Új Szó, 1967. november ( 20. évfolyam, 301-330. szám)

1967-11-19 / 319. szám, vasárnap

Hiányzik a gyári szellem..." a A nyítrai PIrfASTIKA műanyag­feldolgozó gyár dolgozói meg­lehetősei) borúsan várják az év végét, hiszen minden jel arra vall: nem teljesítik a termelési tervet és ezért több millió ko­rona értékű áruval maradnak adósai a társadalomnak. Anton Ruisl főmérnök a gyárban tett látogatásomkor egy rakásnyi objektív okot említett Arra panaszkodott, hogy a ve­zérigazgatóság túlságosan ma­gas tervet tűzött ki számukra, felhozta a nyersanyaghiányt, a gépek gyakori üzemzavarát, a kapacitások elégtelen kihasz­nálását, az értékesítési nehéz­ségeket stb. Ezeknek az érvek­nek az indokoltságát elsősor­ban a vállalat dolgozóinak kell elbírálniuk, és nekik kell meg­találniuk a kiutat. A szervezési kérdések megoldása is a gyár belső ügye. Mivel azonban az üzem jó vagy rossz munkája a nagyközönséget ls érinti, egyes problémák felett érdemes el­gondolkozni. Vegyük például a gyárból ki­kerülő áruk választékát. Igaz, a PVC-ből vagy a polipropilén­ből készülő csövek közkedvel­tek, kétségtelenül még foko­zódna Is a velük szembeni ke­reslet — ha az öntvénycsövek nem lennének olcsóbbak. Saj­nos, az árrendezéskor a vas­anyag kedvezőbb helyzetbe ke­rült, tehát kelendőbb is, pedig sok helyen feltétlenül célsze­rűbb lenne a műanyag ... A gyár óriási termelőcsarno­kában egymás mellett állnak a vadonatúj hazai és külföldi gé­pek — nagyrészt kihasználat­lanul. Miért? Mert nincs mit gyártani rajtuk. Az árufélesé­gek választékát nem készítik elő kellő időelőnnyel, késnek a sajtolóformák, sokszor hiány­zik a szükséges nyersanyag (nagyrészét importáljuk), a ke­reslet hiánya miatt kicsinyek a gyártási sorozatok. — Csupán keresett árut gyár­tanak? kérdeztem a főmérnök­től. — Természetesen csak olya­nokat, amelyeket értékesíteni tudunk. Ilyenek a különböző átmérőjű csövek, a saválló kan­nák, a különféle hőszigetelő la­pok, a nagyközönség számára szolgáló műanyagtálcák, haj­csatok, bevásárlótáskák stb. A jövő évben egy nyugatnémet gépen megkezdjük az önhordó zsákok gyártását, amelyek pél­dául a műtrágya csomagolósára lesznek alkalmasak. További új­donságaink a műanyagból ké­szült válaszfalak és ajtók. Kere­tük fa, egyébként műanyagle­mezekből készülnek majd. Az építőipar már ma is érdeklődik irántuk, és reméljük, a külföl­di piacon is megállják a helyü­ket. A közel kétszáz milliós beru­házásnak gyümölcsözni kelll Mielőbb vissza kell térülnie. Ezért nem csoda, hogy egyre fokozódik a nyomás a gyár ter­melésére. A PLASTIKA dolgozói­nak nem szabad haragudniuk, hogy évről évre nagyobb terv­feladatokat tűznek ki számuk­ra. Nemcsak nekik vannak ne­hézségeik, másutt talán még nagyobbakkal kell megküzde­ni. A tervteljesítésben való lema­radást okozó tényezők között még egyet említett a főmérnök: „Dolgozóinknál hiányzik a gyá­ri szellem ..." — mondotta. Komoly pszichológiai kérdés ez, nagy hozzáértéssel kell ve­le foglalkozniuk. Igaz, a gyár dolgozóinak zöme a környék­beli falvakról származik és csak a gyárban kerültek első ízben kapcsolatba a gépekkel. Igaz az is, hogy a gép kezelé­sének elsajátítása még nem elßg ahhoz, hogy az ember gyá­ri munkássá váljék. Ehhez többre van szükség: az ember és a gép közti „megfelelő vi­szonyra, a gyárhoz tartozás ér­zésének kialakítására, az üzem sajátos életébe való aktív be­kapcsolódásra. Az embereknek érezniük kell, hogy a gyár nagy családjának tagjai, hogy közös a sorsuk, hogy valamennyiük­nek részesülniük kell a gyári élet örömeiben és gondjaiban, tudatosítaniuk kell: fontos munkát végeznek, önműködő termelősorokat kezelnek, olyan árut gyártanak, amelyre az egész ország vár. Kétségtelenül hosszú ideig fog még tartani, amíg a nyitrai PliASTIKA dolgozóinál — és ha­sonlóképpen