Új Szó, 1967. szeptember (20. évfolyam, 241-270. szám)

1967-09-07 / 247. szám, csütörtök

Erről is beszélni kell A

z utóbbi időben három olyan levelet kaptunk, amelyeknek a lényege egy és ugyanaz: segítsen az állam, a társadalom. Az egyik levélíró őszintén bevallja, hogy idegen pénzhez nyúlt. A dologra rövidesen fény derülhet, és a férje akkor őt agyonüti... Intézzük el, hogy valamilyen formában megszerezhesse a hiányzó összeget, különben felborul a családi életük. Az asszonykának megmondtuk, hogy korábban kellett volna felmérnie cselekedetét. A társadalom aligha tehet valamit érdekében, de talán a rokonai, hozzátartozói kisegíthetnék ... A második levelet írója személyesen hozta be, mondván, ha esetleg bővebb felvilágosítást vagy magyarázatot szeretnénk, személyesen is megadja. Az illető asszonyságtól megtudtuk, hogy nemrégen jött haza Pöstyénből. Kezelésen volt. Igazán jót tett neki a fürdő. Szeretne még egyszer visszamenni. Most már privát. Csak az a baj, hogy nincs pénze. A nyugdíj kevés (havi 570 koronát kap). Talán elintézhetnénk, hogy a szükséges összeget valamilyen formában kiutalnák számára. Aztán szép sorjában elmondta, hogy már negyedik éve özvegy, egyik fia gyakorló orvos, a másik tanító. A végén azt találtam mondani, hogy talán a „gyerekek" segíthetnének. Erre az asszony csodálkozva nézett rám: „Van azoknak elég gondjuk. - Az egyik most jött haza Bulgáriából, a kisebbik meg az autó bolondja. Arra kuporgatja a keresetét. A harmadik levelet néhány héttel ezelőtt kaptuk. Mondanivalójának lényege: A szülők szeretnék ipari középiskolába adni fiúkat, aki most végezte el a kilencéves iskolát. A gyerek tanításához viszont nincs „tehetségük". Ha a tanítók nem mondják, nem is gondolnak ilyesmire. A tanítók viszont melegen ajánlották, hogyha már főiskolára nem ls szándékoznak adni a fiút, adják valami Jó mesterségre. A gyereknek sikerült a felvételi, viszont bent kellene laknia. Ez még nem lenne baj, de az internátusért, kosztért fizetni kell. Ök pedig fizetni nem tudnak. Találjuk meg a módját annak, hogy gyerekük teljesen ingyen tanulhasson, lakhasson, étkezhessen. Nem akarok részletekbe bocsátkozni, csupán egy dolgot szeretnék hangsúlyozni: a család tényleg szerény körülmények között él. Ezt az iskolában is figyelembe vették. Megígérték, hogy amennyiben a fiú tényleg jó tanulmányi eredményeket mutat fel, három hónap múlva kaphat ösztöndíjat. Igen ám, csakhogy a fiú apja már annyira belelovalta magát a gondolatba, hogy az ő fia teljesen díjtalanul tanuljon, hogy ezzel nem elégedett meg. Kijelentette; ő egy hónapot sem bír fizetni. A gyerek nem megy iskolába. Talán mégis össze tudná szedni azt a kis pénzt — próbáltam a lelkére beszélni. Talán a testvérek? Ezt azért mondtam, mivel tudomásomra jutott, hogy a fiúnak még három testvére él a faluban. Családos, jól kereső emberek. Ha összeadnák a pénzt... Nem menne idegennek. Az öccsüket segítenék. Az apa azonban ugyancsak rám csodálkozott. „Hogy a fiaimtól kérjek? Építkeznek. Az egyiknél gyerek is született. Tőlük csak nem kérhetek. Azt gondoltam, az állam, de ha nem, hát nem ... Ezután mondja majd valaki nekem, hogy így a társadalom, úgy a társadalom ..." A z esetek elgondolkoztatnak. Jó az, hogy az emberek a legsajátosabb