Új Szó, 1967. november ( 20. évfolyam, 301-330. szám)

1967-11-11 / 311. szám, szombat

Á

prilis elsején költöztem a főbejárat másik oldo> Ián álló nagy épületbe. A kereskedelmi osztály sokkal nagyobb volt, mint a miénk, csaknem az egész emeletet elfoglalta, és a nagy főnökön kívül több kis főnök is trónolt a szobákban. Az asszonyka, akit helyettesítenem kellett, nagyon szép, barna teremtés és vagy 5-6 évvel fiatalabb, mint én, ugyancsak olyan főnökféle volt. Amint megtudtam, a fizetése csaknem olyan magas, mint a mi Farkasunknak, pedig annak doktorátusa is volt. Évának pedig - mert, persze, rövidesen ezt is megtudtam - még érettségije sem. Mikor idejött, itt tett szakérettségit, akárcsak én. Rettenetesen szerettem volna beszélgetni vele, rájönni a nyitjára, hogyan lehet ilyen karriert befutni. De csak annyit sejtettem meg, hogyha a helyét meg akarja tartani, a tanulásnak nincs vége. Szinte kísérteties pontossággal ismétlődött mindaz, ami évekkel azelőtt, mikor idekerültem. Öltem az íróasztalnál, és kínosan éreztem magam, mert nem volt semmi dolgom. Állandóan Klári és Nellike nyakán lógtam, ezer kérdéssel fordultam hozzájuk. Aztán jogát vindikáltam magamnak egyes munkák elvégzésére, s csak azon csodálkoztam, miért akartak ide valakit, akinek van némi angol tudása. Ügy véltem, nyugodtan a fiókba tehetem az angol tudásomat, mert itt ugyan nem lesr rá szükség. Egyik áprilisi reggelen történt, hogy belökték az ajtót, és egy munkazubbonyos piros arcú férfi dühödten hadart valamit. Mind a hárman rámeredtünk, mert egy kukkot sem értettünk abból, amit mondott. Pedig rövid szünet után meg is ismételte. Akkor kezdett nekem derengeni valami, és éreztem, amint a vér elönt a fejem búbjáig. Akkor már Klári és Nelli nem a jövevény felé fordult, hanem mindketten rám függesztették szemüket, holott én éppúgy nem értettem az idegen beszédéből semmit, mint ők, csak azt állapítottam meg, hogy angolul szólt. - Ez a Dillworth mérnök - tájékoztatott Klárika vihogva, amit bemutatásnak is lehetett venni. Bosszantott, hogy miért vigyorog ok nélkül, és boszszantott az egész helyzet, de tudtam, hogy valamit csinálnom kell. Kezet nyújtottam hát, és minden igyekezetemmel azon voltam, hogy a hangom ne remegjen. - Én tudok egy kicsit angolul, jöjjön kérem velem, majd mindent megbeszélünk. A mondat második felébe beleizzadtam, de igazán rosszul csak akkor kezdtem érezni magamat, mikor az angol nézett rám, és láttam, nem egészen értette, mit mondok. Klári és Nelli szeme kíváncsian meredt hol rám, hol az angolra, mintha valami nagy blamázst szimatoltak volna a levegőben. - Jöjjön, jöjjön — léptem az angolhoz, sőt, uram bocsá' még arra is rávetemedtem, hogy megmarkoljam a könyökét és úgy siettessem az ajtó felé. Mintha csak most fogta volna fel, hogy anyanyelvén szólnak hozzá, megkönnyebbülten elmosolyodott. - Hogyne, megyünk, majd tol- ORDÓDY mácsolni fog. — Klárinak és Nellinek visszakiáltott: - Viszontlátásra! — azzal kinn voltunk a folyóson. örültem, hogy becsukódott mögöttünk az ajtó. Hozzáláttam a szükséges magyarázkodáshoz. - Nézze, mérnök úr, én nagyon gyengén beszélek angolul. Eddig fordítottam, az pedig egészen más. Kérem, beszéljen lassan akkor talán megértem. - Értem, értem — mosolygott. Dillworth elmondta, hogy Majersíkot, az osztályvezetőt kereste, de valami értekezleten van. Azzal még németül úgy-ahogy meg tudja magát értetni. Ott mondták, hogy a kétszózhetesben valaki tud angolul. Nyeltem egyet. - És tulajdonképpen miről van «zó? E

