Új Szó, 1967. augusztus (20. évfolyam, 320-240. szám)

1967-08-25 / 234. szám, péntek

A FELKELÉS Banská Bystrica déli részén, ax úgynevezett Mészáros Bástya és a déli városfal bástyája közötti térségen — mint már közöltük, megkezdték a Szlovák Nemzeti Felkelés új, nagyszerű emlékművének épitését A két, egymásba hajló kagylóra emlékeztető merész ivű betonépítmény méltó emlékműve lesz a felkelés hőseinek. PILLANTÁS A TERVEKBE A betonkagylók Magyarországról importált, különleges fényhatású fehér betonból készülnek. A méretek impozánsak: 80 méter széles és 30 méter magas lesz a betonszerkezet. Az egymáshoz fordított falak teljes egészükben üvegből lesznek. A magasabbik kagylórész három, a kisebbik kétemeletes lesz. A kettőt fedett üveghíd köti össze a második emelet magasságában. A bejárati rész pantheonszerű, kegyeletadásra berendezett térség modern szobrokkal. Az alapokat képező építmény az SZNF Múzeuma irodahelyiségeit és tudományos munkahelyeit foglalja magában. Az alagsorban a kiegészítő létesítmények (műhelyek, garázsok) kapnak helyet. A környéket parkosítják. A Mészáros Bástyát rekonstruálják, de benne a látogatók kényelmét szolgáló vendéglátó létesítményt rendeznek be. A másik bástyát és a városfal egy részét ugyancsak rekonstruálják. / AZ ÉPÍTKEZÉS Az építkezésen ötven szakember és néhány brigádos dolgozik. A kisebbik kagyló acélállványzata már kész, most készítik az ácsok a zsaluzást. A másik kagylórész állványzata ugyancsak befejezéshez közeledik. Az alagsor elkészült, magán az emlékművön a betonozás előkészítő munkálatai folynak. Az építkezésen naponta újabb és újabb problémákkal találják szemben magukat az építők. Ilyen építkezésen ugyanis még nem dolgoztak. Az emlékmű főtervezője egyébként Dušan Kuzma docens, műépítész. Az emlékmű belső elrendezésének és a múMerész ivű betonkonstrukció • ilyen múzeum még nem volt • Már összegezik a legújabb kutatások eredményeit • Mit kap a szemlélő, mit kap a tudós? lése; a most megtalált géppisztoly, amellyel Kunic ezredes harcolt. (1967-ben fiával ellátogatott a harcok színhelyére, és emlékezetből megtalálta azt a helyet, ahová géppisztolyát elli EMLEKMUVE zeum eszmei koncepciójának szerzői: Ján Július Tóth, a múzeum igazgatója, Pavel Bosák történész, Milan Gajdos és Mária Dobríková, az SZNF Múzeumának dolgozói. LÁTOGATÁS A MÜZEUMBAN A jövendőbeli múzeum tájékoztatója nyomán végigvezethetjük az olvasót a még csak épülő emlékmű termein. A bejárati emlékmű mellett bejutunk a kisebb kagyló földszintjére. Itt poliekrán rendszerű vetített bemutató fogad. Poliekránt mint múzeumi segédeszközt eddig még sehol sem használtak. Itt a vetített mozgó és állóképek Jelzik, hogy a múzeum e részében Csehszlovákia népeinek fasisztaellenes harcával ismerkedünk meg. 1933-tól a felkelés kirobbanásáig mutatja be az ellenállást a kiállítás. A második emeleti üveghídon átmegyünk a másik kagylóba, ahol a felkelési részt helyezték el. Érdekes, új kiállítási tárgyakkal találkozunk. Itt van Viest tábornok teljes felszereMár dolgoznak a Stavoindustria zsaluzói, akik az egyedülálló betonszerkezet vázát készítik. (A szerző felvétele.) rejtette. A fegyvert kiásta és a múzeumnak ajándékozta.) Gazdag új anyagot találunk Ivan Halužickýra, a Strečnónái gyalogosokként harcoló repülők zászlóaljának parancsnokára vonatkozóan