Új Szó, 1967. november ( 20. évfolyam, 301-330. szám)

1967-11-02 / 302. szám, csütörtök

LEGHŐBB Mol van c ' ' M „Én a szabadságért, az emberségért és az igazságért jelentkeztem a vörös gárdába .. ." (Prandl Sándor felv.) Ján Potoeny ama csendes, szerény és szűkszavú emberek közé tartozik, akik nnm szívesen beszélnek önmagukról. Amit az életéről mond, az többnyire száraz, rideg adat. Apja vasúti pályaőr volt, hárman voltak testvérek, és 1915-ben, tizennyolc éves korában besorozták. Az iskolából egyenesen a 34-es gyalogezredbe került és az érettségit mint katona, magántanulóként tette le 1916-ban, az Iglói gimnáziumban. Közvetlenül az érettségi után kivitték az orosz frontra, és még abban az esztendőben a Bruszilov offenzívánál, október 1-én orosz fogságba esett... A Bratislavában élő hetvenesztendős ján Potoeny pontosan emlékszik a dátumokra, a községek, városok neveire. Elmondja, hogy Darnicán és Penzán keresztül Szibériába, az óriási acsinszki fogolytáborba került, ahol 40 000 fogoly zsúfolódott össze, és ezekből ottléte alatt 12 ezer pusztult el. Hozzáteszi, hogy nem ez volt a legrosszabb tábor, mert másutt még többen haltak meg .. . A Nagy Októberi Szocialista Forradalom kitörése után a fogolytábor őrizetlen maradt, önkéntes őrséget létesítettek — ő is annak tagja lett. 1918 májusában Nylzsnyedinszk állomáson a Csehszlovák Légió és a Vörös Gárda között összeütközésre került sor, és ekkor a táborőrség egy részével ő azonnal jelentkezett a Vörös Gárdába, és addig harcolt, amíg a fehérek fogságába került. A harcok Irkutszkban és a kultuki fronton zajlottak le. Arra a kérdésre, hogy mi ösztönözte arra, hogy belépjen a Vörös Gárdába, a következőket válaszolja: A történtek óta már közel fél évszázad múlott el, és őszintén mondom, hogy azok a forrongó napok egy kissé elhomályosultak emlékezetemben. Tudom, hogy akkoriban a tiszti táborból eljöttek hozzánk propagandisták és magyarázták nekünk — a forradalom és a szabadság jelentőségét. Ennek hatása alatt a táborban mozgolódni, élénkülni kezdett a kulturális élet. Voltak magyar énekesek, művészek, akik jeleneteket, dalokat adtak elő. És mindez úgy hatott ránk, mint maga a szabadság, mert nem szabad elfelejtenie, hogy a fogoly élete a kutyáénál is kevesebbet ért. Ha egy őr megharagudott egy fogolyra, meg is ölhette, semmi baja nem történt ezért. Nos, én a szabadságért, az emberségért és az igazságért jelentkeztem a vörös gárdába ... Most, elsőízben érezni a hangjában az emlékek által felidézett izgalmat. És ennek hatása alatt mondja el azt is, hogy amikor csoportja a visszavonuló, meggyengült Lavrov brigádhoz csatlakozott, és átkelve a Szelenga folyón, Szelenginszkbe jutottak, már úgy érezték, hogy vége a forradalomnak és ekkor, mielőtt a jól felfegyverzett és túlerővel rendelkező fehérek fogságába kerültek volna, menedékjogért fordultak a mongol herceghez. Az, amikor meghallotta, hogy a vörös gárdáról van szó, köpött egy nagyot és a küldöttség kérését visszautasította. Így kerültek fogságba. Ott pedig vezetőiket azonnal kivégezték — megjegyzi, hogy a vezetők zöme nem adta meg magát, sokan eltűntek, köztük Lavrov is. A foglyokat aztán kényszermunkára fogták. A légionisták is propagandát folytattak a foglyok között. Öt is meg akarták győzni, hogy csatlakozzék hozzájuk, de erre nem volt hajlandó. Azt mondta, hogy magyar és Pesten lakik a Kerepesi út 38 szám alatt. Ez volt élete első hazugsága. Nem habozhatott sokat, Siert igen kegyetlenül bántak el azokkal, akik elfogadható okkal nem indokolták meg visszautasító magatartásukat. A változásra 1919-ben került sor. Éppen orosz karácsony volt, amikor az irkutszki helyőrség fellázadva Kolcsakék ellen, hatalmába kerítette a várost és környékét. Ekkor újra jelentkezett az internacionalista divízióba, és harcolt a vörösökkel. Kolcsakot kivégezték és 1920 március 10-én Irkutszkba bevonult