Új Szó, 1967. november ( 20. évfolyam, 301-330. szám)

1967-11-29 / 329. szám, szerda

•iiiiuaiiiiiiHiuiuiíiiiiiiiiiiiuiMiMiiiaiiiiiiimiiitiaiii^^^ F JARMADIK EVE, hogy megj~~j alakult s a napokban már • negyedszer vendégszerepelt külföldön a CSEMADOK Központi Bizottsága mellett működő Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkara. Nemzetiségi kultúránknak e jeles képviselője a számos hazai fellépés, valamint két magyarországi és egy németországi út után most Lengyelországban járt. A közel száztagú együttes a lengyel pedagógusok napja alkalmából a krakkói pedagógusok énekkarának és a katowicei vasutasok énekkarának a meghívására Katowicébe, Bytomba, Zábrzeba és Krakkóba lá togatott el. A lengyelor szágl vendégszereplést meg előzően CeskQ mellett megható volt Látni és hallani, ahogy a lengyel vasutasok és a csehszlovákiai magyar pedagógusok — e tulajdonképpen eltérő beállítottságú és érdeklődésű emberek — elbeszélgettek egymással, is amilyen jól megértették egymást. Ezen a megbeszéléslen éppúgy, mint a többin hosszú Időre szóló barátságok szövődtek. A több mint félmillió lakosú Krakkóban a napot városnézéssel töltöttük. A dél-lengyelországi vajdaság székhelyének világhírű műemlékeit csodáltuk meg. Jártunk a Jagelló Frigyes által 1497-ben építtetett dégszereplésen csak mint „beugrók" vettek részt. Répássy Ilonának az Adrianna Schubertová zongorakíséretével előadott száma (népdal és Chopinmű), valamint a Banyák István vezette népi zenekar fellépése azonban szerves részét képezte az egész estét betöltő programnak és hozzájárult a teljes műsort ért sikerhez. Szakemberek körében megfontolás tárgyát képezhetné, hogy illett e magánénekes és népi zenekar, kórus hangversenyére. Vitatni lehetne azt ls, hogy az említett három műsortípus stilárisan mennyiben feKatowice, Bytom, Zabrze, Krakkó TéSínben tartott összpontosítást. Ebből az alkalomból a Csehszlovákiai Len gyei Dolgozók Kulturális Szövetségének az énekkarával találkozott, amellyel szívélyes beszélgetés keretében kicserélte tapasztalatait, majd a helyi Piast-szálló nagytermében hangversenyt rendezett. A kétrészes műsor első felében a lengyel, a második felében a magyar együttes lépett fel. Kórusunk ezt a műsort eredetileg az Ostrava és az Ostrava környé-' kén élő magyar nemzetiségű dolgozóknak szánta. Nem tudjuk, miért, de az említettek a bemutatón nem, vagy csak igen kis számban vettek részt. A hangverseny közönségét a helyi cseh és lengyel nemzetiségű dolgozók képezték. A mintegy 700 férőhelyes nézőtér nem telt meg zsúfolásig. A műsor amolyan jó „félház" előtt ment. Ez a „félház" azonban olyan légkört teremtett, és olyan lelkesen fogadta együttesünk minden számát, hogy az est sikere kárpótlást jelentett azért a csalódásért, amelyet a várt közönség elmaradása okozott. Lengyelországba fáradtan érkeztünk. A határon történő „átkelés" túl sokáig, több mint négy óra hosszat tartott Katowicében — a vendégszerep lés állomáshelyén — a délelőttöt városnézéssel töltöttük. Délután az együttes próbált, este pedig a bytoml állami operaházban mutatkozott be. E fellépést mintegy hatszázan tekintették meg. Gyakran zúgott a taps, a siker kirobbanó volt. Némelyik számot kétszer-háromszor is ismételni kellett. Az előadás végén együttesünket a közönség üdvözlő énekklel és vastapssal köszöntötte. Zabrzeban a háromezernyolcszáz nézőt befogadó nemrégen épült müv:;zetek házában mintegy kétezer ember gyűlt össze, hogy tanúja legyen a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkara vendégszereplésének. Az arénaszerű, hatalmas nézőtér és az ehhez méretezett színpad más akusztikát adott a műsornak, mint a meghitt légkörű, kimondottan a hang játékához méretezett bytomi operaház. A siker azonban Itt sem maradt el. A művészetek házában is gyakran kellett ismételni, és a műsor végén a zabrzei közönség is felállva, hosszas tapssal és énekkel köszönte meg szereplőink teljesítményét. Katowicében, Lengyelország Ipari központjának szivében a helyi vasutasok által énekkarunk tiszteletére rendezett baráti fogadáson szállt a dal. A két együttes és néhány meghívott vendég a vasutasok klubjában jött össze és felváltva énekelt a lengyel és a magyar kórus. A táncmulatsággal kísért találkozó a lehető legszívélyesebb légkörben zajlott le. A melengető érzést kiváltó és szívbemarkoló szebbnél szebb dal A CSEHSZLOVÁKIAI MAGYAR TANÍTÓK KÖZPONTI ÉNEKKARANAK LENGYELORSZÁGI VENDÉGSZEREPLÉSE Jagelló-könyvtárban, Európa egyik legrégibb és leghíresebb egyetemének a régi székhelyín a XV.