Új Szó, 1967. augusztus (20. évfolyam, 320-240. szám)

1967-08-30 / 239. szám, szerda

Társadalom és kultúra LEHET IS, KELL IS A felnőttek tanulásának szükségessége és lehetősége K

özeledik az új tar-év. Rövidesen ismét ezrek és ezrek kezdik meg a tanulást. Az ismeretszerzés folyamatában külön fejezet a felnőttek tanulása. Erről szándékozunk elmondani néhány gondolatot, mielőtt azonban a felnőttek tanulásának szükségességét és lehetőségeit elemeznénk, fontosnak tartjuk megjegyezni, hogy a művelődés teljes rendszere iskola előtti, iskolai és Iskola utáni képzésből áll. S ebben — bár a tartalom és forma eltérő — azonos mind a polgári, mind a szocialista művelődés. Az iskolai és az iskolán kívüli képzés különböző kategória ugyan, de mégis szoros kapcsolatban áll egymással. Minél magasabb az iskola színvonala, annál nagyobb a lakosság iskolán kívüli művelődésének az igénye. És minél jobban szervezettek az iskolán kívüli képezés intézményei, annál inkább szükségesek a művelődési anyag felhasználásának módszerei, kellenek a jól felszerelt Iskolák. Az iskolai és az iskolán kívüli képzés között egyenes a viszony. A három „sejt" (az iskola előtti, az iskolai és az iskola utáni képzés) kiegészíti egymást: egyik a másiknak az elősegítője, és — a társadalmi rendszernek megfelelően — együtt jelentik a művelődés megvalósulását. Ismert tény, hogy a műveltség terjesztésének a szervezete hosszú ideig arra a hallgatólagos feltételezésre épült, hogy az ember élete általában két Időszakra oszlik. Az egyikben (az első időszak) az ember csak tanul, de még nem dolgozik. A másikban (az iskola utáni időszakban) az ember csak dolgozik, de többé már nem tanul. A polgári didaktika sokszor még ma is e kettősségen, a tanulás és a munka merev elhatárolásán alapszik. A lényege ennek az alapvetően helytelen felfogásnak az, hogy a tanulás csak addig tart, illetve addig szükséges, amíg az illető iskolába jár és megszerzi a képesítést. E koncepció beszédes kifejezője az „érettségizés" sé az „érettségi bizonyítvány", amelynek eredetileg az volt a tartalma, hogy aki érettségi bizonyítvánnyal rendelkezik, az „érett" az életre. Az érettségi azonban önmagában nemcsak képesítést nem ad, de azt sem engedi meg, hogy az ember élete további részében semmit se tegyen, ami értelmi és erkölcsi fejlődéséhez, valamint szakmája tökéletesítéséhez szükséges. R

égebben a főiskolát végzettek körében is az volt (egyeseknél sajnos még ma is az), az álláspont, hogy az oklevél megszerzésével lezárult a tanulás. Az a sablon, amely a tanujást elhatárolja a munkától, a munkát a tanulástól és az ember életét a képzés időszakára és a munka időszakára osztja, a fejlődést tagadó, az életet mechanikusan szemlélő túlhaladott álláspont, ami ma nemcsak elvi, hanem gyakorlati szempontból is tarthatatlan. A tudomány és technika olyan gyorsan fejlődik, hogy a tanulási időszaknak még a leglelkiismeretesebb felhasználása sem elegendő ahhoz, hogy a későbbiek folyamán már ne tanuljunk, hanem csak dolgozzunk. Egyre inkább nyilvánvalóvá válik az is, hogy a legkiválóbb iskola sem nyújthat olyan képzést az életben való küzdelemre, hogy az valóban egy egész életen át kitartson. Mivel a műveltségszerzés nem állhat meg az iskolánál, és mivel nincs egyszer s mindenkorra megszerezhető tudásanyag, már ma is, s a jövőben még jobban arra vagyunk, illetve leszünk kényszerítve, hogy a továbbképzés egy életen át tartson. Nyugodtan állíthatjuk, hogy életünk — a régi értéknormát és a műveltségi kategóriákat megváltoztató szocialista valóságunk —, már ma folyamatos tanulás, rendszeres továbbképzés a felnőttek viszonylatában is. C