a Vörös Hadsereg és egészen a Bajkál tóig helyreállította a szovjet uralmat. Az akkori győzelem öVöme még most is csendesen izzik a hangjában. Március lore igen szívesen emlékezik vissza, és így él emlékezetében 1920. május 1. is. Akkor szerelt le, s hazafelé indult. Moszkvába érve megváltoztatta szándékát. Miután a szovjetek nehezen váltak meg az Internacionalista brigád harcosaitól, örömmel vette, hogy felvették a katonai iskolába. Amikor 1921 márciusában a kronstadti helyőrség fellázadt, s a lázadók leverésére a katonai iskola növendékeit küldik, és ott volt köztük ö is. Hetedikén készítették el a döntő támadást és a csata másnap a Vörös Hadsereg győzelmével végződött. Ebben a harcban, a kronsdtadti erőd Vaskapujánál megsebesült. Bal karja felső csontját roncsolta szét a golyó. Potoeny magatartására mi sem jellemzőbb, minthogy a támadásról, a harcról beszél és nein a sebesüléséről. Fgy ceruzát vesz elő meg papírt, és megrajzolja az elipszis alakú Finn-öblöt, benne egy karikát rajzol, amely az erődöt jelzi. Megmagyarázza, hogy az öblöl akkor vastag, kétméteres jégkéreg borította. Az ő csoportjuk az éjféli órákban indult el a támadásra. Öltözetükön fehér köpeny, amelynek színe egybeolvadt a jég és a hó fehérségével. A vastag jégen ágyút is vonszolnak magukkal. Hajnalhasadás előtt érik el az erőd falát. Az iskola növendékei az első támadók. Az ütközet megszakítás nélkül a késő délutáni órákig tartott, s a vörösök teljes győzelmével végződött. Sajnos, a győzelemnél már nem lehetett jelen, mert sebesülten feküdt a kórházban. Meg kell mondanom, hogy ez a győzelem idejében érkezett, mert három nap múlva megindult a jégzajlás és ennek súlyos következményei lehettek volna, már azért is, mert Narvában állomásozott a francia és az angol flotta, lesben állva és várva a kedvező pillanatot, hogy a harcba beavatkozhasson. — A sebem négy évig fájt, de aztán teljesen begyógyult. Igaz, hogy sportoló voltam, de a sebesülés után a sportolásról le kellett mondanom. No, de amint látja, élek és itt vagyok ... — Nem sajnálja ezt az áldozatot? — Ha meggondolom, hogy két barátom és harcostársam, Barabás szakaszvezető és Csepan őrvezető úgy halt meg — az egyik fej, a másik szívlövést kapott — hogy még csak egy hangot sem tudtak adni, akkor én nem beszélhetek áldozatról. Tudja, az fáj különösen, ha halálukra gondolok, hogy mellettük voltam és nem tehettem értük semmit... — Mi volna a leghőbb kívánsága most hetvenéves korában? — Mit válaszolhatok erre? — kérdi szinte önmagától. — Harminchét évi vasúti szolgálat után ötvenkilencben nyugdíjba mentem, és azóta élem a nyugdíjasok csendes életét. Néha felbukkannak bennem a régi, ifjúkori emlékeim, és gondolatban újra végig élem azokat a harcokat, amelyeket a nagy forradalom eszméje táplált, éltetett. Azt hiszem — emeli rám tiszta tekintetét — leghőbb vágyam az, hogy még egyszer láthassam Irkutszkot, az Angara folyót, Moszkvát, Leningrádot és a Finn-öblöt, ahol egykor ifjú hévvel harcoltam egy szebb világért ... SZABÓ BÉLA c a-z a me&&ze : Ciatal lány száll fel a vonalba ' az édesanyjával és leülnek szembe egymással. A szomszédságban két férfi ül, ők is ezen a állomáson szálltak fel, néhány perccel korábban. A egyik férfi, aki szembe került a lánnyal, máris megszólítja a szokásos kérdéssel: — Hová utaznak, ha szabad kérdeznem? A lány elpirul, kicsit vonakodik is szólni az ismeretlen férfihez, aztán mégis szól, de nem mondja meg hogy hová is mennek, csak egy messzével rázza le a kíváncsiságát. A férfi azonban nem elégszik meg ennyivel. — No, és hol van az a messze? De a válasz csak nem akar megérkezni, csak mosolyog a lány és fordulna jobbra is meg balra is, ha kikerülhetné a férfi tekintetét. Mert jól tudja, nem az érdekli a férfit, hogy hová is repíti a gőzös, hanem beszédbe szeretne vele elegyedni, ismeretséget kötni. Már az anyukát ostromolja kérdésekkel, aki szívésen válaszol, ló egy kis beszéd, gyorsabban repül az idő. Az egy-két szavas beszédből aztán rendes társalgás formálódik, amibe a lányka is belekapcsolódik. Ez a társalgás aztán bátorságot is ad a férfinak, hogy kifejezésre juttassa érzelmeit és bókokat mondjon. De a kislány csak mosolyog. A férfi minden tudását latba veti, hogy némi kis érdeklődést keltsen a lányban. Előbb hűsítő itallal, majd gyümölccsel kínálja őket, amit nem is lehet viszszautasítani, olyan erőszakos a kínálás. 