Új Szó, 1967. szeptember (20. évfolyam, 241-270. szám)

1967-09-30 / 270. szám, szombat

A

kis piszkos utcákon még nincs igazi élet. Járókelők Jönnek-mennek, de a zarándokok még alusznak. Mert éjfélkor mise van, és az Imádkozók egész éjjel ott térdelnek a bazilikában. Minden ház szálloda. A vendégfogadótól a csárdáig mindent megtalál itt az ember. Minden második házban van egy bolt, ahol emléktárgyakat árulnak. De most semmire sem vagyok kíváncsi. A barlanghozl A barlanghozl Megélénkül az utca. Kocsik nyomulnak az emberek közé, villamos zakatol, még több üzlet, még több utcai árus. Ügyes csoportfelvételeket, emléktárgyakat, gyertyát, vaníliát kínálnak — csupa vaniliaszag a levegő. Itt a bazilika! Modern, magas szürke templom. Jobbra-balra messze kiugró feljárókkal, melyek, mint kitárt karok, ölelik át a teret. A feljáró egyik íve alatt többen a barlang felé igyekeznek. És itt vannak már az első betegek. Mankón vonszolják magukat, botra támaszkodva vánszorognak, kis kocsikon hozzák őket, kétkerekű tolókocsikon, amelyekre elől kis kék táblát akasztottak: „M. P. kisasszony ajándéka, 1904." A gördülő székeket betegszállítók tolják: bőrszíj lóg a vállukon, heveder ez, melyhez a hordágyakat szokták kapcsolni. Nyomukba eredek. Jobbról dombos táj, vasúti töltés szeli át. Balról a templom hosszanti oldala magasodik, előtte fák, a fák alól hangok hallatszanak, emberek állnak ott és imádkoznak. Emitt vannak a fürdő-cellák, hármas beosztással, beépített kádakkal, a kádakban a forrás vize. Előttük bekerített térség. Betegkocsik sűrű sorokban. Halvány, elgyötört, lázas arcok. Férfiak az egyik oldalon, nők a másikon. Előttük egy pap. Hangosan imádkozik. A kerítés rácsához szorult tömeg a fák alatt, megismétli az Imádság szavait. Mintha hang szállna a magasba: A pap: „Uram, Téged imádunk!" A tömeg: „Uram, Téged Imádunk!" A pap: „Uram, Téged imádunk!" A tömeg: „Uram, Téged imádunk!" A pap: „Uram, ha akarod meggyógyíthatsz!" A tömeg: „Uram, ha akarod meggyógyíthatsz!" Minden mondatot háromszor ismételnek. A szavak beidegződnek. „Uram, csak egy szót szólj és meggyógyulokl" A zarándokok, a betegek hozzátartozói és az idegenek gondosan ismétlik szóról szóra. Néhányan, főleg nők, nagyon alázatosan állnak ott, mintha azt mondanák: „hiszen én is meg akarok tenni mindent, ami csak elő van írva." Sok ember úgy áll, mint a megfeszített, széttárt karral. Minden az előimádkozótól függ. Ha ennek az embernek gyönge a hangja, ha rosszul hangsúlyoz, akkor vannak délelőttök, mikor négyszáz ember csupán elmondja az imát. De ha egy széles mellkasú, tagbaszakadt ember áll oda, aki a hangját kiereszti, a magánhangzókat zengeti, és a mássalhangzókat szinte ropogtatja, ha tűz van benne, akkor átborzong a tömeg, akkor gyújt ez a szikra — akkor testet ölt minden. „Jézus, Mária fia, könyörülj rajtunk!" A