sak hangsúlyozni tudjuk, hogy az a gyakran hallható felfogás, amely szerint az automatizálás tökéletesítése és egyre nagyobb mértékben történd alkalmazása feleslegessé teszi a szakképzettséget és az egyre nagyobb technikai műveltséget — helytelen! A tétel fordítva igaz. Mint ahogy az automatizálás nem a munkát teszi feleslegessé, hanem a munka új, magasabb formáját Jelenti, úgy az automatizálás révén nem szükségtelenné, hanem nélkülözhetetlenné válik mind a szakképzettség, mind az egyre nagyobb technikai műveltség. És itt térnénk rá arra, hogy miért szükséges a felnőtteknek tanulniuk. A kérdést kissé talán már az eddig mondottak is megválaszolták. Ám amit a tanulás szükségességéről eddig említettünk, az az éremnek csak az egyik oldala. A másik az, hogy az egyén bármilyen sokat is tanult az Iskolában és általában fiatal korában, a megszerzett ismeretek idővel elöregszenek, időszerűtlenné válnak. A frissítés, a meglevő ismeretek ébrentartása és örökös gazdagítása napi feladat. Régen, mikor a fejlődés csigalassúsággal haladt, az életben történő helytálláshoz talán elégnek bizonyult, amit az iskola nyújtott. Ma azonban, mikor a fejlődés minden vonalon rohamos ütemű, aki nem akar lemaradni, annak örökösen tanulnia, művelődnie kell, bármilyen képzettséggel rendelkezik is. A felnőttek állandó tanulását a tudomány és a technika gyors fejlődése mellett a társadalmi élet változásai, a kultúra demokratizálódása, az egyre differenciáltabbá váló gondolkodásmódrrem utolsósorban a természetes felejtés is szükségessé teszi. A

felnőttek tanulásának lehetősége mégsem olyan egyszerű, mint hinnénk. Sokáig jeles kutatók körében is az a nézet uralkodott, hogy az emberi agy 25 éves kora után már csak igen kevés új ismeret befogadására alkalmas. A kérdésről többen azt állítják, hogy a saját foglalkozásukat illető dolgokat kivéve, az embereknek gyakorlatilag egyesegyedül azok az eszméi vannak meg, amelyek már 25. életéve előtt is megvoltak. A felnőttnevelés eredménytelenségét, illetve azt, hogy a 25. életéve után az ember nem alkalmas a tanulásra, a pedagógia terén a múltban meglepően sokan képviselték. De e nézetnek más szakmában is bőven voltak és vannak képviselői. Ahol a felnőttművelés kibontakozását gátolni igyekeztek, főfegyverként mindig az emberi élet 25. évével befejeződő lélektani fejlődésről vallott tételt használták a legnagyobb előszeretettel. A szocialista pedagógiának más a véleménye. Azt tartjuk, hogy az ember 25. életéve után is képes tanulásra. Ezt bizonyltja számos nevelő korszerű eszközökkel végzett kutatása. Mielőtt azonban erről szólnánk, vizsgáljuk meg azt, hogy mit értünk tulajdonképpen a felnőttség fogalmán. A kérdés aunál is inkább indokolt, mert a fizikai értelemben vett felnőtt nem azonos a szellemi értelemben vett felnőttel. Fizikai értelemben általában azt tartjuk felnőttnek, akinek befejeződött a növése, csont-, hús-, mirigy-, ideg- és más rendszere, anatómiailag elérte végleges alakját. Ennél jóval bonyolultabb a pszichikai érettség meghatározása. Pszlchikailag az embert általában akkor tartjuk felnőttnek, ha gondolkodásának és cselekvésének önállóságával, gondolkodási-cselekvési stabilitással, életének reális szervezésével, munkájában kitartással és eltökéltséggel, valamint felelősségérzettel tűnik ki. A fenti öt tulajdonság közül önmagában egyik sem dönthet az ember felnőttségét illetően. Bármelyiknek hiánya arra enged következtetni, hogy a többi nem fejlődött ki elégségesen, s hogy ilyen esetben legfeljebb serdülő emberről beszélhetünk, de semmiesetre sem felnőttről. H

