Új Szó, 1967. augusztus (20. évfolyam, 320-240. szám)
1967-08-23 / 232. szám, szerda
E zerkilencszáznegyvennégy október 8-án az esti órákban a Tri duby repülőtéren nagy volt a sürgés-forgás. A szovjet szállítórepülőgépek harci felszerelést hoztak a Szlovák Nemzeti Felkelés harcosainak segítségére. Visszafelé vezető útjukon elszállították a sebesült felkelő katonákat és partizánokat a szovjet katonai kórházakba. Magam az első repülőgépen utaztam. Érdekes éjszakai repülés volt a felhők, a harcoló t^ frontok felett, a U \J hitlerista légvéde lem fényszóróinak sugárkévéi között. Éjfél tájban a lvovi repülőtéren értünk földet. Itt már mentőkocsik vártak ránk, hogy a sebesülteket haladék nélkül a katonai kórházakba szállítsák. A kórház felvételi irodájában két szép fiatal ápolónő ült. Az egyik „kihallgatta" az új pácienseket, a másik pedig a válaszok alapján kitöltötte a felvételt űrlapokat, amelyek szerint az újonnan érkezetteket elhelyezték a kórház egyes osztályain. Ezért az említett procedúrának valamennyiünknek alá kellett vetnie magát. A szlovák nyelv nagyon közel áll az orosz nyelvhez. Ám ha az ember nem tud oroszul, gyakran bizony csak nagynehezen képes megértetni magát az oroszokkal. Erről tanúskodott a felvételi „kihallgatás" is. Az ápolónők nem tudták magukat megértetni egyetlen szlovákkal sem. Ha nem tévedek, harmadikként kerültem sorra. Mikor láttam, hogy az ápolónők tolmács nélkül semmire se mennek, hozzáláttam a tolmácsoláshoz. Mikor rám -került a sor, bediktáltam adataimat, és el akartam menni. Az ápolónők azonban arra kértek, maradjak ott. Mi egyebet tehettem — tolmácsoltam, mert a szegény kis ápolónők az emberi szervekről és betegségekről egyáltalán nem tudtak a szlovákokkal beszélni. Az egyik repülőgép a másik után érkezett, én pedig türelmesen tolmácsoltam s nevetgéltem, noha sebesült kezem ls fájt. M 'ntegy hatvan, különböző korú pácienssel ismerkedtem meg. Az éjszaka sötétjét a pirkadat homálya váltotta fel. Az asztal elé egy közepes, atlétatermetű, szénfekete szemöldökű, sasorrú férfi lépett. Arcát szép sötétbarna bajusz díszítette. Ezenkívül az érdekes férfi félszemét fekete kötés borította. „Akárcsak Zižka" — gondoltam magamban. Teljesen gépiesen feltettem neki a kérdést: " — Diktáld be vezeték és keresztnevedet. — Ja Slovák som — szlovák vagyok, — válaszolta bariton hangon. — Azt még nem kérdeztem. Majd arra is sor kerül. Hadd halljuk hát vezeték és keresztnevedet! — ja Slovák som, — válaszolta ismét. Minden kérdésemre ezt a választ adta. Láttam, hogy sem szlovákul, nyol ult — eset sem oroszul nem értetem meg magam vele. Így aztán németre fordítottam a szót. Németül tudott. Viszont, ha én németül beszélek jobban megfájdul a kezem, mint a nyelvem. A néhány ismert frázis és a gesztikulálás lehetővé tette, hogy az új pácienssel megértsük egymást. Német nyelven azt is megkérdeztem tőle, hogy még milyen nyelven beszél. — Tudsz angolul? — Igen, — válaszolta. Megállapítottuk, hogy tud németül, angolul, franciául, olaszul, sőt még spanyolul ís. Tanácstalan voltam: sajnos, az említett nyelvek egyikét sem értem. Végül mentőötletem támadt s feltettem neki az utolsó kérdést: — Sprechen sie ungarisch? — Magyar vagyok, — válaszolta mosolyogva. Végre megtaláltuk a közös nyelvet, s így magyarul kérdeztem meg tőle adatait. Kitűnt, hogy a férfi neve Száz Imre. A magyarországi Egerből származik. Idegen nyelveket egyrészt kedvtelésből, másrészt szükségből tanult. Olaszországban és Spanyolországban ugyanis mint vízilabda-edző működött. Eddig minden rendben is lett volna. Arra a kérdésemre, hogyan sebesült meg, vagy milyen betegségben szenved, azt válaszolta, hogy