a többi új üzem­ben is — kialakul a gyárhoz va­ló tartozás ilyen érzése és ki­kristályosodik bennük az a munkásbecsület, amely szoro­san a munkahelyükhöz kap­csolja őket. Ez a folyamat nem lehet spontán, támogatni kell. A gyár vezetőségének olyan rendszert kell létrehoznia, amely lehetővé teszi a dolgo­zóknak — az alkalmasság el­ve alapján — a megfelelő mun­kahelyre való beosztását, vala­mint az igazi üzemi légkör, a helyes munkatársi és „főnöki" viszony kialakulását. A nyitrai PLASTIKA ez ideig adósa a társadalomnak. Azzal érvelni, hogy az részben a „gyá­ri szellem" hiányának a követ­kezménye, bizonyos mértékben igaz lehet ugyan, viszont felte­hetjük a kérdést: nem éppen a terv nem' teljesítése, a rend­szertelen munka, a szervezési hiányosságok okozzák-e, hogy a dolgozókban még nem ala­kult ki bensőséges viszony gyá­ruk iránt, hogy nem eresztettek itt mély gyökereket, nem büsz­kék vállalatukra és munkájuk­ra? DÓSA JÓZSEF Lipcse ünnepi lázban LIPCSE a nemzetközi rövid­filmfesztivál, a „Dokfilmwoche" lázában él. A világ egyik legje­lentősebb rövidfilmfesztiválja, a lipcsei, idén kettős jubileu­mot ül: a Nagy Októberi Szo­cialista Forradalom győzelmé­nek 50. évfordulóját és saját fennállásának tizedik évét — és e kettős jubileum minden eddiginél érdekesebb és na­gyobbszabású programmal pá­rosul. A fesztivál jelszava a ré­gi: „A világ filmjei — a világ békéjéért!" Mégis valami egé­szen új lesz az idei bemutató­kon. Mint minden évben, az idén is két főrészből áll a fesztivál: az új filmek versenyéből és a retrospektív vetítésekből. Az idei év szenzációját a retros­pektív bemutatók ígérik. A fesztivál hét napja alatt (no­vember 18—25) ugyanis sorra levetítik a szovjet filmarchívu­mok eddig titkos anyagként kezelt és szigorúan őrzött leg­érdekesebb dokumentumfelvé­teleit. A rendkívüli anyag ja­varésze ezúttal a szó szoros ___ értelmében első ízben kerül a 2J világ szeme elé, olykor még vágatlanul, úgy, ahogyan azt 1967 eredetileg felvették, hang, kí­* séröszöveg nélkül. E dokumen­I. 19. tumok iránt azután olyan nagy az érdeklődés, hogy a retros­5 pektívekből több előadást is kell tartani. A hírek szerint egyedülálló felvételeket látha­tunk majd a polgárháború, az­után pedig a szocialista építés korszakából, beleértve a tiszto­gatások idejét is. Több politi­kai per hangos tényanyaga is a közönség elé került. A nemzetközi versenybe az idén több mint háromszázötven filmet neveztek, ezekből száz­egynéhány kerül a közönség elé a fesztiválvetítéseken. A nemzetközi fesztivál külön szakága a televíziósfilmek úgy­nevezett Egon Ervin Kisch-ver­senye, amelyben az idén előre­láthatóan tucatnyi ország vesz részt, és amelyet külön jutal­maznak. A kettős jubileumot ünneplő fesztivál zsűrijébe is világhírű tagokat választottak: például a szovjet Mihail Rommot. Ugyan­csak a zsűri tagja lesz az olasz neorealizmus kiemelkedő egyé­niségű esztétája és forgató­könyvírója, Vittorio de Sica ba­rátja és munkatársa, Cesare Zavattini, és sok más olyan világszerte elismert és jól is­mert személyiség, akiknek je­lenléte már önmagában is ké­pes megadni egy-egy fesztivál rangját. Nos ennyit lehet tudni pil­lanatnyilag az idei lipcsei fesz­tiválról, amelynek részletesebb méltatására, a látott és átélt események összefoglalására, néhány napon belül még visz^ szatérünk. FENYVES GYÖRGY A meglepetés az utazás sava-borsa, a leg­jobb unaloműző. De ami sok, az sok. A hídon túl tíz kilométerrel dalolni tá­madt kedvünk. Virágzó fák szépséges alagút­ján keresztül olyan aszfaltúton haladtunk, hogy odahaza a gépkocsit rá se eresztenék. Aztán elérkeztünk Barauní telepre, s nyomban vége szakadt dalos kedvünknek. Akár a tébolyda: a vásárosok kapkodva takarítják el "utunkból sát­raikat, a rlksákat vezetőik hamaí a fal mellé állítják, valaki