z előimádkozó élesen kezdi a szavakat, az első szótagot hangsúlyozva — „kőőőnyörülj", mondja — „kőőőnyörülj", mondják utána az emberek. Körülöttem megfeszülő ajkak, figyelő szemek. Elomló odaadás. Annyi akarat van bennük. És most mint egy sikoly, mint a legmélyebb nyomorúságból feltörő sikoly, mint valami parancs vagy vezényszó: „Uram, add, hogy lássak!" „Uram, add, hogy lássak!" „Uram, add, hogy lássak!" Hallod, te Isten! Vak a te gyermeked! Imádkoztunk, hittünk, misére jártunk, és most itt állunk, kérve, könyörögve, követelve és parancsolva! „Uram, add, hogy járjak!" Most végre megvan, ez az ő Istenük. És azt tehet velük, amit akar. De a papnak a megerőltetéstől már a fejébe szállt a vér, szinte vaskapcsokkal akaszkodik a tömegbe. S ha csak kinyújtott kezek is: végükön öklök emelkednek; fenyegetnek, le akarják tépni az égről a kegyelmet. Megérdemelték, ide velel A betegek sápadtan ülnek középen. Olyan jól esik középpontnak lenni. Végre egyszer kikerülni a szűk szobából, ahol már mindenki hozzászokott a szenvedéseihez, megszabadulni a hozzátartozók fásult részvételétől, a lelkészek gyengéd vigasztalásától és az orvosok közömbös szavaitól... akik úgysem tudnak rajtuk segíteni... Mindebből itt semmi sincs. Itt csatát kell vívni, itt a betegek állnak a középpontban. Mindenki rájuk néz, minden tekintet rájuk tapad, s ez erőt ád. És egyiket a másik után betolják a fürdőbe. Itt senkinek sem szabad velük lenni. A betegápolók vigyáznak, hogy Idegen be ne léphessen a fürdés ideje alatt. Profán szem ne láthassa a misztériumot. Mikor visszahajtják a vászonfüggönyt, mely a belső fürdőhelyiséget elválasztja a külvilágtól, akkor látni lehet, ismét függönyök mögött, a beépített kőkádakat. A fal mellett állanak a betegek, és lassan vetkőznek — sokan ingbe lépnek a vízbe; egyeseket, a súlyos betegeket mezítelenre vetkőztetik. Kintről szakadatlanul hangzik az ima, mint valami induló, élesen, követelően, hangosan. Itt belül ls imádkoznak. Most egy nyomorékot emelnek be a vízbe. A betegápolók is imákat mormolnak. Fel és alá himbálják a beteget, és nyakig merítik a vízbe. Egy kisfiú sír, nem akarja, hogy megfürösszékl Nem! Megérintem a vizet — jéghideg. Egyik a másik után lép be a vízbe, vagy beemelik, mint valami pólyásbabát, és imádkoznak, és imádkoznak. Papok állnak mellettük, és nézik őket. Talán mert attól tartanak, hogy a szent forrás nem ad elegendő vizet, talán abból a különös és érthető hitből kifolyólag, hogy az a víz, amely fölött annyi imádság zúgott el, hatásosabb, mint a friss — naponta csak kétszer cserélik, délután és este. Vagyis százszámra fürdenek ugyanabban a vízben; a víz zsíros és ólomszürke. Sebek, genny, hegek, minden belemerül. Csak ha valaki megfeledkezik magáról, cserélik kl azonnal. Senki sem borzad vissza, talán nem is tudnak minderről. Egy teljesen degenerált, pucér ember reszket székén, melyre úgy ültették oda. Lábacskái akár egy gyermeké. Az összetapadt kötést óvatosan lefejtik, egy arc eltorzul. A kórus sötét hangszőnyegéből most kihallatszik a fürdőmesterek sietős, mormoló imája. „Megváltónk anyja, könyörögj érettünk!" D

