Új Szó, 1967. szeptember (20. évfolyam, 241-270. szám)
1967-09-16 / 256. szám, szombat
A nnak az idős hölgynek, aki nekünk a jótékonyegyesületi csomagot hozta, s megkérdezte: miért van annyi gyermekünk, feleségem - oki azon a napon éppen rosszkedvében volt - megmondta az igazat: „Ha pénzünk lett volna, moziba járnánk. De nincs pénzünk, s így aztán korán lefekszünk. Hát ezért!" Az asszony láthatóan rossznéven vette ezt a választ és egyetlen szó nélkül otthagyott bennünket. Feleségemnek szemrehányást tettem emiatt, mondván, hogy nem mindig tanácsos őszintének lenni. Mielőtt őszinte oz ember, tudnia kell, kivel áll szemben. Amikor még fiatal és nőtlen voltam, nem tudtam, mit jelent egy nagyszámú családot eltartani. Most azonban megdöbbenéssel tapasztalom, hogy az idő múlásával én Is egyre inkább egy ilyen „sajnálatos eset" hőse lettem. Akkoriban ilyesmiket olvastam az újságokban: „a család rettenetes nyomorban él". Nos, ma családommal együtt én is rettenetes nyomorban élek. Vagy például ez állt az újságban: „A hely, ahol élnek, nem érdemli meg a lakás nevét." Nos, feleségemmel és hat gyermekemmel ma én is így élek Tormarancióban, egy olyan helyiségben, amely matraccal van tele, és ha esik az eső, a víz mindenfelől befolyik; az ember a Tiberis partján érzi magát. Vagy „amikor a szerencsétlen megtudta, hogy teherben van, bűnös módon szabadult meg a magzattól". Hja, mi is rászántuk magunkat erre a megoldásra, amikor észrevettük, hogy hetedik gyermekünk útban van. Az újszülöttet egy templomban szándékoztuk hagyni, amint az időjárás megengedi. Úgy gondoltuk: valaki majd csak rátalál és magához veszi ... Hála a jólelkű asszonyságnak, feleségem kórházban szülhetett. Amikor már jobban érezte magát, a picivel együtt hazajött Tormarancióba. A szobába lépve, így szólt: — Szörnyű volt a kórházban ... de szívesebben marad, tam volna tovább is ott, minthogy ide hazajöjjek. . A gyermek ekkor rettenetes sírósba kezdett, mintha megértette volna anyja szavait. Erős Jtis teremtés volt, a hangja még erősebb. Ha éjszaka felébredt és sírni kezdett, senki nem aludhatott tovább. Májusban Tormarancióból Rómába mentünk. Jó idő volt, már kabát nélkül is lehetett járni. Feleségem erősen magához szorította a csecsemőt, akit a jó idő ellenére úgy bebugyolált, mintha a sarkvidékre vinné. A városban állandóan beszélt, különböző templomokról, omelyek valamelyikéjjen otthagyhatjuk a gyermeket, majd azt fejtegette, hogy olyan templomban kell hagynunk, amelybe gazdag emberek járnak. — De, ha olyan valaki találja meg a gyermeket, aki éppoly szegény, mint mi, akár mi is megtarthatjuk... — motyogta, majd hozzátette: „Valamelyik Szűzanyatemplomban hagyjuk, mert a Szűzanyónak is volt gyermeke és megértheti a dolgot. Ezért meghallgatja az imámat ..." Ez a beszéd már engem is fárasztott. De szomorú voltom, és egyáltalán nem tetszett nekem, amit terveztünk, mégis arra gondoltam: világos ésszel, nyugodton kelj cselekednünk és erőt kell adnom feleségem számára is. Csok azért, hogy beszédáradatát megtörjem, ellenvetéseket tettem, végül így szóltam: — Van egy ötletem. Hagyjuk a kicsit a Szent Péter templomban! Egy pillanatig habozott, majd határozottan válaszolt: — Nem! A Szent Péter olyan nagy, mint egy gyakorlótér. Ott esetleg meg sem találják! Egy kicsi templomban kell hagynunk, a Via Condottin, ahol olyan szép üzletek vonnak. Odo gazdag emberek járnak - az a legjobb hely. Autóbuszra ültünk és a tömegben feleségem hallgatott. A gyereket még jobban betakarta, csak arcát hagyta szobadon, hogy láthassa. A kicsi oludt — rózsaszín orc a rongyos takaróban. Nyomorúságos látvány volt. De a kék színű gyap/úkesztyűbe bújtatott kezét mintha imutogatni akarná, kidugta a tokoró alól és széttárva, úgy aludt. Amikor Largo Goldonin leszálltunk a buszról, feleségem újra kezdte a beszédet. Majd oz ékszerbolt kirakata előtt megállt és a vörös bársonyra rakott ékszerekre mutatott. — Nézd. milyen szépek! Ebbe az utcába olyan emberek járnak, okik ezeket az ékszereket