Új Szó, 1967. szeptember (20. évfolyam, 241-270. szám)

1967-09-05 / 245. szám, kedd

H

ÁROM EMBER utazik egy fülkében Budapest felé a Kassa—Budapest vonalon: két szuronyos csendőr és egy megláncolt fogoly. 1940 májusa szokatlan meleget hozott, a fülkében nagyon zárt és áporodott a levegő, ezért a csendőrök minden előírás ellenére nyitva hagyják a fülke ajtaját, a folyosón folyton fel-alá járkáló utasok meg részvéttel nézik a megláncoltat. A megszállott Felvidék hegyei között fut a személyvonat, a Nagyalföld felé, s a kitárt ablakokon már érződik a tavasz lehelete. — Ez sem lopás miatt került csendőrkézre! — hallatszik elég érthetően a folyosón. A fogolynak mintha ismerős lenne a hang. Nem csodálkozik, Szalánc felé fut a vonat, ahol nagy pártszervezet volt, erős volt az ifjúsági szervezet ís, és bizonyára valaki felismerte benne a régi kommunistát, aki nagyon sokat járt párt- és népgyűlésekre ebbe a nagy községbe. Szaláncon megáll a vonat. Egy csomag repül a fülkébe A kakastollasok felugrálnak, mintha puskából lőtték volna őkel ki, és rávetik magukat az újságpapírba göngyölt valamire. Ijedt arcuk végre megnyugszik, nem bomba, hanem élelmiszer volt valamelyik leszálló utas üzenete A fogoly kinéz az ablakon, és megismeri a kijárat felé igyekvő utasok között a fiatal kovácsot, a volt szalánci párttitkár fiát. A csomagban cukorka; gyümölcs, vajaskenyér és más élelmiszer volt. A fogoly jobban örül a szolidaritás jelének, mint az élelemnek, amelyből a csendőrök neki ís juttatnak valamicskét. De hogy a további érzelemmegnyllvánulást elkerüljék, behúzzák a fülke ajtaját, s most már csak halkan duruzsolva hallatszik a síkságra lefutó vonat kerekeinek csattogása. Késő este van, mire a vonat befut a Keleti Pályaudvarra, ahol „meseautó" várja őket. Rövid fél óra alatt megérkeznek Alagra, s a csendőrök átadják foglyukat a csendfii laktanya ügyeletesének. H

OSSZ0, csak halvány fénnyel világított pince. Folyosója végén jobbra ls, balra is ajtó. A bal oldali nyitva van, s a küszöbön csendőr ül egy széken, szuronyos fegyverét lába közé szorítva. Leveszik a láncot a fogoly kezéről és betuszkolják a nyitott ajtón. Éles villanyfény kápráztatja szemét, s fél perc is eltelik, míg felismeri, hová került. A pinceszoba falai alatt — szorosan egymás mellett a gyéren kiterített szalmán — foglyok ülnek és kíváncsian nézik őt. A bal sarokból fiyöszörgő, öregemberes hang hallatszik: — Hogy te hogy nézel ki, atyaisteni — sírja valaki a foglyok közül, s ő nehezen ismeri fel régi barátját és elvtársát, Ernszt Sándort, aki könnyeit nem szégyellve zokog. Mellette ül Csillag Miklós, aki megdöbbenve látja, hogy a nem ls egy hónapja látott régi barátot alig lehet felismerni. Megőszült, mindig vidám arca ráncos, komor, szinte leolvasható róla a sok kínzás. A csendőr a puskatussal veri a küszöböt, csendre inti őket, de az erélyes felszólításnak nincs foganatja. Sándor hangosan jajveszékel, látszik, már meggyengültek az idegei s most nem törődik azzal sem, hogy hátát puskatus „simogatja". Az újonnan hozottnak is könny szökik a szemébe, amikor tekintete megakad Csillag Miklós jobb kezén, amelynek mintha megfordítva lenne a csuklója. Szegény Miklós! Mily lendületesen vezényelte még pár évvel ezelőtt a munkások zenekarát, mily szépen verte a zongora billentyűit, elővarázsolva belőlük a legszebb forradalmi dalokat, s most, amint látszik, eltörték a csuklóját. Sándorral és Miklóssal egy pártszervezetben voltak a csehszlovák Időben, de most nem volt közöttük pártkapcsolat. Egy városban, Kassán laktak azelőtt, így magától értetődő volt, hogy Ismerik egymást. Miattuk tehát nem hozhatták őt Pestre, illetve Alagra. Körülnéz, és észrevétlenül figyeli a többi foglyot. Vagy húszan lehettek. Fiatalok és öregek, nők és férfiak, munkások és értelmiségiek vegyesen. Megpillantja kassai ismerőseit: Schiltz Böskét és Spiegel Gyulát. Valóban jól konspiráltak az elvtársak. Ezek az egy városból való régi kommunisták sem tudták egymásról, hogy részt vesznek az illegális mozgalomban. S most mindnyájan egyformák, a kíntól eltorzult arckifejezésükben látszik, keresztülmentek azon, amit ő már három hete a kassai katonafogházban és a hadtestparancsnokság legfelső emeletén átélt, ahol a hírhedt DEF székelt. S ekkor meglátja a foglyok között a „fehér szvetterest". Már sejti is, hogy őmiatta hozták fel Pestre. Mindketten úgy tesznek, mintha sosem látták volna egymást. inOfl NYARÄ