—XVI. század közép-európai humanista művelődésének fontos központjában, ahol több mint háromezer magyar diák tanult, köztük Komjáthy Benedek, Sylveszter János, Benczédy Székely István és a magyar művelődés számos kiváló képviselője. A kitűnő hanghatású, kockaszerű épület udvarán énekkarunk előadta Orlandus Lassus németalföldi zeneszerzőnek, a zenei reneszánsz egyik betetőzőjének, a vokális polifónia nagy mesterének Visszhang című, lenyűgözően szép művét. A J age lilo-könyv tár mllliőjéöe nagyszerűen beillő mű megszólaltatásával együttesünk felejthetetlen élményt szerzett vendéglátóinknak, és a velünk egyldőben az épületben tartózkodó népes turistacsoportnak. Megnéztük a Wawe/hegyen az egykori liengyel királyok kastélyát is, és az ezzel összeépült gót stílusú székesegyházait, a lengyel királyok koronázási és temetkezési helyét, ahol Nagy lelt meg egymásnak... Mi, a nézők többségível együtt nem éreztünk törést, ném éreztük azt, hogy ez vagy az a szám nem „passzol" össze. Meglepett, de helyénvalónak és kedvesnek találtuk Kulcsár Tibor furulyaszólóját is. Az előadás szórakoztatott, élményt Jelentett, számunkra a kerek egész benyomását keltette, sőt úgy tűnt, hogy a szóló és a népi zene frissé, oldottá tette a műsort. A bemutató gerincét a KÖSS Lajos, a Janda Iván és az Ágh Tibor által felválltva vezényelt kórus képezte. Az előadott, mintegy húsz ének közül többek között a legnagyobb tetszést Janda: Jelige, Suchofí: Aká si ml krásna, Kodály: Cohors generosa, Lassus: Visszhang, l'ass; Jövendőlés és Bárdos: Katonadalok című müve aratta. A kitűnő hangerő, az ész és a szív szerencsés párosulása, a fellépések során többször művézl előadást eredményezett... Történt néhány zavaró körülmény ls. Ezek azonban eltörpültek a négynapos út értéke és az együttes minden dicséretet MSI A Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkara Krakkóban, a Wawelen. Kázmér, Jagelló Ulászló, Jagelló Kázmér és a lengyel történelem más képviselőinek síremlékei, neves művészek munkáját dicsérik. A krokkói Mária-templomban ámulattal szemléltük a ml Lőcsei Pálunk munkásságával rokon Wit Stwosz lengyel szobrásznak, a középkori faszobrászat legnagyobb mesterének hatalmas méretű világhírű faragott oltárát, és a templom ablakalt, amelyek a gótikus üvtegfestészet legszebb remekeit őrzik. Krakkóban páratlan élményben részesültünk, és lépten-nyomon azt láttuk, hogy a lengyel nép története és művészete szorosan összefonódott a magyar nép történetével és művészetével. Az együttes — vendéglátóink kívánságára — egy-egy énekszámot több helyen rögtönzött, hivatalosan azonban csak Bytomban és Zabrzeban lépett fel. A hivatalos műsor kórusművekből, énekszólóból és .zeneszámokból állt. A két utóbbit Répássy Ilona énekes és Adrianna Schubert ová zongorista, valamint a Csallóközi Dal- és Táncegyüttes Banyák István vezette népi zenekara képviselte. Az említettek nem tagjai az énekkarnak. A lengyelországi venmegérdemlő teljesítménye mellett. A lengyelországi vendégszereplésre azzal az emlékkel mentünk, amelyet az együttes születésénél és hazai fellépésein szereztünk. A születést hosszas vajúdás kisérte. Az újszülöttet gyermekbetegségek gyötörték. A serdülőkor sem mentes a problémáktól... Változatlanul sok gondot okoz az anyaglak előteremtése, az összpontosítások megtartása, a fellépésiek megszervezése, a