vásárolják. Szegény ember nem téved erre! És ezek a gozdog emberek ikét vásárlás között betérnek a templomba, és ha megtalálják a gyermeket, magukhoz veszik. Miközben ezeket hadarta, a drágaköveket nézte, • még jobbon magához szorította a kicsit. B eléptünk a templomba. Feleségem ujjait megmártva a szentelt vízben, keresztet vetett, aztán karján a gyerekkel, végigsétált a templomon, arcán egyre inkább az elégedetlenség jelei mutatkoztak. Egyik oltártól a másikhoz lépett, majd megnézte a gyóntatószéket és a képeket is, hogy megállapítsa: valóban ez-e az igazi hely, ahol a csecsemőt hagyhatjuk? Ekkor egy magas, piros ruhás nő lépett be. Szűk szoknyában volt és ez térdhajtáskor látszólag problémát jelentett neki. Néhány másodpercig imádkozott, majd keresztet vetett és kiment a templomból, anélkül, hogy minket észrevett volna. Feleségem ekkor megszólalt: — Nem, ez mégsem jó hely! Ide olyan emberek jönnek, akik nem érnek rá, mert várja őket az üzlet! Mint ezt isi Menjünk! És már sietett a kijárat felé. A Piazza-Venezian egy másik templomot találtunk. Nagyobb volt az előbbinél, félhomályosa bb és tele aranyozással, üvegvitrinekkel, omelyek ezüstösen csillantak a félhomályban. Az emberek, akik bent voltak, jómódúaknak látszottak: a nők kalapban, a férfiak jó ruhában. A szószéken pop prédikált, a kis gyülekezet őt figyelte és én arra gondoltam, hogy számunkra valóban ez a legalkalmasabb pillanat, amikor senki sem figyel ránk. Halkan odaszóltam a feleségemnek: í- Megpróbáljuk itt? Bólintott. Beléptünk az egyik oldalkápolnába, ahol különösen kevés volt a fény, és senki nem volt a közelben. Feleségem a takarót ráhúzta a gyermek arcára, és mint valami törékeny csomagot, a padra fektette. Végül letérdelt, imádkozott néhány pillanatig, arcát tenyerébe rejtve és én nem tudtam mit tegyek. Különöíképpen zavartak az ezüst szíveik százai, amelyekkel a templom fala körben volt tapétázva. Feleségem felállt, gondterhelt orecal keresztet vetett, é$ ioduft'fcfelé. Én mögötte. A pap a szószéken ekkor éppen fennhangon szólalt meg. „És Jézus mondotta: hová mész te, Péter?" Szinte felhorkantam, mert mintha tőlem kérdezte volna. Amikor pedig feleségem az ajtó nehéz függönyét húzta volna félre, egy hang állította meg: — Asszonyom a csomagját a padon felejtette! Egy feketeruhás asszony volt, egyike azoknak, akik egész nap a sekrestye és a templom körül tevékenykednek. — Ó, igen ... — nyögött fel a feleségem. — Ezer köszönet. Egészen megfeledkeztem róla! Igy vettük vissza ismét a csomagot és inkább holtan, mint elevenen elhagytuk a templomot. Alig értünk ki, feleségem elsírta magát: — Senkinek nem kell ez a kis szerencsétlen! Aztán megint sietni kezdett, szinte futott, olykor úgy tünt mintha lábai nem is érnék az utca kövét. A Szent Apostolok terére siettünk, ott is próbát tettünk. A templom nyitva volt és csaknem teljesen sötét. Feleségem suttogva hajolt hozzám: — Ez az igazi! És határozott léptekkel sietett az egyik mellékoltárhoz. Ott a padra fektette a gyermeket, aztán anélkül, Alberto Moravia: hogy térdet hajtott, vagy imádkozott, vagy a kicsit még egyszer megcsókolta volna, szinte futott a kijárat felé — mintha égne alatta a kő. D e alig tett meg néhány lépést, a templom kétségbeesett gyermeksirással lett tele. Persze — ilyenkor szokott enni! Éhes lett és felébredt. Feleségem előbb még elfutott az ajtóig, de ott visszafordult és futott a padhoz, ahol a gyermek feküdt. Leült, nem törődve azzal, hogy templombon van kigombolta a blúzát és szoptatni kezdte a csecsemőt. A kicsi - mint valami éhes farkas — tapadt a mellére, amikor egy felháborodott hang szólalt meg o félhomálybon. — Ilyet nem tehettek az Isten házában! Menjetek innét! — kiáltotta haragosan a sekrestyés, akinek szakálla volt, és nagyobb volt a hangja, mint ő maga. Feleségem felállt, betakarta a mellét és a kicsit, közben odaszólt a sekrestyésnek: — A Szűzanyo is ott tartja a kis Jézust! — Csak nem hasonlítod magad a Szűzonyához, te szemérmetlen! — dühöngött a