Új Szó, 1967. szeptember (20. évfolyam, 241-270. szám)
1967-09-28 / 268. szám, csütörtök
A KKORIBAN nagyon szűkösen éltem; csak kenyéren és dohányon tengődtem, reggeli, ebéd és vacsora nélkül. Egy tömegszálláson háltam; három, öt, hét ágy egy helyiségben. Gyakran eljárt hozzánk egy kis, sárga ráncosarcú francia. Nem volt még öreg, úgy harminc körül lehetett. De nehéz volt a sorsa; aki könnyen él, nem JOHN keresi fel az ilyen házakat. Egy pennyért borotvált bennünket, de sokunk még ezt a keveset sem fizette meg neki, így aztán gyakran nyírt vagy borotvált egy pennyért három férfit' is. Hogy tudott dolgozni! Jól megértettük egymást. Borotválás közben mesélt. Amikor ide jöttem, azt gondoltam, hogy hamarosan hazatérek, de most már nem vagyok annyira biztos a dolgomban. Már nincs meg a régi merészségem. Kezdem elveszteni a reményt. Munkát kaptam egy gőzösön, mint fűtő, elhajóztam, de hat hónap múlva Ismét itt kötöttem ki. Mindjárt másnap meglátogattam az én kis franciámat. Valamivel sárgább volt és több ránc barázdálta arcát. „Már itthon is van? — fogadott. — Tudtam, hogy visszatér. Várjon egy kicsit, mindJárt kész leszek ezzel az úrral, aztán elbeszélgetünk". Bementünk a konyhába és a kályha mellé telepedtünk. — Látja — kezdte —- én még mindig itt vagyok, de az én Pigon barátom meghalt. Ismerte, az a hosszú, fekete hajú legény. Itt a közelben volt a boltja. A jóságos ember törődött a családjával, s amellett jó barát is volt. Hirtelen halt meg szívbénulásban. Éppen erről akarok mesélni magának. Egy borús novemberi napon bevégeztem a munkát és otthon ültem. Két kávét ittam és szegény Pigonra gondoltam, aki ezelőtt három nappal halt meg. Váratlanul kopogtak az ajtón és Pigonné asszony lépett be. Nyugodt volt, de az arca szegénykének sápadt, szeme pedig vörös a sírástól. „Üdvözlöm, madam, mit tehetnék magáért?" Elmondta, hogy egy huncut centje sincs, férje csak adósságot hagyott hátra és még három nap sem múlt el halála óta, máris kiszálltak a végrehajtók, hogy összeírják a hagyatékot. „Majd meglátjuk, madam." Fogtam a kalapom és átmentem vele a boltjukba. Micsoda látvány fogadott! Két borostásarcú végrehajtó ült a boltban és mindenütt, nem túlzok, mindenütt csupa gyerek. Anyjára hasonlító tízéves forma kislányka, két rövidnadrágos fiú, egy meg ingben, három egészen aprócska a padlón hancúrozott. És az a lármái Mindnyájan ordítoztak, csak a kislányka volt csendes. „Huszonnégy órai haladékot adunk, hogy előkerítse a pénzt. Nem akarunk szívtelenek lenni magához, de mást ml nem teGALSWORTHY: Merészség hetünk" — mondta az egyik bírósági végrehajtó. Segítettem Pigonné asszonynak lecsendesíteni a gyerekeket. „Ha volna pénzem, szívesen kisegíteném," mondtam, „de nincs." „Nincsenek barátai, akik kölcsönöznének?" „Sajnos nincsenek, felelte, soha nem volt időm barátkozni a hét gyerek miatt." „Franciaországban sem?" „Ott sem, uram, immár hét éve élek Angliában". —- Hát ez kellemetlen, de mi mást tehettem, mint azt mondtam: „Ne veszítse el a reményt, madam, bízzék bennem!" — Eltávoztam, de egész nap az járt a fejemben, milyen csodálatos nyugalommal viseli ez az asszony a sorsát. S közben állandóan ezt hajtogattam: valaminek történnie kell, de hogy minek, azt nem tudtam. Másnap reggel a börtönben volt dolgom és borotválás közben