Új Szó, 1967. október (20. évfolyam, 271-300. szám)

1967-10-14 / 284. szám, szombat

R

ózsaszín, világoskék, lila, fehér, barna és fényes, akár a porcelán. A máz megreccsen a nyelv és a szájpadlás között s átengedi a csokoládétöltet ízét. Akármikor meghallom a száraz, színes cukorkák susogását a gyermektenyérben, egy érdekes ritka történet lut eszembe. Soha nem láttam sivárabb raktárt. A felvásárlók valahogy elmaradtak az élettől, a polcokat roskadásig eladhatatlan áru töltötte meg, a zsírral beet esztett gépeket egerek rágcsálták, a szövetekből rajokban repültek ki a molyok s a földön láncok, rozsdás patkók halmaza hevert és egyedül csak Józsa tudta, melyiket számolják darabra, melyiket kilójával. — Vettem neki egy plüsskabátot, világos szürkét, mit gondol, Jól fog állni rajta? — Miért ne? — válaszol röviden az egyik lány. Egymásra néznek a lányok és félre fordulva grimaszt vágnak. — És magas szárú posztőcipőt, olyat, amilyet Morvában hordanak. A lányok litt tizenhattól hatvanig minden nőt lánynak nevezünk) a különböző hosszúságú kötelek tömegét osztályozzák, a levegőben szálló durva, kaparós szösz fojtogatja őket. Nem válaszolnak — Ami azt illeti, eltartom én magam is a gyerekemet, de a kislány kiköpött apja. Az öregasszony mondhat, amit akar, ötven bíróságra is vihetné az ügyet. Mindig én lennék a nyertes, s el kellene, hogy vegyen. El is venne, ha ez a vén boszorkány nem lenne. Űsze rinte a fiú még gyerek volt, de én már tapasztalt lány. Ö tizenhatéves gyerek, én meg tizenhatévesen rosszlány. Látott már a világ ilyen öregasszonyt? Végül is a maga oldalára térítette és megíratta vele a levelet. Tudják, mit írt? A lányok tudják, csaknem tíz éve meséli józsa ugyanezt a történetet. A szavak az idő iolyamán megrozsdásodnak, s ahlioz a sok felesleges haraburdiho2 hasonlóvá lesznek, ami valamikor ke resett áru volt. — Persze, az anyja diktálta neki a levelet, magától sohse írta volna meg. És ha a kislányt csak egyszer látná ... — én úgy sem kérek tőle semmit. Most is vettem a gyereknek piros, tiszta gyap jú pulóvert, magas nyakút. A történet már régen nem hat meg senkit. — Különben is férjhez megyek. A lányok ezúttal ráemelik tekintetüket, felmérik a kinyúlt melegítőbe és formátlan, nyúlszőrtől szöszös kabátba bújtatott fiús alakot. — Hát azzal már várhatnál, amíg a lányod is eladó sorba kerül és aztán egycsapással elintézhetnétek. A másik kinyitja a száját, de csak köhög egyet, a durva por ingerli a hör gőit. A harmadik, a legfiatalabb, átcsúszik a polcok között és átnyújt Józsának egy borjúszoptatásra használatos cumlit: „Nesze, itt van nászajándékba". Józsa bíborvörös lesz, hátat fordít, a lányok meg kuncognak. Tavasszal Józsa valóban férjhez ment Az esküvő után meghízott, hihetetlenül kivirágzott, úgy tűnt nekünk, hogy formátlan ruháiból nő ki, mint növény a hagymából. A raktár sötét, hűvös helyiségeibe ls belopakodott a nap, a fénycsóva átpásztázott a vakablakon s oly erősen melegített, hogy egy fűzfaág barkába szökkent. Józsa mindenkinek mutogatta ezt a csodát, s ahogy ujjpárnáival a virágbaborult vesszőhöz ért, felfedeztük, milyen szép és kedves. Talán az is szerepet játszott ebben, hogy levetette a melegítőt és a papucsot, talán az is, hogy már nem kínálgatta elolvasásra a levelet és nem mesélt első szerelméről. A régi, oly gyakran hallott történetet el is felejtettük volna, ha egy furcsa véletlen nem kelti újból életre. A mi vállalatunkhoz helyezték át Józsa elbeszélésének legendás alakját, akinek valódi létezését a lányok épp olyan megdöbbenéssel fogadták, mint ha a meséből lépett volna ki. Igazán nem hasonlított semmiféle rossz boszorkányra, egyszerű, kedves, dolgos és takarékos asszony volt. Korán elözvegyült, és