Új Szó, 1967. november ( 20. évfolyam, 301-330. szám)

1967-11-26 / 326. szám, vasárnap

OJ (« ZIKMUND+HANZELKA Buddha és Tenzing országában özönvízként törtünk be Nepálba. Elől a kék kocsi, mögötte a vörös. Átvergődtünk Raxaul élénk, vásári forgalmú utcáin, átmentünk egy fahídon, amelyen valamilyen téglagyári kisvasút vágányai vonultak. Vigyáznunk kell, nehogy elkerüljük az indiai vámházat — aztán Jobboldalt hirtelen feltűnik egy házikó és nem indiai egyenruhás lakói. No de ilyetl Hisz ezek nepáliak! Gondosan megigazítják szolgálati szíjukat, tisztelegnek, aztán kezet nyújtanak. A házikón egy nagy tábla: OUTPOST RAXAUL, NEPAL. No nézzük csak, ilyen vámházat még nem láttunkl ELÖÖRS. Hátra arc, vissza Indiába, hogy újabb tortúrán essünk keresztül. Megint ott lesz egy szardardzst, mint India túlsó végén, Atariban, vagy esetleg két fogdmeg elfogatóparanccsal a zsebében ...? Csodák csodája, úgy ment, mint a karikacsapás. Ugyanolyan fiatal és rokonszenves tisztviselő fogadott, mint a nepáli oldalon. Lepecsételte útleveleinket és gépkocsi-igazolványainkat, mondott valamit az ott-tartózkodási engedélyről, aztán fontoskodóan öszszehúzva szemöldökét, megmutatta, melyik fiókba teszi okmányainkat, ha esetleg nem ő lenne szolgálatban, amikor majd visszatérünk, mert néha előfordul, hogy az ember elkeveri az okmányokat, aztán csupa kellemetlenség éri miatta ... A hídon túl a szomszédoknál éppen olyan gyorsan intéztek el bennünket. Az első legényke a motorok és az alvázak számát ellenőrizte, a másik meg elmagyaráztatta magának, hogy is volt Indiában azokkal a rádióadókkal (hát igen, gépkocsi-igazolványunk szelvényén mindenféle hindusztáni ákombákomok tarkállanak, magunkon hordjuk Káin bélyegét anélkül, hogy tudnánk róla), kitöltettek velünk valamilyen kézi gyártású kérdőíveket, aztán belekukkantottak útleveleinkbe. A pecsétet majd Kathmanduban kapják, szerencsés utat... Két elefánttalpnyi nyomtáv A vámháztól kilenc kilométerre letáboroztunk. Éj borult a vidékre, nincs értelme továbbmennünk a sötétben. Míg a benzinfőző lángján serpenyőben sertéskonzerv melegedett, egymást faggattuk, mit is tudunk Nepálról. Az ország nyugat-keleti irányban hosszúkás alakú, akár Csehszlovákia, csak valamivel nagyobb nála és kis híján tízmillió lakosú. Nemrégen Nepál volt az északi félteke legkevésbé ismert országa, a XIX. századig teljesen megközelíthetetlen. Ütközőállam India és Kína között. Egyes indusok szerették volna ellenőrzésük alá vonni, mint Sikkimet és Bhutánt. A világ legmagasabb hegységének országa. Két nagy személyiséget adott az emberiségnek: Buddhát, aki itt született valahol az indiai határ közelében, és a híres Tezinget, aki 1953-ban az új-zélandi Hillaryval együtt elsőként mászta meg a világ legmagasabb hegycsúcsát, amelyet iskoláskorunkban Mount Everestnek, később Csomulungmának neveztek, most pedig Csu-mu-lang-ma a neve. Nepál száz éven át világméretben páratlan különlegességéről volt híres: a tisztségüket öröklő miniszterelnökök dinasztiájáról. A Jelenlegi király korszakjelző tettet hajtott végre, amikor nemcsak megnyitotta Nepált a turisták előtt, hanem abba is beleegyezett, hogy koronázásának ünnepségeit az amerikaiak lefilmezhessék. Vasút nincs, csak néhány kilométernyi keskeny vágány (talán ezt láttuk a hídon és véltük téglagyári kisvasúinak, amikor az országútról táborhelyünk irányában letértünk!). Aztán még itt vannak a gurkhák, ezek az edzett hegylakók, született katonák, akiket az angolok szívesen toboroztak gyarmati hadseregeikbe és küldtek tűzbe, valahányszor valahol szorult a kapcájuk ... Vontatott füttyszó hallatszott a távolból — hiába, Nepál