azon törtem a fejem, mit tehetnék azért a szegény asszonyért. Olyan érzésem volt, mintha a gyerekek belecsímpaszkodtak volna a lábamba, és erősen tartanának. Aznap úgy dolgoztam, mint még soha. Tizet egy pennyért, tizet egy pennyért! Közben állandóan a szegény asszonykára gondoltam. Egyszer csak eszembe jutott valami, fogtam magam és távoztam. Pigon boltjába siettem. A végrehajtók már megint ott ültek. „Nem tudok további haladékot adni," mondta egyikük. — A hátsó helyiségbe mentem. A gyerekek a sarokban játszottak és a bájos kislányka felügyelt rájuk, mint egy igazi anyuka. Pigonné asszony az asztalnál ült, kezén öreg fekete kesztyű. — Kedves barátom, mióta élek, nem láttam olyan arcot: nyugodt, de szörnyen sápadt, kétségbeesett. Az ember azt hihette volna, hogy a halálát várja. „Jó reggelt, madam" — mondom. „Mi újság, kitalált már valamit?" „Semmit, uram. És maga?" „Én sem." — Néztem rá, és nagyon tetszett nekem, nagyon. „De volna egy ötletem. Mit szólna hozzá, ha megkérném a kezét? Talán jobb lesz, mint a semmi." Rámemelte fekete szemét és így szólt: „Nagyon szívesen, uram. És ekkor, csak ekkor elsírta magát." A kis francia befejezte elbeszélését és rámnézett. — Ez aztán merészség! — szólottam meghatottan, csodálkozva. — Gondolja? Arcán mintha megszaporodtak volna a ráncok. — Hát igen... hét gyerek! — Mégegyszer rámnézett. — Nehéz az élet, de hát mit tegyen az ember? A férje jó barátom volt; elvégre nem hagyhattam, hogy éhen pusztuljanak ... Fordította: SÁRKÖZI GYULA „Aranyborjú" - olcsón és gyorsan A szocialista vállalkozás első eredményei a mezőgazdaságban A közép-szlovákiai mezőgazdasági felvásárló vállalat kezdeményezésére nagyszerű borjúhizlalási módszert vezettek be a kerület hat járásában. A kiváló eredmények — reméljük — arra serkentik más mezőgazdasági üzemek dolgozóit ls, hogy kövessék a példát. A módszer részleteiről Ján BUDAJ elvtárs, a Banská Bystrica-i jelvásárló vállalat igazgatója tájékoztat: Eredményes tanulmányút Hollandiai tanulmányúton ismerkedtek meg a szakemberek a borjúnevelési módszerrel. A holland állattenyésztők kanadai takarmánykeverő vállalatokkal együttműködve alkalmazták a különös szárított keveréket az egészen fiatal borjúk felhizlalásánál. Szakembereink hasonló együttműködést valósítottak meg egy olasz céggel, amely a közép-szlovákiai felvásárló vállalatnak szállítja a LATTO RIO-NEV E elnevezésű keveréket. Ez a tápszer szárított fölözött tejből, antibiotikumokból és egyéb különleges elemekből áll. Szárított por formájában kerül hozzánk, az etetők vízzel keverik és így adagolják. A tápszert a felvásárló vállalat ez év tavaszától szállítja a mezőgazdasági üzemeknek. Meglepő siker A hét-tizennégy napos borjúkat kisméretű ketrecekben tartják és kizárólag a tápszerrel etetik. A negyvenkilós borjú három hónap alatt 180 kilósra hízik. A napi gyarapodás nem kevesebb mint egy kiló! Egy kilós súlygyarapodásra a költségek U koronát JVyaň&endä — p'coäíémáfí ? AZ ÉG KÉK LEMEZE ALATT egy zöld koronájú fa van, a Ja alatt pedig egy nyakkendőárus. Mindenekelőtt a színeket képzeljük el: az őszi, néha makulátlan eget halványkék és mélykék árnyalataiban; a még mindig zöld, de Itt-ott már erősen rozsdásodó leveleket, melyek közül a gyepre szállong, a szellő fuválma hatására egy-égy, s magát az