Új Szó, 1967. november ( 20. évfolyam, 301-330. szám)
1967-11-18 / 318. szám, szombat
E l akarom nektek mondani Panosz történetét. Kicsike, mint ö maga, és nem tart sokáig. Valamelyik nap bukkantam rá az Állami Árvaház neveltjei között: nyolcéves korában került oda. Sápadt, hallgatag, csökönyös gyerek, fekete a haja, arca fehér. Mogyoróbarna hellén szeme hol szikrázik, hol meg ábrándozásba merül, mintha választ keresne az élet értelmére, de ezt a választ senki sem akarja neki megadni. Nevetni nem tud, ha a többi gyerek játszik, 6 félrehúzódik; csak álldogál, kezét hátrafogva, és nézi őket Keskeny ajka körül néha-néha pici, alig észrevehető mosolygás dereng, de csakhamar eltűnik. Ajka hamarosan újra összezárul, arca elkomolyodik, mint egy felnőtt, elkínzott férfié. Nehezen válaszol kérdéseidre, és válaszolás előtt hosszan, bizalmatlanul vizsgálgat Zöldkockás amerikai inget visel, alig ér csuklóig, derékig. Mikor először fölvette, még illett T6Q» ii Nőnek a gyermekek" sóhajtozzak a szegény anyák, amikor aránytalanul nagyra, bőre varrják kicsinyeik ruháját Csak az a baj, hogy a kabát nem nő együtt a szegény gyermekekkel. Panagisznak nevezték, mert éppen augusztus tizenötödikén, Nagyboldogasszony napján keresztelték. Akkor süllyesztették el az olaszok a tinoszi kikötőben az ünnepi zarándokhajót, valamennyi körmeneti zászlóval együtt. Aztán kitört a háború, és a kis Panosz apját elvitték az albániai hegyekbe. Fekete bajszú, zömök férfi volt Panosz édesapja, széles arca örökké mosolygott Villamosvezető volt, zászlók alatt vonult a háborúba. Ment, hogy megütközzék két diktatúrával. És énekelt Nevetett még a pályaudvaron is, ahonnét elvitte a vonat, teljes fölszereléssel. Gyengéden megveregette fiatal felesége hátát: — Ejnye no, ne szipogj, mint a beteg tyúk! Ha visszajövök, hozok neked kakastollat a berseglieriktől a kalapodra. Múltak a napok, de hír nem jött a frontról. A mama olykor-olykor szomszéd óvóhelyre sietett. Ott, az emberek között, akik ülve virrasztották át az éjszakát és suttogva beszélgettek, kigombolta ruháját, és félrehúzódva megszoptatta Panagiszt, hogy ne sírjon, és öt meg ne szidja az óvóhely felügyelője. Aztán véget ért a háború, véget értek a győzelmek, és megkezdődött a rabszolgaság. A harangok már nem zúgtak, de a szirénák továbbra is bőgtek. A katonák hazatértek, győztesen, nekikeseredve, elkínzott arcukon értetlenség és gyász. Egy napon Panosz apja is hazajött. Féllábbal érkezett, két mankóra támaszkodva, teste előre-hátra himbálódzott. Kijött a kórházból, mielőtt nagy kerek sebe begyógyult volna. A kórházat ugyanis elfoglalták a németek, az utcára dobták belőle a betegeket, a sebesülteket meg a rokkantakat. A mama titokban sírt. Nyíltan pedig mosolygott a gödröcskéivel, magasan feldobta a kis Panoszt a levegőbe, újra elkapta, és ezt a dalocskát énekelte hozzá: Nagyra nőjél, kis levente, Tied lesz a szép menyecske! A papa beesett arca borotválatlan volt. Szakálla szúrt, benőtte az egész arcát, örökké morgott. A mama pedig mosolygott és biztatta: — Türelem, Antoni. Maholnap itt vannak az angolok, kedvesem, meg a mieink is Egyiptomból. Akkor majd