zavartalan működéshez szükséges szakemberek biztosítása. A cseh, a szlovák és a morva tanítói kórusok mintájára létrejött, ezek nyomdokain járó csoport azonban ma már mégis eredményesen dolgozik: tömöríti a csehszlovákiai magyar énekkultúra legjobbjait, például szolgál a falusi és városi énekkaroknak, s a gyakorlati munka révén a kőrusvezetők képzését is elősegíti. A küldetés nemes, a teljesítmény tiszteletre kényszerítő. A Lengyelországban aratott siker után elmondhatjuk azt ls, hogy az énekkar dalkultúránk méltó képviselője, a csehszlovákiai magyar kulturális élet egyik legerősebb bázisa. BALÁZS BÉLA IIUÜIIIIIIIIIIUIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIMIIIIIIIIIH^ vissznani visszhan A JEGYZETÍRÁS BUKTATÓI A kritikai hangvételű jegyzet, giossza nem csak műfaji, hanem gondolati, tartalmi viszonylatban is igényes. Végső soron tömörségéből adódóan minden szavának értéke van, anélkül, hogy lehetőség lenne a mélyebb és részletesebb elemzésre. Néha azután a nemes ügy érdekében perbeszálló buzgalom arra vezethet, hogy rátévedhetünk a részlegjelenségek túlzott általánosításának síkjára. Ilyenkor aztán a jó gondolat Is vitathatóvá válhat. Nézetem szerint ilyfajta sorsra jutott Tőzsér Árpád egyik Jegyzete is, amely az IRODALMI SZEMLE 10. számában jelent meg „KI az a Fábry?" címmel. Tőzsér nem egymaga és nem első ízben fogalmazza meg benne azt a helyénvaló gondolatot, hogy a cseh és a szlovák Irodalmi közvélemény aránylag keveset tud Fábry Zoltánról, de nemcsak róla... Ezt a többi között így szögezi le: „Huszonkét évig a szlovák irodalomban ... Irodalmi lapokban, folyóiratokban, történelemkönyvekben, néprajzirodalomban hiába kerestük valóságunk jegyeit és képét". Talán itt is túlzottan jellemzi a helyzetet a „hiába kerestük* kifejezéssel, de nem ez a lényeg, hiszen nagyjából igaza van. Állítása azonban sebezhetővé válik, mivel gyönge „szögre akasztja fel". Következtetésére ugyanis egyrészt annak alapján jut, hogy egy szlovák olvasó tőle kért választ az alábbi kérdésre: „Ki az a Fábry?" Másrészt kifogásolja Rudolf Olsinskynek a KULTŰRNY ZlVOT idei 35. számában megjelent rimaszombati riportjának azt a kitételét, hogy „rövid és érthető kérdésére értheteilen válaszokat" kapott. S erre reagál nézetem szerint kissé túl érzékenyen, Oläinsk? akkori riportjainak kontextusától elrugaszkodva, saját bevallása szerint a sorok között olvasva: „S minket most nem OlSinsk^ ingerültsége és türelmetlen hangja bánt elsősorban, hanem az, hogy e szlovák publicista 1967-ben „huszonkét évvel a felszabadulás után csodálkozik rá először a szlovákiai magyarok létére." R. Oláinsk? a KULTÜRNY ZlVOT 47. számában válaszolja meg Tőzsér Árpád jegyzetét. Csak természetes, hogy személyes magatartását veszi védelembe és nem foglalkozik a kérdés lényegével, mennyiben igaz, hogy a velünk egy hazában élő két nemzet közvéleménye keveset tud rólunk. Ez esetben azonban ezt nem írhatjuk a rovására és elfogadhatóknak tartom érveit is. OlSinskí ugyanis joggal hivatkozik arra, hogy a kérdéses riportot követő írásában világosan kifejtette, azért bántja a nyelv Ismeretének hiánya, mert fiatal embereknél tapasztalta, „huszonkét évvel a felszabadulás után". Erre rákapcsolva mondja ki: „Nem tartom pozitívumnak, hogy nem tudok magyarul. Miért tartsam pozitívumnak, hogy ők nem tudnak szlovákul?" S bár biztos vagyok benne, hogy Oläinskf indokolatlanul feltételezi Tőzsérről, miszerint „a sorok között" azt mondja, hogy ezek a fiatalok ne tanuljanak szlovákul, nála se vonhatom kétségbe a jó szándékot. Marad tehát a végső okulás: jobban ügyeljünk az ily jellegfi glosszák minden szavára. JÓVAL TÖBBET ÉS MÓDSZERESEBBEN Néhány héttel ezelőtt rendezték meg Dunaszerdahelyen a Csallóközi Színházi Napokat. Erről a kulturális eseménysorozatról számol be a szép szerével részt vett magyarországi szakemberek egyike, Lukácsy András az ÉLET ÉS IRODALOM 49. számában. A bevezetőben találóan megjegyzi, hogy ennek az ötnapos rendezvénynek legkevésbé jelentős része volt a műkedvelők bemutatkozása. Sokkal fontosabbnak tartja, hogy a „csehszlovákiai magyar kulturális élet fejlődése mostanáig jut el arra a pontra, hogy regionális szervezését előbb-otóbb felváltsák a naevobb egysegek reprezentatív szemlél, vagy bemutató-sorozatai/

