Új Szó, 1967. október (20. évfolyam, 271-300. szám)

1967-10-21 / 291. szám, szombat

M

IHAIL ALEKSZANDROVICS SOLOHOV 1905-ben született a volt Doni Hadsereg tsrfiletén és alig 15 éves Kivel mir a Vörös Hadsereg katonájaként harcolt a Don vidéken garázdálkodó bandák ellen. EIsfi könyvét a Történetek a Don mellől címmel 1925-ben adta ki és alig bárom évvel későbben (1328-ban) jelent meg a Csendes Don című regényének elslő kötete, amely nemcsak a Szovjetunióban, hanem az egésx világon ismertté tette a nevét. Solohov ekkor 23 éves volt. A Csendet Don második kötete 1929-ben — harr-adlk kötet 1933-ban, az utolsó, negyedik kötete pedig 1940-ben jelent meg a Szovjetunióban. Mint ahogyan azt Lukács György megállapította: „Solohov nagy művészete abban nyilvánul meg, hogy egyszerre egyött és elválaszthatatlanul ábrázolja az általánost és a sajátost." A Csendes Don, amelyet nagyon 10kan ax Októberi Forradalom és a polgárháború Háború és Béké-jének tartanak, a nagy magyar esztéta és irodalomkritikus megállapítását ékesen bizonyltja. Hiszen az események java része a Don vidékén, vagyis a Szovjetuniónak viszonylag egy Igen kis területén játszódik le és a regény alakjai is helybeli emberek, koxákok, parasztok és odavándorolt idegenek, a regény sxelleme azonban mégis univerxálls, általános és ax egésx Szovjetunió akkori helyzetére jellemző. A regény tő hőse Grigorij Melehov, aki egy jémódú középparaszt fia, jóllehet nem személyes hőse a forradalomnak és a polgárháborúnak, mégis a kozákságnak és ax orosx parasztság nagy részenek a megtestesltűje, aki nem tud teljes szivvel és lélekkel csatlakoxnl sem a forradalomhoz, sem ax ellentorradalomhoz. Ex érthető ts, mivel a katonai szervexettségben élő doni koxákság nagy kiváltságokat élvezett a cári uralom alatt, gazdagságban, bőségben élt és exért hiven szolgálta a cári kormányt. A nagy háború axonban őket is kikexdte és ezért szívesen hallgatták Lenin szavait a békéről. Földjeiket, gazdaságukat azonban (éltették a vörösöktől és így aztán gyakran a teher tábornokok, Kornyiiov, Kalegyin, Krasznov és Gyenyikln mellé állottak. De végső fokon ezeknek sem akarták magukat teljesen alávetni. Grigorij Melehovot tehát egyéni sorsától eltekintve a származása is kötötte s röpítette is egyben tragikus pályájára. Grigorij Mclehov ezért is lehetett megtestesítője mindannak ax ellentmondásnak, ami a koxákság és ax orosx parasztság nagy tömegeinek belslőjét telitette, még akkor is, ha egyéni sorsa kiemeli őt környexetéből és mássá tesxi mint kortársait. Cppen ezért lett, tipikusan negativ hős létére, tő alakjá a kozákság örökszépségfi eposzának. Míg a Csendes Donban Solohov a forradalom és a polgárháború korát rajzolja meg, az 1932-ben megjelent fij barázdát szánt ax eke címfi regénye, amely a gremjacslji kolhox megalakulásának eseményeit, a parasxti közösség harcait és fejlődésének útját mutatja be az olvasónak, olyan tipikus hősökkel, mint a városból jött kommunista Davidov, vagy a helybeli Antyik Graes, Ma|dannyikov és a többiek, lényegiben a falu. a szovjet falu kollektivizálásának történetét örökíti meg. Solohov, aki már hosszú évek óta a Legfelsőbb Tanács képviselője, sxámos kiváló novellának a szerzője is, (Idegen vér, Emberi sors), a Nagy Honvédő Háború éveiben megírja a Gyűlölet iskolája című lelkesítő és fasiszták gyűlöletére ösztökélő próxáját, s ugyanakkor belekezd a Hazáért harcoltak című háborús regényébe is. Solohov, aki Makszim Gorkijjal egyetemben a szocialista realista próza megteremtőjének tekinthetünk, és aki 1965 