minden rendbejön, elmúlik a rossz. Tejben-vajban fürdünk! Nem hallottad, mit mond a rádió arról, amit odafenn csináltatok? Ha begyógyul a sebed, kapsz majd új lábat, gépezettel, rugóval, Amerikából hozzák, hallod-e, már meg is rendelték. Jobb lesz, mint az igazi. Tegnap, ahogy bementem a szegénygondozóba igazolványért, összegyűlt ott vagy tíz lábatlan katona. Aztán bejött egy hölgy, nagy-vidáman, szép aranyhaja volt. Gyapjúharisnyát osztogatott nekünk, aztán fölemelte a szoknyáját és megmutatta a lábát. Ott tanácikált, forgolódott a rokkantak közt, oldalt fölemelt szoknyával, azok meg pirultak és a szemüket forgatták. A hölgyet végül elfogta a nevetés. Lehajolt, megfogta a kezével a lábát, és fölemelte egészen combig, csakúgy feszült a harisnya. Megkocogtatta, és a lába úgy szólt, mint a pléhdoboz. Mert hát, érted, belül üres volt, műláb volt, de hiába mondom el, azt látni kellett volna! A katonák pedig nevettek mind, és a szívük majd ki ugrott a helyéből. Ilyen csodákat csinálnak Amerikában, ezért hát ne búsulj, Antoni! Ezt mondta a mama, aztán pedig kiment a konyhába, hogy megtörölje a szemét M últak a hónapok, Panosz nődögélt. Már tudott járni, később szaladni is. Akkor éhinség jött az országra, az emberek halomra haltak úton-útfélen. A németek meg az olaszok elvittek minden élelmiszert, a földeket járták, és úgy szedték ki a krumplit, búza nem volt, ki-ki ott halt meg az utcasarkon, ahol kenyeret koldult, vagy a sikátorban, ahol járkált. .. Hullottak, mint ősszel a legyek. Nagy zöld teherautók jártak mindenfelé, és összeszedték a halottakat A kocsiról leszállt két városi alkalmazott, megfogták a csonttábőrré aszott embert, az egyik a lábánál fogva, a másik a hónaaljánál. Meglóbálták, egy - előre, kettő - hátra, he-epp! és feldobták a többihez. A holttest nagyot puffant, az egyik fejtől esett, a másik lábtól, hasmást vagy hanyatt, ahogy jött. Egy harmadik ember meg fenn állt a teherautón, és rendbe rakta a hullákat, hogy ne foglaljanak el túl sok helyet, és fölférjen a többi is. Mert a németek elrekvirálták a város teherautóit, meg benzin sem volt elég, hogy bejárjók a város minden részét A lakosok ezért gyakran maguk vették a hátukra halottaikat, kivitték és otthagyták őket sorba rakva a temető bejáratánál. A szemetet sem tudták elszállítani, ott bűzlött rothadt az utcán, és felhalmozódva akadályozta a közlekedést Az éhezők kimentek, és a szemétben kotorásztak, a gyerekek összeverekedtek a kóbor kutyákkal a gimnázium előtt, mert ott a németek tanyáztak, és csontot, krumplihéjat is lehetett találni a szemét közt Panagisz a Rizokasztro magaslatain cseperedett, az Akropolisz alatt, ahol a szegénynép nyomorúságos viskói lapulnak. Apja a szalmazsákon heverészett, megmaradt lábát kinyújtva, és a bajszát harapdálta. A mama Panagisznak adta az egész harminc gramm fekete kenyerét. — Éhen halsz így - dörmögte az apja. A mama napról napra gyengült, de csak mosolygott ravaszkásan, és azt mondta: — Mi közöd hozzá, különben is jóllaktam. Egyik éjjel az apja egy férfit hozott a házhoz. Délceg volt, akár a házigazda, és ráadásul ép volt keze-lába, mindene. Haja szőke, akár