N történt, alig lüUü néhány hétte

l azután, hogy Moszkván keresztül sikerült felvenniük a kapcsolatot a pesti központtal, amikor a szomszédban lakó Szekeres Sándor (Sali) egy fehér szvetteres, rendkívül rokonszenves fiatalembert hozott látogatóba lakásukra. Néhány szó után már sejtette is, hogy nagyon fontos ifi lehet a látogató, mert a beszélgetés csak mindennapi dolgokról folyt, semmi bár síri hideg nyirkosság érződik, mégis izzadságcseppek folynak a hátán, amint erőszakosan meztelenre vetkőztetik. S hirtelen megvillan szeme előtt a két borzalmas tenyér. Egyszerre rántja elő mindkét kezét a hekus, és úgy teremti a foglyot kétfelől arcon, hogy élete végéig hallani fogja a pofonok Hóhérok a kápolnában pártkérdés, semmi antifasizmus, s ebből látszott, hogy az ifjú pártküldetésben jött hozzájuk. S amikor Szekeres bejelentette, hogy a fiatalember náluk fog aludni, már tudta, hogy a rég várt kapcsolat érkezett meg. Telnek, múlnak az órák, de nem tud aludni. Kinyitja a szemét. A foglyok alszanak, a csendőr szuronyára hajolva bóbiskol. Csak két fénylő szempár villan feléje, a „fehér szvetteres" égő pillantása. Amikor észreveszi, hogy nézi őt, lassan, szinte észrevétlenül nemet Int fejével, amire ugyanilyen feleletet kap. Most már megnyugodva alszanak el mind a ketten. Köménymaglevest kapnak reggelire, s utána a vezényszó: — Mindenki feláll, és a falnak fordul! Beszélni, mozogni tilos! Megértettük!? E

KKOR KEZDŐDIK az idegek igazi próbája. Senki sem tudja, ki van soron, kit visznek kihallgatásra, kit kínoznak meg ma reggel, kl gyengül el ma, kibírja-e ma is a kínzást? Mindegyikük várja, hogy az ő vállán koppan a „defes" ujja. Ez a DEF nyelvén azt jelenti: te vagy soron, ma rajtad próbáljuk ki azt a sokféle kínzást, amelyet a németektől, az „übermenschektől" tanultunk. Megbökik a vállát. Megfordul, és megy a „nagytenyerű" után. A hekusnak — mint elnevezése is sejteti — olyan* nagy a tenyere, mint egy széttárt szárnyú legyező. Vaskos, húsos, undorító tenyere, lehet hogy ezek abnormls nagysága miatt vették be a hóhérok közé

r. Kilépnek az ajtón, és akkor lassan, mintha egy kripta vagy kápolna ajtaját tárná fel — kinyitja a „nagytenyerű" a szemben levő odú ajtaját. Amint belép, megborzong. Igazi kápolnára emlékeztet a helyiség. Szűk, teljesen bútorozatlan, sötét, csak a koporsó hiányzik belőle. A jobb oldali falon, az ajtó mellett, szögre akasztott spárgán gyengén pislákoló gyertya lóg. Kevés és dohos a levegő, s hacsattanását. Ogy érzi, hirtelen összelapult az arca, meghosszabbodott. Elkábul, és lassan leroskad a földes padlóra. E

