Új Szó, 1967. szeptember (20. évfolyam, 241-270. szám)

1967-09-17 / 257. szám, vasárnap

Ä valóság a művészi alkotás igazi értékmérője (Folytatás az 1. oldalról) vágyból, Ily módon elévülhetetlen művészi értékű alkotás keletkezett. Petr Bezruč a világ azon kevés költői közé tartozott, akiknek intenzív, kivételes művészi erővel sikerült kifejezniük önmagukat és a világot. íme, hogyan értékelte Bezruč költészetének Jelentőségét F. X. Šalda: „Bezručnak megadatott az, amit a sors oly ritkán ad meg a modern költőnek: a költő sorsának és a közösségi sorsnak az egybefonódását. A sziléziai dalok költője elfojtotta énjét, individuális fájdalmait és keserűségét, hogy azokat szűkebb hazája népe (egész olšvai, ostravicei és oderai törzs) fájdalmának és szenvedésének orkánjává változtassa. Bezruč műve egyedülálló, s úttörő Helytelen volna BezruCot kötelező példaképként állítani mások elé. Müve egyedülálló, és Így minden nagy művészi alkotáshoz hasonlóan nem ismételhető meg. Művének sorsa azonban sok tekintetben ma is időszerű. Éppen az idén, amikor egyes írók annyit hangoztatják a világjelleget és a provincionalizmust, az írói szabadságot stb. Ma elegen vannak olyanok, akik a világszínvonalhoz vezető utat gyakran tiszavirág életű külföldi divatok utánzásában látják. Nincs-e elég bizonyító példánk arra, hogy mily lapos az epigonizmus és az eklekcitizmus? Vajon nincs-e elég szemléltető példánk arra, hogy a világszínvonalhoz ellenkező út vezet? Petr Bezruč és utána következők: Hašek, Capek, Nezval — hogy csak a legszembetűnőbb példákat említsük — hazájukkal, valamint a néppel életre, halálra összeforrott írók, akiknek gondolkodása mélyen a nemzet gondolatvilágában, érzéseiben és magatartásában gyökerezett. Éppen ezért a néppel, a nemzettel szorosan egybeforrva voltak képesek egyedülálló költői művek alkotására, ezért volt stílusuk utánozhatatlan. Petr Bezruč nemcsak nemzeti költő volt, hanem egyenesen regionális költő — ahogy Salda is megállapította. Költő volt, aki csupán és kizárólag hazája veszélyeztetett hetvenezerének a fájdalmát és lázadását akarta kifejezni. S mégis hamarosan azután, hogy megjelentek „Sziléziai dalai", nemcsak nemzeti költővé vált, hanem művét lefordították valamennyi világnyelvre. Vajon ez nem újabb komoly figyelmeztetés-e a regionális irodalom feladatáról és küldetéséről, valamint népeink kultúrközpontjain kívül élő művészekről folyó jelenlegi vitákban? Melyik író áll közelebb az ihlet forrásához, az emberek változó, pezsgő, sokrétű életéhez, azokhoz az emberekhez, akiket Vilém Závada oly szeretettel nevezett a föld sójának? Az-e talán, aki az irodalmi szerkesztőség és a zárt intellektuális társaság körében mozog? Nem becsülöm le az író szempontjából fontos kulturális központ jelentőségét, kétségtelenül vonzó a kulturális központ — önmagában — sohasem tett egy írót sem naggyá. Engedjék meg, hogy még egyszer hivatkozzam F. X. Šaldára, aki már 1908-ban figyelmeztetett arra az egészségtelen állapotra, hogy „Prága irodalmi bőVérűségben szenved". Nem mintha Prágán kívül nem élnének írók, de mindnyájan, amint Salda mondja, prágai módon igyekeznek írni, általános univerzális irodalmat írnak „prágai kávéházi ihlettel". „Az egyedüli szellemiség — írta Šalda —, akinek Morvaországban joga van — művészetével megváltott Joga —, decentralizációról beszélni, Bezruč. Műve decentralizált irodalom a szó nemes értelmében: jellegzetesen helyi jellegű a vidék művészi alkotása, de oly bensőséges felfogású, emberileg oly mélyen átérzett, hogy önmagától egyetemes művészi alkot áss.