ideregve öltözik néhány öreg, vizes ingüket ruhájuk alá gyűrik. Másokat öltöztetni kell, mint a bábukat. A nyomorúság özöne áramlik keresztül ezeken a kabinokon. KURT TUCHOLSKY: — Az istentisztelet befejeződött. És most? Az emberek izgatottan sustorognak. A nagy pillanat! ... Segített Mária? A maguk csodáját keresik, összedugják a fejüket, a levegő várakozással van telítve. Az egyik sarokból tör elő, kl is kiáltott először? — „Csoda! Csodál" Rohan mind, feltartóztathatatlanul. A csodálkozás halk hangja hallatszik, mint amikor a drámában a kórus egy halk „ah"-hal visszahökken a hős színe előtt... — „Csodál Csodál" S egy szempillantás alatt megostromolják az „Adatmegállapító Hivatal" ajtaját. Ez a hivatal a feljáró egyik oldalfalából nyílik, ajtaja zárva, mert az orvosok ott benn jól tudják, mi történik majd most. A zarándokok bizonyára földre teperik a gyógyult beteg nőt, hogy megérintsék, áldását kérjék, ruháin emlékül megosztozzanak. Sok asszony zokog. A hivatal kis szobácskájában papok, idegen orvosok, hozzátartozók várakoznak. A beteg nő kiteregeti bizonyítványait, amelyek igazolják, hogy és miképpen betegedett meg. Megvizsgálják, kikérdezik, kihallgatják ... A bizottság nagyon körültekintő, nagyon szkeptikus, nagyon óvatos ... Hát igen, javulás ... Egyelőre elbocsátják a beteget, menjen a kórházba. A hivatal tagjai ellen emelt személyi természetű vádat nem tartom helyénvalónak. Azt az ostobaságot, hogy megvesztegették őket, manapság már alig hallani. Eltekintve attól, hogy az ott működő orvosok egytől egyig becsületes, rendes emberek benyomását keltik, és bizonyára azok is — minek vesztegetnil — A katolikus egyház sokkal, de sokkal okosabb ennél. Csak a tehetségtelen lop, az okos pénzügyleteket bonyolít le. Még azt sem mondhatjuk, hogy ezek az orvosok netán túlságosan jóhiszeműek — az iroda nagyon okos, gyakorlata sokkal inkább szkepticizmusra vall. A katolikus egyháznak hatásos fegyvere a kételkedők ellen: ez az „Adatmegállapító Hivatal" olyan szigorú a vizsgálatokban, hogy a betegek a „Kételkedési Hivatal" gúnynevet adták neki. És nem egy asszony a hosszas orvosi vizsgálat után így kiáltott fel: „Ez az ember, aki itt ül velem szemben, bizonyára szabadgondolkodó — nem hisz semmibenl" Pedig ez az ember nem más volt, mint az elhunyt főorvos, Boisserie úr, hithű katolikus. — Vajon kerül-e sor természetfölötti gyógyulásokra Lourdes-ban? Én a következőket állítom: Az „Adatmegállapító Hivatal" az esetek túlnyomó többségében egyáltalán nincs abban a helyzetben, hogy a gyógyulást megállapíthassa. A

gyógyulás megállapításához össze kell hasonlítani a csoda előtti állapotot a csoda megtörténte utáni állapottal. Nos: a hivatal egyáltalán nem ismeri a csoda előtti állapotot. Mivel keresztülvihetetlen volna, hogy a betegek százezreit megvizsgálják fürdés előtt a medencében, az állítólagos gyógyult, akit az iroda most lát először, egy orvosi bizonyítvánnyal áll elő. A gyógyult tehát idegen orvosok bizonyítványával jön, mely arról tanúskodik, hogy mi baja volt. A hivatal pedig csak a gyógyulás után vizsgálja meg a beteget. Igy csak a mérleg egyik oldalát ismerik. Kik ezek az igazoló orvosok? Professzorok? Kis falusi orvosok? Szakértői véleményüknek mi a tudományos értéke? Mikor állították ki a tanúsítványokat? Ezeket a tanúsítványokat több héttel a gyógyulás előtt állították ki, a legritkább esetben egy héttel előbb. De minden kuruzsló ismeri a betegeit (praktikái előtt és után), legalábbis az időpontok megadásával fedezi magát, ha már igazolást állíthat kl magának a beteg: „Kezelés után lényegesen jobban érzem magamat." És a kezelőorvosok a beteget csak hetek után, legkorábban egy hét múlva látják viszont otthon, így ők igazán keveset bizonyíthatnak a zarándokút azonnali és pontos hatásáról. A statisztika nagyon szőrszálhasogató. A hivatal gondosan megadja, hány idegen és hány francia orvos volt jelen... de ez nem mond semmit. Hiszen ők nem láthattak semmit. Minden ajtó nyitva áll előttük — de nagyon kevés megfigyelni való akad. Beteg férfiakat és nőket vizsgálnak meg egy bizonyos állapotukban — hogy mi volt előbb, azt saját szemükkel nem láthatták. — A propaganda-füzetekben egynéhány különlegesen szép esetet találunk. — Itt van például Rouchelné, Metzből, egyike a legsúlyosabb lourdes-i eseteknek. Az öregasszony lupusban* szenvedett. Arca rettenetesen el volt torzulva, egyetlen seb volt az egész, 1903. szept. 4-én érkezett Laurdes-ba, szörnyű látvány volt, szomszédai borzadva tekintettek rá. A sebe gennyezett és bűzlött. Tudta, hogy mindenkinek terhére van, ezért nem is akart az embertömegben maradni, amely mindig visszarettent előle. A templom egy kis oldalkápolnájába menekült. M