KKOR LÁTJA csak meg, hogy már hárman-négyen vannak a kápolnában. Látja a földön ültében a nyolc-tíz lábat, amint feléje ugranak s felrántják a földről. Ordítanak, mint az őrültek. — Kit ismersz az elvtársaid közül?! A „nagytenyerű" még megtoldja a kérdést: — A kassaiakról ne beszélj, mert őket ismered hazulról! Kit ismersz rajtuk kívül, kivel volt kapcsolatod? Kivel esküdtél össze a ml szép hazánk ellen ?l Ordítanak, káromkodnak dühösen, szinte fröcsköl szájukból undorító nyáluk. Ö nyugodtan, hangosan szól: — Senkit... Minden kérdésükre egy a válasz: senkit, senkivel, semmikor ... — Ogy, szóval nem beszélsz?! No, mi majd megtanítunk beszélni! Vannak olyan módszereink, amelyeket a Felvidéken nem ismernek! S megkezdődik a kínzás, amelyet valóban nem alkalmaztak a kassai DEF-ben. Gúzsba kötik kezét-lábát, s egy botot dugnak keresztül a gúzson. Megrántják a botot, elveszti egyensúlyát. Lába, keze az égnek mered, és a hóhérok kiszámított ütésekkel ott verift, ahol a legérzékenyebb az emberi test. A megkínzott nyöszörög, de S2ó nem hagyja el ajkát. Az ütések között a „nagytenyerű" folyton ezt ordítja: — Ha ismersz valakit, abbahagyjuk! De ő csak hallgat, hallgat. A

FOGOLY tudja, arait ők nem tudnak. Nem tudják, hogy már elzsibbadt a teste, hogy nem érez semmit, csak hallja a tompa ütéseket. Nem tudják azt, hogy az emberfeletti erőt a kommunistáknak az a tudat adja, hogy nem árulta el elvtársait, és nem fogja elárulni soha! Izzadnak a hóhérok, kimerültek, és úgy dobják félre a megkínzott embert, mint egy kifacsart rongyot. S megnyikordul az odú ajtaja. Behoztak valakit. De ő még nem Ismeri fel, mert vérben van mindkét szeme. S most kezdődik a kínzás legborzalmasabb része. „Fátyolon" keresztül látja, hogy levetkőztetik a behozottat, hallja a pofonok csattanását, az ütéseket elvtársa arcán. S ez Jobban fáj, mintha őt kínoznák. Működésbe jön a gumibot és záporoznak a kérdések: — Ki ez? Voltál nála? Beszélj, mert úgy fekszel Itt, mint egy rongy, mint ez a felvidéki bolsll A válasz a kommunisták megszokott válasza. Nem ismerem, senki, senkivel, semmikor ... Az ifi az! A felvidéki kommunista már lát is egy keveset. Szeme találkozik a „fehér szvetteres" lángoló szemével. Büszkeség tölti el szívét. Ilyenek az Igazi magyaroki Ilyenek a magyar kommunista Ifjúmunkások. S már nem fáj semmi. Milyen gyorsan gyógyulnak be az ütések nyomai, a véres sebek! A büszkeség gyógyítja. Büszke a pártjára, mely Ilyen ifjakat nevelt; érzi és tudja, hogy Ilyen vasakaratú emberekkel fel lehet építeni azt a társadalmat, amelyért minden kint, minden bántalmat érdemes elviselni. N

