Új Szó, 1967. szeptember (20. évfolyam, 241-270. szám)

1967-09-09 / 249. szám, szombat

K

irohanok az áruházból. De csak a járda széléig tudok menekülni előle. Vagy tíz méternyire a kijáráti ajtótól ver gyökeret a lábam. Szándékosan álltam ide, hogy az első pillanatokban ne vehessen észre. Tódulnak ki az emberek. Megpillantom közöttük. A szőke hajkoszorú fiatalítja. A fényben fürdő kirakat mellett megáll, és körülnéz, mintha keresne valakit. Ekkor találkozik másodszor a tekintetünk. Mosolyra nyílik az ajka. Hirtelen eltűnik a mosolya. Szomorú lett az arca. Nem is szomorú, csupán a csalódást tükrözi, nem kapta meg azt, amire várt. Hogy mosolyogjak, amikor saját magamat sem tudom kinevetni! Nevetséges lehetek. Csak állok, és nézem őt. Nem mozdul a helyéről. Várakozva tekint felém, mint aki a férjére vár... Sosem szerettem a feleségemmel együtt bevásárolni. Mindig idegesített határozatlansága, megvegye-e, vagy ne vegye meg a pultra tett árut, majd az elárusító boszszúságára visszarakatta. A leggyakrabban az üzlet előtt vártam rá. Amikor megjelent az üzlet ajtajában, elindultam feléje ... Most csak a koszorú alakban befont, a fejre csavart, feltűzött dús szőke haját látom. A kirakatból kizúduló éles fény megvilágítja a világos bőrű nyakán a hajpihéket. Most ő vár rám ... A feleségem is így várt rám, amikor kilépett az üzletből. Elindulok feléje, lassan, ahogy a hosszú évek során ót megszoktam. Nem tudom megindokolni a cselekedetemet. Nem szoktam az utcán ismeretséget kötni. Nem kerestem, nem hajszoltam a kalandokat. Egyedüli vágyam a nyugodt élet volt. Most már boldog lehetnék a nyugalmammal, mert magamra maradtam. De a magányomban nem lelek magamra ... Már nem vagyok egyedül. A szemével belopta magát a magányomba, és nem tudok tőle szabadulni. Az az egyetlen pillanat, amikor először egymásra néztünk, összekötött bennünket. Úgy éreztem, a tükörbe nézek, mintha a saját szemembe meredtem volna. Melléje lépek, és indulunk az ívlámpák és neonok fényében. — Szörnyű a háború... — mondja halk sóhaj kíséretében. Különös fogadtatás. Ez a kép, ez a gondolat élt benne, amikor sóhaja után először találkozott a tekintetünk. Igy szólt volna hozzám az áruház ötödik emeletén is, amikor a képernyőn a hulló bombákat látta. — Mi is megszenvedtük... — válaszoltam. — A pincében voltunk, s egyszerre megrázkódtunk. Azt hittük, mindennek vége... A szomszéd házba csapott a bomba. Eltemette a legjobb pajtásomat, barátomat. Csak három nap múlva kapartuk ki a romok alól... l- Hány éves volt... ? — Annyi, mint most a fiam ... — Azóta húsz év telt el... — Ne számoljon .. — Én húszéves voltam akkor. Mi is a pincében voltunk, s egyszerre cuppanásfélét hallottunk. Az udvarunkon, a földbe süppedt a bomba. Nem robbant fel... Azóta úgy érzem mindig, hogy veszély fenyeget; sosem tudom, honnan ront rám ... >- Ne beszéljünk a háborúról... — Ez nem háború, ez a valóság, a tehetetlenség az emberben él. Valamit elveszítettünk, és állandóan elveszítünk valamit, amit már sosem találunk meg ... — Ne beszéljünk a háborúról... — A háború hozott össze bennünket..