eladót, akin zöld nadrág (amolyan palackszín) és lila ing feszül. A színek jelsorolása ezzel még nem ért véget. Hátra vannak a nyakkendők. Hamarjában nemigen tudok kifejezést találni a sárga, a lila, a kék és zöld e giccses variációira. A színes műanyagnyakkendőkről mindent elmondhatunk, csak azt nem, hogy szépek. A világért sem akarom senki ízlését befolyásolni, vagy megsérteni. Ez csak az én véleményem, és én mindig sóhajtok vagy villámlok egyet, ha megpillantom a hatalmas bőröndöt, amely telistele van tömve velük. Akaratlanul is az árusra Irányul a düh, pedig az árus igazán nem tehet róla: neki vagy nincs legalább közepesen kifinomult ízlése, vagy pedig nagyonis leleményes ember: kihasználja az emberek együgyüségét. Az árus már csak azért sem hibáztatható, mert őt engedély, hivatalos szervek által lepecsételt igazolás védi. Csak nem ott lenne baj az ízléssel? Mindenesetre szomorú látvány a nyakkendőárus bőröndje az ízléstelen nyakkendőkkel. Es még szomorúbb dolog, ha egy-egy járókelő vásárol ls belőlük. Már pedig vásárol, és úgy hiszi, jól járt, mert: olcsóbban vette, mint a boltban, és praktikusabb holmihoz jutott, hiszen a műanyagot lehet mosni, és megint olyan, mint a vadonatúj. Van aztán ennek a vásárnak még egy vonzó része: némelyikre ugyanis pipázó, fél szemére hunyorító tengerészt, vagy bodros füstökét eregető, vadul iramló hajót pingálták. A vevő akkor már inkább ilyet vásárol, mint másfajtát, ami drágább, s még tengerész sincs rajtat SZÁZ SZÓNAK IS egy a vége: a közízlés nemcsak magasröptű elmélkedésekkel, tanulmányokkal, előadásokkal, alakítható. Talán már ott, a zöld koronájú fa alatt el kellene kezdeni; száműzni a nyakkendőket, melyek úgy szorongnak a hatalmas bőröndben, mint halászhálóban, sikeres fogás után a halak. BATTA GYÖRGY tesznek ki, ami háromszor kevesebb, mint ha tejjel, vagy más táplálékkal etetnék >az állatokat. Minden egyes borjú után a tiszta haszon 150—300 korona. Az állatok húsa nagyon jó minőségű, többnyire első osztályú. Deviza kiadása nélkül A Lattorio-Neve tápszerrel táplált borjakat méltán nevezhetjük — „aranyborjaknak". Ugyanis minden devizaráfordítás nélkül, kizárólag hazai munka révén hoznak aranyat. Kapcsolatunk az olasz céggel a következőképpen alakult: a tápszert a Lattorio-Nevevel nevelt állatokkal fizetjük meg. Minden borjúért annyi tápszert kapunk, amennyi két borjú etetéséhez elegendő. Ez a szocialista vállalkozás Iskolapéldája, s a módszer deviza beruházás nélküli elterjedését teszi lehetővé. Több borjúhús lehetősége Az olasz tápszert mindeddig a kerület hat járásában alkalmazzák. A legjobb eredményeket a prievidzai járásban a kopernicai állami gazdaság, a žiari járásban pedig a jaloveci ÁG éri el. Az utóbbi gazdaságban rövidesen bővítik a borjúhizlaldát. Sajnos, ez idő szerint Szlovákiában csak 780 borjút hizlalnak az említett módszerrel. Igaz, mindeddig csupán kísérletről volt szó, de az eredmények a módszer további elterjesztése mellett szólnak. Év végéig a Lattorio-Nevevel táplált borjak számát 1900-ra, jövőre pedig 4000-re akarják növelni, A Losonci Állami Gazdaságban 80 borjút táplálnak így, s készülnek bevezetésére Füleken, valamint a Rimaszombat melletti Szabadkán is. A déli járásokban sajnálatosképpen lassan halad a tápszeres borjúhizlalás elterjedése, pedig