1/ özeledik a leszállás ideje, készülődik az anya és a lánya. A férfi izgatottan a lányhoz lép, a címét ajánlja fel és az övét kéri. A lány tétován áll, talán gondolkodik is egy kicsit, amikor meglátja a férfi ujján a karikagyűrűt. Nézi, hosszan nézi, hogy a férfi is észrevegye, aztán legyint egyet és mosolyogva mondja: — Köszönöm a címét, de nem fogadhatom el, mert én már foglalt vagyok... A férfi elpirult. Talán nem is " hitte, hogy ilyen fürkésző legyen egy szólni is alig merészelő kislány szeme. ANDERKÖ LÄSZLÖNß A

minap levelet kaptam, írója koros, nyugdíjas bácsi, akinek nemrégiben „ügye" volt, amelyben nekem is szerep jutott és ami a lényeg, a panaszos számára kedvezően intéződött el. És most Itt a levél. A nagy, szálkás betűkről íróját nyomban felismertem. A meglepetés akkor jött, amikor felnyisszantottam a borítékot és egy ropogós ötvenkoronás hullt ki belőle az íróasztalomra. Utána egy — inkább oédula, mint levél. Ez állt rajta: ,„Köszönöm a segítséget, nem is tudom, hogy háláljam meg a fáradságát. Nincs egyebem, de ezt az ötven koronácskát nélkülözni tudom. Fogadja jószívvel egy hálás öregembertől" Szokatlan levél. Az emberek manapság nemigen szokták megköszönni a segítséget. Tudok egy esetről, amikor valaki közel 3000 koronát elveszített. A pénzt visszaszármaztató megtalálót viszont arra sem tartotta érdemesnek, hogy néhány sorban megköszönje becsületességét. Nagy gondban voltam, mi legyen a pénzzel, az ötven koronával? Fogadjam el? Ezt nem tehetem. Csak a kötelességemet teljesítettem, amikor a pártjára álltam küldőjének. A kötelességteljesítésért pedig nem Jár külön jutalom. Küldjem viszsza? Hátha zokon veszi, meg__ sértődik, vagy ami még rosz!!f<('

l szabb, azt gondolja, hogy keveslem a pénzt, azért utasítottam 1967. vissza. A középutat választottam. Tudtam, a bácsi szereti a XI. 2. jóféle dohányt. Bevásároltam hát az egyik trafikban. Szépen 5

becsomagoltattam és alkalomadtán személyesen vittem el az öregnek. Igen megörült. Hálálkodott, és elnézésemet kérte, hogy a levélben csak ölvén koronát küldött. Próbáltam meggyőzni, hogy ilyesmire ma nincs szükség, de ő erre ravaszkásan rámhunyorltott: „Ugyan, fiam — engedje meg, hogy így szólítsam —, engem már nem olyan könnyű átejteni." dorn, mit gondolhattak felőlem ... Egy további eset. Az egyik szövetkezet udvarán a gépesítő előttem szállt motorkerékpárra. Azt mondta, hogy valamilyen szelepek után megy. jól megtömött aktatáskájából egy üveg karcsú nyaka kandikált ki. Tréfásan rámutatAz üröm A csomagra pillantott, majd így folytatta: „Engem az élet megtanított arra, hogy kenetlenül a kerék sem forog, valamiért valamit vár az ember ..." Érdekes, ezekkel a gondolatokkal, életszemlélettel — ha más megfogalmazásban is — már többször találkoztam. Az emberek tényleg azt hiszik, hogy még ma is „kenni kell a kereket", ha valamit el akarnak intézni. Eszembe jut egy eset. Valaki, az illetékes szervek hanyagsága, közömbössége miatt több mint félesztendeig nem kapta a nyugdíját. Kilíncselgetett a hivatalokban, de semmitmondó ígéreteken kívül nem járt eredménnyel. Csak a mi beavatkozásunkra történt határozott intézkedés. A véletlenen múlt, hogy nekem Jutott feladatul az ügy tisztázása. Amikor az ügy kimenetele már egészen „biztos" volt, az idős néni hozzátartozói diszkréten egy kis csomagot akartak a kocsimba csempészni. Megmagyaráztam