a kukorica, szeme kék, n ,it a kökény. Nem beszélt, Cíak nézett és mosolygott ApjaSZTRATISZ MIRIVILISZ: E<)y athéni gyermek anyja sokáig sutyuputyáltak vele. Aztán felöltöztették az apja ócska gúnyájába, egy foltozott villamosvezetőegyenruhába. - Gyere, köszönj szépen a „bácsi"-nak — mondta az anyja, és odatolta Panoszt Panosz odalépett, rámosolygott, mint a nap. A bácsi megborzolta, megsimogatta a gyerek fekete haját. Egy nap a bácsi szőke haja megfeketült, koromfekete lett. Óriási fekete pápaszemet is viselt, és attól fogva rendszeresebben jártak el hazulról Panosz apjával együtt. Kora reggel elmentek, és csak az est leszálltával jöttek meg. Néha bizony éjszaka lett, és egyáltalán nem jöttek haza. - Hol a papa? - kérdezte olyankor Panosz. - Holnapra megjön, most feküdj le szépen — mondta a mama, és betakargatta, füléig húzta a paplant Panosz kidugta a fejét, körülnézett és megkérdezte: - Hát a bácsi? - Ö is megjön holnapra. Hoz neked süteményt. - Szeretem a bácsit. - Szeressed csak. Ö is szeret minket - A süteményt is szeretem. Tette magát mintha aludnék, de közben lopva az anyját figyelte: keresztet vetett a szentkép előtt, és halkan mormolta magában. - Mit csinálsz, édesanyám, mit mondasz? - A Szűzmáriával beszélgetek, fiacskám. - Mit mondasz a Szűzmáriának, édesanyám? - Azt kérem tőle, hogy holnap jöjjön haza édesapád meg a bácsi, és hozzanak neked süteményt - A nagyobbik fajtából, ugye? - toldotta meg Panosz. - Igen. Megmondom a Szűzmáriának, hogy a nagyobbik fajtából legyen. Most aludj szépen, fiacskám. - Alszom, édesanyám. Kisvártatva megint kinyitotta a szemét. - Édesanyám! - Mi az már megint? - Tudom ám! - Mit tudsz? - Tudom, hogy a bácsi angol. Hallottam, mikor apámmal beszéltetek, és úgy mondtátok: ,,Az angol." É desanyja odalépett hozzá, fölébe hajolt, és tágranyílt szemmel, komolyan tekintett rá közvetlen közelből: - Idefigyelj, gyermekem: soha többé meg ne halljam, hogy ilyesmit mondasz, megértetted? Soha, senkinek! És a hangja remegett - Miért, édesanyám? - Azért, mert megharagszik rád a Szűzmária, és akkor nem kapsz süteményt. Megértetted, amit mondok? Senkinek, soha! - Megértettem, édesanyám. Teltek-múltak a hideg napok, a rettegéssel teli éjszakák. Váratlan lábdobogás, gyors léptek zaja a sötét utcákon .. . Karácsony estéjén Panosz hazajött, és különös dologról számolt be édesanyjának. Két férfi végigjárta a környéket, és behívta a gyerekeket: gyülekezzenek az iskolában, ahová a németek be vannak kvártélyozva. Ajándékot, finom falatokat fognak nekik osztogatni. Az éhes gyerekek persze hanyatthomlok rohantak az iskolába. Ott sorba állították őket, a sor elfoglalta az egész utcát, az iskola zsibongóját, s elért egészen a tornateremig. Aztán kijöttek a németek, szép szóval édesgették a gyerekeket; nők is voltak köztük, hájas, nagy lábú, savószemű mindahány. Az egyik német gépet is hozott, filmezett A német nők karjukba kapták a legkisebbeket ölelgették, becézték őket, a hajukat simogatták. Minden gyerek kapott egy cipót egy egész nagy cipót, aztán tejport, konzervet, de annyit, hogy a kisebbek föl se tudták emelni. Egyenként szedegették, úgy