a feltételek úgyszólván mindenütt megvannak. Lényegében a régi sertéshizlaldák módosításáról van szó, Illetve ketrecek és egy mixer beszerzéséről. A borjúhús keresett ctkk a hazai piacon is, sőt mint láttuk, devizaáru behozatalát is lehetővé teszi. Kár lenne kihasználatlanul hagyni a lehetőséget. VILCSEK GÉZA DÁVID TERÉZ: IFJÚSÁGBÓL ELÉGTELEN? (22) — Miért nem viszi postás Mancihoz — kérdezte Ági. — Vagy még egyszerűbb, mért nem megy oda loikni? — Mert a tízkilométeres bicikliút alatt csupán oz időjárás szeszélyeinek vagyok kitéve, az ellen megedződtem. Mancika férjet akar belőlem csinálni, és ezt az áldozatot még a magos iskolaügy sem kivánhatja tőlem ... — Előbb-utóbb úgyis megnősül ... — Csak utóbb kérem, csak utóbb. És a saját elhatározásomból, nem pedig egy bútorozott szoba ürügyén. Részemre a házasság nem menedékhely az élet vihara elől, hanem bástya, ahonnét nap mint nap újult erővel indulok küzdelembe ... — Ezt szépen mondtad - dicsérte meg Csontost Máthé igazgató, aki közben szintén megérkezett és ellentétben Csontossal, pedánsan követte a legújabb divatot. — Ha megengeded, feljegyzem ... — Parancsolj kérlek, bár az az érzésem, hogy nem én gondoltam ki. Olvastam valahol... — Idehallgass, — villant ekkor felém az igazgató szeme. — Elvihetnéd a kolléganőt Manciékhoz Csontos rámnézett, legyintett — Reménytelen! Manciék nőt nem vesznek. — Még egyszer rám nézett, rajtom feledte a tekintetét, aztán helyesbített. - Azért elmehetek. Rajtam ne múljon - kicsit gondolkodott. - Aztán hol találom az elvtársnőt, ha esetleg ... — Gyere a tanácsházára, ott leszünk — válaszolta Móthé. Ezután mindenki hazament. Ágit várta a férje, gyerekkocsival a kapu előtt, Forgáchné szedte virágait és elindult a temető irányába, de óvatlan pillanatban irányt változtatott a templom felé. Csontos elkarikázott Mancihoz, én pedig követtem Máthét az irodájába, ott ő az asztalfiókból csomó levelet rakott elém — Olvassa ... — mondta. A levelek kivétel nélkül személyemmel foglalkoztak, hol szűkszavúan, hol bővített körmondatokban, de egytől egyig névtelenül. (És számtalan helyesírási hibával.) Megemlítették bennük, hogy „esténként kivilágított ablaknál kellettem magam", „elfüggönyözött ablakok mellett olyasmit, m *-«lhetek, ami takarni való", hancúrozgatok a régr *i*w4öben", „nős emberekkel sétifikálgatok az éjszaka lepte alatt" - láttam, számontartanak Kondorfalván mindent — Csak azért «<isrtatom, hogy vigyázzon. Ez falu... - mondta Máthé. - Eszerint rendezkedjék be. A tanerő élete olyon építmény, melynek ablakán bármikor betekinthet akárki. Világítótorony! Cselekedeteinek fényszórója évtizedekre bevilágítja útját egy-egy nemzedéknek — jegyezte meg Máthé és darabokra tépte a leveleket. Azután elindultunk a tanácsházára lakásügyben. A nemzeti tanács kis magaslaton hivatalkodott. Az odavezető út elkanyarodott a főúttól, ami egyben a falun átvezető országút is volt, és elhanyagolt liget terült el alatta. Nagyon szép lehetett, amikor még vasrács óvta előtte a rózsakertet és lapos fehér kövekkel kirakott út vezetett a bejáratáig. Mögötte óriási gyümölcsös terebélyesedett. Már csak a ház állt a helyén, a kerítés eltűnt, el a rószafák is, ami megmaradt, vadrózsává burjánzott. A gyümölcsös nagyobbik felét elnyelte a falurendezés, kisebbik