* érett. Avantgardizmus és elkötelezettség Petr Bezruč műve ^lkaimat ad fcrra is, hogy elgondolkodjunk afelett, mi tulajdonképpen a művészi avantgardizmus és mi az elkötelezett művészet. Az avantgardizmus kifejezést ma különféleképpen használják. Nálunk azonban e kifejezés eléggé egyértelmű. A művészet terén olyan áramlatot Jelentett, amely nemcsak a formai, művészi megoldások kérdésében, hanem társadalmi téren, sőt közvetlenül politikai és proletár osztályértelemben is progresszív volt. Ez avantgárdánk specifikus sajátossága, amit nem kellene összetéveszteni és elferdíteni. Nem véletlen, hogy éppen az avantgardista marxista irodalomkritika volt az, amely megóvta Bezruč örökének forradalmi és burzsoáellenes értelmezését a két világháború közötti időben, amikor a burzsoázia igyekezett Bezruč művét olvasókönyvszerűen hivatalossá tenni, s csupán e mű regionális és nemzeti értelmét igyekezett bizonygatni, hogy tompítsa forradalmiságát, nemzeti és világjelentőségét. Ez volt a burzsoázia hagyományos, általános gyakorlata, hogy a legforradalmibb író műveit is a maga követelményeinek megfelelően idomítsa. Csupán jelenünk, szocialista jelenünk képes teljes mértékben értékelni Bezruč művét. Még egy kérdés felmerül, mégpedig, hogy az avantgardista kifejezésnek csupán történelmi értéke van-e, vagy érvényes Jelenünkben ls és ml a lényege? Ez inkább szónoki kérdés, mintsem gyakorlati. Ma ls vannak avantgardista művészeink, és szükségünk van rájuk. Az avantgardista elnevezésre ma is — a szó teljes értelmében — csak annak a művésznek, annak az írónak van Joga, aki vállvetve halad egész társadalmunk avantgárdájával, a kommunista párttal. Annak a művésznek, írónak van joga, akinek művészetét népünk élete ihleti, annak, aki nemcsak hideg szemlélője az életnek, hanem érdekelt, elkötelezett résztvevője is, és tudatában van annak, hogy művének egyedül csak akkor van értelme, ha a társadalom fejlődését, a szocializmus, a szocialista humanizmus fejlődését, tehát a kommunista párt politikájának lényegét is szolgálja. Nincs nagyobb küldetése a művésznek, minthogy egész munkásságával és teljes életével elkötelezze magát jelenünknek, s népe és nemzete jövőjének. Az író szava — fegyver Főként a jelenlegi feszült légkörben, amikor a világ egy pusztító háború szakadékának szélén * egyensúlyoz, előtérbe lép az író állampolgári elkötelezettsége, azé az íróé, aki oly hatalmas fegyvert forgat, mint a művészi szó. A párt tudatában van e szó hatásának és erejének, tudatában van az említett avantgardista hagyománynak is, s nagyra becsüli az írók többségének becsületes, nem fennhéjázó, a néppel szoros kapcsolatban álló „irodalmi munkások" erőfeszítését, akik a szocialista kultúra, az emberek közötti szocialista kapcsolatok és az egész szocialista társadalom sikeres fejlesztésére törekednek. Minél Jobban ismerjük azonban az alkotóművészek többségének szocialista társadalmi elkötelezettségét, annál inkább nyugtalanít bennünket a szellemi értelmiség néhány egyedének politikai és Ideológiai álláspontja, akik az utóbbi időben, az Írókongresszuson és másutt Is demonstratívan kimutatták társadalmunk politikájától való eltávolodásukat. A liberális engedékenység ilyen megnyilvánulásait senki sem hagyhatja figyelmen kívül, akit mélyebb kapcsolatok fűznek társadalmunkhoz. Újból beszélt erről Novotný elvtárs, a katonai iskolák végzett növendékeihez intézett beszédében. Igaz, a mai bonyolult világban néha nem könnyű egyes konkrét kérdésekben politikailag helyesen tájékozódni. Felismerni