1 Dicsérőleg szól ennek az eseménynek sokoldalúságáról, hangsúlyozva, hogy a viták középpontjába számos olyan kérdés került, amely központi fontosságú egy nemzeti kisebbség tömegművelődésében. A cikkíró célravezetőnek tartaná, ha az ilyen rendezvényeket „nem tarkítanák" személyi viták és hatásköri perlekedések, amelyek nem szolgálják az együttműködést. Végül nagyon helyesen megállapítja, hogy a hazai magyar művelődési törekvések kereteinek tágításában „jóval többet és jóval módszeresebben" segíthetnének a magyarországi kritikusok, szakemberek, írók és tanárok. Különben ennek a rendezvénynek legnevesebb résztvevője, Veres Péter is hallatja szavát a MAGYAR NEMZET november 19-1 számában. „Csallóközben jártam" című közvetlen hangú és személyes élményanyagra épülő írásában képet fest erről a tájról s az ottani életről. S bár látogatása igen rövid volt, Veres Péter nem hagy kétséget afelől, hogy nemcsak néz, hanem lát is. Főleg a nagy árvíz nyomai érdekelték s a látottak alapján leszögezi: „A kép megnyugtató". Joggal tartja ezt a helyreállítását gyors és jó munkának. Persze nemcsak a földről ós a tájról ír, hanem arról ls, ami ennél még jobban érdekli — az emberről, a népről. A többi között Így vall erről: „Engem azonban, mint Írót, nemcsak tájnyelvi értelemben érdekel a csallóközi magyarság, hanem az észjárás, a stílus, a népi logika tekintetében ls, mert a viszszahivó föld mellett ezek az igazi megtartó erők." Ezt az érdeklődését azután néhány érdekes találkozással, ténnyel, megfigyeléssel dokumentálja, hogy írása végén számunkra szívmelengetően így sóhajtson fel: „...de jó volna valamivel fiatalabbnak lenni és ide még egyszer, legalább egyszer visszajönni..." VITA AZ ELIT KÉRDÉSÉRŐL F. J. Kolár, a KÜLTURNl TVORBA új főszerkesztője, lapjában két cikkben vitába szállt az olyan nézetekkel, amelyek szocialista viszonyainkba be akarják plántálni a társadalmi elitre vonatkozó burzsoá elméleti koncepciókat Számos konkrét példával és -érvvel támasztotta alá azt az állítását, hogy ennek a törekvésnek vajmi kevés köze van a marxista szociológiához és általában világnézetünkhöz. Ezt a két cikket vette tollhegyre J. Brejcha filozófus a LITERÁRNl NOVINY 46. számában. Állítása szerint az „elit" fogalom bátran alkalmazható, hiszen tartalmilag nem jelöl meg más réteget, mint azt, amely a társadalomban hordozója az alkotó, pozitív, ésszerű és forradalmi törekvéseknek. A Kulturní tvorba 47. számában egy másik filozófus, Ivan Hrűza elfogadhatatlannak tartja azt a módszert, amellyel J. Brejcha próbál ebben a vitában nyeregbe lendülni. F. J. Kolár ugyanis, amint azt már fentebb említettem, az „elit" burzsoá értelmezését veszi célba, nem pedig a J. Brejcha által fogalmazott jelentését. I. Hrűza így a való helyzetnek megfelelően kifogásolhatja, hogy „ezzel a módszerrel bármi bebizonyítható és bármi megcáfolható." " Egyetértek vele abban is, hogy helytelen J. Brejchának az a definíciója is, amely a kommunista pártban a szocialista társadalom hatalmi elitjét látja. Ez ugyanis egyben annyit jelent, hogy a többi ember kezében nincs semmiféle hatalom. Ezen túlmenően, az ilyen felfogás nem veszi tekintetbe azt a kétségbevonhatatlan igazságot, hogy a párt nemcsak a munkásosztály és a többi dolgozó szervezett élcsapata, hanem egyben elválaszthatatlan része is. Számomra a legrokonszenvesebb az a szerkesztőségi megjegyzés, amely I. Hrűza cikkét követi. Nyilvánvaló belőle ugyanis, hogy az elvi síkon eltérő nézetek ellenére, a szerkesztőség szükségesnek tartja az ilyen fontos problémák elvtársi megvitatását a marxizmus bázisán. (g. i.J