kisöreg. Otthagytuk a templomot és kiültünk a Piazza Veneziára. Ott a feleségem folytatta a szoptatást, és a kicsi újra elaludt. Közben beesteledett, zárni kezdték a templomokat. Már fáradtak voltunk és nem voltak tiszta gondolataink. — Késő van! Nem csinálom továl»b! Hagyjuk abba! — mondtam. Elkeseredetten válaszolt: — De hiszen a te gyermeked is! Talán ott hagyjuk a sarkon, mint egy rongyoszsákot? — Azt nem! — feleltem. — De vagy azonnal megteszi oz ember, amit akar, tanakodás nélkül, vagy egyáltalán nem! 1. • — Te egyszerűen félsz, hogy meggondolom magamati — csattant fel. — Ti férfiak, mind gyávák vagytok! — Értelek... De gondolj arra, hogy a gyerek számára minden más csak jobb lehet annál, hogy Tormarancióban nőjön fel, egy szobában, amelyhez nem tartozik se konyha, se klozet, télen svábbogarak, nyáron legyek között... Erre nem válaszolt. Minden különösebb cél nélkül indultunk el a Via Nazionale felé. Egész a Nero Tornyáig mentünk. Ott, a torony közelében, egy néptelen kis utcában csukott, szürke kocsi állt az egyik kapu előtt. Hirtelen ötlettel az autóhoz léptem, találomra lenyomtam az ajtó kilincsét és legnagyobb meglepetésemre kinyílt. — Gyorsan! - kiáltottam. — Ez a pillanat. Fektesd a hátsó ülésre! Úgy tett, amint mondtam neki és a gépkocsi ajtaja ismét becsukódott. Mindez néhány pillanat alatt játszódott le. Senki nem látott bennünket. Karonragadtam a feleségemet és siettünk is tova, a Quirinal-tér irányába. Ez a tér már teljesen kihalt volt, szinte sötét, csak néhány utcai lámpa adott némi világosságot. A nagy mellvéden túl azonban Róma fényei világítottak. Feleségem az obeliszk lábánál levő kúthoz lépett, leült egy padkára, hátat fordított nekem és hirtelen, csendesen sírdogálni kezdett. — Most mi van veled? - kérdeztem. Halkan válaszolt: — Most érzem először, hogy mennyire hiányzik. Mintha Innen vettek volna el valamit, a mellemről, ahol mindig szopott... — Persze, ez érthető ... de majd elmúlik — próbáltam vigasztalni. H irtelen abbahagyta a sírdogálást és mint ahogy az eső áll el hirtelen, ha fújni kezd a szél, haragosan az egyik emeletes házra mutatott és kiabálni kezdett: i- Most elmegyek a királyhoz és visszakövetelem a gyermekemet! — Hallgass! - szóltam rá és megfogtam a kezét. — Megbolondultál? Nem tudod, hogy nincs is már király? — Nekem teljesen mindegy! - kiáltotta. - Ahhoz megyek, aki a király helyett van, akárki az! És már futott a kopu felé, s ki tudja, milyen botrány következett volna, ha kétségbeesésemben rá nem kiáltok: — Allj! Idehallgass! Menjünk vissza és vegyük ki a gyermeket! Hiszen mi is megtarthatjuk .. . eggyel több, igazán nem számít! Azonnal elfelejtette előbbi szándékát, hogy a királlyal akor beszélni. — De ott van-e még? - kérdezte félénken és már futott is előttem, a kis utcába, a szürke gépkocsi felé. — Hát persze! — válaszoltam futás közben. — Hiszen öt perce sincs, hogy otthagytuk ... A gépkocsi valóban ott állt még a ház előtt. De éppen, amikor feleségem az ajtaját akarta nyitni, egy középkorú, alacsony, szigorú arcú férfi lépett ki a kapun és rákiáltott: — Allj! Állj! Mit akar az én autómbon? — Csok azt viszem el, ami az enyém! — válaszolta a feleségem és az ülésről magához vette a csecsemőt. A férfi azonban nem hagyta annyiban. — Mit vett ki? Ez az én kocsim, érti? Látni kellett volna a feleségemet! A férfi felé fordult és szinte nekiesett: t- Ki akar tőled lopni? Ne félj, nem loptam tőled semmit! Köpök az autódra! idenézz! - és valóban ráköpött az autóra. — De ez a csomag! — hebegett a másik megdöbbenve. — Ez az én csomagom! Ez az ón gyermekem! Idenézz - kitakarta a csecsemő arcát és folytatta: — Ilyen gyermeked neked nem lesz, ha újra születsz se! És ne merj hozzám nyúlni, mert rendőrért kiáltok, hogy elokorod venni a gyermekemet! A férfi, aki elvörösödött arccal, tátott szájjal hallgatta, csakrtm gutaütést kapott. Feleségem pedig minden sietség nélkül, megnyugodva indult el ai utcasorok felé, ahol én vártam rá. Fordította: Antalt? István S* 198 IX.