EM HANGZIK el egy beismerő szó sem, még akkor sem, amikor mér egyszerre verik mindkettőjüket. Már nem is rendszeresek, kiszámítottak az ütések. Már a düh az úr, a tehetetlenség, az a tudat, hogy nem bírnak velük. (A felvidéki kommunista 1960-ban elolvasta a Magyarországon kiadott Mártírok könyvét, s az egyik mártírban felismeri a „fehér szvetterest". Kul ich G y.u 1 a volt, a magyar ifjámunkásmozgalom vezére, a magyar illegális kommunista párt vezetőségének titkára./ EDELMAN DÁVID DÁVID TERÉZ: IFJÚSÁGBÓL ELÉGTELEN? Minden bojom óbból ered, hogy nem vagyok egy „vagány csaj", „méla tündinő" vagyok - a lányok neveztek így, mert nem tudok ellentmondani és nem bírom az italt. A negyedik féldeci után zokogni kezdek és minden valóságos vagy elképzelt igazságtalanság felnagyulva vetül vissza képzeletemben. Ilyenkor legszívesebben meghalnék, de végül rendszerint életben maradok, a banda mulat keserveimen és annál jobban itatnak. Ilyesmi történt azon a napon is, melyről a családi szájhagyomány, mint a lejtő kezdetét jegyez fel ifjúságom bűnlistájára. Pedig én tíz órakor igazán haza akartam menni, mert megígértem anyámnak, hogy kapuzárás előtt otthon leszek. De én olyan gyengén tudok akarni és ezért senki sem vesz komolyan. A fiúk csak őzért is rendeltek még egy rundot, de nem rumot, amit addig ittunk, hanem vodkát, mert az olcsóbb .. . Igaz, becsszavukat adták, ha azt kiisszuk ... lelépünk ... — Ne húzzuk az időt - könyörögtem — felhörpintem Inkább egymagam mind a négy féldecit. Persze nem vallottam be, hogy azért vagyok ideges, mert anyám éjfélkor befejezi a szolgálatot... Ilyen szirupos dolgokkal mégsem rukkolhattam elő, vagánykodtam inkább, annak legalább sikere volt. Minden kiürített stamperli után diadalordításban törtek ki, mintha Winnetout játszottunk volna és én lettem volna Old Shatterhand. De csak háromig számolhattam, pedig azt mondják, a negyediket is bedobtam, de arra már nem emlékszem, mert időközben meghaltam. Nem tudom pontoson, milyen soká voltam halott, azt is csak hírből hallottam, hogy mentőtnagacson szállítottak be egy karbolszagú mennyországba, ahol 24 óra múltán feltámadtam. Feltámadásom sokkal kellemetlenebb ízű volt, mint a halálom. A nagy fényes karbolszagot sem élvezhettem maradéktalanul, mert borzasztó fejgörcs kínzott, hányinger gyötört, a szájízem pedig olyan volt... No, ezt nem is illik hasonlattal kifejezni. Azután elaludtam. Mikor végérvényesen felébredtem, Nagyapa és Zsófi nagyi ültek az ágyam mellett. Zsófi nagyinak vörös volt az orra a síróstól, ő közölte velem, hogy Anyám azért nem jött el, mert szolgálata van, Gizi nagyit pedig kínozzák a rohamok. Helyettük megérkezett Apóm és miután látta, Hogy túl vagyok az életveszélyen, erkölcsi megmenekülésem érdekében, gyors lelkimasszázst olkalmazott. Megígérte, hogy kezébe veszi o gyeplőt éí ha anyám gyenge hozzám, ő majd „megmutatja" — legyek efelől meggyőződve. Meg voltam! Továbbá azt ajánlotta, köszönjem meg, hogy nem feledkezik meg magáról és nem püföl agyba-főbe, ahogy megérdemelném, amiért őt ilyen helyzetbe hoztam. Kilátásba helyezte továbbá, hogy Anna mama megtanít móresre. Én szívesebben vettem volna, ha apám megfeledkezik magáról és leken néhány pofont, semmint hogy Anna mama oltalma alá helyez. Anna mama védőszárnyai mintha nylonból lennének. Szúrnak. Dehát kevés beleszólósom volt saját nevelésembe, hallgattam inkább. Zsófi nagyi úgyis kapott helyettem, amiért védelmemre kelt. - Mama, jobbam teszi, ha hallgat... - intette őt jelentőségteljesen apám. Hallgattunk tehát, szemünket is lesütöttük, miközben a főnővér, egy