a ilyen értelemben közelítjük meg a felnőttség kérdését, könnyebb a válasz arra Is, hogy tudnak-s a felnőttek tanulni, vagy nem. Kutatások során megállapítást nyert, hogy felnőtt korban megromlik az emlékezet némely tulajdonsága, de nem romlik meg az emlékezet egészében. Az egyik terület — gyakorta nem is jelentős színvonal csökkenését — gyakran a másik terület szluvonal-emelkedése egyenlítheti ki. Edward Thorndnike amerikai pszichológus kísérlete szerint például a tanulási képesség 20 és 30 év között szinte azonos. A képesség csökkenése 32. és minimálisan 45. életév között kisebb, mint a 15—21. év között bekövetkezett növekedés. Az utóbbi években sok kísérlet folyt az intelligencia-vizsgálatra vonatkozóan is. Ezek közül az egyik legjelentősebb H. B. Jones kutatása szintén azt bizonyítja, hogy a 20—25 éveseknek semmivel sem nagyobb az értelmi képességük, mint a 45—50 éveseknek. A felnőttek érdeklődési körükben és motívumaikban elütnek ugyan az ifjúságtól, a tanulás folyamatának természetében azonban alapvetően hasonlítanak hozzájuk. Saját és mások kutatása alapján állítja Szewczuk lengyel pedagógus: „Bizonyítottnak vehető, hogy az ember 25 éves kora után rosszabbul lát, nehezebben emlékszik, lassabban reagál", ám a „felnőtt egészen a késői felnőtt koráig tartalmi-cselekvési értelemben fejlődési lehetőségekkel rendelkezik ... valóságismeretét nemcsak néhány morzsával egészítheti ki, hanem ezeket az ismereteket új módon és új minőségben is elsajátíthatja. Nem is beszélve arról, hogy a felnőttekkel az írás és olvasás elsajátítása jelentősen rövidebb idő alatt, mint amennyit erre a normális Iskolákban fordítanak, itlága is elégséges bizonyíték arra, hogy a felnőtt ember minőségileg új dolgokat, új cselekvési normákat is elsajátíthat." Tekintve, hogy családi, megélhetési és sok egyéb gond is érinti őket, a felnőttek nevelése bonyolult és nehéz feladat. Amíg azonban az ember él, alkalmas és szüksége van a nevelésre. Az új tanév küszöbén érdemes megemlíteni a manapsag lehetséges tanulási formákat. Tanulhatunk az iskolai oktatás különböző fokozatain, ideológiai oktatás keretében, szaktanfolyamokon, továbbképző kurzusokon, nyelvtanfolyamokon, népi akadémiákon és még sok egyéb formában. A