ben elnyerte ax irodalmi Nobeldíjat. akárcsak nagy mestere L. N. Tolsztoj, minden regényében a színtiszta igazat írja. ax objektívet, minden szépítés és részvét nélkül. Solohov írói magatartásával, a teljes élet ábrázolásával, amelyben a jóság £s a közömbösség mellett ott van a rossz és a gonosz is, teljesen azonosítja magát Anatole France-val, aki azt mondotta, hogy: „Az élet nem jó és nem Is rossz, az élet minden!" BARSI IMRE MIHAIL SOLOHOV: A köztársaság f orra dalmi katonatanácsának Inök A mi köztársaságunk nem valami nagy kiterjedésű. Jó ha van vagy száz lakóház benne. Körülbelül negyven versztnyire az állomástól, egy mocsaras völgyben terül el. Megalapításának története röviden a következő: A tél végefelé Bugyonnij elvtárs hadseregéből visszatértem szülőfalumba, melynek polgárai tüstént megválasztottak a falucska elnökévé. Tették ezt pedig azért, mivelhogy a vörös zászlóalj két kitüntetésének tulajdonosa voltam, melyet a Wrangel elleni harcokban tanúsított bátor helytállásomért, maga Bugyonnij elvtárs tűzött a mellemre. Elvállaltam tehát a megtisztelő hivatalt. Mindnyájan nyugalomban és békében élhettünk volna — mármint a faluban és az egész országban —, ha környékünkön meg nem jelennek a haramiák, hogy községünket teljesen tönkretegyék. Ránktörnek, akár az áradat, elrabolják lovainkat és helyükbe saját gebéiket hagyják nekünk, más alkalommal pedig magtárainkat seprik ki az utolsó szemig. A szomszéd falubeliek azonban még segítik is ezeket a banditákat, kenyérrel és sóval fogadják őket. Midőn láttam, hogy mi történik körülöttünk, összehívtam a falu népét és így szóltam hozzájuk: — Elnökötökké választottatok? — Igen — felelték. — Ha igen, akkor hát a falu összes proletárja nevében követelem, hogy a jövőben őrizzük meg önállóságunkat és szüntessünk meg mindennemű kapcsolatot a szomszéd községgel, mivel ott ellenforradalmárok vannak, s ezért ml nem akarunk egy úton járni velük ... Községünket pedig mától kezdve nem községnek, hanem köztársaságnak fogjuk nevezni, és én, mivelhogy megválasztottatok, a köztársaság forradalmi katonatanácsának elnökévé nyilvánítom magam, és kihirdetem az ostromállapotot. Nem ls hinné az ember, hogy milyen öntudatlan a nép. Meg se mukkant senki, csak a Vörös Hadseregben szolgált fiatal kozákok horkantak fel: — No, jól nézünk kii Még csak szavazás sem voltl Erre a következőket válaszoltam nekik: — Elvtársak, segítenünk kell a szovjet kormányt, és utolsó csepp vérünkig harcolnunk kell e banda ellen, mivel ez a gyalázatos népség a szocializmus esküdt ellensége és minden baj okozója. Az idősebbek, rklk a tömeg legvégén állottak, először kissé vonal;r,dtak, de én lelkes szavaimmal meggyőztem őket, és végül mindnyájan egyetértettek velem abban, hogy a szovjet kormány a mi szülőanyánk és nekünk kötelességünk mindenben a segítségére lenni. Azután közösen megírtunk egy kérvényt, melyben az állomás végrehajtó bizottságától fegyvert és lőszert kértünk. A kérvényt nekem és titkáromnak, Nlkonnak kellett az állomásra-eljuttatnunk. Kora hajnalban, befogtunk és nekivágtunk az útnak. Ügy tíz versztnyi távolság volt már mögöttünk, mikor egy völgybe ereszkedve az úton porfelhőt pillantottunk meg, melyből öt felénk vágtató lovas alakja bontakozott ki. A térdemben valami bizsergésfélét éreztem. Rögtön tudtam, hogy az ellenséges banda tagjai tartanak felénk. Sem én, sem pedig a titkárom nem tettük meg a szükséges Intézkedéseket, de különben se tehettünk volna semmit, mivel a körülöttünk elterülő sztyepp olyan kopár volt, akár csak a... no, majd