egyetlen vasútvonala közelében éjszakáztunk. Nemsokára filigrán vonatocska pöfögött el mellettünk. Elől paránvi mozdony SHREE BISHNU büszke felirattal. Egymás hegyén-hátán utasok csimpaszkodtak bele, s úgy hatott mintha élő szőlőfürtök díszítették volna. A következő két kocsi is zsúfolt volt, mint egy méhkas, de a szerelvény végén két kocsi félig üres volt, valószínű ez volt a másod-, vagy talán első osztály azoknak, akik megengedhetik maguknak az ilyen kényelmes utazást. Még mielőtt megreggeliztünk volna, újabb embercsoport és három elefánt vonult el kocsijaink mellett. Az első elefánt néhány méterre tőlünk megállt, egy csomó levelet tépett le a fáról, aztán útravalóul magával vitt még néhány ágat és nyugodtan elcammogott. „De furcsa állat", Jegyezte meg Robert. „Nem érzitek, hogy ez egy vastag bőrzsák, s valamilyen élőlény bújt el benne? Figyeljétek meg jól, a kölyökelefánt is úgy lépked, mint az öreg ember. Kajlák a térdei. Tudjátok mit, mérjük meg a nyomait..." Ha már egyszer kezünkben tartottuk a filmezési mérőszalagot, egy szuszra a vágány szélességét is lemértük. Ha kézikönyvünk nem csal, a vasutat 1927-ben építették, 29 mérföld, vagyis 47 kilométer hosszú, nyomtávja két láb hat hüvelyk, tehát 76 centiméter hosszú. A mérés eredm'énye: az elülső kerekded elefántnyom 41-szer 30 centiméter, a hátsó 39-szer 38 centiméter, a keskenyvágányú vasút nyomtávja 76 centiméter. „No látod, nem hazudnak. De azt aztán senki se mondja nekem, hogy a nyomtávot angol lábbal és hüvelykkel mérték. Az pontosan két hátsó elefántnyom-hüvelykek, ujjak nélkül". Előbb repülőgép, aztán autó Az első nap szerzett nepáli tapasztalatunk: az emberek tartózkodóak, szerények, szinte félénkek. A nepáliak szemérmetesen viselkednek, nem úgy, mint az indiaiak, mert Indiában a gyerekek és a felnőttek tömegeit úgy kellett elkergetnünk kocsijainktól, nehogy bemásszanak akár a szétszerelt olajszűrők közé. A nepáliak büszkék is. Elmennek a kocsik melett, és csak egy pillanatig nézelődnek. Csak akkor álltak meg, amikor megszólítottuk őket. A falusiak mindkét végén kihegyezett bottal járnak. A nepáli—cseh párbeszéd csak mosollyal végződhetett. Katmandunak, a nepáli fővárosnak az ötvenes években még nem volt országúti összeköttetése a környező külvilággal. Lakói ismerték a repülőgépet, de nem tudták, milyen egy autó. A kathmandul völgy hatezer lakosa azzal látta el magát, amit öszvérek és teherhordók a -hátukon összehordtak, esetenkint repülőgépeken, meg az 1927-ben Dhursingh és Metatirth között húsz kilométeres távon épült furcsa drótkötélpályán szállítottak. Ez óránkénti nyolc tonnás kapacitással napi 12 órát működött, de a legjobb esetben is naponta csak 60 tonna árut tudott szállítani. Mivel berendezése gyorsan elavult, karbantartásával pedig bajok voltak, szállítási teljesítőképessége 1957-ig óránkénti öt tonnára csökkent. A szállítás drága és hosszadalmas volt. Raxaulban minden árut át kellet rakni a keskenyvágányú vasúti kocsikba, majd a 47 kilométeres pálya végén Amlekhgandzsiban teherautókra, Dhursinghban pedig a drótkötélpályára kellett ismét átrakni. Azután kordék vagy teherautók következtek. A teherautók 1956-ban kerültek saját tengelyükön a fővárosba. Ezt az ünnepélyes pillanatot magashegyi országút négy évig tartó építése előzte meg, amelyben a Colombo-terv keretében jelentős mértékben részt vett India. Az építők becsületére legyen mondva, kitűnően megtervezték az országutat. A völgyes részeken az országút magán viseli az amerikai építkezési módszer nyomait. Nagyvonalúan széles, arányaival egy cseppet sem marad el a régi allé kidöntött faóriásai mögött. Az egyik