Új Szó, 1967. augusztus (20. évfolyam, 320-240. szám)

1967-08-09 / 218. szám, szerda

EGYIK FEL SEM ELCGEDETT Meddi g marad probléma? Ha kevés van, az is baj, ha sok van, az is baj. így jellemezhetnénk csaknem minden esztendőben a zöldségtermesztés és felvásárlás helyzetét. Napjainkban — országszerte — az uborka meg a paradicsom körül akad sok vitatni való. A lévai járásban sem különb a helyzet, a termelő a kis keresletre, a felvásárló a nagy kínálatra panaszkodik. Egyszóval mindkét fél elégedetlen, a felvásárlónak a leszerződött mennyiséget át kell vennie, még akkor is, ha nincs hová elhelyeznie, a termelő viszont, ha már megtermett, el szeretné adni mind, hogy nagyobb legyen a bevétele. Itt merülnek fel az ellentétek. A JOG ALAPJÁN A termelési igazgatóság jogi osztálya a termelő ügyét védi. Kieszközölte, hogyha a termelőtől a két nappal előbb felajánlott árut a felvásárló nem tudja a megszabott időben átvenni, a később átvett áruért olyan árat fizet, mint amilyen annak idején volt érvényben. Ezzel az intézkedéssel az uborka esetében a gazdaságokat megközelítőleg 100 000 korona veszteségtől mentette meg. Jogos intézkedés, hiszen a gazdaságoknak szerződésük van a felvásárlóval, és minden esetben az eladott áruért járó összeggel is számolnak. Ez az éremnek azonban csak az egyik oldala. A másik oldalát a többtermelésből eredő bonyodalmak alkotják. Itt van például a füzesgyar matiak esete, ahol a vártnál sokkal több uborka termett. A leszerződött 200 mázsa helyett eladtak ugyan már 300 mázsát, és még ennyit értékesíthetnének, ha lenne kinek eladni. Már 50 fillérért is felajánlották az uborka kilóját, ám így sem kell senkinek. Pedig tavaszkor bíbelődtek vele, és nagyobb területen termesztették, hogy sok legyen belőle. Elkövették azonban azt a nagy hibát, hogy csak 200 mázsa uborka eladását vállalták, máskülönben eladhatták volna a többit is, ami a szerződés értelmében jogosnak nyilvánítható, és nagyobb jövedelmet biztosított volna a gazdaságnak. Igen ám, csakhogy ebben az esetben nincs megoldva egy másik probléma, ami népgazdasági szempontból káros, mert a felvásárolt áru nagv része elértéktelenedik. A FELVÁSÁRLÓ SZEMÉVEL Az érsekújvári Terményforgalmi Vállalat lévai felvásárló telepén nagy a forgalom. Sághy Béla vezető mégis azt mondja, hogy rosszul megy az üzlet. Mást nem is mondhat, hiszen a felvásárolt zöldséget nincs hová továbbítania. Raktáron van 11 vagon uborka, amit a piacra már nem küldhet, és további 12 vagon uborkát ajánlottak fel a termelők, amiből csak 180 mázsa a megrendelés. Hogy mi történik a többivel? Elviszi a Löki Állami Gazdaság 8 fillérért kilóját és feleteti. Nem csoda, hogy Sághy elvtárs nincs jó kedvében. Látja a nagy veszteséget és hiába lótfut, hogy elhelyezze az árut, nem kell senkinek, a felvásárlást viszont nem állíthatja le. Végtére a zöldségtermesztés és értékesítés terén már tenni kellene valamit — vetődik fel önkéntelenül a kérdés az emberben. A termelők arra hivatkozva, hogy nem lehet értékesíteni a zöldséget, egyre gyakrabban hangoztatják a termelési terület csökkentését. Az egészségügyi dolgozók viszont több zöldség fogyasztását ajánlják, mert világviszonylatban csak a közepes helyet foglaljuk el, és ami a legfontosabb, a megbetegedések jelentős részét a vitaminhiány okozza. A zöldségproblémák bonyodalma labirintusából azonban korántsem könnyű a kiút. A termelő a fel vásárlót, a