megmondtam, hogy mi; sehol egy bokor, sehol egy mélyedés — szóval nem tehettünk mást, minthogy megállítottuk a lovat az út közepén... Fegyverünk nem volt, tehát védtelenek voltunk, akár egy csecsemő, és versenyt futni a vágtató hátaslovakkal — őszintén szólva szamárság lett volnál Titkáromat mindez anyira meglepte, hogy teljesen elveszítette a fejét. Amint látom, kl akar ugrani a kocsiból és futással szeretné menteni bőrét. De, hogy hová akar menekülni, annak csak az úristen a megmondhatója. Rászólok: — Nikon, ülj a becses fertályodon és ne bomoljl Én vagyok a forradalmi kormánytanács elnöke, te pedig a titkárom vagy, hát együtt kell megállnunk a saratl De ő, fegyelmezetlen fickó, le a szekérről és irány a sztyepp — csak úgy porzott utána. Ogy szedte a lábát, hogy talán még egy hajtókutya se érné be. Azonban a lovasok tüstént észrevették, és nyomába eredtek. Egy régi kurgan közelében csakhamar utolérték. Én közben méltóságteljesen leszálltam a kocsiról, lenyeltem az összes kompromittáló iratot és okmányt, s vártam az elkövetkezendőket. Látom, hogy a titkárommal nem sokat tekertóriáznak, hanem körülveszik és kardjukkal serényen kaszabolni kezdik. A földre vetette magát, erre azok kiforgatták a zsebeit, egy ideig még körülötte nyüzsögtek, azután nyeregbe pattantak és vágtattak felém. Látom már, hogy itt nem babra megy a játék, de hát mit tehettem egyebet — vártam. Még néhány pillanat és máris mellettem vannak. A csoport élén atamánjuk, Fomin lovagol. Ábrázata egész a szeméig, rőt szakállal van benőve, hatalmas termetével és dülledt szemgolyóival borzalmas benyomást kelt. — Te vagy Bogatirjov elnök? —. Igen. — Üzentem neked, hogy mondj le erről a tisztségrőll — Valamit hallottam ... — És miért nem fogadtál szót?! Egymásután ilyen undok kérdésekkel traktál, azonban nem látom rajta, hogy különösképpen haragudna. Nekibátorodtam, gondolván ennek a kutya barátságnak úgysem lehet jó vége — legrosszabb esetben rövidebb leszek egy fejjel. Ezért hát azt feleltem neki: — Mivel szilárdan a szovjet kormány álláspontján vagyok és minden határozatát az utolsó betűig teljesítem. Ebben a meggyőződésemben meg nem ingathattok még ti sem! Erre a szidalmak áradatát zúdította rám, és kancsukájával hirtelen fejen kólintott. Az ütéstől kobakomon tüstént akkora daganat keletkezett, akárcsak egy jól érett, magnak való uborka... Ujjammal megtapogattam az ütés helyét, majd fgy feleltem: — Mondhatom, állati módon viselkedtek, látni, hogy öntudatlan népség vagytok. Én a magam részéről már befejeztem a polgárháborút; irgalmatlanul elpusztítottam a Wrangel-féle csirkefogókat, két kitüntetésem is van a szovjet kormánytól és ti az én szememben senkik sem vagytok, és különben is fütyülök rátok! Erre lovastul rámrontott, a földre akart dönteni és közben veszetten csapkodott a kancsukával, én azonban olyan szilárdan állottam a talpamon, akárcsak az egész szovjet kormány. Am a ló patájával szétrúgta a térdem, fülem zúgott az ütlegektől — azt hittem menten elájulok. — Mars előre! Engem is a felé a kurgan felé hajtanak, ahol Nikon vérbenfagyva feküdt. Egyikük leszállt lovárój és megfordította a mozdulatlan tetemet. — Ide nézz! — fordult hozzám —, ha nem tagadod meg a szovjet kormányt, téged is úgy elintézünk, mind a titkárodat. Nikonnak le volt húzva a nadrágja, nemi szervét szörnyű kardvágások éktelenítették. Nem bírtam nézni a kegyetlenségnek ezt a borzalmas fokát, elfordítottam a fejem, de Fomin rám vicsorította fogát: — Mit fintorgatod az orrod? Téged is épp így helybenhagyunk, azt