nekik, hogy az ilyesmire semmi szükség, és ők csodálkozva néztek rám. Ma sem tutam: „Talán útravaló?" Elmosolyodott. „Kerékolaj, de raktárkulcsnak is mondhatnám." Megértettem, mire gondol. Amikor a fejemet csóváltam — kinevetett. „Újságíró létedre igen naiv embernek látszol. Vagy tényleg nem tudnád, mi az a szocialista összeköttetés? Barátocskám, valamiért valami jár" — és elkerekezett. Később az elnök magyarázta meg, hogy ez így van, ha kevés az alkatrész. Ha valaki teli táskával megy, olyannal jön haza. Máskülönben befuthatja a fél országot, és mégsem biztos, hogy megkapja, amit szeretne. Egy kis ital, egy kacsa nem teszi tönkre a szövetkezetet, a traktor viszont holnap már mehet. Szemtanúja voltam annak is, amikor az egyik szövetkezetben, a pénzügyi terv összeállításakor, túlságosan nagy összeget terveztek az alkatrészek, gépek beszerzésére. Az ökonőmus így Indokolta: „Egy kis kenőolajra is szükségünk lesz. Másképpen nem megy. legalább ls egyelőre nem.. A Bratislavában folyó bírósági tárgyalás is azt bizonyltja, hogy a „szocialista összeköttetés" nem kieszelt fogalom, hanem a reális valóság ironizált tükörképe. Kilencvennyolcan kerültek a vádlottak padjára. A volt Mező- és Erdőgaz-, dasági Minisztérium alkalmazottai, a kerületi, járási termelési igazgatóságok dolgozói, szövetkezeti elnökök, gépesltők, agronómusok, akik a „szocialista összeköttetés" alapján Jutottak bizonyos dolgokhoz. Megvesztegetők és megvesztegetettek. Részben olyan emberek, akik beosztásuknál fogva a gépek, alkatrészek, személyes teherautók kiutalásánál csak egy mércét ismertek: ki, hogyan kente meg a kereket. Ettől függött az elsőbbség. A kenőanyag viszont lehetett cseppfolyósított szőlő, szilva, diő, vagy alma, de a pénz szagát bírták mégis a legjobban. Az Ilyenek vannak kevesebben, jóval több viszont azoknak a száma, akik adtak, hogy kaphassanak. És éppen ez az, ami elgondolkoztató. A kérdést valahogy így kellene feltenni: Ml vitte rá egyes szövetkezetek vezetőit, hogy megvesztegetéshez folyamodjanak? Többnyire — és ez igen fontos mozzanat — nem személyes érdekükben keresték a „szocialista összeköttetést". őszintén szólva, itt a kényszer is közrejátszott. Egy példát mondok. A Dőlné Otrokovee-i szövetkezetnek nagy szüksége lett volna egy teherautóra. Hét esztendeig vártak rá, nem és nem kaptak. A tagok az elnököt okolták, miért nem ügyesebb. A vezetőség azt tanácsolta, utazzon fel a Mezőgazdasági Minisztériumba, 'Je ne menjen ám üres kézzel. Jól tippeltek. Amit az évek ivem tudtak megoldani, megoldotta. , az öt üveg jó hazai szilvórium és a tömött pénztárca. A szövetkezet a „mellékes" kiadást észre sem vette, viszont kaptak teherautót és más gazdasági jjépet is. A tagok szemében nagyra nőtt az elnök: mégiscsak életre való ember, ismeri a dörgést. Tovább lehetne sorolni a példákat, de ennyi is elég. Egy dolgot azonban még ki kell mondanom. Annak, hogy ez ma így történt, bizonyos értelemben társadalmi háttere >van. Egyrészt egyesek még ma is úgy gondolják, hogy a munkakörükkel járó kötelességet — szívességből teszik és ezért elvárják a külön jutalmat. A lényegesebb mégis az, hogy a „mellékutak" keresésére nemcsak van lehetőség, hanem esetenként szinte szükségessé válik, hogy az emberek keressék az ilyfajta összeköttetést. Mert nézzük csak: Nem lenne-e könynyebb a szövetkezet vezetőinek, ha egyszerűen megvásárolhatnák a szükséges alkatrészeket, vagy a gépeket anélkül, hogy „táskázniuk" kellene? Ogy gondolom, hogy igen. Baj viszont, hogy egyelőre kevés az alkatrész, az olyan gép, amely az illető szövetkezetnek a legjobban megfelelne. Kevés, viszont meg lehet szerezni, ha . .. és itt kezdődik a bökkenő. Ha sikerül megtalálni a ,,mellékösvényt". És, hogy Így végiggondoltam a dolgot, belecseppent az a bizonyos üröm a poharamba, melyet a kedves öregember egészségére akartam üríteni. SZARKA ISTVÁN J