Új Szó, 1967. október (20. évfolyam, 271-300. szám)

1967-10-27 / 297. szám, péntek

A

lszik a város. Takarója a farkasordító szibériai téli éjszaka. Irkutszk utcái kihaltak. Csak a szolgálatos járőrök lába alatt csikorog a fagyos hó. A házak ablakszemel vakon bámulnak bele az éjszakába. A párttitkárság fegyveres őre nyakig gombolja magán a ritkaszövésű katonaköpenyt. A volt rendőrségi épület most csendes, csak az egyik szoba ajtajának ujjnyi repedésén szűrődik ki némi világosság. Bent egyetlen szál gyertya pislog. .A sarokban pokrócokkal letakart ágy. Más semmi. Lakójának ez ls elég. Egész nap az épület rendbentartásával foglalatoskodik. Esténként meg örül, ha bebújhat a pokrócok alá. Tüzelő hol van, hol nincs. Most mintha kerülné az álom. Volt már így máskor is. Ilyenkor aztán fitytyet hányva a távolságnak, képzeletben hazaugrik, oda, a Zobor-hegy lábához, Nyitragerencsérre. Csodálatos dolog az ember képzeletvilága. Nincs előtte akadály: sem távolság, sem szuronyokkal őrzött országhatár. Édesanyjára, a csontos, szikár, agyondolgozott parasztasszonyra gondol. Ugyan, mit csinálhat most? Gondol-e a fiára? Vagy talán már el ls siratta? Emlékeznek-e még a gerencsér! lányok Varga Antira? Aztán saját magát látja, jól megtömött katonaládával a kezében. Édesanyja kikíséri az állomásra. Nagyon sajnálta akkor az édesanyját, aki tehetetlen fájdalmában csak sírni tudott. Fia sorsát „felsőbb érdekek" szabták meg ... Kaszárnya, mérges, altisztek, gőgös tisztek, rezesbanda a komáromi állomáson; búcsúztatják a hazáért harcba Indulókat. Hosszú kegyetlen éjszakák a lövészárkok nyirokjában. És egyszerre mindennek vége. Köröskörül az ellenség. Csak az utolsó pillanatban eszméltek rá, hogy hadifoglyok ... Fogolytábor, drótsövény. A répaleves fanyar édeskés Izét is a szájában érzi. Az első alkalommal munkára jelentkezik. Egy módos irkutszki kereskedőhöz kerül szakácsnak. Egyik reggel arra ébred, hogy falragaszok kürtölik világgá: minden vagyon tulajdonosa az állam, az állam viszont a dolgozó nép. Gazdája sír. Gazdasszonya kiadja az útiját. Munka nélkül marad. Van azonban már bizonyos ismeretsége. Barátai beajánlására felveszik takarítani, rendet tartani a párttitkárságra. Fogyóban már a gyertya, ki tudja mikor jut hozzá újból. Anélkül, hogy az ágyból felkelt volna, elfújja. A rászakadó sötétséggel az álom ls elnyomja. Maga sem tudja mennyit alhatott, amikor különös zajra ébred. A folyosón lábak dobognak, hangos beszéd szűrődik be hozzá. Lerúgja magáról a takarót, kinyitja az ajtót. A folyosó tele emberekkel. Sarkig tárva a féltve őrzött raktár ajtaja. Akik bemennek, vállukon puskával, egy sapkára való tölténnyel jönnek ki. A szolgálatos őrtől tudakozódik. Az kurtán csak anynylt mond: — Jönnek a kozákok, eléjük megyünk! Te nem jössz velünk? Gyorsan kiürült a folyosó. Már csak ketten topognak a raktár előtt, amikor kijön a párttitkár. Kicsit furcsán néz a várakozókra. — Nektek nem fár jegyver! Meg tudnátok mondani, mikor voltatok utoljára gyűlésen? A tagdíjat sem fizetitek! Nekünk olyan emberek kellenek, akik az áldozatot ís vállalják. Szabódnak a titkárnak. Az egyik könyörgésre fogja. Csakhogy el nem sírja magát. Varga Anti számára ez érthetetlen. Mennyire másképpen volt otthon. Sírt volna a fene, ha neki akkor ott Komáromban nem adnak puskát.. .1 Töprengéséből a titkár hangja riasztja fel. — Anton, jön a kozák! Ha itt találnak, örülhetsz, ha újból csak fogolytáborba kerülsz... Hideg a hajnal, amikor elindul a menetoszlop. A városon túl a végtelen hómezők, az ijesztő szibériai tél. Anti szemét vakítja a hó. Helyenként derékig süpped a buckákba. Fogytán már az ereje, amikor az élen megálljt vezényelnek. Futár érkezett. Jó hírt hozott. A bajkáll partizánok szétverték a kozákokat. A menetoszlop visszafordulhat. hajtókáján