felvásárló meg a termelőt okolja, és végeredményben a fogyasztó mégsem vásárol több zöldséget. Ennek szintén megvan a maga oka. TETSZETŐS ÁRUT A PIACRA Kétségtelen, hogy a primőrök vásárlását nem mindenki engedheti meg magának Amikor bekövetkezik a csúcstermés, vele együtt jelentkezik az árufelesleg, mert a zöldség ára még mindig magas, aminek természetes következménye a vásárlás csökkenése. A gazdaságokban ritkábban szedik a termést, ami viszont a zöldség esetében értékcsökkenést jelent, mert kinek is lenne gusztusa megvásárolni például egy sárga, kétkilós uborkát. Fontos tényező az árpolitika is, amit jelenleg az egyes kerületek szábnak meg a kínálat-kereslet alapján. Abban az időben Léván 2,2 korona volt egy kiló uborka kiskereskedelmi ára, felvásárlási ára pedig egy korona. Ugyanakkor a közép-csehországi kerületben két koronáért árulták kilóját és 1,6 koronáért vásárolták a termelőtől. Ebben az esetben meg lehet követelni, hogy a kertészek tetszetős árut küldjenek, mert amit elveszítenek a réven, megszerzik a vámon. Említést érdemel az is, hogy annak idején Bratislavában egy koronáért árulták az uborka kilóját. Ilyen árpolitika következtében több áru talál gazdára, és az egészségügyiek örömére emelkedik a zöldségfogyasztás is. Persze, a helyi piac nem oldja meg a lévai járás zöldségproblémáját. Más területen kellene értékesíteni a többlettermést. Ennek is van azonban egy árnyoldala, éspedig a csomagolás. CSOMAGOlNil IS TUDNI KELL Sághy elvtárs említi a csomagolás fontosságát is. Kifogásolja a termelők nemtörődömségét. Mondja, hogy amikor megjelenik a bolgár vagy a magyar áru a piacon, a mienknek „befellegzett", nem viszi senki. Például a Bulgáriából érkező paradicsomban csak 2 százalék köSsssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssxssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssj Hazafelé a mezőről. (Anger f él vétele) rüli a veszteség, néha még enynyl sem. A vezető állítása szerint: ha a mi termelőink által csomagolt paradicsomot ilyen nagy távolságra küldenénk, a felét nem lehetne értékesíteni. Márpedig, ha versenyezni akarnak, meg kell tanulniuk a csomagolás fortélyalt is. A piacon az a paradicsom értékes, amelyből csak 8 kg-ot csomagolnak a ládába és 70 százalékos érési állapotban szedtek le. Az ilyen és így csomagolt áruban kicsi a veszteség, s versenyképes. Ugyanis a bolgároknak a paradicsomot télérett állapotban le kell szedniük, hogy a piacra érkezés idején ne legyen túlérett. Csakhogy a korán leszedett paradicsom biológiai értéke kisebb, és ezért lehetne versenyképes a ml árunk. A csomagolásért a gazdaságok 30 fillér felárat kapnak kilónként, és mégsem fordítanak rá kellő gondot. A KERTÉSZ VÉLEMiÉNYE A fegyverneki szövetkezet húsz hektáron termeszt zöldséget. Duba János kertész valóban mestere a szakmájának. Valószínű, hogy hektáronként 70 000 korona lesz a bevétel. Lehetne több ls, ha minden termék elkelne, de azért nem panaszkodik, józanul mérlegeli a helyzetet. Nem hibáztatja a felvásárlót sem, a csomagolást Illetően azonban van bőven mondanivalója. Azt mondja, hogy a szövetkezetek valóban a mennyiséget helyezik előtérbe, és a minőségre nem sokat adnak. Ám a csomagolás nem ls olyan egyszerű dolog. Először ls ahhoz megfelelő ládákra lenne szükség. A mostanlak nagyok, 20 kilósak. Ok a magyar, a bolgár és a román ládákba csomagolnak, ám ez sem jó megoldás, bár