gondjaikkal, bajaikkal is a társadalomhoz, a közösséghez fordulnak? Azt szoktuk az ilyesmire mondani, hogy ez is egyik megnyilvánulása a bizalomnak. Bizalomnak bizalom, de hogy őszinte legyek, egy kis mellékízzel. Az az érzésem, hogy egyesek az életet mesebeli terülj asztalkámnak tekintik. Csak kérni kell, és a társadalomnak kötelessége adni. És most mi legyen? Marasztaljuk el azokat az embereket, akik — akárhogy is nézzük a dolgot •— mégiscsak bizalommal voltak irántunk? Nem, ez helytelen dolog lenne, mert mi magunk neveltük így őket. A társadalom segítségét talán a kelleténél is többször emlegettük. Nem beszéltünk viszont eleget, meggyőzően és egyértelműen arról, hogy a testvérnek erkölcsi kötelessége segíteni a testvért, a gyermeknek a szülőt, a rokonnak a rokont. Azt hiszem, ezzel adósak maradtunk. Vagy féltünk kimondani? Ha igen, miért? Ezzel egyáltalán nem homályosítottuk volna el mindazokat az eredményeket amelyeket a társadalmi juttatások terén elértünk. Minden józan gondolkozású ember tudja, hogy a társadalmi életben ls vannak bizonyos határpontok. Egyszerűen azt mondhatnánk: a társadalomra ls érvényes az a közmondás, hogy addig nyújtózz, ameddig a takaród ér. A közösség segítsége is csak addig terjedhet, ameddig az anyagi lehetőségek megengedik. I evélíróink, habár a nevüket ^ nem is említettem, talán megneheztelnek most rám. Sajnálnám, ha így lenne. Az ő őszinteségük adta a bátorságot, hogy most őszintén válaszoljak. SZARKA ISTVÁN A tan az úgy néha, hogy nemcsak a fiatJ talok érzik szükségét a klubéletnek, hogy esti órákban, vagy szombatvasárnap délutánonként összejöjjenek, hanem az öregek is. Néhány hete egy olyan dél-szlovákiai falura találtam, ahol az idősebbek még egy citeraegyüttest ls összehoztak, hogy jobban teljenek a pihenésre szánt Órák. Perbetén a CSEMADOK kicsit kopottas, szegényes helyiségében hetenként kétszer is összejönnek néhányan egy kis beszélgetésre, egy kis muzsikálásra. Hogy miként kerültem a perbetei citerások közé, annak természetesen meg volt az előzménye. Nem a véletlen vitt a faluba. Még a kolozsnémat dal- és táncünnepségen így agitáltak a bennfentesek: — A citerásokat hallottad-e már? Clterásokat? Hát ilyen is van még? Es mindjárt egy egész zenekarra való? Ahogy így morfondíroztam, körül is fogtak a perbeteiek, s mert megtudták, én csak hírből ismerem ezt a valamikor Igen divatos, százados múltú pengetős hangszert, máris hívtak, jöjjek el közéjük, kedvemért akár 'egy egész estét is átmuzsikálnának. Eíte Ferbetén Egyik délután leszaladtam Perbetére. Kora este érkeztem meg, így először a falu ismerkedésével töltöttem az időt. Ahogy a nap leszállt, gyűlni kezdtek a vezetőségi tagok meg a lelkes zenészek az esti beszélgetéssel egybekötött kishangversenyre. A próbaterem, illetve hadd léptessem elő, a hangversenyterem mérete mindössze tán 15-ször 8 lépés lehetett, így a kíváncsi közönség nagy része kiszorult, s az utcáról hallgatta az öregek zenés bemutatóját. Persze. mindannyian büszkék a zenekarra. A CSEMADOK-tagság, az egész falu, de legfőképpen Dobi Mihály, a citerások mestere. A műsor előtti behangolást szakavat ottan Török István, a zenekar karnagya végzi. Török elvtárs hegesztő. Büszkén mondja, hogy gyerekkora óla szereti a zenét, s majd