egyetlen fia jelentett számára az életben mindent. A fiú kitanult, jó állása volt, az anyja nem tett magának szemrehányást, amiért pereskedésbe keveredett annak az ostoba lánynak a szüleivel, aki mindjárt az élet küszöbén az útjába került. Az irodákat egy széles udvar választotta el a raktártól és elméletileg a két nőnek nem kellett sem találkoznia, sem tudomást szereznie egymásról. De egyszer rákerül majd a sor, hogy egy szombati napon ugyanabban etz időben indulnak el, mindegyik egy másik épületből, s lépéseiknek vonala a kapuőr bódéjánál feltétlenül keresztezi egymást. Valószínűleg mindketten érzik a hátukra szegezett tekinteteket, ám a kölcsönös gyűlölet nem engedi, hogy visszatérjenek, vagy megálljanak. Mozdulatlan arccal közelednek egymáshoz, cipőjük sarka keményen koppan a kövezeten. A lányok nevetése elcsendesül, feszült arcukon a félelem és a kegyetlen kíváncsiság kifejezése. A két nő már két lépésnyi távolságra került egymáshoz s ekkor Józsa kinyitja összeszorított állkapcsát és halkan megszólal: „Jó napot." Azután elpirul. „Hiszen annyival idősebb nálam" mentegetőzik a lányok előtt. „Különben is, mi közöm már hozzá." Az Idősebb nő nyugodtan válaszol a köszönésre. A nézők becsapottnak érzik magukat, s kedvetlenül, szó nélkül csúsztatják kártyájukat a lyukasztóba. Senki sem sejti, hogy az előadás csak Apu, apukám, apuci, kiáltja minden pillanatban a lányka, hogy az autóbuszban valamennyien tudják, ez a hatalmas, szép férfi hozzá tartozik, s mint a többi gyermeknek, neki is igazi apja van. Józsa a férfi másik kezét fogja és arcán a gyönyörű kislány mosolya tükröződik. Hirtelen visszatartja a lélegzetét. Az autóbuszba a gyászruhás asszony száll fel. Mindenkit elfog a szorongás, mint egy szomorú, fekete madár toppant be a szavak és tréfák áradata közé. —Mit tegyek? — suttogja józsa. — Semmit — válaszolja nyugodtan a férfi — ülj csak további JAROMÍRA KOLÁROVÁ: eltolódott, s az idő tragédiává dolgozza át. Néhány hét múlva másodszor is találkoznak az asszonyok. Az idősebb gyászban van, egyetlen távirat hatására megöregedett, vértelen arcán megjelentek a ráncok, vörös szeme csaknem mint a vaké, s a hajlott alak nehezen tapogatózik be a raktár épületébe. A lányok a sarokba húzódnak, Józsa elsápad, természetellenesen magasnak tűnik, mereven áll s a keze mintha nem is az övé lenne, ott motoz egy nagy dobozban. Hallani, ahogy a doboz oldalához verődik. — Őszinte részvétem — nyögi ki és lefelé néz. — Kedden, fél háromkor lesz a temetés. — Miért mondja ezt nekem? —robban ki egyszerre Józsa —, hiszen én őt nem is ismertem. Aztán elpirul: „Mikor ez az asszony annyira megbántott engem" mentegetőzött halkan a lányok előtt és a becsukott ajtót nézte. Azóta a két asszony sohasem beszélt egymással, s ha nem tudnak egymás útjából kitérni, halk, hűvös üdvözletet váltanak. Már senki sem ügyel rájuk, a történet befejeződött. Látszólag. Űsz elején vállalati kirándulást szerveznek. Először látom a kis Józsát. Talán kilenc éves, fekete hajfonata, rózsaszínbe játszó sötét bőre és gyönyörű fekete szeme van. S egész lénye szikrázik, izzik. Csordulásig telített nevetéssel, amiből minden mozdulatával kirobban egy csepp, egy kis patak. Oj apjának térdéhez támaszkodik, a férfi mosolyog rá és hatalmas tenyerét finoman a kislány vállán tartia. Az idős asszony helyet talál magának, valaki felemeli és a hálóba teszi a táskáját. Az autóbusz elindul és hátul énekelni kezdenek. Nem akarom, és mégis, akárcsak a többiek, az öregasszony és a gyermek profilját vizsgálom. Nem ismerik, soha nem látták egymást, de a homlokuk, az orruk vonala, az ajkuk ívelése, a gödröcske az állukon, minden hajszálra azonos. Ogy tűnik, hogy valami rosszindulatú szobrász ugyanarról