cipelték, ÉS a kamerás ember filmre vette az egészet. Ahány gyereket csak találtak, mind becsődítették az iskolába. Benn a díszteremben karácsonyfa állt egy élő, kis fenyőt állítottak a terem közepére. Ágaira színes gyertyácskákat tűztek, pirosat, kéket, zöldet. Angyalhaj is volt rajta, meg arany fityegők, ezüst csillagok. Egyszer csak csillagszorót gyújtottak, és mintha az egész világ szikrázott volna. Egyszóval olyan volt az egész, mint a mesében. A gyerekek körülállták a csodafát, eltátották a szemük-szájukat, mint akit megbűvöltek. Még az éhségükről is megfeledkeztek. Elképzelni se tudtak volna ehhez foghatót A német katonák nevettek, harmonikáztak, szépen énekeltek. A gyerekeket is felszólították, énekeljenek karácsonyi dalokat És a kamerás erről is filmet csinált a mozinak. Mikor odakinn befejeződött az ajándékosz* tás, és a gyerekek valamennyien benn voltak már a teremben, egyszer csak elhallgatott a muzsika, a fa is esett! - kialudt, a kamerás abbahagyta a gépe fogantyújának a forgatását, és összecsukta a háromlábú állványt. A katonák meg a sötét ruhában öltözött kövér német nők se mosolyogtak már. Akkor azok, akik behívták a gyerekeket az utcáról, megint odamentek hozzájuk, és rájuk parancsoltak: — Most pedig menjetek haza. Álljatok fel kettes sorokba. A kapuban, ahol kimentek, láttok majd két ládát Azokba dobjátok be, amit kaptatok. Az egyikbe a konzervet a másikba a kenyeret A gyerekek kivonultak, bedobták a ládákba az ajándékot és sírva szétszéledtek. Távoztukban még visszavisszafordultak, újra meg újra megnézték a két nagy ládát A németek pedig egyre vidámabban röhögtek, a kövér lányok a térdüket csapkodták széles jókedvükben. P anosz édesanyja végighallgatta a gyerek beszámolóját. Összeharapta a fogát szemét elfutotta a könny. Magához ölelte a kisfiát erősen magához szorította, és így szólt: — Idehallgass, Panosz fiam: nem kellett volna elmenned. Máskor ne menj el hozzájuk. Ha meglátod őket szaladj el. A németek az ellenségeink. Gonosz emberek. Értetted, mit mondtam, fiacskám? — Értem, édesanyám. De azért szép volt. Jaj, de még milyen szép, édesanyám. — Csúnya dolog, ami történt. A Szűzmária is búsul miatta. Márpedig a Szűzmáriát nem szabad megszomorítani, igaz-e, Panosz fiam? — Igen, édesanyám — válaszolta a gyerek; de egy mukkot sem értett az egészből. A mama pedig még megtoldotta a szót: — Aztán vigyázz, el ne mondd apádnak, hogy ott voltál, hallod-e? Nagyon megharagudna, ha megtudná. — Nem mondom el, édesanyám. Nem is mondta. Hanem egy délután, mikor sütött a nap, kiment a többi gyerekkel játszani; ott ugráltak a Dionüszoszszínház vaskorlátja körül. Egy utcai árus szezámlepényt árult. A kis Panosz kerülgette az árus sütőkályháját, nézte a pattogó szezámot, és csorgott a nyála. Csak egy lurkó merészkedett közelebb, aprópénzt kotort elő a zsebéből, és vett egy darabka lepényt Lassan rágcsálta, hogy minél tovább tartson, a többiek meg körülállták, nézték, ahogy nyalogatja az ujjáról a ragacsos édességet, megnyalták ők is a száraz ujjukat és nyelték a nyálukat Panosz nagybüszkén megszólalt; — Nekünk is van ám egy bácsink otthon, aki hoz nekem süteményt. De