féltucatnyi hangszert emleget, melyen játszani tud. fó hallásáért választották meg a kisegyüttes karmesterévé. — Meg aztán — mondja nevetve —, mint hegesztő szeretem a pontos munkát, akár a hegesztésnél, a zenénél sem szabad melléfogni. Az ,,U" alakban felállított asztalokon már elhelyezték a citerákat. Török elvtárs beint, s elkezdődik a hangverseny. Egymást követik a dalok: „Szombat este nem jó clterázni", „Nem zörög a haraszt, ha nem fúj a szél", „Erre gyere, ne menj arra". fakab Gábor, Dobi Mihály, Kalocsai István, Gál lózvej. Ölveczky Dezső, Gatyás Béla, Török István szinte belefeledkeznek a zenélésbe. Kipirulnak az arcok, csillognak a szemek, egy-egy sikerült akkord után kíváncsian lesik a hatást, mit mond a vendég, aki kijött a faluba, hogy meghallgassa őket. Már sok faluban muzsikáltak, söt a nyár elején a szlovákiai folklór fesztiválon, Východnán több tízezer néző jelenlétében kirobbanó sikert arattak. Heten vannak, van közöttük szövetkezeti tag, szőlőmunkás, molnár, autójavító, nyugdíjas, söt még fényképész is. S a tagok átlagkora 50 év. Dobi Mihály már a hetven felé ballag. Mindnyájukat a gyerekkort élmény hozta össze: a régi, egy fából kivájt citera, amelyen gyerekkorukban játszottak, apától, nagyapától lesve el ennek a hangszernek sok csínját bínját. A régi citerák az évek során, ha el is kallódtak, valami nagy-nagy vágy megmaradt bennük, de jó is lenne újból játszani, citerázni, muzsikálni. Igen ám, de hogyan? Ekkor határozta el Dobi Mihály, meglepi a kollégákat. Még juhász korában tanulta el nagybátyjától a citera készítésének tudományát, persze, azelőtt csak amolyan egyszerűt, egy fából valót készítettek unaloműzőül. Akárcsak a teknős cigány a maga faragta teknőt, úgy vájta ki Mihály bácsi is jó negyven esztendeje az első citerának valót. — Azóta sok víz lefolyt a Dunán, a divat is megmásult, s az én citeráim is mindig szebbek lettek — büszkélkedik Mihály bácsi. — Vagy félszázat készítettem már, de a legszebbeket a zenekar tagjai számára csináltam. Nézze csak meg, hát nem olyanok, mintha gyárban készítették volna? És a hangjuk ... Béla, hallod-e játssz már valami szépet... Béla a mi szólistánk, ha tempósba fordul játéka, citerája úgy szól, hogy a kívülálló azt hiszi, egész zenekar játszik. Szinte sugárzott az arca Gatyás Bélának, ahogy megpendítette hangszerét, aztán egyre gyorsabb és gyorsabb tempót diktált, két keze valósággal röpködött a hangszer felett, melyből szédítő sebességgel jöttek elő a hangok. A gyorscsárdás dallamának szopránját egyre dübörgöbben kísérték a basszus hangok, majd a többi s végül, mintha valóban egy egész zenekarra való ctterás pengetése csendült volna ki abból az egyetlen hangszerből, amely egyszerre dicsérte Mihály bácsi szaktudását és Gatyás Béla nagy-nagy zenei ügyességét. A szólista bemutatkozása után ismét a zenekar következett újabb népdalcsokorral, egymást követték a kacagtató dalok, hogy például „Suszter legérij/ akart hozzám járni" vagy „Bécsi szappan", „Vásárhelyi sétatéren', „Két út van előttiem". M yírö Andrással, a CSEMADOK helyi szervezetének elnökével és Papp Benő pedagógus-titkárral a helyi csoport munkájáról beszélgettünk, meg a tervekről. A zenekar mellett színjátszó és tánccsoport is működik Perbetén, de amire Papp Benő a