például azt, mikor van szó hibák olyan bírálatáról, amikor a bírálót a társadalom és a szocializmus megsegítésének szándéka vezeti, és mikor van szó a társadalom gyökerei ellen intézett orvtámadásról. Gyakran hallunk olyan hangokat, amelyek Inkább szerzőik zavaros nézeteit tükrözik, mintsem céltudatos megfontolt támadást Jelentenek. Egyes alapvető állásfoglalások és megoldások terén azonban a kommunistáknak az a kötelessége a társadalommal szemben, hogy világosan beszéljenek és világos döntést hozzanak. Elsőszámú az osztályszempontok érvényesítése. A XIII. kongresszuson elhangzott beszámoló joggal állapítja meg, hogy belső fejlődésünk mozgató ereje többé már nem az antagonisztikus erők osztályharca, hanem a szocialista osztőlyok és rétegek közös érdeke, és az egymáshoz való, fokozatos, kölcsönös közeledése". A kapitalizmustól eltérően, amelyet antagonizmusok és az osztályharc jellemez, társadalmunk jellegzetessége az egész társadalom együttműködése. Ma a munkásosztály, azoknak az össztársadalmi feladatoknak a fő megvalósítója, amelyek együttesen alkotják az osztályszempontok lényegét. A XIII. kongresszus egyúttal azonban megmutatja, hogy „... nem hagyhatjuk figyelmen kívül annak a nemzetközi méretekben folyó éles osztályharcnak a létezését sem, amely igen konkrét megnyilvánulásokban tükröződik vissza a mi szocialista társadalmunkon belül ls. Ezen erőfeszítésünk osztályjellegét az határozza meg, hogy szocialista társadalmunk — mint a forradalmi erők világfrontjának szilárd része — aktívan kiveszi részét a békéért, a haladásért és a szocializmusért, valamint a nemzetközi reakció ellenforradalmi szándékai ellen vívott vilőgküzdelemből. Ezért a párt következetesen fellép mindazon kísérletekkel szemben, amelyekkel kívülről és belülről meg akarják zavarni a szocialista fejlődést, fellép a kispolgári mentalitás és az antagonisztikus osztálykapcsolatok felélénkítésének minden kísérlete, a párt, a pártideológia és -politika elleni különféle demagóg kirohanásokkal szemben. Közvéleményünk egy részében élesen és gyakran ismétlődik meg az a gondolat, miszerint nálunk az osztályellentétek többé már nem képezik a fejlődés fő erejét. Ez helyes. Vannak még emberek, akiket emlékeztetni kell erre. De ugyanakkor figyelmen kívül hagyják — és ez érezhetően kicsengett az írókongresszuson elhangzott egyes felszólalásokban is — a világon létező alapvető osztályellentéteket. Ennek az ellentétnek a mi belső viszonyainkra gyakorolt hatását elhanyagolhatónak tartják. Néha a dolgokat úgy magyarázzák, mintha már egyáltalán nem volna nemzetközi osztályellentét, mintha nem ez határozná meg a világ mozgását, konfliktusainak és válságainak kitörését. Olvastunk olyan kijelentéseket ls, hogy világ csak egy van, nincs két világ. Hallottunk olyan mérlegelést, hogy századunk az ember évszázada, nem pedig amerikai vagy orosz évszázad, amint ezt állítólag néha emlegetik. Hallottuk azt ls, hogy a huszadik század alapvető ellentmondása a humanizmus és az antihumanizmus közötti ellentmondás. Mire Irányul az ilyen zsonglőrködés a szavakkal és gondolatokkal? A világ konkrét, a humanizmus konkrét, tehát konkrét elkötelezettségre van szükség. Ezt jól tudta Bezruč! Ezért nevén nevezte a barátokat és az ellenséget, felemelte világos költői szavát. A harc még ma sem ért véget. A világ humanista jövőjéért szívós küzdelem folyik. A fő vetélkedő erők ismertek, mintahogy ismertek vezérkaraik is: a tőkésosztály, amely a világ különböző részein halódó uralmát védelmezi, és a világ ellenforradalmi vezérkara az