egészséges. Ez megint olyan meglepetés volt, amely magyarázatot követelt. M ikor Száz Imre megtudta, hogy kitört a Szlovák Nemzeti Felkelés, egy antifasiszta csoportot szervezett és Szlovákiába ment harcolni. Később megbetegedett, vérhast •kapott. A sliafíi ideiglenes kórházban gyógyították. Már éppen el akarták bocsátani a kórházból, mikor október nyolcadikán belépett a szobába, amelyben Imre feküdt, az ápoló. Valamit mondott szlovákul, azzal elment. Ezután az összes páciens nyomban öltözködni kezdett. A súlyos betegeket és sebesülteket az ápolónők öltöztették fel. Azt hitte, hogy kiürítik a kórházat, ezért ő is felöltözött. A pácienseket az ápolók kivezették az éjszaka sötétjébe. Elsötétítés volt. Valamennyien autóbuszra ültek, amely lámpa nélkül útnak indult. Rövid idő múltán valahol egy mező közepén megállt. Egy ismeretlen parancsnok utasítására valamenynyíen kiszálltak, aki pedig nem tudott mozogni, azt kivitték a kocsiból. Mi egyebet tehetett. Száz Imre is kiszállt. A páciensek néhány lépést gyalog tettek meg. Ekkor Imre egy repülőgép körvonalait vette észre és mindent megértett. A sebesülteket és a betegeket repülőgépen evakuálják. Egyesek nem voltak hajlandók beszállni. Féltek ettől a közlekedési eszköztől. Száz Imrére került sor. Hiába magyarázta anyanyelvén az ápolónak, hogy egészséges. Kényszerítették, hogy beszálljon. Védekezett. Ekkor a szovjet pilóta sietett az ápolók segítségére, aki mosolyogva, de erélyesen bekényszerítette a gépbe. — így hát most itt vagyok. Tegyenek velem, amit jónak látnak. A z ápolónők tanácstalanul meredtek egymásra. Ilyen bonyolult esettel még nem találkoztak. A páciensnek semminő lelete nem volt. Imre arra kérte az ápolónőket, tegyék az én szobámba, mert mint mondotta, másként a szlávoknak ebben a tengerében teljesen el lesz veszve. így aztán a sebészetre kerültünk, egy szobába. Reggel mindkettőnket a főorvos elé hivattak. A főorvos kérdezett, Imre az én közvetítésemmel válaszolt. Másnap a história a kórház parancsnokánál ismétlődött. Hovatovább mind nyilvánvalóbbá vált, hogy Száz Imre esete bonyolult eset. A kórházban feküdt, jóllehet egészséges volt. Mint harcosnak a fronton lett volna a helye. Magyar állampolgár volt. Magyarország hadiállapotban állt a Szovjetunióval, így tehát a fogolytáborban lett volna a helye. Száz Imre azonban nem harcolt az oroszok ellen. A németek ellen harcolt a Szlovák Nemzeti Felkelésben. A magyaroknak nem volt külföldi hadseregük a Szovjetunióban. A csehszlovák hadseregbe, mint Idegen állampolgár ugyancsak nem tartozhatott. Mi legyen tehát vele? A kórház parancsnoka úgy döntött, hogy Imre nyugodtan várjon a kórházban, míg csak nem találnak valaminő megoldást. Imre türelmesen várakozott. Dušan Slavkovskýval megpróbáltuk megtanítani szlovákul, de a tanulás sehogyse ment neki. Néhány hetet töltöttünk együtt, míg döntöttek sorsáról. Az I. csehszlovák hadtestbe osztották be. A mi hadseregünkben harcolt és győztesként érkezett Prágába. Lvov óta Imre barátomat nem láttam. Véget ért a háború, új örömökkel és bánatokkal találkoztam, Száz Imréről pedig megfeledkeztem. E zerkilencszáznegyvenöt júliusában a Szövetségi Ellenőrző Bizottsághoz kerültem. Egyik barátommal labdarúgó-mérkőzésre mentem, a Kispest—Újpest nagy találkozóra. Ügy egyeztünk meg, hogy az egyik csapatnak úgy fogunk szurkolni, mintha az ŠK Bratislava volna. A csapat, amelynek szurkoltunk, gólt ért el. Lelkesen kiáltottam: — Gól! — és jobb kezemmel nagyot csaptam az előttem ülő, ugyancsak lelkes szurkoló vállára. Megfordult, s mit látok?! Csillogó szem, busa fekete szemöldök, sasorr, sötétbarna bajusz, félszemén fekete kötés. Igen, ő volt az, Száz