legbüszkébb, hogy falujában is összefogott egy-két lelkes irodalombarát, és munkájuk nyomában megalakult az irodalmi színpad. Elnök és titkár a falu kulturális életéről beszél, Nyírőból a lelkesedés, Pappból a szakszerűség, hozzáértés hangját érzem kicsendülni. Ügy érzem, öszszefogásúk, még igen nagy hasznára lesz a falunak. —y-j— DÁVID TERÉZ: IFJÚSÁGBÓL ELÉGTELEN? (5) Apám olvasott o lelkemben. Az asztalra csapott. — Elég legyen! Anyád után se sírj, annyiszor láthatod, ahányszor akarod. Már holnap elmegyünk hozzá a ruháidért. - Még neki áll feljebb. Ahelyett, hogy örülne! Idevettük . .. Apám tekintete akkor mór csillogott s fojtott hangon ennyit morgott: - Ne csináljatok cirkuszt! Boris ülj le és egyélI Nekem már egész idő alatt furdalta az oldalamat az a „Boris". Odahaza ányámnál Barikának hívtak, meg Borokának, Babusnak, Babának, Böbének és Birinek ... Ezek meg folyton Boris ide, meg Boris oda ... Azért sem ültem le! Vacsora után bekapcsoljuk o televíziót, - biztatgatott apám. Anna mama megkontrázta. - Mozijegyünk van. Moziba megyünk ... - A gyerekek ... - Bandi tanulni fog, Natasa lefekszik. Balettvizsgára készül... - Az más - húzódott vissza odújába apám. - Ha tanulni kell, ez más! Akkor természetesen nem lehet. Akkor... Velünk jön Boris a moziba. - Csak két jegyet vettem, de az nem baj, én itthon maradhatok! - Apám sem hagyta magát. Olyan volt ez, mint valami ping-pong mérkőzés. - Még csak az kell, hogy te is rázendíts! - Úgy is tudom, hogy ebben a házban ezután hallgass a nevem. - Ha még egy szót szólsz, veszem a kabátom és megyek. - Azután tégedet is szállítsanak részegen a kórházba ... - Rád borítom az asztalt - kiabálta apám és kirúgta maga alól a széket. Anna mama hisztérikus zokogásban tört ki, berohant a hálószobába. Natasa utána, én pedig elhatároztam, hogy az első alkalmas pillanatban olajra lépek. Csak ifjabb Jurik vigyorgott elégedetten, miközben tömte magába a vacsorát. Bizsergett a fejem, szerettem volna egyedül maradni, rendbeszedni gondolataimat. Felfogni, hogy mi történt velem tulajdonképpen, mióta elindultam a Rozmaringba. Arra még pontosan emlékszem, anyám azt mondta Most, hogy nagyanyád végre eljutott abba a fürdőbe, szeretnék végre én is egy csendes délutánt. Elmehetnél valahová. Ráérsz tízre hazajönni . . ." Ez kapóra jött. Romola úgy is meghívott születésnapot ünnepelni... Anyám nem szerette Romolát, nem bízott benne... és mégis... amikor megemlítettem és elkértem az üveg valódi gint, amit egy külföldi utastól kapott ajándékba... szó nélkül elengedett. Azt azért hozzátette — egy léanyinternátusba csokit szokás vinni, meg virágot. - Dehát én mór csak jobban tudtom, mi az idevonatkozó szabály manapság. Utólagosan kiderült, hogy nekem volt igazam. Az üveget örömujjongással üdvözölte a banda, csupán annyi hibát fedeztek fel rajta, hogy... kicsi. Szerintem inkább az ünneplők voltak sokan. Nekem már csak az egyik emeletes ágy „emeletén" jutott hely Erika és Yvette között. Ettől eltekintve nagyon élvezetes délután volt. Valódi angol gint nem vitt ugyan kívülem senki, de két üveg vodka, meg egy üveg borovicska előkerült. Bor pedig annyi, mintha Romolának egy titokzatos italbolt állt volna rendelkezésére. Sajnos a végén nem is volt egészen tiszta az agyam. Arra