fele bozóttá dudvásodott és szabod prédája lett a péró lakóinak, akik világukat élték az országút másik oldalán. A bejárathoz sorakozó kőlapokat is felmorzsolta az idő. , Belül? Nos, nem tudhattam milyen volt az épület valaha. Mikor mi beléptünk, hűvös volt és aktaszagú. Meg mintha alkoholszagot is éreztem volna. Régi ismerősként találkoztam ott harcsaképű útitársammal. Máthé már az odavezető úton figyelmeztetett — Minden hájjal megkent alak az a Csuka. — Neki azonban azt mondta - Nahát cimbora! Itt vagyunk! Az elvtársnő az új tanerő, hol a szoba, amit megígértél? Mire Csuka - hogy ismer, az autóbuszban már szemügyre vett, veszettül csinos vagyok és igen kedvére feszül rojta a nadrág... De szoba nincs! Nem is érti, minek jött Máthé hozzá, mikor ismeri a helyzetet... Erre Máthé — hogy... dehogyis nem érti azt Csuka! Erti ő azt nagyon is jól. Csupáncsak nem akarja megérteni. Ügy látszik Csuka valóban értette, vagy hirtelen eszébe jutott, mert felkiáltott - Aha! Persze! Urbanek nem akarja kiüríteni a házat... Urbanek raktárnak használja a „házat" - kapta o feleletet. Ha Urbanek kiürítené a „házat", akkor Máthé megcsinálhatná végre a cigányiskolát, elkezdené a politechnikai oktatást, a tanerőknek lenne szállásuk, nem veszítenének munkaórát és nem töltenének el annyi időt az utazgatással. Igaz, hogy akkor meg — Urbaneknek nem volna kedvező szele a vitorlájában, mellyel az igazgatóság ölébe hajókázhasson. Érti kedves? fordult hozzám magyarázólag Máthé. Nem értettem, pedig elég sokáig vitatkoztak, megvilágítva a helyzetet jobbról és balról, amiből akárki megtudhatta, hogy a Csuka lánya, az Urbanek menye... Urbaneknek a Máthé állására fűlik a foga... az épület, amiről szó van, a falurendezés útjába esik, le fogják bontani... Az épület nem fekszik útban és nem fogják lebontani, Máthé majd megmutatja, Csuka szeretné látni, hogy néki valaki megmutassa. — A delet már régen elharangozták és én még mindig nem tudtam, kinek van igaza, és hol fogok lakni? Végűi is abban maradtak, hogy Máthé bemegy a járáshoz. Csuka ír a központba, én pedig ideiglenesen behurcolkodom a tanácsházán levő egészségügyi szobába, ahol hetenként egyszer rendel az orvos. Abban az időben én úgyis tanítok ... Alszik ott ugyan néhanap egy-egy járási ember is. vagy átutazó hivatalos személy a központtól, no dehát egy ideig legfeljebb nem alusznak ott. .. Csukánál hálnak vagy másnál... Ügyis csak pár napról van szó... Hacsak — hacsak a Csontos útja nem jár eredménnyel. A Csontos útja nem járt eredménnyel, igy hát beköltözhettem a kijelölt helyiségbe. Ruháim, könyveim oz iskolában maradtak, kitömött madarak és molyette rágcsálók társaságában, íróasztalon meg íróasztal alatt Ágyneműről Juhos néni gondoskodott, ő mutatott be a sárga komondornak is. - Ez itt az új kartásnő magyarázta. — Ne bántsd őt Bodri, inkább vigyázz rá, senkit be ne engedj a szobába. Bodri laposakat pislogott rám, meg Juhosnéra, a kezemben illatozó csontokat sem hagyta figyelmen kívül . . . megvakartam a fületövét, aztán lerakodtam elébe. Juhos néni szerint életre szóló barátság származott az ismeretségből, ámbár ez részben rajtam is múlik. Nos - gondoltam — rajtam ne múljék... őrizőre szükségem van, még egy vakarást eszközöltem búcsúzásul... aztán beköltöztem a szobába. (FOLYTATJUK)