i — A televízióra gondol? i- Ha nem látja a hulló bombákat, nem sóhajt fel, és nem néz felém... — A veszély gondolata hozott össze bennünket... — A magány ... — Gondolatolvasó? <- Nem vásárolt semmit, csak járkált az áruházban ... — És maga? — Csaknem minden este bebarangolom az áruházat, hogy a sok emj>er között ne érezzem magam egyedül... — És egyedül érzi magát a sok ember között is ... — Látta? — Amikor megpillantottam az áruház előtt, az első pillanatban megszállt az öröm, mert tudtam, hogy rám vár... — Láttam a mosolyát... — Aztán kirajzolódott előttem a komor, szomorú arca, az olyan ember arca, aki nem vár senkire ... — Megijesztettem? — Nem ismerjük egymást. Miért ijesztett volna meg? — Az ismerősöktől nem kell félnünk; csok az ismeretlenek okozhatnak meglepetést, hozhatnak váratlan fordulatot az életünkbe ... — Fél tőlem? — Most már csak saját magamtól félek, hogy nem teszem meg azt, amit meg kellene tennem ... — Az ujján ott a jegygyűrű, ezért félt — Már négy hónapja, hogy elváltain... ts Mégis hordja a gyűrűt? a... hogy emlékeztessen arra: nem vagyok az, aki voltam. Mutassa csak a kezét! = Tessék... — Miért nem hord karikagyűrűtl A fia ... Nem válaszol. A toronyóra nyolcat üt. Rám emeli a tekintetét. — Most ér haza a fiam, zongoraórán volt... — Haza kell mennie? Ki ad neki vacsorát? — Előkészítettem, csak meg kell melegítenie. Most már úgyis későn érnék haza ... — Ha ráérne még ... — Telefonálok neki, hogy moziba megyek ... B

elép az utcai telefonfülkébe, és tárcsáz. Néhány perc múlva mellém röppen, a szemembe mosolyog. — Elintéztem! PETRÖCI BÁLINT: "rí • • i • Éjjeli i- A gyerek mindent elhisz... — Ne higgye... Már nagy gyerek; úgy érzem, most ő a legjobb pajtásom, barátom ... — Hány éves? — Tizenöt... Annyi idős, mint a gyerekkori pajtásom volt, akit a bomba csapott agyon... — Ne szomorkodjunk, üljünk be valahová ... Körülnézek. A folyópart közelében vagyunk. A sarok mögötti, a folyóra néző épületben zenés kávéház. A sarokba ülünk. Egy üveg szürkebarátot rendelek. Érezzük a szőlő levét. Rágyújtunk. Már a második pohár bort ürítjük. Amióta bejöttünk, mind a ketten feszélyezettek vagyunk, nem tudunk úgy beszélgetni, mint az utcán. Megisszuk a harmadik pohár bort, s egy újabb üveggel rendelek. A bor talán megoldja a nyelvünket, közelebb hoz bennünket. Még messzebbre űzi a vidám hangulatot. Ilyenkor nem szabad gondolkodni! Táncoljunk! A testemhez tapad a teste. Éget a női test; fáj, hogy nem érzem magam benne. A tangót tangó követi. Fiatalt nem is látok a kávéházban. Mind meglett férfi és nő. Az öregek kávéháza. Tudják ezt o zenészek, csak a régi dalokat játsszák. Talán ezért is kerülik őket a fiatalok. Nekünk igy jobb. Szeretjük a háború előtti és utáni dalokat. Akkor voltak szépek, amikor fiatalok voltunk. A fülébe súgom, hogy mire gondoltam. Lányosan elmosolyodik, és megszorítja a kezem. Újra azok vagyunk, akik az utcán voltunk. A zenészek egy gyors táncot kockáztatnak meg. A fél parkett kiürül. Mi is a helyünkre megyünk. A pincér az asztalunkhoz siet, s hozza a harmadik fiaskót. Póra lepi be a poharainkat Most már jobban ízlik a bor. Rágyújtunk. A szemébe meredek. Nem kérdezek, nem vallatom, mégis kiérzi tekintetemből, mire vagyok kíváncsi. — Mi még egy lakásban lakunk; már tíz éve ... O sokat utazik, amikor itthon van, csak aludni jár haza ... — Most itthon van? r- Tegnap utazott el, öt napra .., — Miért nem válnak el? — Megszoktuk; így szabad is vagyok ... — És mégsem szabad — — És ha férjhez mennék? Nem ismétlődne meg minden? Igy azt tehetem, amit akarok, am'rt jónak tartok ... A fiam nem tűrne meg maga mellett egy idegen férfit... — Én sem tudnék újra megnősülni.. • r- Nagyon könnyen nősülne! — Könnyen? s- Nem tud asszony nélkül élni! — Nem tudok ... — Kire gondol? A volt feleségére? Nemet intek. — Irénre ... Egy egyetemre jártunk. Sze. rettük egymást. Tavaly múlt tíz éve, hogy utoljára találkoztunk. Levelet írt a munkahelyemre, hogy vagyok, mit csinálok, és panaszkodott, rosszul él az urával, csak a fia miatt nem válik el tőle... •» Mintha magomat hallanám... t- ö is szőke... írtam neki. Én sem élek úgy, ahogy élni szerettem volna. Nem tudtam feledni az ifjúkori nagy szerelmet, úgy éltünk, mintha házasok lettünk volna. Találkozni akartam vele. Prágát választottuk, ott tanultunk. Csak három napot tölthettünk együtt ... Vele is úgy táncoltam, mint most magával, de akkor a feleségemre gondoltam. Féltem, hogy megtudja ... — Már nem kell tőle félnie... Most őrá gondolok ... — Irénre ... ? — Nem akart válni. Én sem tudtam volna elhagyni a családomat, mégis a közelemben akartam érezni, fia távol is éltünk egymástól. Ezért leveleztünk. Több volt a barátnál, több a testvérnél... A télen megbetegedtem. A feleségem bement o hivatalomba a fizetésért. A portás odaadta neki a levelet, hogy adja át nekem, mert már egy hete őrzi. Nem tudhatta, hogy mit ad a kezébe... — Felbontotta? j árat — Megsejtett valamit; a borítékot csak nő címezhette ... Elszomorodik. — Egy asszonynak sosem szabad megtudni az igazságot... — sóhajtja maga elé, mintha csak magának mondaná. M