hadnagyi rang. Varga Anti végképp megzavarodik. Nem tudja felfogni, hogyan beszélhet így egy tiszt. A szónok azzal fejezi be az előadását, hogy aki meggondolta a dolgot, maradjon a teremben. Vagy húszan ma. radnak, közöttük Varga Anti ls. Sorban az asztal elé lépnek, bemondják a nevüket. Amikor ő kerül sorra, katonásan összeüti a bokáját. A hadnagy felfigyel rá. — Varga Antal, alázatosan jelentem ... A hadnagy a szeme közé néz és kijavítja: „Nem alázatosan" Ütvén esztendő, fél évszázad. A hajdani szikár, csontos legényből töpörödött öregember lett. Napjában ki-kijárogat a szőlőhegyre. Csipeget a kínálkozfi fürtökből: vajon elég mézet csöpögtetett-e beléjük a napsugár, jómagam Is ott, a Zobor-hegy tövében találkoztam vele, ahol a szőlőskertek adnak találkát az erdőnek. Egy göcsörtös szilvafa alá telepedve idézgettük a múltat, a dicső múltat, melyről Varga Antal mindig szívesen beszél. (Tóthpál Gyula felv.J Irkutszkban újból minden a megszokott kerékvágásba zökken. • • • • • Varga Anti esténként kijárogat a városba. Feltűnik neki, hogy az egyik földszintes házban időnként sokan összegyűlnek. Többnyire magyarok. Az ablakot ilyenkor nyitva hagyják. Ez alá húzódik. A szónok szabadságról, munkáshatalomról, földosztásról beszél; hogy most már nincsenek hadifoglyok, mindenki szabad. Aki akar, az induló transzporttal hazamehet; aki viszont maradni akar, szívesen fogadják a Vörös Hadseregben alakuló magyar egységekbe. Hallgatta volna tovább is, de egyszerre nehéz kéz zuhan a vállára. — Hát te? Mit lődörögsz itt?! Ki vagy? Kém? Spicli? Anti zavartan magyarázkodik. — Szépen beszél az ott odabent. Szépen és okosan ... — Ha szépen, gyere be. Ne oldalogj itt, mint valami... A terítetlen asztal mögött fiatal, stuccolt bajuszú férfi beszél. Arányos testén tiszti egyenruha feszül. Zubbonya — Ezután Varga Antal vöröskatona jelentkezik majd, de nem alázatosan ... A hadnagy szája körül pajkos mosoly. Kezet nyújt a csodálkozó legénynek. — Zalka Máté vagyok ... Másnap Varga Antal vöröskatona fegyvert, ruhát, felszerelést kap. És egy kis piros könyvecskét: párttagsági igazolványt. • • • • H A hadbíróság egy tágas teremben ült össze. A piros drapériával leterített asztal túlsó oldalán egy generális vezetésével elfoglalta helyét a bíróság. A szolgálatos tiszt int, hogy vezessék elő a vádlottat. A teremben néma csend. Tompán hangzik az első kérdés. — Neve? — Varga Antal. — Milyen nyelven folytassuk le a tárgyalást? — Mindegy: magyarul, németül, oroszul egyaránt jól beszélek ... A vádbeszéd igen rövid: Varga Antal vöröskatona megszegte esküjét, szökni akart! A tábornok felszólítja: mondjon el mindent magáról, milyen családból származik, hogyan került a Vörös Hadseregbe, miért akart megszökni? Anti szíve a torkában dobog, de azért érthetően, összefüggően beszél a szüleiről, magáról, majd határozottan kijelenti: — Nagyon megbántam már, hogy nem tudtam magamnak parancsolni... — Arra válaszoljon, miért akart megszökni? Anti előrenyújtja kezét. Vörös mindkettő és hámlik róla a bőr. — Ezért kérem. Velem senki ne tréfáljon ... Aztán szép sorjában elmondja, hogy a párttltkárság egyik alkalmazottja kirántotta alóla a széket, amikor le akart ülni a tűzhely mellé. Támasz után kapott és magára rántotta a forróvizes fazekat. Szerencsére bélelt kabátja felfogta a vizet. Igy csak a kezét forrázta le. Nagyon zokon vette a dolgot. Elöntötte az epe, ilyen emberek között egy pillanatig sem marad. Fegyverét, felszerelését leadta a titkárságon, aztán eltűnt az épületből. A keresésére küldött őrjárat az állomáson találta meg. Katonaszökevényként vették őrizetbe. Szavait néma csend követi. A hadbírótábornok Int az őrnek. — Varga Antal vöröskatonát bocsássák szabadon! Majd tiszttársaihoz fordult: — Elvtársak, az ilyen embert iskolába kellene küldeni... A