Új Szó, 1967. október (20. évfolyam, 271-300. szám)

1967-10-27 / 297. szám, péntek

őrséggel. S végül, mint megannyi forradalmár a börtönt sem kerülte el. Nem volt megállás. Bármerre ls járt, az akkori idők logikája a fejlődés iránya a forradalom volt. Tizenhétben a szakszervezeti mozgalom élén, a Tarmasnij-csőgyár üzemi bizottságában tevékenykedett, majd beválasztották a kerületi tanácsba. A tüntetések egyre hatalmasabb méreteket öltöttek. A munkások a börtönépületekhez vonultak, s kiszabadították a politikai foglyokat. A szervezetek élén eleinte a mensivikek és esszerek ágáltak. A hatalom felé vezető út épp ennek az állapotnak a megszüntetése. — Egyetlen hónap alatt kiűztük a mensevlkeket és az esszereket az öszszes üzemi bizottságból, s három kerület minden tekintetben a bolsevikok befolyása alá került, — mondja a júliusi események után fellendült forradalmi mozgalomra emlékezve, s ezen túl már nem lehet különbséget tenni Ilja Gregorij Batyisev személyes élményei és a történelmi események között. O

któber 25-ről 26-ra virradó éjszaka a bolsevikok katonai központja elrendelte a Kreml elleni támadást. A Forradalmi Katonai Bizottság egyelőre habozott és tárgyalásokba bocsátkozott az ellenforradalom törzskarával. Közben a kadetok elfoglalták a Moszkva folyó hídjait és 27-én este Rjabcev ezredes ultimátumot küldött a Forradalmi Katonai Bizottságnak, melyben annak feloszlatását követelte, és ágyútűzzel fenyegetődzött. Űjabb viharos gyűlések és forradalmi felhívások. A munkások vörösgárdái sietnek a moszkvai szovjet segítségére. Ilja Gregorij Batyisev is összeköttetésbe lépett az üzemi bizottság tagjaival. Árkokat ástak az üzem körül és barrikádokat építettek. ö maga két százötven-százötven főnyi csapattal a kerületi forradalmi bizottság épületéhez sietett, az egykori Olimpia Színházhoz. Az üzem asszonyai is csapatokba szerveződtek, felderítő és összekötő szolgálatot teljesítettek. A Tarmasnij-üzem vörösgárdistái házról házra harcolva egyre a város szíve felé nyomultak, a moszkvai szovjet épületének irányában. A Hercen utcán ostrom alatt állt a konzervatórium épülete, a Tverszkij bulváron egy négyemeletes épületben viaskodtak a junkerekkel. A Lefortovo és a Baszmannij kerületben a munkások kezére jutottak az ágyúk, és két napig tartó tűzharc után megadásra kényszerítették az E

züstös hajú, simára fésülködött aggastyán. Arcát pirosra csípte a bajszára telepedett dér. Szálfa egyenes ter» mete egy fejjel fölébe ágaskodik a járókelőknek. Szelíd, őszi napsütésben végigsétál a moszkvai utcákon, ahol minden kő, minden utcaszeglet régmúlt eseményekre emlékezteti. Ha valami ünnepi alkalom adódik, mellére tűzi a Leninrendet. Mintha egy szál szerény virágot tűzne a gomblyukába, aztán elindul. A fiatalok mély tisztelettel fordulnak utána. Itt-ott csatlakoznak a hozzá hasonló öregek: — Nt csak, Ilja Gregorij Batyisev. A mi Batyisevünk, — s ballagnak vele a Forradalom Múzeumába. Ott szoktak találkát adni egymásnak a veteránok. Ott találkoztam vele én ls egy poros, irodai bútorokkal berendezett helyiségben. Van ebben valami furcsa ellentmondás, az élettelen falak, bútorok, elrendezett hallgatag akták s az eleven, sok vihart látott ember között. Mintha egy ágaskodó erdőt, torlódó utcát zsúfoltak volna a négy szűk fal közé. Zúgó eleven erdő, torlódó utca az ő hetvennyolc esztendeje. K