fasor elpusztult, s az út jobboldalán elhullott hadseregként hever. A hatalmas MM, Minneapolis Molina jelzésű amerikai traktorok ma is ott állnak az országút mentén. Talán ismét hasznukat veszik, ha majd sorra kerül az útépítés második szakasza, az aszfaltozás. Egyelőre még „porzik az út a kocsi után", de ez százszor Jobb, mint a határ túlsó részén, ahol van ugyan aszfalt, de nincsenek hidak. NEPAL EGYETLEN VASOTVONALA 2. Váratlan látogató Pavel kissé megriadt attól, hogy a címét kérték. Reménynek még nem volt ideje, hogy lakhelyváltoztatását közölje a központtal. Mégis honnan tudták meg, hogy Kurnakov már nem a régi helyen lakik, s a műhelyben sem dolgozik? Ügylátszik, valaki a tudakozóban Kurnakov felől érdeklődhetett. Ott azonban nem sokat tudott meg, mert Kurnakov új lakhelyén nem volt bejelentve. Csekélységnek tűnhetne, de Pavel most is, mint számtalanszor, nagy elismeréssel gondolt Markov előrelátására. Az ezredes határozott úgy, hogy Kurnakov-Szalonkának vagy két-három hónapig bejelentés és munka nélkül kell tengődni«. A rádiótáviratból kitűnt, hogy az, aki Kurnakovot kereste, már jelentette sikertelenségét a központnak, s ez feltétlenül alátámasztotta Remény főnökeinek gyanúját. Hogyan tudhatták meg, hogy Kurnakov otthagyta a rádióJavító műhelyt? Csak egy módon: az a „valaki" ott járhatott. Ha a hírszerző központ annyira meg akar győződni ügynökének biztonságáról, hogy a legvégső eszközhöz folyamodik: különleges megbízatású összekötőt küld utána, akkor ez nagyon komoly ügyre vall. Itt nincs kitérő ... Pavél ílőbb betért a postára, hogy megnézze, van-e valami a postafiókban, aztán benézett a rádiójavítő műhelybe. Remény egykori munkatársa, akivel váltották egymást, a pisze orrú Kolja régi ismerősként üdvözölte őt. Amikor arra terelődött a szó, hová tűnt el Sztaszik, Kolja egykedvűen azt válaszolta: — Családi okból szabadságot vett ki. — Bs senki sem érdeklődött iránta? — Nem — hangzott a válasz. Pavel arra a következtetésre jutott, hogy az összekötő, aki K. városban járt, látásból ismerhette Reményt, semmit sem kérdezett, csak figyelt, meggyőződött róla, hogy Remény nincs itt, azután eltávozott. Pavel délután négykor ismét találkozott Markov ezredessel a villában. Markov megörült a rádiótáviratnak. Feltevése beigazolódott. De öröme máris elmúlt. — Most feltétlenül egy vendég fog beállítani Reményhez, máskülönben nem érdeklődtek volna a címe iránt — mondta Markov. — Ez baj. Különben egy vendég már járt a rádiójavítóban és Kurnakov iránt érdeklődött. — Markov Pavel tegnapi látogatására gondolt. — Igen. Pontosan így van ... S nem lakhatna felügyeletem alatt két-három hétig K. városban? Húzní-halasztani nem fogják az ellenőrzést, úgy látszik, sietnek ... — Kockázatos dolog. Még nem érett meg rá. Markov hosszú ideig töprengve Járkált a szobában, aztán megállt Pavel előtt. — Mit csinálhatunk. Fogadnod kell a vendéget, aztán majd valahogy kimagyarázod magad. A vendég egyelőre nem láthatja Reményt, s ez egészen lehangolja partnereinket. Ám egy valódi hírrel hamarosan jó kedvre derítjük őket. Állítsunk csak össze egy rádiótáviratot. Néhány perc múlva egy noteszlapon ez állott: „A birtokomba jutott közvetett adatok, amelyeknek helyességét a közeljövőben ellenőrzöm, azt a gondolatot sugallják, hogy az Urán 5-tel kapcsolatos adataik valótlanok. Semmi sem bizonyítja, hogy az önök által megjelölt négyszögekben valamilyen nagy építkezés folyik, sőt semmi jele annak, hogy itt építkezés folyna. Címem: K., Podgornaja utca 5., Mamikin-ház. Egyelőre sehol sem szolgálok, megfelelő állást keresek. Remény". ... Pavel visszatért K. városba, hogy a következő