is. Sok az újonnan felderített dokumentum, amelyet már az új múzeum építése idején gyűjt és gyarapít az SZNF múzeumának történészeti osztálya. Ebben a múzeumi részben lefelé haladunk a földszintig, ahol ismét poliekrán fogad, és mutat be közérthetően dokumentumokat. Aki részletesebb ismertetést kíván, tanulmányozni szeretne valamely problémakört, azt a földszinten elhelyezet 100 személyes vetítőterembe vezetik. Ha például magyar kutató érdeklődik a magyaroknak a felkelésben volt részvétele iránt, akkor a megfelelő film gombnyomásra előkerül az archívumból és a vásznon megjelenik minden idevágó dokumentum, illetve az erről a kérdésről készült film. NÉHÁNY ÉRDEKESSÉG A Szlovák Nemzeti Felkelés Múzeuma iránt a régi helyiségeiben is nagy az érdeklődés. Meglepő, hogy a látogatottság évről-évre növekszik. Tavaly 35 589 ember tekintette meg a múzeumot, az idén júniusban pedig 85 csoport és 5754 egyén. Ilyen nagy és növekvő érdeklődés is indokolttá teszi a múzeum korszerűsítését. Az új múzeum és az emlékmű 52 millió koronás beruházás. A környék rendezése 12 millióba kerül. A tizenkét hektáros parkban jeles képzőművészek szobrai állnak majd, s a rendezést már az idén megkezdik. Ebben az évben fejezik be a nyers építkezést, és jövőre megkezdődnek a belső munkálatok, hogy az SZNF évfordulójára az új emlékmű és múzeum egész szépségében fogadhassa a látogatókat. VILCSEK GÉZA Pierre Comes párizsi divatlevele A télen is lesz még kurta szoknya „Több leleményességet vártunk a női szabóktól" címmel számol be a Figaro tudósítója az őszi-téli divatbemutatók egy hetéről. Hasonló következtetésre jutottak kollégái más lapokban is. „A ruhák rövidek, de szolidak' — állapítja meg a Francé soir divat rovatának szer kesztője, s a l'Hu manité-Dimanche tudósítója a követ kező megjegyzése ket fűzi a téli vise lethez: „A divatra a ruhák és a szok nyák elfogadható hossza jellemző. Az eddiginél általában bővebbek lesznek s visszatér a fekete szín." A legutóbbi évek szélsőségei, külö nősen a mini-szok nya, vagy legalább ls térden felüli vi selet megjelenése után a divat, úgy látszik, ismét ma gára talál. „A szélsőségeket a kö zönség előbb-utóbb megúnja" — állította az egyik ter vező. Kérdéses hogy mások is osztják-e ezt a vé leményét. Tapasz talható ugyan néhány kísérlet a aluli divat visszaidézésére, ám a rövid szoknya „igen kedvelt" és tekintettel sikerére ezek a próbálkozások igen óvatosak. A divattervezők nyolcvan százalékánál a szegély még mindig térden felüli. Néhány szalon, hogy eldöntse a „térd-csatát", különféle hosszúságú modelleket kínál a közönségnek. Akadnak ott mind a láb felső részét eléggé felfedő, mind a térdet betakaró, de még a lábikráig érő öltözékek is. A szabók javasolnak, a nők pedig döntenek. Mik tehát az újdonságok? A jövő tél divathölgye rövid haján sisakot, selyemkendőt, vagy ellenzős sapkát visel majd. Térden aluli tweed-kösztümjét gyakran még egy, alig derékig érő keppel egészíti ki. Harisnyája és kiscsizmája fekete lesz. Egyes szalonok (például Jacques Heim) kollekcióiban visszatér az egyszerű, egyenes vonalú, klasszikus divat. Néhol katonai egyenruhára emlékeztet, amelyet azonban hímzés, . díszgombok, vagy rojtok élénkítenek. Heim különben előszeretettel használja a szaténszőveteket. A többnyire térden aluli szoknyákat bemutató