a megátalkodott kommunista fészketeket pedig mind a négy sarkán felgyújtjuk, úgy feg égni akár a szalmacsutak! Ismerhettek, nem szoktam a szomszédtól tanácsot kérni, ha valakinek meg kell felelni, hát most sem sokáig késtem a válasszal: — Tőlem fecseghetsz, amit akarsz, egyet azonban elárulhatok: ami a községünket Illeti, nem áll egyedül, hozzá hasonló ezerszámra akad Oroszországbanl Előhúztam a dohányzacskómat, gyújtómmal tüzet csiholtam, majd ráfüstöltem. Erre Fomin megsarkantyúzta a lovát és egyszeriben mellettem termett: — Adjál komám, egy kis dohányt. Látom, van nálad elég. Mi már több mint egy hete csak a fogunkat szívjuk, meg legfeljebb ha lócitromot. Ha adsz, nem kí, nozlak meg, hanem tisztességesen végzek veled, és a családodnak is üzenek, hogy elvihessenek a temetőbe ... No, de mozgás — nincs fölösleges Időm! Tartom kezemben a zacskót, s a düh szinte forr bennem, hogy az én kiskertemben termett dohányt, melyet szovjet réteken szedett medvelapuval illatosítottam, egy ilyen semmirevaló élős'di szívja. Rájuk pillantok és látom, mint reszketnek, nehogy a dohányt szétszórjam. Fomin már nyújtja is érte a kezét a nyeregből, szinte remegnek az ujjai. Hát amiről titkon tartottak, megtettem: a zsacskó egész tartalmát szélnek eresztettem, majd így szóltam hozzájuk: — Most már agyonüthettek, ha kedvetek tartja! Én nem félek a kozák kard általi haláltól, azonban titeket, galambocskáim valószínűleg gémeskút ostorfán fognak szárítani, mivel most az a divat errefelél Ezek után a szavak után nagy hidegvérrel nekem estek, és addig aprítottak, míg össze nem rogytam. Ráadásul még Fomin kétszer belémlőtt, az egyik golyó a mellembe, a másik a lábamba fúródott; de egyszerre csak az út felől: Piff, paff! A körülöttünk röpködő golyók a romokba csapódtak. Gyilkosaim erre összekapták magukat, s mint a szélvész elvágtattak. Fürgén felugrottam, futhattam vagy tizenöt ölnyit, majd vér tódult a szemembe s megingott alattam az anyaföld. Arra még emlékszem, hogy felkiáltottam: — Barátaim, elvtársaim, ne hagyjatok itt elpusztulni! S azután kialudt szememben isten szép világa. Zsibbadt nyelvvel és ködös aggyal két hónapig feküdtem, mint egy darab fa. És amikor végre feleszméltem, kinyújtom a karom, hogy végigtapogassam magam — bal lábam seholl Vérmérgezés miatt amputálták ... Alighogy hazakerültem a járási kórházból és gyakorolni kezdtem az ágyam körül a mankójárást, udvarunkba toppant az állomás parancsnoka, és minden bevezetés nélkül rámförmedt: — Mi jogon nevezted kl-magad a forradalmi katonatanács elnökévé, és a községet mi jogon nyilvánítottad köztársasággá? Nem tudod, hopv nálunk csak egy köztársaság létezik? Miért vezetted be az önkormányzatot? Én erre — lehet, hogy a kelleténél valamivel élesebb hangon — ezt válaszoltam neki: — Kérem, elvtárs, ami a köztársaságunkat illeti, nem kell azt teljesen szó szerint értelmezni. Ha akarja megmagyarázom: Akkor csak azok miatt a banditák miatt csináltuk az egészet, de most, mikor már béke van, megint csak egy mocsárvölgyi falu vagyunk. Azonban jegyezze meg magának: Ha azok a fehér hidrák vagy egyéb szerzet Ismét megtámadnák a szovjet kormányt, minden lyukból megint erődöt és köztársaságot csinálunk; nyeregbe száll itt mindenki a süldő legénytől az aggastyánig, s én leszek az első — habár most már csak féllábú vagyok —, aki újból kész lesz vérét ontani, erre mérget vehet! E szavakra aztán nem tudta mit feleljen, hát csak jó erősran megszorította a kezem, és éppoly várat lanul, mint jött — eltávozott. Fordította Pesthy László