inkább kézzel-lábbal, mint an­golul azt próbálja magyarázni, hogy tovább nem vezet az út, legfeljebb bivalyvontatta sze­kerek haladhatnak rajta, de aztán csak legyin­tenek egyet felettünk, menjenek, a bolondok, isten hírével! ötkilométernyi út után magunkban bocsá­natot kértünk a Gangesz déli partján tevé­kenykedő útépítőktől. Dolgoztak légyen bár úgy, mint holmi jótékonysági akció keretében, az általuk épített úton lehetett járni. Itt azon­ban útnak voltaképpen nyoma sincs: az egyik gödör a másikat éri s mind tele púderflnom­ságú porral, sok-sok tonna agyag, amelyet az Idő és a bivalyok patái őröltek hintőporrá. S ez a por ott szállong a levegőben, egy pil­lanatra sem ülepszik le, tíz méternyire se láthatunk el tőle ... Áttértünk a méterrendszerre! Váratlanul az agyagkorszakban találtuk ma­gunkat. Lépten-nyomon ökröskordék haladnak el mel­lettünk, a finom por feliegeit verve fel. A te­lepüléseken nincs villanyvilágítás, az ablakok­ban olajmécses lángja repdes, a levegőt bűzös füst szaga hatja át. Vacsorát főznek és szárí­tott tehéntrágyával fűtenek, mivel a szén drá­ga, a fa pedig érték; a fák árnyékot jelente­nek, az árnyék pedig életet. Tegnap megáll­tunk az Ára előtti vasúti sorompónál, s" figyel­tük a gyermekeket, amint kézzel szedik fel a még meleg tehéntrágyát. Aki nem ismeri az indiai szokásokat, azt hihetné, hogy verekedni készülnek, s kő vagy sár híján ezzel a kéznél lévő „hadianyaggal" szándékoznak megdobálni egymást. Ha azonban az ember a gyermekek komoly arcocskájába tekint, nyomban látja, hogy egészen másról van szó. Ogy hordták el a gyerekek a tehéntrágyát, akár a kincset. Az út mentén polyvával, vagy törekkel kever­ték össze, majd a falra csapták. Az ötujjas gyártási védjeggyel ellátott briketteket egy nap majd édesanyjuk letépi a falról és a tűzre rakja. Ez annak az országnak a boszorkány­köre, amely a legalacsonyabb hektárhozamok szerencsétlen világrekordjával „dicsekedhet". M inden kiscserkész tudja, hogy cukor és só nélkül nehéz a vándor élete. Tisz­tában van ezzel Robert is, aki egyéb funkcióin kívül expedíciónk fő ellátója. Ki is jelenti: — Fiúk, a cukrunk végére jártunk sónk is alig maradt, Muzaffarpurban pieg kel állnunk bevásárolni, mert utána már csak falvak következnek. A helységbe érve beállítottunk az első sza­tőcsboltba. — Négy széra cukrot kérek — a fele kris­tály —, a másik fele kockacukor lehet. — Olyasmit, uram, nem tartunk, csak "ezt itt, — vakargatja fejét az elárusító ós félrehá­rítja egy jutazsák száját. — Milyet mondott? Kockacukrot? Az tán édesebb? — Már miért lenne édesebb? — Csak kérdem. Akkor miért kockacukor? Igy aztán nem marad egyéb hátra, mint hogy a nepáli határ közelében kiselőadást tartsunk a cukorról: Különféle cukor van, mint például a süvegcukor, a kristálycukor, a porcukor. De a legjobb a kockacukor, kis kockákba sajtolva, nem kell méregetni, hogy mennyit tegyünk belőle a teába. — Vagy úgy! Bridzscukor, — ujjongott fel a szatócs fia, — olyat egyszer már láttam Kal­kuttában. — Azt alighanem csak a nagyvárosokba szállítják, — vélekedett az apja. — Itt senki se vásárolná. — S már mérte is a jutaros­tokkal teli porcukrot. — Még két széra sót is kérek. — Talán két kilogrammot, — vetette ellen udvariasan a szatócs. — Már harmadéve nem számolunk szárában. Áttértünk a méterrend­szerre, s a falra erősített plakátra mutatott. A plakáton egy száriba öltözött helyes kis gazdasszony állt s egy angol felirat: NOW WE ARE GOING METRIC. . Lám, lám! — Még hogy az isten háta megett járunk! Szolgálat vagy rabszolgaság? Muzaffarpur és Mótíhárí között az úton azon törtük a fejünket, hogy vajon az emberi tár­sadalom melyik fejlődési fokán keletkezett a szolgálat intézménye. Ha tudnánk hindusztáni nyelven, talán sikerülne megállítanunk és szó­ra