Chanel-szalon újdonsága a visszatérés a fényes, finom bársonyhoz. Pierre régi, térden Cardin viszont Devezette a divatba az acélkorszakot. Bátran használja a fémet: nem ismer varrást, csak nittelést. A nagy villámzárakkal ellátott ruhákon fémövek díszelegnek. ManökénJei bukósisakot, krómozott szárú csizmát viselnek. Kérdés, hogy ez az űrhajós, tudományos, fantasztikus divat teljes egészében meghonosodik-e, de valami belőle talán mégis követésre talál. A ruhák és a kabátok általában bővebbek lesznek. A derék nincs kihangsúlyozva. Az övet vagy igen magasan, csaknem a mellkas alatt, vagy nagyon alacsonyan, csípőn, vagy egyszerűen a normális helyén hordják. A színek kevésbé rikítóak, mint az elmúlt nyáron. Visszatérünk a sötét színekhez, és kedvelt lesz a fekete. Yves Saint-Laurent és Courregés — ez a két híres divatszalon valamivel később lebbentette csak fel a fátylat a titkairól. De ők sem jöttek olyan forradalmi újdonságokkal, amelyektől elállt volna az ember lélegzete. PETRÖCI BÁLINT: A VÖRÖSKATONA VISSZATÉR Miért ne fogadna vissza?! <- kérdezi csodálkozva. Azt akartam válaszolni, most nem az c Senček tér vissza a faluba, akit tizennégy őszén kihurcoltak a frontra. Ezt talán hencegésnek vélné a titkár elvtárs, s ezért csak ezt feleltem: — Magam sem tudom, miért gondoltam erre... • • • Fent állok a dombtetőn. Magam előtt látom szülőfalum szétszórt házacskáit, a sötét faházakat, az olasz építész (Kantaruti, vagy hogy hívták) emeletes házát. Sóhajtok, s azt dünnyögöm, elveszett ember vagyok. Miért nem örülök ónnak, hogy néhány perc múlva azt mondhatom végre, itthon vagyok! Más örülne! Olyan vagyok, mint a Garamparti szomorúfűz. Fojtogat a szomorúság. Bór csalna az előérzetem. Még hetekkel ezelőtt is másképp láttam az életet. Amikor Petrográdban — mielőtt hajóra szálltunk volna — szerencsés utat kívántak nekünk, a hazatérő vörös katonáknak a szovjet elvtársak, úgy duzzadt bennem az élet, mint a '.aszvaszban. Ott szabad ember voltam, örülhettem az életnek. Az öröm felért két örömmel is, mert megkarcoltunk a szabad életért... Nézem az ősz szürke fátyolában megbújó falumat, s az az érzés lesz rajtam úrrá, ugyanott vagyok, mint tizennégyben voltam, amikor katonaládával a kezemben baktattam ki a községből, hogy Losoncon beálljak a frontra menő katonák közé. Ennek örüljön az ember? Vagy annak, hogy tűrnöm kell, bolsevik kémnek nevezzenek, amikor a bolsevik szó az életet jelenti? Kinek panaszoljam el a bánatom? Hol vagy Galuskln elvtárs? Hogy ülnék le most is veled a szénaboglya tövébe, hogy tovább tanuljam tőled az élet ábécéjét. ...Egyedül érzem magam."Majd ha az emberek között leszek, talán szétoszlik a lelkemre nehezedő szomorúság ... Nézem a falut ölelő parcellákat, s egyszerre gyermeksikolyt hallok. Igen, ott, azon a parcellán történt! Igen, ott állt a három faágból tákolt bölcső. A három faág csúcsához kötött lepedőt lobogtatja a szél. Hová lett belőle a gyerek? Kiesett a felkötött lepedőből, s ahhoz a tűzhöz tipegett, melyet a szomszédék nagyobb gyerekei épp az imént lobbantottak lángra, hogy krumplit süssenek maguknak. A krumpli sül, ők bújócskáznak a bokrok között. A kisfiúcska ugyanazt teszi, amit a nagyobb gyerekektől lát. Talált egy-két krumplit, és bedobja őket a lángok közé. Úgy látszik, nagyobb lendületet adott a dobásnak, mert