a modellről megmintázta az öröm, és a bánat szobrát. Borzasztó, legszívesebben a saját tenyeremmel képeznék védőfalat az idő és az élet ellen, e köré az idegen gyermek köré. Elölről a hátul ülőkhöz kiáltoznak, flelhangzanak a szokásos kirándulási tréfák, és a dalok, miután nem ismerjük végig a szöveget, a felében elhalnak. Egy cukorkás sátornál szállunk ki, és az apa egy doboz csokoládés, színes cukorkát vásárol a kis Józsának. Szándékosan húzzák az időt, hogy utolsók maradjanak. Velük várakozom. De előttünk öt lépésnyire lassan halad a gyászruhás asszony. Egyszer sem pillant hátra, ám lassítjuk, vagy gyorsítjuk lépteinket, megtartja a távolságot. — Apu, ugye nem bírsz felemelnil Apuka, engedj! Apuci, majd én viszeml Ugye én vagyok az erősebb, apukáml A kislány ott ugrál, apja kezébe kapaszkodva, aki egy medve jóindulatú türelmével teljesíti minden szeszélyét, öt lépéssel előttünk úszik a szomorú fekete árnyék. — Apu, apukáml — kiabálja a gyermek. — Jézusom — sóhajt fel Józsa és az előtte haladó fekete, görnyedt hátat nézi. Érzi az ellenséges asszony szenvedését és akaratlanul kirobban: — Ne gyötörd apádat folyton! A gyermek elhallgat, illedelmesen kézen fogja a férfit és az utat nézi. Hirtelen hangosan és érthetően mondja: „Nagymama, nézd, nagymama." Józsa megáll. Oldalra húzza a kislányt. Idegesen beszél hozzá. — Senki sem szólt semmit — mondja lassan, csodálkozva a kislány —, de ha öreg, akkor nagymama, nem? Este a közös hálóteremben kapunk szállást. A boltíves helyiség egy régi kolostor illatát leheli, nevetgélünk és táskákkal rakjuk körül a fehér, szűzies ágyak sorát. Józsa táncolni megy a férjével és ránk bízza a kis Józsa gondozását. A kislány nem szégyenlős, ledobja magáról a törülközőt s ott áll, rajta a vízcseppek, mint a harmat. Tökéletes, feszes kis teste van, felveszi az Ingét, a vállpánt folyton lecsúszik a válláról, nevet rajta, ugrándozik és a cukorkás dobozzal zörög. A másik oldal utolsó ágyáról, a mozdulatlan, kővé meredt arcból sötét szemek figyelik. A gyermek a lefekvés előtti rövid percekben be akarja mutatni mindazt, amit tud, már túlságosan vad, és mindenkit kifáraszt. No, elég már. Már elég, hagyd abba, Jozska, megmondom anyunak, hagyj fel és aludj szépen, hallani az egyes ágyakról. Csak az asszony, akinek ágya végéről fekete zászlóként csüng le a ruhája, nem szól egy szót sem, hangtalanul néz és arcán egy ideg sem rezzen. A kis Józsa végre felöltözött, talán megértette, hogy túlzásba vitte a szertelenséget, kl akar bennünket engesztelni, mezítláb körbe járja egymás után a fehér ágyakat és minden asszonynak néhány színes cukorkát szór a tenyerébe. — Magának pirosat és narancsszínűt. — Maga lila, barna, és fehér. — Jé, világoskék jutott magának, maga fiú. Óvatosan, okosan szórja, hogy mindenkinek jusson. Félünk attól a pillanattól, amikor az utolsó ágyhoz fog érni. Szeretnénk kitolni és sürgetni ls ezt a percet. — Nyújtsa ide a kezét, néni. Az idős asszony engedelmesen nyújtja a tenyerét. A kislány megfordítja a dobozt, de nem sikerül abból egyetlen cukorkát sem kivernie. Belenéz a dobozba, a füléhez teszi, aztán az öregasszonynak közvetlenül a szemébe néz és sajnálattal mondja: „Sajnos, magának már semmim sem maradt". Az asszony még mindig maga előtt tartja üres tenyerét. Néhányat nyel, és aztán mondja csak összeszorított szájjal: Nem baj. Ebben a pillanatban valaki megkönyörül és elfordítja a villanykapcsolót. A kis Józsa sikít egyet és fejest ugrik az ágyába. A három cukorka, a rózsaszín, a barna és a fehér égeti a tenyerem. Tudom, hogy nem lennék képes most egyet sem lenyelni. Csendesen az éjjeliszekrényre rakom őket. Fordította: Skaiina Katalin V) O OS < > t1H o> kJ a S < 3 > 1987. X. 14. 10