egrezzenek a hangjára. Fájdalom csendül a hangjában. Nem lett volna szabad erről l}eszélnem. De ő is az életéről beszélt, az érzéseiről, gon. dolatairól. Arról beszélt, ami nekem csak jót hozhat. Megbántottam! Közénk ült a harmadik, aki nem is tud, nem is akar az életünkbe beleavatkozni. Még azt sem írtam meg Irénnek, hogy elváltom, csak arra kértem, ne írjon többet, mert felborulhat a családi élete. Most én sóhajtok. — Egyedül maradtam. A feleségem nem értett meg, hiába magyaráztam neki, hogy csak régi barátként leveleztem Irénnel. Napok alatt ellenségekké váltunk... Még mindig szomorú. Megsimogatom a kezét. Szelíd mosoly fut át ar arcán. «- Háborús ellenségek... I - szólal meq fellélegezve. - Mosolyogjon már! Nem örül, hogy „kitört" a béke? — A frontról hazatérő katona sem örült a békének, amikor megtudta, nincs már senkije, a háború elvitte a szeretteit... — Igy nem élhet... — Én már csak így tudok élni... A háború óta féltem, a vész, a pusztulás a fejem fölött leselkedett. Már nem akarok félni, már nem akarok várni arra a pillanatra, mikor robban fel a bomba! Jobb egyedül lenni, hogy senki se tudja, mit hordok magamban ... — Milyen véletlen, hogy bementem ma az áruházba... A háború hozott össze bennünket... i- Ne beszéljünk a háborúról... — Még most is bennünk dúl. Magában is, bennem is nyomot hagyott. Odajutottam, hogy a fiamban keresem az igazi jó barátot... — Igyunk most! Most csak inni jó... Iszunk, és újra kiürítjük a poharunkat Megszorítom a kezét. Hozzám bújik. Átkarolom. — Most ne gondoljunk a háborúra..1 Gyere, táncoljunk... Táncolunk. Könnyedén táncolunk. Szinte lebegünk a parkett felett. Olyan könynyű minden. Már nem érze*n, hogy ketten vagyunk. A két test egybeforr. Gyors ütemre táncolunk. Forgunk. Nem látok senkit magam körül. A forgást sem érzem. A szédülést sem érzem. A föld is forog, és nem érezzük a forgását. Egyedül vagyunk a nagy szédületben. Érzem, hogy mosolygok. Teli szájjal mosolygok. A szédületes forgásban megpillantom a szemét A szeme is mosolyog. — Irénnel is így forogtunk... tavaly..: most is ugyanazt érzem, mint vele éreztem ... úgy érzem, benned vagyok, te pedig bervnem ... A szájára hajolok, és tánc közben megcsókolom. Nem tudod feledni... ? — Ne gondolj rá ... most csak mi vagyunk, rajtunk kívül nincs senki a világon ... Az utolsó akkordot üti a dobos. Alig tudok megállni, alig tudok a lábamon állni. Szédül a fejem. Megkapaszkodók a karjában, és tántorogva megyek vissza a helyemre. Könny perdül ki a szeméből. Letörlöm. — Most ne gondoljunk semmire, senkire... — suttogom. - Most csak mi vagyunk, rajtunk kívül nincs senki a világon ... A könnyfátyolon keresztül is felfénylik a szeme, átüt rajta az öröm fénye. A pincér kihirdeti a zárórát M