előreesett, a tűz mellé esett, a lángok belekapnak a ruhácskájátba. Szentséges úristen, a gyerek ég! — kiáltanak fel a krumpliszedő asszonyok, és sikongva futnak a gyerekhez. Az egyik fekete fejkendős asszony, a gyerek anyja, alig tesz egykét lépést, hanyatt vágódik, elájul. Az asszonyok az égő gyerekre kaparják a nedves földet, mintha élve akarnák eltemetni. Egyikük az ölébe veszi, és fut a faluba. Az anya feltápászkodik. Amikor megpillantja a rohanó asszonyokat, sikolt: - Gusztim, ne halj meg! — kiáltja s zokog, mintha a temetésen. Megborzongok. Az égő gyerek én voltam. Kétéves koromban történt. Az erdómémök feleségének köszönhetem életben maradásomat. Ö adott olajat az anyámnak ... Ólmos felhők úsznak az égen. Hideg szél fúj. A mély barnára sötétült faházak kéményei füstöt eregetnek. Jó most a meleg konyhában ülni... Csakhamar hazaérek... Az iskolát látom magam előtt. De sok minden jut az ember eszébe, amikor hosszú idő után tér viszsza szülőfalujába! Tizenegy éves voltam. Az iskolaév végét ünnepeltük. A tanító és a pap szép beszédet mondott. A szülök és a tanulók elé akartam állni, hogy elszavaljam versikémet, hogy elmondjom, milyen rossz szegénynek lenni. Azt faragtam rigmusokba, hogy az apám szegénységben nevel, de mit ér a tehetség, amikor a szegény gyerek nyomába sem léphet a gazdagnak. Mikor jön e! az idő, amikor a szegény gyerek tehetsége kibontakozhat? Eljön az az idő, mert a régi helyébe új élet születik... Hyroš tisztelendő úr elé léptem, s az izgatottságtól remegő kézzel nyújtottam ót az irkából kitépett lapot. — Verset írtam ... — rebegtem. A tisztelendő úr arca csupa mosoly, amikor meglátta a versszakokat a papírlapon. v- Miért nem szóltál előbb? Igy sincs későn... — és megveregette a vállam. Olvassa a verset. Az arca hirtelen pulykavörös lett, és széttépte a papirost. — Mars a helyedre! — sziszegte. Volt ám otthon mit hallgatnom az anyámtól. Hogy mertem megharagítani a tisztelendő urat? Szégyent hoztam a házra! Csak akkor csillapodott le anyám, amikor hangoskodására felfigyelt a szomszédunk, az öreg Hôrčik, és átjött hozzánk. Amikor megtudta, mi volt a versben, rápirított az anyámra. — Talán szégyelled a szegénységedet, Anča? — kérdezte az öreg. — Ha Guszti fiad dicshimnuszt zengene a királyról, akkor a tisztelendő úr nem tépte volna szét a papirost, s a fiad elszavalhatta volna a verset... ...Lassan megyek hazafelé. Aki örömet vár, futna, mint a szélvész. Minek, kinek örüljek? Nem lenne-e jobb vissza, fordulnom? Egy lépés, egy gondolat... Látom az egykori fűrésztelep helyét. Benőtte a gaz. Nem sikítanak a gépek. Hová vitték? Valamikor itt dolgozott apám is. Én is néhány hónapig, amikor befejeztem a hatodik elemit. Reggeltől estig huszonöt krajcárért hordoztam a körfűrésztől a fahulladékot. Amikor beköszöntött a tél, apám elszegődtetett szolgagyereknek. A sátoros vásári árusokhoz kerültem. Hét évig bolyongtam velük az Alföldön, Erdélyben. Ekkor tanultam meg magyarul, németül és románul. Amikor ezerkilencszáztízben hazajöttem, szüleim a temetőben feküdtek. Testvéreim szétszéledtek. Az egyik katona volt, a másik a vasútnál dolgozott, a harmadik kivándorolt Argentínába. Otthon kellett maradnom. A podbrezovái vasgyárban kaptam munkát. Hegyeken, erdőkön keresztül jártam gyalog naponta a gyárba ... (Folytatjuk.)