adómban született, mely kerületi székhely volt valaha. Ott nőtt fel, ott járt iskolába, ott tanonckodott. — Kilencszázhatban leföti hozzám a bátyám. Moszkvábóljött, s elmondta, mit akarnak tulajdonképpen a bolsevikok A bátyámat akkoriban a rendőr ség hajszolta. Részt vett a kilencszázötös forradalmi megmozdulásban. Aztán hogy elment, összeszedtem a velem egy ívásüakat, és összehoztunk egy illegális szervezetet. Ez még nem volt az igazi. Ez csak a szárnypróbálgatás volt. Az Igazi élet Moszkvában kezdődött. Kilencszáznyolcban vetődött fel a városba, s magával ragadták a forrongó vasmunkások mozgalma. Egy évvel később belépett a bolsevikok pártjáA moszkvai veterán ILJA GRIGORJEVICS BATYISEV ba. Sorozatosan követték egymást a viharos tüntetések: nyolcórás munkanapot, béremelést, a férfi és női munka egyenlő jutalmazását követelték. Egymás után következnek a titokban tartott gyűlések, összetűzések a rendAlexejevszkij katonaiskola növendé keit. A Hamovnyiki negyedben a vörösgárdisták elfoglalták a katonai élelmiszerraktárakat, a centrumban a telefon és távíróközpontot, a Krimihidat és a Kijevi pályaudvart. Moszkva közeléből, a falvakból fejszével, sörétes puskákkal felfegyverzett parasztok érkeztek a munkások segítségére. Jöttek a pétervári és kronstaáti tengerészek, az ivanovói takácsok és a gépfegyverekkel felfegyverzett tulai munkások. Csakhamar minden hadászati szempontból fontos góc a forradalom kezére jutctt, s aztán tüzérségi tűz zúdult a Kremlrt November másodikán az esti órákban a fehérek megadták magukat. November harmadikán befejeződtek a fegyveres harcok ... • Íja Gregorij Batyisev búcsúzóul • átnyújtott nekem egy fényképet. Az ő fényképét. A hátlapjára ráírta a nevét, s az aláírás alatt ez áll: 1909 óta a Szovjetunió Kommunista Pártiának a tagja. Nem születésének évét írta a neve alá, hanem azt az évet, mely életének legnevezetesebb esztendeje: akkor lépett be a pártba. Mintha abban az évben született volna. Van még egynéhány nevezetes dátum, melyhez életének egy-egy fontos élménye fűződik, csakhogy ezek mindegyike külön írást követelne. Egy időben tagja volt a moszkvai pártbizottságnak. Részt vett a harmadik pártkongresszuson, a tizedik kongresszuson beválasztották a Központi Bizottság Ellenőrző Bizottságába. ötvenhétben, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom negyvenedik évfordulója napján tűzték mellére a Lenin-rendet. M

