem üthetem meg. Hiszen egy csapással agyonütném. Egy Ilyen nadrágjancsit! Hát nem értitek? Börtönbe kerülnék. Nem tehetem, jaj, az úrlstenit! Az emberek hallgatnak, bólogatnak és talán észre sem veszik, hogy a kis emberkű gyorsan kisurran az IvóbóL — des — Miért alárendelt fzeref ben? A FEJLŐDÉSNEK, főképp a gyors fejlődésnek megvannak a " gyermekbetegséget, amelyeken át kell esni, mint például a csecsemőnek a bárányhimlőn. Csak egyetlen dologról feledkezünk meg néha: e gyermekbetegségnek nyilvánított fogyatékosságok gyakran fertőzőek és tovább terjednek. Félő, hogy belenyúlnak társadalmi fejlődésünk felnőtt korába is ... Íme, néhány apró kórlelet. Szerkesztőségünkben két évvel ezelőtt vonták be a folyosókat linóleummal. A betonalap sok helyütt gödrös volt és figyelmeztettük a munkásokat, hógy a gumi a gödörszéleken feltehetően kikopik, kitörik, tehát előbb az alapot kellene kiegyengetni. — Nem a mi dolgunk! — hangzott a válasz. Szerintük előbb hívnunk kellett volna kőműveseket, és csak azután őket. Mert az ő vállalatuk már kizárólag a ragasztást vállalja. Próbáltunk érveint, hogy a két művelet nem választható el egymástól. Éppen olyan, mintha a sebészeti beavatkozás előtt a beteg altatását, meg az operációt más-más „vállalat", kórház végezné. A ragasztás szükségszerű tartozéka az előkészítés, és ezt ugyanannak a vállalatnak kell végeznie. A kiküldött munkások megvonták a vállukat és „megnyugtattak": — Ha a gumi kitörik, jövünk és megjavítjuk... Tehát eleve természetes és megengedett a rossz minőségű munka, mert ők is tudják, hogy a javításra sor kerül. Ez már náluk így szokás. Két év után a szerkesztőségi Irodák bevonására került sor. Az első helyiségben már másnap jeljött a linóleum. A mester széttárta karját: — Hja, kérem. Ilyen az anyagi Kitűnt, hogy hiányzik az az anyag, ami az alapot teljesen portalanítaná. Csehországban gyártják, ők ebből nehezen kapnak. Hiányzik a kőművescsoport is a betonalap előkészítéséhez. És a gyárban is hiányzik a jóakarat, ahol a gumit fordítva tekercselik, ami annak hullámzását okozza. A gyár nem hajlandó kérésüknek eleget tenni a tekercselést illetően, mert az a gépek átállítását tenné szükségessé. Nem a minőség a lényeg, hanem kizárólag az 0 termelési költségük. A megrendelő alárendelt szerepet látszik, mert azt kell átvennie, amit éppen kap. A mester a beszélgetés folyamán kitört: — Az embernek néha az arcáról ég le a bőr az átadott munkáért ... Ugyanakkor mi ezt a munkát drágán megfizetjük, mert mást nem kapunk. Gyermekbetegségek!? Talán. A gyógymód azonban nem ismeretien. Mégsem gyógyítjuk kellő eréllyel. És a betegség terjed tovább ... KAO ANY AG KABÁTOT vásárolok. A gallérjára egy kis üzletben kötött rátétet kapok, ami díszít is és könnyebben tisztítható, mint a gallér. — Szíveskedjenek ezt nekem jelvarrni. — Kérem. Megírom a megrendelést és két hét múlva eljöhet érte . . . — Két hét? — Igen — hangzik a legtermészetesebb válasz. Az elárusítónőt megkérem, mondja meg, hogyan kell felvarrni, hogy ne kelljen két hetet várnom. Fél perc alatt elmagyarázza és otthon három perc alatt jelvarrom. A megrendelési űrlap kitöltése körülbelül ugyanannyi időt vesz igénybe ... A FELESÉGEM kabátot vásárol a divatáruházban. Egész kts rö" vidítésre szorul. Az áruház műhelyében kiírják a megrendelést és kitűzik a — háromhetes határidőt... Soroljam tovább „gyermekbetegségeinket"? Nem nehéz. Mert október közepén betértem egy szabóságba, ahol egy télikabát kifordítása felöl érdeklődtem, és a következő választ kaptam: ha legkésőbb holnap behozza, talán karácsonyig elkészül. Nem beszélve a „talánról", kizárólag a szabó szabja meg a feltételeket és nem a megrendelő. De minden esetben? Tavasszal szobafestés iránt érdeklődtem az egyik vállalatnál, ahol a nagy elfoglaltságra hivatkozva hónapos határidőket emlegettek. Ugyanakkor új szövetkezeti lakásomba a hibák kijavítására érkezett festők a következő ajánlattal távoztak: — Ha bármikor festésre lesz szüksége, fordul/on bizalommal hozzánk. Azonnal jövünk, tessék itt a telefonszám ... és nem ilyen munkát végzünk, mint a vállalat.. . íme, a festő más munkát végez a vállalatban és mást a vállalaton kívül. A vállalatban hosszú a határidő, magánalapon a megrendelt időpontban fest. A közszolgáltatások egész rendszerében vészes kór rág, milliók elégedetlenségét, bosszúságát okozva. Telnek-múlnak az évek, de a kórt nem tudjuk kiirtani. Sok helyütt az asszonyoknak nem tudunk kellő munkalehetőségeket teremteni, de a közszolgáltatásokban tűrjük a hónapos határidőket. Az emberek bosszúsága a szolgáltatásokon túl a társadalmi szervezettségig terjed. Joggal. A nem orvosolt hiányosságokon ezrek élősködnek és gazdagodnak meg. Sunyin szidják társadalmi rendszerünk hibáit, ezzel is indokolva saját létjogosultságukat. A közszolgáltatási üzemek az esetek nagy részében nem elégítik ki a lakosság szükségleteit. Sem határidőben, sem minőségben. Márpedig a közszolgáltatás a mindennapok problémája és nagyban befolyásolja milliók közhangulatát. Érthető, hisz arról van szó, hogy a mindennapi munkával megkeresett pénzéért kap-e megfelelő ellenszolgáltatást. IIA KÖZSZOLGÁLTATÁSI vállalataink nem tudják érdemben klelégíteni a szükségleteket, feltétlenül szükséges, hogy legalább átmenetileg más utakat keressünk. Amíg a vállalati munka minősége nem éri el a megfelelő szintet, csinálják ezt iparosok vagy magánosok. Konkurráljanak a vállalatokkal, amelyeknek általában elegendő eszköz áll a rendelkezésükre, hogy ebben a konkurrenciában főbb hozzáállással felülkerekedjenek. De csak akkor, ha erre rákényszerülnek, és megszűnik monopólhelyzetük. A közszolgáltatások a legtöbb esetben a kitermelt értékek karbantartását jelentik. Ilyen vonatkozásban a társadalmi és személyi tulajdonban lévő értékek tartósítását szolgálják. Ezért a szolgáltatások gyors megjavítása minden szakaszon sürgős feladat, hisz az emberi munka teremtette értékek megőrzéséről, megbecsüléséről van szó. Csak így szűnhet meg a megrendelő, a fogyasztó sokszor kínos, alárendelt helyzete és kiszolgáltatottsága. ZSILKA LÁSZLÓ ß] 196: XI.