ikor az oltáriszentség elhaladt előtte, imakönyvére esett vérrel és gennyel átitatott kötése. Mire visszatért a kórházba, gyógyult volt. Csodál UTÖIRAT: Rouchelné a bondecours-1 kórházban halt meg teljesen szétmállott arccal. És ez nem ís lupus volt, hanem a szifilisz harmadik stádiuma, amiről az orvosa szívességből nem tett említést a bizonyítványban. Az asszony mindkét betegségben szenvedett. Az eset óriási port vert föl. Az orvost a kollégái elejtették, bár mindannyian nagyon jól tudták, hogy a harmadik stádiumnak ilyen tünetei ugyanolyan gyorsan eltűnhetnek, mint amilyen gyorsan jöttek. És még számos ilyen szép eset akad. Lourdes nem más, mint a tömegszugesztió iskolapéldája. Ennek a tézisnek van egy nyilvánvaló bizonyítéka, a contrario" bizonyítéka, és ez a tél. Télen nincsenek zarándoklatok, se nagy francia zarándoklatok, se nemzetközlek. Legföljebb egy-egy turista ha akad, meg a kíváncsiskodók, nászutasok, akik megfogadták, hogy egybekelésük után odazarándokolnak — de jönnek betegek ts. A templomok, a barlang nyitva, lehet gyónni és imádkozni, akárcsak nyáron, szabad fürödni, akárcsak nyáron, szabad a szent vízből inni, akárcsak nyáron. És télen sohasem fordul elő, hogy valaki meggyógyuljon. Soha! Nem is lehet, mert hiányzik a tömeg, a forrongó, imádságokat szajkózó, hullámzó, lökdösődő, kórusban éneklő tömeg. A zarándok ilyenkor egyedül van istenével és a barlanggal. És ez igy nem elegendő. Igy nem röppen fel a szikra, semmi nem ágaskodik, semmi nem korbácsolja fel az akaratot, semmi nem suttogja: gyógyulj! semmi nem üvölti: kelj fel és járj! Télen zárva van minden. Az orvos a maga segédeszközeivel: egyéniségével, várószobájával, műtőjével, fehér köpenyével, asszisztenseivel — nem elég a varázslathoz. Egyedül van a beteg, télen egyedül van, és Lourdes tömeg híján nem Lourdes. De nemcsak Időben korlátozott a csoda — helyileg ls. Az utóbbi negyven évben nem adódott egyetlen olyan eset sem, hogy egy Lourdes-ba valósi itt meggyógyult volna. „Túlságosan közel vagyunk" — mondta nekem valaki. Az egyház csak néhány napra engedélyezi a zarándoklatot a barlanghoz — hogy frissek legyenek a benyomások, és hatalmas az erő, amely szükséges az akarathoz és az imához. A megszokás: a halál. A

forrásnak, amint ezt a klérus diadalmasan megállapítja, bizonyíthatóan a legcsekélyebb gyógyhatása sincsen. Éppen olyan hegyi forrás, mint száz más. De ez a szimbolikus fürdő, mely a gyógyfürdőre emlékeztet, arra figyelmezteti a beteget, hogy itt előkészítenek valamit, az ő gyógyulását, és ő ezt tudja ls, igen, ez fürdő, persze, hiszen ő most fürdőhelyen van ... lelki gyógyfürdőben. — Szóval talán mégis a Lourdes-i Szent Szűz? Nem. ö egyszerűen csak megtestesülése az emberi akaraterőnek, melytől az egyház annyit vett el, amenynyit hozzáadott az istenihez. Ez az erő belül van — nem kívül. Mindig így ls volt. PALASOVSZKY ÖDÖN fordítása (1930) * Lupus vulgáris lat. — bőrfarkas, fekélyes bűrtuberkulózis. " a contrario lat. — az ellentétből adódó érv, blxo- 1967. nyiték. IX. 3 JiilliiiiiíliíliililliilllillilillillllH K