ár éjfél múlott. Csendesek az utcák. Autó suhan el mellettünk. A kis mellékutcában megállunk. Magamhoz húzom. Fullasztó a csókunk. Most még erősebb szédületbe esem. Nem éghetek el igy! Kapualjról kapualjra szökken a tekintetem. — Tudom, hogy mire gondolsz ... — suttogja. - Gyere hozzám... gyere... egy kávéra ... Továbbmegyünk. Az útkereszteződéshez érünk. Villamos közeledik felénk. — Itt az éjjeli járat... — mondja, m Gyere, a házunk közelében áll meg ... Megtántorodom. A fejemhez kapok. — Nem! Nem mehetek... Ott a fiadl — Gyere holnap... Délutánonként egyedül vagyok ... Eljössz? — Eljövök ... — Amikor nagyon egyedül érzed magad, hívjál fel . . — Felhívlak . .. Már az induló villamosba segítem lel. Búcsút int Elrobog a villamos. A kanyarban eltűnik. Már hiába nézek utána. Valamit elmulasztottam. Újra érzem, hogy nagyon egyedül vagyok. Visszamegyek a járdára, és rágyújtok. A sötétlő sínpárt figyelem. Az előbb még itt volt. Elvitte az éjjeli járat. Tizenöt éves volt, amikor elvesztette a legjobb barátját. A romok alól kaparták ki... Miért gondolok erre? Miért gondolok a háborúra? Valamit akkor elveszítettem ... Félek A fiától félek. A tizenöt éves kölyöktől félek. A fiam lehetne... Miért félek? Miért félek attól, hogy felrobban a bomba? A földbe süppedt. Elpusztíthatott volna ... Igy meg magamat pusztítom, mert félek. . Nem akarok sen leinek semmi roszszat tenni ... Ö hívott, de nem mentem . .. Már azt sem merem megtenni, amit meg kellene tennem... Ha írnék Irénnek, hozzám jönne. Csak írnom kellene; Gyere Irén, gyere nagy szerelmem, újra egyedül vagyok, amit akkor elmulasztottunk ... Mindig elmulasztok valamit elveszítek valamit. .. Nincs már Irén, nincs feleség, gyerek, csak én maradtam, csak én vagyok, csak ÉN! Egy cigarettázó nő áll meg előttem, és kacéran a szemembe fújja a füstöt. — Nagyon egyedül vagy...? Csak nézem őt. Hogy került ide? — Gyere hozzám ... Csak nézem őt. Fitymálva ajkat bigygyeszt. — Bocsánat, téves kapcsolás ... — s a gömbölyű farát riszálva imbolyog el tőlem. — Téves kapcsolás... *- suttogom magam elé. - Én tévedtem! Megpillantom a telefonfülkét. Már oda. haza lehet! Tárcsázom a számát. Kamaszos hang jelentkezik. Csak a fia lehet Az anyukáddal szeretnék beszélni... — Nem vagyok a maga barátjaI — Bocsánat fiatalúr, a kedves anyukájával szeretnék beszélni... — Most jött haza a moziból ... Érces a hangja. A düh, a féltékenység, a harag beszél belőle. Néhány szavát nem is hallom. Csak az utolsó szavára figyelek fel. ...sír?!*... — Mit csinál?! s A szobájában sír! Mindig sir, amikor nem sikerül neki valami! Szóljak neki? Ha nem nagyon fáradt, talán elmegy magával is! Szóljak neki? Talán meghívja egy kávéra! Finom kávét tud főzni! Hallói Szóljak neki?l Hallói Nem hallja, maga nagy marha... ?! A

kagyló kiesik a kezemből. Tántorogva lépek ki a fülkéből. Vége... Ennek is vége... Elmulasztottam valamit... Csörömpölést hallok. A villamos közeledik. Visszafelé jön az éjjeli járat A megállóhoz botorkálok. Vigyen az ellenkező irányba, oda, ahol én lakom, a __ négy fal közé ... A kalauz látja, hogy alig [JJ állok a lábamon. Felsegít a kocsiba. Leültet. Csak ketten vagyunk a kocsiban. Mellém ül, és elmosolyodva szólal meg: Jó hogy jött, legalább nem leszek JJ egyedül... AZ ELTÉKOZOLT SZERELEM CiMO KE- "I I SZÜLŐ NOVELLÁS KOTETDŐL 1