lindultunk a lépcsőkön, át az udvaron a polyetilén részleg felé. Közben volt ideje megértetni, hogy a munkásokkal nincs megelégedve, akik vele dolgoznak. Hozzászokott ahhoz, hogy a nyolc órai munkaidőt munka tölti ki, de ezek ellógnak a büfébe cigarettát venni, megnyújtják a tízórai szünetet „amerikáznak", ő pedig idegességében a falra mászik. Kötelezettséget vállalt, hogy a polyetilén részleg felépítésénél a rábízott részt határidőre befejezi. De így, persze, nem lehet. Ezt a munkásainak tudomásul kell venniük, és ha nem dolgoznak a szükséges tempóban, kérni fogja a kicserélésüket. Az emberek éppen söröztek, mikor odaértünk. Dillworth képe megint vörös lett. Nem szólt semmit, csak rám nézett: na tessék! Igazam volt? Egy kis torokköszörülés után hozzá láttam kötelességem teljesítéséhez. - Kérem szépen! - kezdtem. - A mérnök úr szavait szeretném tolmácsolni. - Mit akar a Dilli? - kedélyeskedett egy hirtelenszőke beat frizurás suhanc, és jót húzott a sörösüvegből. - Dillworth mérnök úrnak kifogása van az ellen, hogy nem használják ki a munkaidőt! - mondtam a lehető legnagyobb nyomatékkal. - Dolgozunk mi eleget! Ingyen nem kapjuk fizetéskor azt a nagy zsák pénzt. Mi baja van velünk? — Ehhez hasonló felkiáltásokkal reagáltak bejelentésemre. - Ügy látszik Glasgowban más a munkatempó — feleltem csöndesen, de nagyon határozottan és maguknak ehhez kell alkalmazkodni. Most például nincs sem tízórai, sem ebédszünet, maguk mégis beiktattak egy kis sörözést. Dillworth a határidőt akarja betartani, maguk pedig szerinte ezt veszélyeztetik. Magukra éppúgy vonatkozik a munkafegyelem, mint a mérnök úrra. Életemben nem vágtam ki ilyen prédikációt, és magam Is meglepődtem? de bántott ez előtt az idegen előtt az a hányaveti viselkedés és felelőtlenség, amiről a mi embereink tanúságot tettek. Láttam, hogy hajlandóság volt bennük a lázadozó morgásra, de egy negyven körüli, jó benyomást keltő mesterféle átvette a szót. - Nem volt eddig divatban, hogy kifogásolják, ha ittott szünetet tartunk, mikor éppen szükségét éreztük egy kis lazításnak, hiszen a munkánkat elvégezzük, de hát majd tartjuk magunkat az angol szokásokhoz is - ha ez kell. Ne legyen ránk több panasz... No! - intett a többiek felé, hogy lássanak munkához. - Köszönöm - mondtam, mert úgy éreztem, meg kell köszönöm a segítséget, de nem hederítettek ránk, munkához láttak, megszüntünk számukra. Dillworth rám nézett. - Mehetünk - mondtam. - Rendben van. - Az igazság kedvéért hozzá kell tennem, hogy Dillworth, ha nem Is jött többé panaszra, eleget csóválgatta a fejét munkáBAUER SZILÁRD: TÁJ (1925) KATALIN : (Regényrészlet) sai „mentalitása" miatt azután is. Lehetőleg hűen lefordítottam neki beszélgetésünket. Megköszönte a tolmácsolást, és éppen el akartam búcsúzni, mikor pillantása megakadt egy szerelőruhás férfin, aki az olajtartályok felé tartott. - Félix! A férfi lassan lépegetett felénk, mint akinek nincs nagyon ínyére a találkozás. Ahogy fejét lehajtva maga elé nézett, láttam, hogy mély, merőleges ránc húzódik a két szemöldöke között. Mentem volna már, de Dillworth megfogta a csuklómat. - Félix, kérlek, kínáld meg a hölgyet egy kávéval. A