Egyesült Államok imperialista köreiben. S velük szemben áll a munkásosztály, az imperialistaellenes felszabadító és demokratikus mozgalom, a kommunista pőrtok által ihletett s irányított politikájukhoz és ideológiájukhoz igazodó, valamint a szocialista rendszer országainak erejére támaszkodó szocialista forradalmi mozgalom. A humanizmus, amely nem konkrét, amely nem tartja tiszteletben a mai világ alapvető tényeit, amely kívül akar maradni a reális erőkön, a humanizmust társadalmi viszonylatban megvalósító erőkön, és amely nem forr össze szorosan a szocializmussal, vagyis a mi feltételeink között a kommunista párt programjával és munkájával, az ilyen humanizmus nem reális, hanem absztrakt, a legjobb esetben pusztába kiáltó szó, de gyakran még ennél ls kétesebb értékű, zavarossá teszi a vizet ott, ahol az embereknek világosan kell látniuk. Úgy vélem, itt van azoknak a helytelen nézeteknek a gyökere, amelyek az írókongresszuson elhangzott néhány felszólalásban megnyilvánultak, amelyek egyeseket közvetlen támadásokra ragadtatott a párt ellen, rendszerünk ellen. E támadásokat joggal utasítottuk vissza mér a kongresszuson és az írók többsége is elítélte őket. A múlt nagy művészete a harc művészete volt Még egy kérdéshez szeretnék néhány megjegyzést fűzni. A közelmúltbeli viszonyról van szó, amelyből programszerű következtetéseket vonnak le irodalmunk és nemcsak az irodalmunk számára. Egyes bírálók szerint hazánk társadalmi fejlődését a következő szakaszok jellemzik: demokrácia, fasizmus, sztálinizmus, szocializmus. Ezek a pajzsukra Ismét „a demokráciát" emelik, és ez alatt a burzsoá köztársaság időszakát értik. A kultúra és művészet virágzásáról beszélnek ebben az Időszakban. De megfeledkeznek arról, mivel függött össze azoknak az éveknek a nagy Irodalma. Nem az uralkodó rétegekkel és nem az ő „demokráciájukkal". Erről írt Bezruč ls a harmincas évek elején. Ennek az időszaknak a nagy művészete összefüggött a szociális haladással, az emberekkel, a munkásokkal és a kommunista párttal. Ezeknek az éveknek a művészete a szocializmusért harcolt, megelőzte korunkat és a mai erőfeszítéseinket. Egyesek megkísérlik a felszabadult köztársaság 1945 utáni húszéves időszakát elferdíteni, s a sötétség Időszakának feltüntetni, amelyben kultúránk meg volt fosztva az európai kontextustól és ebben a tekintetben ezt az Időszakot a fasiszta megszállás éveihez számítják. Ennek az Időszaknak a kultúrája állítólag a sekélyes propagandizmus színvonaléra süllyedt, és ezekben az években népünket Európa kulturális perifériájára való kiszorulás veszélye fenyegette. Az ilyen vélemények, amelyek szem elől tévesztik társadalmunk történelmi átalakulásainak lényegét, sőt magát a valósőgot is, elkerülhetetlenül nemcsak tévútra vezetnek, hanem összhangba kerülnek társadalmunk ellenségeinek ideológiájával és politikájával is. A minden-tagadás csak zsákutcát je'enthet Pártunk volt az, amely nemcsak elítélte a személyi kultusz hibáit és torzításait, hanem fokozatosan biztosította e hibák helyrehozását és mindent megtett, hogy azok ne ismétlődhessenek meg. Ezt világosan bizonyítja a XII. és XIII. pártkongresszus és e kongreszszusok határozatainak megvalósítása is. Az említett bírálódnak azonban ez nyilvánvalóan nem fontos. A hibák és torzítások bírálata nevében elátkozzák a szocialista átalakulás egész időszakát. Egyes alkotóink szemlélete olyan, mint ahogy azt találóan jellemzi egy olasz kritikus nemrég tett megállapítása: „A pozitív erők hagyományosan hibásak. A múlt totális tagadásán alapuló