kisebbek, de mind más típusúak és a szállításnál okoznak gondot. Ogy tűnik, mintha nekünk nem lenne elég fánk, és fejlett iparunk megfelelő ládák gyártására. Másodsorban Itt is közrejátszik az árpolitika. Karózott paradicsomot kellene termeszteni, ami nagyobb kiadással jár. Igaz, a csomagolásért adnak 30 fillér felárat és 1,7 koronát a paradicsomért, ami két koronát tesz ki kilónként. A gazdaság azonban, amikor annyi az áruja, hogy nem tudja hová tenni, ezt nem veszi figyelembe. Ugyanis mint ipari paradicsomot egy asszony 6—8 mázsát szed le naponta, amiért a szövetkezet 600 —800 koronát kap, a szövetkezeti tag 60—80 korona munkabért. Válogatva viszont csak 1,5 mázsa paradicsomot szed le, amiért a gazdaság 300 koronát kap, a szövetkezeti tag meg 30 koronát, de csak úgy, ha felére csökkentik a normáját. Tehát a 30 filléres felárra a szövetkezet is, meg a tag is ráfizet, a termés nagy része viszont otthon marad. VÉGKÖVETKEZTETÉS Annyi bizonyos, hogy tetszetős, olcsóbb áruból több fogyna el a piacon és arányos, kiegyensúlyozott árpolitikával ezt el is lehetne érni. Biztos viszont az is, hogy még ez sem oldja meg a rendszeresen ismétlődő zöldségroblémát. Mindenesetre az előzetes, egybehangolt járási terv sokat segítene a helyzeten. Pontosabban kellene tudni, hány hektár föld szükséges a zöldség termesztésére, és azt elosztani az egyes gazdaságok között. Duba János már arra is gondolt, hogy néhány zöldségfajta termesztésére szakosítja a kertészetet. De lemondott tervéről, mert mit ls csinált volna például, ha az idén véletlenül az uborka termesztését szorgalmazza? Tehát leghelyesebb ebben az esetben egy előre jól megfontolt járási terv kidolgozása, hogy egyik fél se fizessen rá a termelésre és a vásárló is elégedett legyen. BENYUS JOZSEF FRANYO ZOLTÁN 80. születésnapjára Most e napokban ünneplik Romániában Franyó Zoltán mű fordító nyolcvanadik, és ugyan csak e napokban ünnepelik ná lünk Fábry Zoltán 70. születésnapját. Nem véletlenül említem egyszerre a magyar irodalom e két kiváló egyéniségét. Van ebben a két emberben sok közös vonás. Azzal kezdem, hogy mindketten császári és királyi katonatisztből lettek a haladás gondolatának úttörői, harcosai és megszállottjai. Pályájukban mindössze az a különbség, hogy az előbbi 60, az utóbbi 50 esztendeje áll töretlenül a forradalmi eszme, a haladó irodaiom szolgálatában. Az egyik a világköltészet legkiválóbb alkotásainak tolmácsolásával, a másik a publicisztika fegyvereivel harcol a háború, a vérengzés, a kizsákmányolás ellen. És a legérdekesebb az, ha e két íróegyéniség monogramját nézzük, ugyanazokat a betűket látjuk. Abban is hasonlítanak egymásra, hogy kitűnően ismerik a a német irodalmat és végül hadd tegyem hozzá még azt a szubjektív észrevételemet is: egyszerre ismertem meg munkásságukat, és nekik köszönhetem, hogy betekintést nyertem a világirodalomba. Ifjúságom tétova éveiben ők tájékoztattak, ők ösztönöztek arra, hogy megismerjem a világirodalom kiemelkedő Íróit és költőit. Ezért a két név felejthetetlenül és elválaszthatatlanul az emlékezetembe vésődött. Az összehasonlítás játékos szálait nem szövöm tovább, eddig is csak az ünneplés kedvéért tettem, mert öröm tudni, hogy itt is, ott is vannak ilyen kitartó harcosok, akik évtizedes pályájukon kitérés, törés nélkül a vártán maradtak. Franyó Zoltán már az 1919 elején megjelenő Vörös Lobogó című újság szerkesztője volt