másik most emelte rám először a szemét, és pillantásunk találkozott. Elmormoltuk a nevünket, aztán kezével egy tessékelő mozdulatot tett, és már meg is indultunk az egyik épület felé, anélkül, hogy időm lett volna tiltakozni. Mikor már ott baktattam mellette, késő volt, pedig bosszankodtam magamon. Most itt van ez a vadidegen alak, a kínlódásom, amit az angol társalgás jelent, elhúzódik s hozzá még azt sem tudom, hogy miről beszéljek vele. Vártam, hogy ő szóljon elsőnek, s kíváncsi voltam, hogy mint angol, az időjárással kezdi-e. Ilyen a köztudatban elterjedt általánosításokból ismertem csak őket. Aztán szinte anélkül, hogy tudatosítottam volna, én szólaltam meg. - Nem akartam elvonni a munkájától. Rám nézett, kicsit csodálkozva, és mondott valamit. - Kérem, lassabban. Gyengén beszélek angolul. Akkor megismételte: - Nincs miért mentegetőznie. Beértünk egy földszintes épületbe, benyitott egy szobába, hellyel kínált, aztán benyitott egy másik szobába, egy harmadikba, szétnézett, de sehol sem talált senkit. Most túl akar rajtam adni, és egy újabb angol gondjaira bízni. Ez a lehetőség megalázó volt. Dillworth is hagyhatott volna menni a fenébe. - Ne csináljon gondot magának - álltam fel -, úgyis dolgom van. Megint azzal a csodálkozó tekintettel nézett rám. - Valaki elvitte a fiók kulcsát, nem találom. Talán Dillworth zsebében van. Ha beéri azzal, amit az én asztalomban találunk... Megfordította a zárban a kulcsot, s az egyik íróasztal alsó rekeszéből egy üveget vett elő. Közönséges szilvapálinka volt, mint amilyet a kinti csemegeboltban kapni. Egy dobozban, száraz kekszet tett elém, majd töltött, és elém tette a kis poharat is. Ittunk, miközben tekintete állandóan rajtam járt. Mit néz ez úgy? Ösztönösen a hajamhoz kaptam, a blúzomat igazítottam. Egyszerre énnek az idegennek a szemével láttam magamat agyonmosott blúzomon olcsó cérnaszvetterrel, a divatjamúlt. kifényesedett ülepű szoknyában, a vastag szálú műselyemharisnyában. A hajam is, ahogy éppen nőtt, a körmeim ... De hát nem mindegy? Számomra mindez régen természetes. Hiába, a pillantása, ahogy szemügyre vett, felkavart. r. — Hol tanult meg angolul? — Még gyerekkoromban nagyon szorgalmas tanítványa voltam egy néninek, és most évekig angol szövegek között éltem, fordítottam. De hát éppen csak annyit tudok, amennyi a munkámhoz szükséges... Most pedig tettem hozzá sajnálkozással — talán azt is elfelejtem, mert új beosztásban vagyok. Nem mondtam el ezt ilyen simán, de azért megértette. és elmosolyodott. A felső fogsorában oldalt kivillant egy aranyfog. — Gyakorolnia kellene,,. Sokat beszélni. Legyintettem. , Üjra teletöltötte a két poharat, aztán kis hallgatás után megszólalt. — Gyakorlatképpen is, nem volna kedve tolmácsolni? Sokszor szükségünk van valakire, és legtöbbnyire a német nyelv beiktatásával tudjuk magunkat megértetni, ami néha nagyon komplikálja a dolgokat. — Ó, szívesen - vágtam rá szolgálatkészen, de a másik pillanatban elbátortalanodtam. - Bár... nem hiszem, hogy megfelelnék. Megint vizsgálódó tekintetet vetett rám. — Megpróbáljuk. Felemelte a poharát, engem is ivásra szólítva. Kiittam hát a második pohárkát is, aztán mindjárt felálltam. — A napokban több megbeszélésem lesz a Hydrostav és a Priemstav képviselőivel. Megkérem a főnökét, ha tudja nélkülözni, engedje át nekünk erre az időre. B

iccentettem, egyrészt arra, tegyen, ahogy jónak látja, másrészt pedig búcsúképpen, aztán visszaballagtam az irodába. Harmadik nap már éppen hazafelé szedelőzködtünk, amikor telefonon hívatott a főnököm. — Pálos elvtársnő, kérem, holnap reggel egyenesen a polyetilén részleghez menjen és jelentkezzen Reid mérnöknél. Egy tárgyalás, üzleti megbeszélés komoly dolog, és ha felsülök híre megy. Beleizzadtam a gondolatba. Lefekvés előtt még elővettem a régi szótáramat, és bizonyos mondatokat, amelyekről úgy képzeltem, hogy szükségem lehet rájuk, betanultam, ismételgettem. Az álmom is nyugtalan volt, és reggel fáradtabbnak éreztem magamat, mint mikor lefeküdtem. Reggel egyszerre érkeztem Dillworth-szal. Félix is megérkezett. Fejét lehajtva, maga elé nézve közeledett, mintha valamin erősen gondolkodna. Az ajtóban megállt egy pillanatra, felemelte a fejét, zsebéből kivette kezét és üdvözlésre emelte. Én is felálltam és hozzá léptem. — Jó reggelt. Mehetünk. — Kilenckor kezdődik a megbeszélés. — De hát mit csináljak két órán át itt? Addig visszamegyek talán inkább a munkához. Komikus lehetett neki kétségbeesésem, mert komoly vonósai egyszerre mosolyban oldódtak fel. — Két óra, két óra. Azért ne menjen már el. Jöjjön csak velem. Bevezetett a szobájába, ahol már egyszer ültünk, helyet mutatott az íróasztalánál. Leültem. Az egyik fiókból egy csomó angol újságot és képeslapot vett elő és elém rakta. — Bemelegítésnek. Minden jól fog menni. Á

tment a másik szobába a többiekhez, én pedig a lapok fölé hajoltam. Milyen kedves, gondoltam, milyen figyelmes. Megsejthette, hogy izgulok, trémám van, az újságok elvonják a figyelmemet és egyben kicsit beleélem magam az angol nyelv zenéjébe. Jó ember lehet. Nős-e vajon, van-e családja, milyen lehet a felesége, angliai otthona ... Ilyesmikre gondoltam, amíg buzgón tanulmányozni látszottam az újságokat ÚJ SZÓ 1967. XI. 11. 10