irodalmi program az irodalom zsákutcába terelését, s főként a fiatalabb alkotók dezorientálását jeienti. Szerencsére az Irodalom az élő társadalmi szervezet alkotó része marad. Erről tanúskodik az az alkotóirányzat, amelyet szeretnek ax emberek, és amely már évtizedek óta világos úton halad előre és a társadalom életének savát-borsát jelentil Minden Időszaknak — az állandó értéket jelentő művek mellett — van számos olyan alkotása, amelyek nem hosszú életűek. Bizonyára voltak ilyenek az elmúlt húsz évben is, mint ahogy ezen évek számos alkotása is a jövőben kihull majd az idő rostáján. Ez természetes. De senkinek sem sikerülhet semmissé tenni mindazt, ami az elmúlt húsz év alatt jött létre, főként azokat a tartós értékű alkotásokat, amelyekhez az olvasók újból és újból visszatérnek. Az ilyen nihilista állásfoglalással nem érthetnek egyet maguk az írók sem, akik műveiket ezekben években alkották. Ami az európai kontextust illeti, valamint Európát és benne a mi helyünket, fel kell tenni a kérdést, hol bontakozik ki e kontinens jövője, és milyen erőkkel függ össze. Ezek elsősorban a kommunizmus erői, amelyek között helye van — és nem utolsósorban — a ml országunknak. Sohasem határoltuk el magunkat az európai népek nagy kultúrájának hagyományaitól sem, amelynek kialakításához az utóbbi száz évben Marx és Lenin műve is erőteljesen hozzájárult. A Nyugattal való kulturális csere bizonyos lanyhulására a hidegháború időszakában természetesen sor került. De ebben nem ml, hanem elsősorban a Nyugat hibás. Erről teljesen megfeledkeznek. A párt tiszteletben tartja a művészet törvényszerűségeit A szocialista országok ellen az utóbbi időben céltudatos kommunista ellenes hisztériát terjesztenek. Nyilvánvaló, hogy ennek célja az Imperializmus fokozódó támadásainak alátámasztása, és az, hogy a világ közvéleményében csökkentsék a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 50. évfordulójának jelentőségét. Egyes szökevények és árulók segítségével különféle koholt hamisítványokat készítenek, mint például a csehszlovák művészek úgynevezett kiáltványa, hamisított aláírásokkal stb., s ebben a kommunista ellenes kampányban pártunkat az értelmiséggel szembeni önkénnyel, kulturálatlansággal, antiszemitizmussal, sőt fasizmussal vádolják. Ök, akik barbár módon gyilkolnak Vietnamban, bennünket szeretnének feltüntetni a szabadság és az emberiesség megrögzött ellenségeiként. Október forradalmi lángját természetesen nem tudják kioltani és o láng végül őket emészti fel, a munkások és a dolgozók szabadságának nevében, a tényleges humanizmus nevében. És azok az ©gyének, akik társadalmunk alapelvei ellen, a társadalmi érdekek ellen lépnek fel — akár tudatosan, akár nem — a kommunista ellenes kampányokat segítik és ezért számolniok kell a visszavágással. A párt tiszteletben tartja a művészet sajátosságát és fejlődési törvényeit. Tiszteletben tartja az alkotók szabadságát, és megbecsüli műveiket. De megkívánja a kultúra alkotóitól, hogy állampolgári-politikai működésük során kifejtett publicisztikai tevékenységük eszmei irányzata összhangban álljon szocialista társadalmunkkal és kommunista pártunk politikájával. A politika és a kultúra, a politika és az irodalom együttműködése és egysége nem alárendeltségen alapuló viszony, nincsen szó a politikának a kultúrára és az irodalomra gyakorolt diktátumáról. Az emberi tevékenységnek e két szférája társadalmunkban egy irányt, egy célt követ. Ez adja meg értéküket. Éppen azért, mert az emberi tevékenység két Különböző (Folytatás a 3. oldalún)