krasznojarszki nemzetközi politikai osztályon szikár, barna hajú legény jelentkezik szolgálattételre. Egyenesen a moszkvai pártiskoláről küldték, hogy vegye át a magyar osztály vezetését, Feladata, hogy a város körzetében a több ezer volt magyar hadifogoly körében végezzen felvilágosító, népnevelő munkát. Elődje tudatta vele, hogy nagyon nehéz feladatot kapott. A táborok lakói nem akarják tudomásul venni, hogy már nem hadifoglyok. Minden kezdeményezést elutasítóan fogadnak. Tanácsolta, hogy fegyver nélkül soha ne menjen közéjük. Varga Antal, a fiatal népbiztos huzamosabb ideig csak vaktában tapogatódzik. Aztán elhatározza, hogy ellátogat a fogolytáborba. Nem agitátorként megy. Ismerősöket keres a tábor lakói között. Szerencséje volt, akad közöttük egy Nvitra-környéki fiú. Először csak nagy általánosságokban folyik a szó, majd Anti egyre jobban politikai síkra tereli a beszélgetést. Már a takarodó ideje is elérkezett, de ő még mindig beszél. Nem csupán a földijének, hanem akkor már több száz ember fogja körül. Amikor búcsúzik, kérlelik, hogy máskor ls jöjjön el... Egyre gyakoribb vendég a táborban. Az emberek nem húzódnak félre akkor sem, amikor a volt foglyokat felszólítja, hogy jelentkezzenek munkára, vagy a Vörös Hadseregbe. Csak akkor történik valami, amikor a születő emberségesebb életről beszél. Szavait fagyos csend fogadja. Látja, hogyan borulnak el az arcok. A hátsó sorokból valaki hangosan megjegyzi: — Csak emberségről ne beszéljetek! Mi van a háromszáz magyarral, akik a város börtönében sínylődnek? Erre felelj, komisszár? Nem tudott felelni. A táborban azt rebesgetik, hogy valahonnan déltől ötszáz magyar hadifoglyot Irányítottak Krasznojarszkba. Űtközben közülök kétszáz elpusztult, a többi hónapok óta valahol a földalatti börtönökben senyved. Közelebbit azonban senki sem tud. Varga Antit a dolog nem hagyja nyugton. Az ügyet Jelenti a város katonai parancsnokságán. Itt derül ki, hogy valami mégiscsak van a dologban. Tényleg kaptak egy „szállítmányt" azzal a megjegyzéssel, hogy veszélyes emberek, tartsák őket elkülönítve. A foglyok kihallgatása során kiderül, hogy végzetes tévedésről van szó. Egyszerű, bűntelen embereket tartanak fogva. Tisztázódik a dolog, és valamennyiüket szabadlábra helyezik. Varga Anti most már bátran mehet a táborba. Ami eddig nem sikerült, most jóformán magától megy. A tábor lakói elhitték, hogy ők tulajdonképpen szabad emberek. Minek rostokoljanak hát a drótok között? Közel ötszázan jelentkeznek munkára, és egy zászlóaljnyi a Vörös Hadseregbe. Nagy többségük viszont készül hazafelé. Az induló transzportot Varga Antal komlszszár búcsúztatja ... H

uszonegy nyarán egy kis csoport napfürdőzött a Jenyiszej partján. Közöttük volt Varga Antal is ... Tekintete végigjárja a jól ismert tájat. Búcsúzik a vidéktől, bajtársaitól, elvtársaitól. Zsebében néhány napja ott lapul a Moszkvából kapott levél. A volt magyar hadifoglyok, munkások, vöröskatonák hazamentek. Igy az ő megbízatása ls véget ért... Varga Antal népbiztos becsülettel teljesítette feladatát, és most készüljön fel az útra. Hazatéréséről a legfelsőbb hadvezetőség gondoskodik. A további harci feladatokat majd ott. hon kapja meg. Harci és politikai tapasztalatait a jövőben saját népe, hazája érdekében kamatoztassa SZARKA ISTVÁN 19B7. X. 27. A halastavak és a délnek /\ futó vizek acélkék tük' • rén még tüzel ugyan a napfény, itt azonban a Tizenkét 'forrás városában a csókrahajló lombok alatt egymásba feledt szerelmesek nyári fehérjére haldokló falevelet hullajt a hűvösszárnyú szél. Augusztus derekán vagyunk ugyan még, de a nyár, a forró gejzír magasba szökő árjának visszahulló gyöngyeivel együtt lassan és reménytelenül apró szilánkokra törik. A Káptalan utca rozsdamarta gesztenyét alatt elcsigázott kocsissal a bakon különös fogat áll meg. Barnabőrű, szenvedő tekintetű sovány férfi száll ki a porlepte, zöld postakocsiból. Hollófürtje sasorra tengerentúli tájak egzotikus lakójára s tán kissé az ördögszigetek szökevényére, értelmes tekintete és gonoszkodó szája azonban Voltatrre emlékeztet. A karlsbádi császárt rendőrség „Meldungsprotocoll"jában ezt olvashatjuk: Érkezett 1828. augusztus 16-án. Neve: Nicolaus Paganini... És Nicolo Paganini, a hegedű Orfeusza, akit későbben a Sátán A Sátán hegedűse muzsikált itt... lini 1782. X. 27.