cuciképű angyal, megérkezett a ruháimmal és biztosította apómat, hogy „mindig szívesen áll az igazgató elvtárs rendelkezésére". Nekem pedig lelkembe véste — „Nem szabad megszomorítom egy ilyen intelligens, önfeláldozó édesapát, mint az igazgató elvtárs!" — Mintha én ezt nem tudtom volna! Már nyitottam is a számat, hogy legalább neki megmondom — „én nem tehetek semmiről, én haza akartam menni!" De pillantásom találkozott a Zsófi nagyi tekintetével, hallgattam tehát, ami nem is esett nagyon nehezemre, mert apám tökéletessége előtt mindig összeszorult a torkom. Szótlanul ültem nagyapa mellé a hatszázhármasba — apám a soffőr mellett foglalt helyet (vállalati kocsi). Zsófi nagyi köszönte — úgy mondta — ő inkább sétál egyet, találkozója van anyámmal, aki háromkor végez és munkahelyéről egyenest a kórházba jön. Apám megjegyezte — ez nem valószínű, mert ő már beszélt anyámmal telefonon és tudomásra adta: „Borist — mármint engem — magamhoz veszem". Zsófi nagyi megkérdezte, hogy mit válaszolt erre anyám és én szorongva vártam az idevonatkozó feleletet... De a kocsi közben elindult... Mikor Anna mama meglátott, olyan képet vágott, mintha egy ócska krimiből nyírták volna ki. Szemöldökét homlokára húzta, karjait mellén keresztbe fonta, felsőtestével kissé hátradőlt, s ebben a pozitúrban kérdezte „No mi az, kisasszony? Itt vagy? Te vagy az?" — Fenét vagyok én! — szerettem volna válaszolni. — Hót nem látja, hogy a pócsi szűz áll előtte? És nem is vagyok itt, hanem a tupírozott kontya felett lebegek, valahol az ionoszférábon. De Anna moma úgysem tudta volna, hol kell keresnie az ionoszférót. No meg ott állt mögötte Mari nagyi ... Ismerem viszonyulását az említett szűzhöz, befogtam inkább a számot. Gondoltam, idővel majd csak ráeszmélnek orra, hogy én - én vagyok, minek fölösleges igyekezettel elejébe vágni az eseményeknek. Ráadásul Natasa is velük bámészkodott, - a liba, akivel közös atyát birtokolok... Legszívesebben ráöltöttem volna a nyelvem. Na, dehát ez a nap a meghunyászkodások napja volt, egyébként is elhamarkodott cselekedetnek bizonyult volna o nyelvöltögetés, mert Anna mama csaknem ugyanabban a percben susmogta: — Úgy kellett ez nekem, mint anyámnak a derékfájás ... Ez Mari nagyinak szólt, ám m-i is meghallottuk, azt is, amit Mari nagyi susogott vissza — Kiköpve ax anyja! — Inkább o nagyanyját mintázza — mustrált végig Anna mama. Majd szünetet tartott, még jobban szemügyre vett. Egy bizonyos — az apjából ninos benne semmi, — állapította meg végül. Ennek a kijelentésnek sokféle értelme lehetett. Többek között, hogy — esetleg - nem is vagyok az apóm lánya. Nagyapa ezért nem ma-radt adósuk. Natasához fordult, aki balettruhában egyre pipiskedett körülöttünk... (balettvizsgára készült, ruhapróbához érkeztünk) — Enyje no, - mondta neki — elveszted a ... — nagypapa ki is mondta, melyik fontos testrészét veszti el a kurta szoknya alól Natasa. Anna mama gyorsan befejezte mustrálásomat, a lányára nézett, róla nagyapára, majd megint reám, végül nagyot rikkantott: — Apa, ebbe ne szóljon bele! Ehhez maga nem érti Ez nem kaptafa! — Arra magam is rájöttem leányom - válaszolta nyugalommal nagyapa — nem vagyok én még olyan öreg ... éppen azért gondolom, gondosabban kéne csomagolni, mivel hogy nem kaptafa, hanem... — Nagyapa megint nevén nevezte... Az öreg virtusától Mari nagyiban is ágálni kezdett a mersz. — No látjátok, én is mondtam, rövid az a szoknya Anna mamának ez több volt a soknál. Nagyapót némileg respektálta, de saját anyja kényének-kedvének ki volt szolgáltatva, rajta vezette le felgyülemlett dühét. (FOLYTATJUK)