nem ilyet, hanem a nagyobbik fajtából! t — Hazudsz — mondta a másik. - Hol csípted föl azt a bácsit? Énnekem igazi nagybátyáim vannak. Nem is egy, hanem kettő. Négy volt, de a többi elesett. — Énnekem is van bácsikám — makacskodott Panosz. - Édesapám hozta haza, ha éppen tudni akarod. És most minden nap hoz nekem süteményt, ekkorát ni! És igazi mézest. — No és hogy híjják azt a te bácsikádat? - Panosznak eszébe jutott anyja tilalma, észbekapott, és elharapta szavát. - Nem tudom. — Csak ennyit válaszolt A gyermekhad hahotában tört ki. — Nem tudja! — Látod? Hazudsz, csalsz, nem szégyelled magad? Versengve csúfolták, szapulták. A kis Panosz félrehúzódott, leült egy kőre, és keserves sírásra fakadt. Akkor felállt egy barna ballonkabátos férfi, oki addig ott a közelben, a márványköveken sütkérezett és cigarettázott Odalépett a gyerekhez, megszólította: — Ne sírj. Azok mind rossz gyerekek. Te jó kisfiú vagy. Hogy hívnak? — Panagisznak — válaszolta a gyerek hüppögve. A ballonkabátos eltaposta a cigarettája végét, odament az árushoz, és vett egy darab szezámlepényt. Jó nagy szeletet, aminek a szezámja csakúgy aranylott a tűző napsütésben, és szálason csordult belőle a sűrű méz. — Nesze, ez a tiéd. — mondta Panasznak. - En is éppúgy szeretlek, mint a bácsikód. Panosz fogta a süteményt és lassan, nagyon lassan rágcsálni kezdte. Bolondult az édességért a kis Panosz. — Én elhiszem, hogy van bácsikád — kezdte újra a ballonkabátos. - Aztán mondd csak, régóta van neked? — ühüm, sok-sok napja már. — A haja szőke, ugye? — Nem, most már nem! Most fekete, olyan fekete, mint az enyém. — Jól tetted, hogy nem mondtad meg a nevét a gyerekeknek. — Ugye? - bólintott Panosz. - Édesanyám mondta, hogy el ne áruljam senkinek, mert akkor megharagszik a Szűzanya, és nem küld többé süteményt a bácsival. A znap este, mikor leszállt az éj, a németek dörömböltek Panoszék ajtaján. Apja nem rég jött haza a „bácsival". Anyja megterített, megvacsoráztak. A németek lövésre készen tartott fegyverrel nyomultak be. Vadul ordítoztak, hangosan dobogtak sáros csizmájukkal. A bácsi előkapta a revolverét, de a németek kicsavarták a karját és elvették tőle. Aztán fejbeverték, hogy az orrából csorgott a vér. A mama átölelte a papát, sikoltozott hogy rfe vigyék el. De a németek félrelódították a mamát, és akkora ökölcsapást mértek a papa arcába, hogy a földre esett és nem tudott fölállni a mankója nélkül. Mindhármukat megkötözték és elvitték. A szomszédságban sötét volt minden ajtó, minden ablak, mindenki bezárkózott A kis Panosz az öreg szekrény mögé húzódott, és reszketett egész testében. Fogacskája vacogott, arca viaszszinűre vált, még kiáltani sem bírt nagy rettenetében. — A fiam! A gyermekem! Szomszédasszonyok, vigyázzatok a fiamra! — sikoltozott az édesanyja, ahogy a németek végighurcolták az utcán. Sehol tűz, sehol lámpavilóg, sűrű, áthatolhatatlan, hideg a sötétség. Ajtók, ablakok keményen bezárkózva hallgatják az anya kiáltozását meg a súlyos csizmák távolodó dobogását a szűk utcában. Csakhamar motorberregés hangzott fel, egy autó elindult és eltűnt az éjben. Szöllősy Klára fordítása 1967. XI. 16. 10