Imre, fronti barátom. Egymás nyakába borultunk, egymás vállát kezdtük veregetni és összecsókolóztunk. örültünk egymásnak, örültünk annak, hogy átvészeltük a szörnyű háborút, hogy béke van, s hogy mindketten a magunk hazájában harcolunk azokért az eszmékért, amelyekért a felkelésben és a hadseregben harcoltunk. LMVSLAV STAŠKO Kevesebb szeszes italt! Kettőszázötvenkilenc traktoros emésztőrendszerének orvosi vizsgálata eredményeiből az orvosok a doI?ozók étkezésének komoly fogyatékosságaira következtetnek. E tényre dr. Štefan Hubík, a bratislavai munkahigiéniai intézet dolgozója hivta fel a Csehszlovák Sajtóiroda tudósítójának figyelmét. Az orvosok a traktorosok egyötödénél emésztési zavarokat állapítottak meg. A traktorosok többsége otthon reggelizik, több mint 50 százaléka azonban nem tízóraizik. A traktorosok fele nem ebédel otthon, a munkahelyén étkezik. Gyomorbajt állapítottak meg azoknál a személyeknél, akik reggel éhgyomorra szeszes italt fogyasztanak. Dr. Knbík a traktorosok étkezésével kapcsolatban a jobb feltételek biztosítását javasolja. Megjegyzi, hogy a házi kosztnak megvan a pozitív oldala is, az üzemi étkezdékben azonban hatékonyabban lehet küzdeni a rossz szokások ellen. A traktorosoknak gyakrabban kellene enniök kevesebbet. Ha el akarjuk érni, hogy ne igyanak szeszes italt, jó minőségű ásványvizekkel és alkoholmentes italokkal kell pótolnunk. A munka közben elvesztett folyadékot ugyanis feltétlenül pótolni kell, főleg a nyári hónapokban. (tk) Évszázadok szépsége Négyszáz év előtti falfestmények és díszítések lapultak elfelejtve a Banská Bystrica-i SZNF-tér 19. számú házának homlokzati vakolata alatt. Néhány évvel ezelőtt a műemlékvédő intézmény szakemberei a sortatarozásnál a vakolat alat ti különös festékrétegre bukkantak. Tavaly megkezdődött a ház homlokzatának restaurálása. Vladimír Úradníček festőművész vezetésével feltárták az egész homlokzatot, amelyen ritka reneszánsz díszítmények, színpompás ornamentumok láttak napvilágot. A vakolat és az átépítések az idők során megváltoztatták a középkori polgári ház képét. Ma kitűnt, hogy a gót stílusban épült és a reneszánsz idején átépített házat gazdagon díszítették kőfaragások és különös épületelemek. A vörös kő bői faragott csavaros reneszánsz ablakkeret ma már eredeti szépségében díszeleg Az ablakok körüli élénk színű — vörös, zöld, sárga — ornamentum visszakapta eredeti színeit. Az épületelemek színes kihangsúlyozása ugyancsak felújult. A 19. számú ház homlokzata négyszáz év előtti szépségét teljes egészében ez év októberéig kapja vissza. Ma még állványokon dolgoznak rajta a képzőművészek, de a befejezett részek sejtetik, hogy Banská Bystrica történelmi főtere ismét egy felette díszes építészeti emlékkel gazdagodik. (vilcsekj PETRÖCI BÁLINT: A VÖRÖSKATONA VISSZATÉR Leülünk, és rágyújtunk, A pordubicei katonáktól kaptuk a cigarettát... Nem tudok betelni a rég látott folyóval. De sokat néztem apró hullámait gyerekkoromban! Kezem a fáradt fűre tapad. Megremegek. Hányszor ültem Turkesztán füves sztyeppéin, de ott nem fogott el ilyen izgalom. Hét éve nem ültem hazai földön! Hűs szél csapdos az arcunkba. Nézem a csobogó vizű Garamot. A szelíd napfényben csillognak, villognak a hullámocskák, mintha tükördarabkák 'ennének. — A falunk mellett is ilyen a Gararn — mondom halkan. Mást is akartam mondani, valami szépet a folyóró és a falumról. A szó a torkomon akad Hogy fogadnak odahaza? Lesz-e öröm a fogadtatásban? Apámmal, anyámmal már nem beszélhetek, ők még a háború előtt meghaltak. Mit mondanak majd a testvéreim? Itt nincsenek szovjetek, hogy büszkélkedjenek velem. Lehet, azóta ők is megtanulták, hogy a szegén/ ember