£g ma is látom, ahogy kilép a bágyadt őszi napsütésbe. Ezüstösen csillan a dér ősz haján. Legényesen, szálfa egyenesen viszi hetvennyolc esztendeje terhét. Az orosz síkság, megtépett, őszi er- J dő, torlódó utca az ő hetvennyolc esztendeje. Nem fér meg egy múzeum szűk falai között. Nincs olyan toll, es nincs olyan fénykép, mely hűen tükrözné egyszeri s igazi elevenségét. ÉLIÁS BÉLA KAMPALAI LEVELE Az Air Congo óriásgépe " csaknem a Victória-tó vizén landol. Entebbe, az ugandai ikerfőváros repülőtere szerényen húzódik meg a híres tó partján. Kampaláig, az igazi fővárosig több mint húsz mérföldet kell megtenni. A légitársaság kisbuszában rajtam kívül csupa turista van. Amerikaiak és nyugatnémetek. Únott képpel néznek ki a busz ablakán. Hetek óta barangolnak Afriká ban. S az afrikai utak oly rosszak, a táj köznapion egyhangú, — jegyzi meg mellettem egy idősebb hölgy. A kiejtéséről ítélve Nyugat-Németországból jött. Cigarettára gyújtok és nem első ízben megcsodálom az útmenti pálmafákat, banánligeteket. Számomra minden alkolommal ugyanolyan érdekes és izgalmas Afrika, mint amikor először pillantottam meg. Most is elmerengek a színek pompáján. Csak zöldből százat számolhat meg az ember. Ilyen színárnyalatokat sehol sem látni a világon, csak itt, ebben a forró, izgalmas szép Afrikában. Dehát én nem turista vagyok. Számomra Uganda nem mindennapi kirándulás, néhány dollárért vagy márkáért. Szívrepesve fedezem fel az útmenti varázsló házát. Előtte most is, mint tavaly, amikor erre jártam, katonás rendben sorakoznak a fétisek, a furcsák arcú afrikai istenek, az áldozati figurák. Uganda, ez a sokarcú ország nem sokat változott egy év alatt. Akárcsak Afrika többi része. Ugyanaz, és mégis más. A PIAC Kampalában egy kis indiai szállodában kapok szobát. A szálloda ablakai a város piacára nyílnak. Hajnali háromtól késő délutánig zajlik itt az élet. A közeli falvakból ide hozzák az emberek eladni való portékáikat: gyümölcsöt, zöldséget, jamgyökeret, csirkét és vadhúst. A standokon hatalmas termetű, Victoria kiránynő korabeli ruhába öltözött, fekete kofák kínálgatják az imént felvásárolt árut. Friss banán, ananász, szűzdohány, és ki tudná felsorolni, mi minden cserél itt gazdát. Természetesen olyan áron, hogy az élelmes kofa is keressen rajta, s a mindennapi vásárló se fizessen rá. A KERESKEDŐK A közelben indiai templom hófehér tornya méltóságteljesen emelkedik a kéklő ég felé. Kampala lakosságának egyrésze az indiai kereskedőkből kerül ki. Bármelyik üzletbe térek be, mindenütt indiai fogad. Előzékenyek, udvariasak és minden gondolkodás nélkül adnak húszszázalékos árengedményt. Afrikai tapasztalataim arra intenek, hogy ekkor csapnak be a legjobban. A mesterségesen magasra emelt árból persze, hogy engedhetnek. Még így is alapos hasznot vágnak zsebre. Uganda az az afrikai ország, ahol már indiai milliomosok is vannak. Az afrikaiak nem kedvelik őket, de kénytelenek megtűrni, mert nélkülük egyik napról a másikra összeomlana az ország kis és nagykereskedelme. Ezen a területen még nem sokat jutott előre Obote elnök afrikanizálási politikája. Az indiaiak pedig, akik az angol uralom alatt is a másodhegedűs szerepét játszották, igyekeznek meghúzni magukat. Gyakran keresik fel ékes templomaikat. Mintha csak azért imádkoznának, hogy minél tovább tartson ez a felemás állapot. Legalábbis addig, hogy a Londonba átutalt töke biztosítsa a jövőjüket. A jövő, amely immár nem sokat ígér nekik Ugandában. KIALUDJ A KABAKA TU ^A Kabaka-tó vizét bearanyozza az afrikai nap. A közelben magas téglakerítés mögött rejtőzik a bugandai király híres palotája. A kapunál nem ég többé a Kabakn tüze, amely a múltban csak akkor aludt ki, amikor elhunyt a Kabaka. Azaz, hogy megszűnt szorítani a lándzsa nyelét. Ez így sokkal fenségesebben hangzott. Egy évvel ezelőtt kenyértörésre került sor Milton Obote ugandai miniszterelnök és az ország részét képező Buganda királya, II. Mutesa, vagy ahogyan világszerte ismerték, Freddi király között. Freddi sohasem nyugodott bele, hogy Ugandából erős központi hatalommal rendelkező egységes ország vált. Cselszövést kezdeményezett a központi kormány ellen, amely visszafelé sült el. Obote hadserege elől futtában hagyta el az országot és keresett menedéket Londonban. Királysága elvesztése feletti bánatát könyvbe öntötte, amely sok derűs percet szerzett az ugandaiaknak általában" és Milton Obotének különösen. Kialudt a Kabaka tüze a Mengo Hill-I palota kapujánál. A palotában a kormány biztonsági alakulatai állomásoznak. A közelébe menni és fényképezni tilos. Ugandában a jelek szerint eljárt az idő a királyságok felett. VITA AZ OJ ALKOTMANYRÖL A parlament modern vasbeton épülete kellemes látvány. Kampalai sétáim közben gyakran álltam meg a tornyos épület diadalívszerű bejárata előtt. A képviselők most is üléseznek. Arról az új alkotmányról vitatkoznak, amelyet Obote elnök terjesztett elő, s amely egyszer és mindenkorra fátylat borít a múltra. Az Uganda testébe ékelt négy í feudális királyság megszűnt. Az ország végre igazi köztársaság lett. S az elnök ezúttal nem II. Freddi, hanem dr. Milton Apolo Obote, a kecskepásztorból lett tanító-politikus. Az az ember, aki megértette a kor szavát, s aki talán tartós nemzeti egységet teremt ebben a sok vihart látott afrikai országban. AZ IGAZI ÚTON Kampala dombokon épült, akárcsak Róma. Annyi különbséggel, hogy itt nem hét, hanem sokkal több domb van. Az egyik domb oldalán több emeletes új szálló. Az elnök után Apolonak nevezeték el. A Kabakára immár csak egy sekély, emberkéz vájta tó emlékeztet. Meg könyve a kirakatokban. Uganda ezekben a napokban ünnepelte függetlenségének hatodik évfordulóját. Az emberek arcán első ízben fedeztem fel némi büszkeséget annak hallattán, hogy ugandai. Lehét, hogy hat évvel ezelőtt az angolok komolyan hitték, jót tettek Ugandával, amikor megadták neki a függetlenséget központi kormánnyal és négy teljesen önálló királysággal. És az ezt az állapotot konzerváló alkotmánnyal. Az idő nem őket igazolta. Uganda több évi belső harc után most talált végre magára. Most lépett arra az útra, amely az igazi függetlenséghez vezethet. Ehhez azonban még hosszú utat kell megtenni. Milton Oboténak és mindazoknak, akik tisztában vannak vele, hogy a politikai függetlenség gazdasági önállóság nélkül csupán díszlet AZ UGANDAI PARLAMENT ÉPÜLETE KAMPALÁBAN (A szerző felvételei