bírnunk azoknak a rohanó négyeseknek valamelyikét, s megkérdezhetnénk tőlük, hogy bérért dolgoznak-e vagy sem. Utoljára — és először — Ilyen kép Afrika szívében, Ruanda Urundiban tárult elénk. Attól az időtől fogva sehol egyebütt, sem Latin-Amerikában, sem máshol Ázsiában, csak itt Biharban. Afrikában a főnemesek hordoztatták így magukat sze­mélyes szolgáikkal, akik tulajdonukat képez­ték. De itt, a köztársasági Indiában? Muzaffarpuron túl egy községben sikerült megpillantanunk az utast. Félrehúzta a gya­loghintó függönyét, a négy ügető férfi meg­állt, karjával sietősen letörölte verejtékét, meghajtotta hátát, és a gyaloghintóból kilé­pett egy fiatal fickó. A teherhordók egyike a hintóból kihúzott egy bőröndöt s a ház be­HANZELKA+ZIKMUND Boszorkány­kor járata elé vitte; időközben a fiatalember dhó­tija zsebébe nyúlt s aprópénzt kezdett számol­gatni. Fellélegeztünk. Tehát nem holmi főúr, az a négy szerencsétlen nem a tulajdona. Közön, séges teherhordók. S ha az ember jól meggon­dolja, jobb dolguk van, mint azoknak, akik bérelt kerékpáros riksán dolgoznak. Ott egyre két, sőt három utas is jut. Itt pedig négyre csak egy. A bőrönd már nem sokat számít. fr F elfigyeltek már valaha arra, hogy az utak a legelhanyagoltabbak mindig két Járás, két kerület határán szoktak lenni? Ugyan­ez az elv nagyobb méretekben is érvényes. Arról, hogy két állam határán az út egyszerűen meg­szűnik, világjáró utunk során számtalan he­MUZAFFARPUR KOZPONTJABAN (A szerzők felvétele) lyen meggyőződtünk. Tunisz és Algéria, Szo­máliföld és Kenya, Peru és Ecuador, Guate­mala és Mexikó között — a Kolumbia é6 Pa­nama vagy a Panama és Costarica közti útról nem is szólva. Igy a Nepálba igyekvő turistá­nak sem vetettek rózsaszirom-ágyat. Muzaffarpurban azt hallottuk, hogy az utol­só harminc kilométer a határ előtt, az egész Szugauli és Rakszaul közti útszakasz valóságos kínszenvedés. Poros, csupa gödör. A dolog nem egészen így áll. Aránylag tűrhető aszfaltút, éppen csak hogy minden száz-kétszáz mé­ter távolságban egy-egy kis patak, vagy folyó szeli át. Hídnak pedig nyoma sincs. Az első két ilyen akadálynál kis híján az árokba for­dultunk. A kocsi nekirugaszkodik, akár a ver­senyló — újabb árok. Kétszáz méter aszfalt — újabb árok. Kettes sebességgel haladunk át az árkokon, a kocsik az egyik oldalról a másikra dőlnek meg, minden pillanatban azt hisszük, hogy fel­fordulnak, de aztán mégiscsak felkapaszkod­nak az útra, s másfélszáz méterrel tovább az egész megismétlődik. A kocsi belseje olyan képet mutat, mint csata után, poggyászaink egymás hegyén-hátán. Ezek azok a pillanatok, mikor az acélban jelentkezik a legparányibb, mikroszkopikus repedés, három és fél tonna szüntelen terhe alatt észrevétlenül tágul, újra meg újra — aztán egyszer, talán éppen egy nepáli szakadék felett leszakad a pánt... Szép kilátások! Ojabb folyómeder volt előttünk, de az előb­biektől eltérően nem húsz, hanem jó száz mé­ter széles. Tele vízzel. Jobb felől a közelben félig kész vashíd, közvetlenül előttünk va­lamilyen náddal, száraz banánlevelekkel és fű­vel beszórt ideiglenes alkalmatosság, korlátja bambuszból. A „híd" előtt a porban gumiab roncs-nyomok. — Ez teherautó nyoma! Elvégre csak nem két gumiabroncs gurult el itt előttünk, — je­lentette ki Mira, mint valami tapasztalt de­tektív. -— Gyerünk! A fű alatt biztosan hüvely­kes deszkák és vastag gerendák vannak. A túlsó oldalon világfias mosollyal két pol­gári öltözetű férfi fogadott bennünket, fel­emelték a sorompót — és beszedték tőlünk a hídpénzt. Egy-egy kocsiért tíz rúpiát. Mint mondották, a híd karbantartásáért. — Még hogy a karbantartásért! — háboro­dott fel Robert. — Tán a levélhordásért! — Hát szabad így bolonddá tenni az embereket?! Babos László fordítása

Next

/
Thumbnails
Contents