és forradalmárhoz híven cikkeiben az 1918-as polgári kormányzat iránti elégedetlenségét fejezte ki. A kommün bukása után Bécsbe menekült, 1920-ban Temesvárra került, itt megindítja Géniusz című folyóiratát, melybe már Fábry Zoltán is dolgo zik. Sajnos a lap rövidéletű volt és Franyó ezután a műfordításnak szentelte életét, annak az irodalmi napszámos munkának, amellyel szívvel-lélekkel alárendelte magát a költő szándékának, hangulatának és kifejező ereje varázsának, hogy a magyar olvasónak híven tolmácsolhassa a nagy költök alkotásait. Kitűnően tudott németül, az elsők közé tartozott, akik Ady költeményeit németre fordították. Az ő fordításai ma is legA. SZ. PUSKIN: hívebben tükrözik és lejezik ki Ady géniuszát. Ugyancsak Franyó Zoltán az, aki József Attila Thomas Mannhoz írott versét németre ültette át. A keleti nyelvekkel azért foglalkozott, hogy tanulmányozhassa az arab, a perzsa költészetet, és legszebb gyöngyszemeit eredetiből tolmácsolhassa magyarra. Céltudatosan tört előre, behatóan foglalkozott a klasszikus görög lírával és 1946-ban kitartó munkája kötetben jelenik meg. Fordítja Goethe Fausztját, Puskint, majd 1960-ban három kötetben adja ki válogatott műfordításait Évezredek húrjain címmel. Azt hiszem nincs számottevő költő a világirodalomban, akinek egy-két versét ne ültette volna magyar nyelvre. Én magam neki köszönhetem, hogy megismertem Tollert, Rilkét és Baudelalret. Azt is mondhatnám, az ő műfordításai indítottak el, hogy a nagy szegénység közepette vigaszt találjak a világirodalom dúsan terített asztalánál és bátorságot merítsek a nagy költők fájdalmas bölcsességéből. Köszönet érte Franyó Zoltánnak, munkásságához még sok sikerben és alkotásban gazdag esztendőt kívánunk neki. Befejezésül még annyit: amint már emiitettem, jó kedvemben szövögettem Franyó és Fábry között a hasonlító szálakat. Szórakoztam, játszottam az ötlettel, ám e játékban akkor ért az igazi meglepetés, amikor kinyitottam az Irodalmi lexikont és ott megállapítottam, hogy Franyó Zoltán, akárcsak Fábry Zoltán, augusztus 10 én született. Nem vagyok babonás, de örülök, hogy a születési nap is egyezik és bátran mondhatom, hogy munkásságuk, azonos célkitűzésük hídként köti össze a Duna menti népeket és a gondolat és béke igazaként ragyogó, színes szivárványként, őrzőn és ölelőn hajlik felénk. SZABÓ BÉLA AZ ANTIAR-FA Napverte pusztaság sivár homokján őrködik soványan a rettegett ja: Antiár, a mindenségben egymagában. Az átok napján szülte öt a vad, lakatlan sztyeppe szomja, s ez oltott mérgező erőt a tőbe, ágba és a lombba. A nedv a kérgen át csepeg, ha nap tüzel, hígan folyik szét, míg este gyantává mered, áttetsző és kemény lesz ismét. E fára nem repül madár, a tigris tőle visszaretten, ha orkán tör feléje — már fut is, hogy pusztítson veszetten. Ha arra bolygó fellegek esője hull reá csobogva, a lombról mérges lé pereg a szomjazó, tüzes homokba. De ember embert kergetett egy zord szemvillanásnyi jellel a fához — az megérkezett, s a méreggel jött vissza reggel. A gyantát hozta, és letört a fáról egy kis fonnyadt ágat, verejték ült ki meggyötört halántékán, s ő holtra sápadt. Elhozta — láza egyre nőtt, lehullt a háncsból font nyugágyra, s a győzhetetlen úr előtt kimúlt szegény rabszolga-pára. A zsarnok megmártotta sok nyilát az új méreg levében, és romlást szórt más népfajok s a szomszéd törzsek életére. - Fordította: Franyó Zoltán