szerdán továbbítsa a rádiótáviratot a hírszerző központnak, aztán türelmesen várta, mi fog történni. ... Tíz nappal a távirat után egy reggel kis kellemetlenség történt a moszkvai Osztankino szállodában. Nyugat-európai turisták egyik csoportjának asztalánál egy hely üres maradt. Egy fiatalosan öltözködő; magát kellető éltesebb hölgyön kívül ez senkinek sem szúrt szemet. A hölgy odahívta az idegenvezetőt és Jelentette, hogy Klüge úr ismeretlen okból nem jelent meg. A csoport már régen észrevette, hogy az élemedett korú hölgy szerelmes pillantásokat vet a már szintén meglett korú Klüge felé, aki egyszerűen Erichnek szólíttatta magát. Az idegenvezető nem csinált nagy ügyet a dologból, s megértve a szokatlan érdeklődés okát azzal próbálta megnyugtatni a hölgyet, hogy mire hazatérnek a Moszkva-csatornáról, Klüge úr is a szállóban lesz. Messzire nem mehetett. Az idegenvezető ebben tévedett. Klüge elég messzire távozott a fővárosból. ... Pavel már harmadik napja otthon gubbasztott, a szó szoros értelmében őrszolgálatot teljesítve, amikor déltájban egy sietős léptekkel haladó, magas, szürke kínai selyemöltönyt viselő szemüveges férfit pillantott meg szalmakalappal a kezében. Moszkvai őslakónak látszott, aki ismerősei meghívására nyaralni jött, és most keresi őket, aszerint, ahogy leírták neki az állomástól odavezető utat. Lopva nézegette a házszámokat, aztán az 5. számú ház előtt megállt a derékig érő deszkakerítésnél. Pavel kiment a tornácra, nagyot nyújtózott, mintha csak most ébredt volna fel édes álmából. — Jó napotI — köszönt rá barátságosan az idegen. — Magának is! — válaszolta Pavel, és csodálkozva fordult az ismeretlenhez. — Miben lehetek a szolgálatára? Az idegen könnyedén meghajolt. — Ez a Mamikin-ház? Nem láthatnám Kurnakov elvtársat? Moszkvából Jöttem, itt lakik ö, úgye? — Itt lakik itt lakik, csak most nincs itthon. Azt mondta, holnap jön haza. Mit akar tőle? — Egy közös barátunk kért, hogy látogassam meg. Dolgom akadt itt és... Pavel nyersen félbeszakította az elszontyolodott idegent: — Hát ha valami üzenetet hozott, közölheti velem. En is a barátja vagyok. — Nem, nem, semmi különös, csak mondja meg neki, hogy üdvözlik a Bolsaja Porjankáról. — Az Idegen mozgolódni kezdett, többször is igazgatta a szemüvegét, levette, megtörülte, feltette. „Biztos fényképez" — gondolta Pavel. — Hát akkor kerüljön beljebb. Éppen jókor jött, ökör iszik magában — tessékelte Pavel meglehetősen nyersen az Ismeretlen vendéget. — Köszönöm, köszönöm, sietek. Adja át forró üdvözletem Kurnakovnak. — Mire Sztaszik hazajön, a maga üdvözlete már rég kihűl — szólt Pavel tréfálkozva a távozó idegen után. Pavel még este találkozott Markov ezredessel. Markov nagyon elégedett volt a jelentettekkel. — Mégis megmutatjuk nekik Reményt. Kicsit várunk vele. Közben szépen elhelyezzük az „aknát". Itt az ideje. ... Igen, ez most tényleg olyan, mint amikor nyílt kártyákkal játszanak, csak azért nem mindegyik kártyánkat fedjük fel... Pavel újabb táviratszöveggel távozott, melyet a következő héten továbbított a hírszerző központba: „Pontosan megállapítottam, hogy az Urán 5-tel kapcsolatos értesüléseik — kószahírek. Azt hiszem, megtaláltam az utat egy hasonló rendeltetést létesítményhez. A KSZ 68—32 jelzésű négyszögben fekszik. Nagyszabású akcióterv kidolgozása szükséges. Üdvözletet kaptam Bolsaja Poljankáról, de nem személyesen, hanem Szalonkán keresztül. Mit jelentsen ez? Hasonló kapcsolat K-ban nem kívánatos. Ha kétségek me rülnek fel és látni akarnak, adjanak Moszkvában találkát. Ott veszélytelenebb. Remény". Következik: 3. PÁRBESZÉD SZEMTOL SZEMBEN E

JTTT1 1967. XI. 26.