azért emlékszem, hogy Erika javaslatára betértünk később a Rozmaringba egy feketére és hogy valaki rámfogta, hogy prűd vagyok. Nem kívántam prűdként hatni - viszont — azt sem akartam, hogy anyám olyan színben tűnjék, mintha nem lenne elég lezser, vagy éppen hogy félek tőle. Engedtem hát a rábeszélésnek. Gondoltam, pár percnyi késedelmet ki lehet magyarázni. Arra igazán nem számítottam, hogy Erika a rendelésnél bedobja - Jöhet egy rum is ... Jött a fekete, meg a rum ... a zenegép is megszólalt, egy elkeseredett öreg hapsi szirupos dallamokat játszatott magának, amitől ideges lettem, meg szomorú... Yvette is kiborult... hogyhát képzeljük el, az iskola nem ajánlja őt főiskolára, mert rosszul áll matikából. Pedig ő egészen biztosan belehal, ha nem lehet orvos, mert fogadalom köti... az apja halálos ágyánál megfogadta ... A végén majd habostortát kell körülhordoznia egy cukrászdában .,, Esetleg o kereskedelembe Is mehet. Apóm lánya vagyok, — gondolkodás nélkül magamévá tettem a hivatalos álláspontot és igyekeztem megértetni vele, hogy egy orvosnak milliókban kell számolnia a vérsejteket, meg a vírusokat. Ha valaki eltéveszt pór vacak milliót, abba belehalhat egy ember. Mire Erika ozt mondta, hogy ho o kereskedelemben, vagy vendéglátóiparban nem tud számolni valaki, abba meg tönkremehet egy ország. — Kacagnom kellett. — Abba elsősorban ó mehet tönkre, Yvette. Mert meg kell térítenie a hiányt. Közben megittuk s rumot, fizetni akartunk és menni, mert tízre járt az idő, de Yvette begerjedt, rámfogta, hogy nincs bennem semmi nagyvonalúság... Szorítóban voltam. Haverség mégis haverség . . . Igaz ... ígéret viszont ígéret! Megígértem anyámnak ... Amíg mi vitatkoztunk befutottak a srácok. Az a Gabi, az Erika partnera... egy blazírt pofa. Haját klasszikusra nyíratta és folyton valami megújhodott művészetet emlegetett. Meg még két srác... Ezek valamivel normálisabban hatottak. Az egyik - ozt hiszem Vladónak hívták, gombafejet viselt, a másiknak apródja volt. Ennek o nevét elfelejtettem, de azért nagyon jó pofa volt ez is. Csak éppen nem a rumot szerette s ezért tértünk vissze a vodkára. Eddig jutottam emlékezéseimbe ... azután jött a semmi, a sötétség, mentőtragacs, karbolszag ... ducipofa ... Anna mama nylonszárnyakkal s befejezésül a ludaskása, amelyikből ifjabb Jurik kóstolónyit sem hagyott, pedig oz éhségtől szinte kiesett a gyomrom. De Mari nagyinak sem volt ám közömbös a vacsora sorsa. — Ennyi rizsát megenni ... — sopánkodott, amikor visszatért Anna mamától és a tűzálló edényt, s néhai liba csontjaival magasba emelte, mint valami áldozati urnát. Belőlem közben elpárolgott az indulat, óriási üresség tátongott a helyén, sajnáltam az öregasszonyt is, oki annyit veszekedett a szomszédokkal, míg a ludat zsírosra tömte a balkánon. No meg... éhes is voltam! Előkotortam hát a táskámból egy nyamvadt Bystricát, rágyújtottam, Andris felfigyelt, mojd amikor teli tüdőmből kifújtam o füstöt, elismerés váltotta fel képén a hülye vigyort. - Te igazán lenyeled a füstöt? - kérdezte mélységes tisztelettel. Fölényes pillantással jelezhettem csupán Jgent, mert amikor a számban füstölgő cigit Mari nagyi meglátta, sóbálványként megmerevült, és alig bírta kinyögni... - Hát igen! Ez a romlás . . (FOLYTATJUK) 4