-1840. V. 27.) hegedűsének neveztek el, a „Frankfurt városánál" címet viselő házban száll meg, ahonnan későbben az Arany kancsóba költözik át. Negyvennégy esztendős volt ekkor, s még nem tudta, hogy mindössze tizenkét éve van hátra. Nem tudta s nem ts gondolt arra, mi is lesz vele, és talán el sem hitte volna, hogy majd egyszer teteme az Egyház jóvoltából tizenhét hosszú éven át bolyong Olaszország városaiban, Nizzától Parmáig, amíg végül is az anyaföldbe kerülhet. Es elfelejtette Byronnak, fiatalkori barátjának dodonai jóslatát is. Csak Achilliót, imádott kisfiát látja maga előtt és a szabad Itália veszedelmesen szép Fata Morgánáját. Görcsös bottal a kezében rótta másnap Paganini a várost környező erdők ösvényeit. Felkapaszkodott a völgyet büszkén oltalmazó sziklákra. Jóleső fáradtsággal telepedett le a kőpadra. Lent, mélyen alatta a gyógyforrások híres városa terült el, parkjaival és sétányaival, az egyik úton mintha Hummelt pillantotta volna meg, a pozsonyi származású weimari udvari zenészt... Majd elkomorult tekintettel nézett a magisztrátus épületén fészkelő, ércből kovácsolt kétfejű sasra. A Habsburgok sárga-fekete zászlajára, a császári tisztek hófehér köpenyére, és a harcos Egyház fanatikus fekete kámzsásaira. Jómaga a kor három színe közül a pirosat, a tűz, a vér, a forradalom színét választotta. Barátja és bajtársa volt gróf Confalonierinek, Vgo Foscolonak, és Fontano Pinonak, a bátor olasz szabadságharcosoknak s egyben menedzsere meg futárja Is a Carbonárik titkos szövetségének. Rábizonyítani semmit sem tudtak, csak sejtették, hogy mesés jövedelmének nagy részét Ausztria legádázabb ellenséget kapják. Ezért gyűlölték és üldözték. A jezsuiták, valamint az osztrák, az olasz és a francia rendőrség vérebei minduntalan az életére törtek. Szép lassan lebotorkál a hegyről. Levelet ír fiának és este a Szász-terem, a mai Grand Hotel Moszkva-Pupp koncerthelyiségében tartja meg első karslbádi hangversenyét. A lámpák fényében fura és mulatságos, csapottvállú, hosszú sörényű, ösztövér férfi lép a közönség elé. Arca démoni sötét kifejezése nyomban megváltozik, amikor álla alá helyezi Stradiváriját, és vonóját magasra emeli. A hegedű sír, zokog, majd viharként zúgnak a dallamok, ezüst cseng és acél csattan. A Boszorkánytáncot, a Változatok a G-húron követik, a Campanellát pedig a Bravúr variációk ... A terem fékevesztett tengerként dübörög és a tapsvtharba beleremeg a hangversenyterem alapzata. Aztán Paganini ismét felemeli vonóját és mint vihar után mély csend ül a teremre. A hegedűnek egyetlen egy szál húrja van, a G-húr. Majd felhangzik a híres Mózes fantázia. A rendőrtiszt, aki a nagy hegedűs minden lépését követi, másnap a bécsi rendőrminiszternek küldött jelentésében esküdözik, hogy Paganini mögött a sátán állt, az vezette vonóját. A hangverseny közönsége viszont a hegedű Istenének nevezi őt. A másnap esti hangverseny LA már a színház nagyter' 1 mében zajlik le. A Sátán hegedűse itt is tomboló sikert arat. A férfiak elfeledkeznek asszonyaikról, a nők pedig majdnem Orfeusz sorsára juttatják Paganinit. A művész azonban nagyon beteg és szerencsétlen. Felkerekedik és zöld postakocsifán ismét útra kél, Prága, Drezda, Lipcse, Berlin és Párizs irányába. Elindul sorsa beteljesülése felé . . . BARSi IMRE