z elmondottak, bár megközelítőleg sem érintik a kprdés valamennyi problematikáját, azt bizonyítják, hogy a felnőtteknek nemcsak lehetséges, hanem kell is hogy képezzék magukat. A fejlődés üteme nem valamilyen iskolai képzettség megszerzését követeli, hanem elsősorban azt, hogy tájékozottak legyünk, lépést tartsunk a fejlődéssel, birtokoljuk a munkakörünk egyre tökéletesebb végzéséhez szükséges ismereteket. BALÁZS BÉLA A magyarlakta vidékeken tanítók, diákok és mások által megkezdett néprajzi gyűjtés egyre eredményesebb. A gyűjtök az anyagból falumúzeumot és néprajzi emlékszobát rendeznek be. Prandl Sándor felvételén a buzitat néprajzi szoba. IRODALMI TÖRTÉNETEK AZ ÁTKOZOTT KOLTÖ DICSŐSÉGE AUGUSZTUS 31-EN minden ország minden igényesebb újságIában megemlékeznek a modern világirodalom egyik legnagyobb s mindenképpen a legmélyebben és legtartósabban ható költőjéről, Charles Baudelalr e-ről. Valóban, száz éve már, hogy negyvenhat éves korában, anyja karJat közt, elhunyt e költő, akinek életműve irányt adott a szóművészet további fejlődésének; reá hivatkoztak, tőle tanultak, az ő példáját követték a szimbolizmus kezdeményezői: Verlaine, Mallarmé, Rimbaud, — s azóta ts napjainkig Baudelaire t tekiatik előfutáruknak a különböző új tskolák elindítói. Soha költőt még nem igazolt oly diadalmasan az utókor, mint a múlt század legnagyobb átkozottját, legszenvedőbb kitaszítottját, Charles Baudelaire-t, akt életében gáncsnál és rágalomnál alig kapott egyebet. Most, a jubileiumi évben egyre-másra jelennek meg könyvek, méltató tanulmányok életéről, életmüvéről és hatásáról. Engem leginkább egy dokumentum-gyűjtemény ragadott meg. A szerzők — Claude Pichots és W. T. Bandy — példás szorgalommal és kitűnő kritikai érzékkel összegyűjtötték a Baudelaire-ről élete folyamárt megjelent írásokat, följegyzéseket. Hogyan látták a kortársak a legnagyobb költő-zsenit, aki közéjük született, s akit nekik — mai ítéletünk szerint — támogatni, biztatni, buzdítani kellett volna? KÖZTUDOMÁSÚ, hogy száztíz évvel ezelőtt, 1857-ben, csak vajmi nehezen, egy haladó szellemű kiadó páratlan jóindulata folytán sikerült megjelentetnie egyetlen versgyűjteményét, A romlás virágait; ez a könyv, amely — Victor Hugó helyes fölismerése szerint — „új remegést" fejezett ki szokatlan költői érzékenységgel, akkor mindössze ezerháromszáz példányban került ki a nyomdából; (azóta természetesen válamenynyi irodalmi nyelvre lefordították, néhányra — köztük a mienkre — többször isJ. Akkor azonban talán szerencse is volt — hiszen a rómaiak szerint a könyveknek is megvan a maguk sorsa •—, hogy az ügyészség vádat emelt a költő ellen hat versének állítólagos erkölcsgyalázó tartalma miatt, s a bíróság, közízlés megsértése ürügyén, pénzbüntetéssel sújtotta Baudelaire-t. Így legalább, ha botrány okán is, ráirányult némiképp a figyelem. De megindult a rágalom-áradat is! Ami aljasságot a kortársak kitalálhattak, mind rázúdították e fájdalmas sorsú költőre, meg a fiatalabb művészekre, festőkre és írókra, akiket ő szeretett és védett. Szédület környékez, amikor e kortársi szidalmakat olvasom: hát ennyire képtelenek meglátni az em berek a szemük láttára kibontakozó és jövőbe nyíló művészetet? Megtévesztő lenne az általánosítás; nyilvánvalóan csak Baudelaire és az őt közvetlenül követő nemzedék esetében volt ily szélsőségesen rossz a viszony a közösség filletve a közízlésI és a művészet között. S PERSZE AZ ELLENSZENV kölcsönös volt. Baudelaire is utálta a kort, amelyben élt s az embereket, akikkel együtt élt. „Könyvem jennmarad — jósolta A romlás virágairól — mint undoromnak és gyűlöletemnek bizonysága." S válóban, ha figyelmesen olvassuk e főművét a modern világirodalomnak, világossá válik, hogy az utazás, amelyre a költő hívja olvasóját J „én álszent olvasóm — képmásom — bús fivérem" J olyan lelki tájakra vezet, ahol a kapitalizmus világában végzetesen magára maradt ember egyedül viaskodik a sorssal. A modern kort pokolnak érzi, amelynek bugyorjaiban átkozottként szenved az ember; „azt hiszem, az életem átkozott volt kezdettől fogva, és örökre az is marad" — vallotta magáról; a költészet varázsereje azonban — Baudelaire hite szerint •— feloldhatja az átkot; a rosszból eszményt sarjaszthat, a szennyből virágot növeszthet. Az emberben szintén benne él a romlottság is meg a tisztaság is, az állat is meg az angyal is. „... és az ittas barom mélyén felsír egy angyal". Baudelaire a tisztaság megszállottja: a bűnt, a rosszat, a romlottságot csak azért idézi meg verseiben, hogy annál fénylőbben ragyogtathassa fel az „ideál", a tisztaság vonzását. A KORTÁRSAK AZONBAN e kétütemű bonyolult folyamatnak csak az első mozzanatát látták. Ma viszont már nyilvánvaló, hogy e legátkozottabb költő nagysága és dicsősége épp abban van, hogy végleteket, dialektikus ellentétpárokat tudott összekapcsolni, válságkorba szorult lelki állapot művészt kifejezéseként. DOBOSSY LÁSZLÓ CHARLES BAUDELAIRE: Fölemelkedés Völgyek, távok felett, a bércek büszke vállán túlszökve, tengerek s zúgó erdők felett, túl a napon, túl a felhők és éterek, túl a szférád örök csillagöves botárán, lelkem, vígan mozogsz a fényben odafent s mmt jó úszó, aki a vízben szinte röppen, kimondhatatlan és férfias, nogy örömben tombolva hasítod a mély-mély végtelent. Repülj jó messzire, tisztítsa meg a földi kóroktól szellemed a tiszta, magas ég és idd, mint isteni itolt, a menny tüzét, amely a ragyogó kristályteret betölti. Lerázva bánatok s a roppant unalom fojtó ködét, mely az életet nehezíti, boldog, ki repeső szárnyát csak kifeszíti s már ott jár azokon a fénylő utakon! akinek hajnali pacsirtaként a kék ég felé lendül szobád és friss gondolata: a lét fölött lebeg s mogátál érti a néma tárgyakat és a virágok beszédét! Fordította: SZABÓ LŐRINC • • •