reménysége a vörös csillag . . Nem kellett volna levennünk a sapkáról. Letépték volna! Talán be sem engedtek volna az országba. Más ^ilág van itt! Nem változott itt semmi. Csak az ország neve lett más. Ez is nagy dolog, de kevés a mi boldogságunkhoz ... ölünk és hallgatunk a Gamm partján. Csacsognak a fürge hullán,ok. A nap mára domb fölé ért... — Nem akartam én visszajönni . .. Szavam halk, mint a sóhaj. Az jut az eszembe, szálka leszek az emberek szemében. — Megszerettem azt az életet — folytatom —, már szabadnak éreztem magam . — Azt gondolod, nekünk könnyű volt eljönni?! - fakad ki a jobb olda!amon ülő magyar. — Az utóbbi időben még ébren is hangokat hallottam — mondja a másik —, távolból jövő hívást... Gyere haza! Szíts itthon forradalmat! Ott, ahol születtél . .. — Ez hívott engem is haza — mondom. - Az újságokban olvastam, hogy Csehszlovákiában fellendült a munkásmozgalom. Közeleg a világforradalom ... A messze Turkesztánban elfogott a honvágy. Szóltam az elvtársaknak, mennék haza. Marasztaltak. Mi már megharcoltuk a magunkét, mondták. Nélküled is tudják otthon, mit kell csinálniuk. Itt még sok munka vár ránk... Hazavágyódtam. Otthon még több munka vár ránk... Elbúcsúztunk. Ropogott a csontom kemény ölelésüktől, és azt mondták: harcolj tovább a dolgozók szabadságáért. — Velünk is így volt... — dünnyögi a jobb oldalamon ülő társam. — Hogyan harcoljunk, amikor nincs fegyver a kezünkben? — Lesz itt is munkáshatalom! — mondja a másik magyar, és feláll. — Ott sem volt mindjárt fegyver a munkás kezében . . . Gyerünk a katonai parancsnokságra, aztán siessünk haza ... A nap már a domb mögé bújt. Nem is vettük észre, hová tűnt e] az ezernyi tükördarabka a Garam hullámairól. Egyszerre nagyon hűvös lett a folyó :ehelete. Megint a falumra gondolok. Visszafogad-e? Elindulunk. Már jó messze vagyunk o folyótól, de még mindig a hátamban érzem hűvös leheletét, mintha csak taszítana magától . .. • • • Már késő volt. Nem intézhettünk semmit. — Majd regtje! — mondja az ügyeletes tiszt. — A kaszárnyában fognak aludni .. . A katonák között gyorsan elterjedt o hír: >- Hadifoglyok érkeztek Oroszországból! Lett is sürgés-forgás a folyosókon. A bakák suttogva kérdezik egymástól: — Hol vannak? Mit beszélnek? Talán csak mondják, hogy hadifoglyok... Lehet, hogy vörös katonák voltak . . . Akár ezt, akár azt gondolták, felkeltettük érdeklődésüket. Aki csak tudott, belopakodott hozzánk ... Úgy ülnek a vaságyakon egymás mellett szorongva, mint első őszi napokon a gyülekező fecskék az ereszeken, villanyvezetéken. Beszélgetünk. Gyanakodva körülnézek. A falnak is füle lehet. Halk a szó. Igy is megérti az, aki érteni akarja. Kérdezősködnek a 'katonák. Milyen a szovjet kormány? Jobb dolguk van o munkásoknak? Mi az o szocialista forradalom? Milyenek a bolsevikok? Felelgetünk. Eleinte a két magyar társam is válaszol, de látják, sok időt vesz el a fordítás, így engem hagynak beszélni. Magukba mélyedve ülnek mellettem... Kilenckor felharsan a kürt. Vendégeink meg se moccannak. — Maradjunk! — mondja egyikük. — Sötétben is beszélhetünk ... Szemünk megszokja a homályt. A kintről beszűrődő gyér lámpafényben kirajzolódnak az arcvonások. Munkás-, parasztfiúk. Bízni kell bennük! Nem foghatják az urak pártját. Titokzatos fény izzik a szemekben, mintha összeesküvők lennénk ... Már késő éjszaka volt, amikor váratlanul kitárult az ajtó, és berontott az ügyeletes tiszt. Ordít. Megbünteti a rendszegő katonákat! Felállók. Hadnagy úr, tisztelettel jelentem, így volt ez Pardubicén is — mondom —, ahol két hetet töltöttünk a katonai táborban, míg kivizsgálták az ügyünket. Még a szolgálatos katonák is bejöttek a mi barakkunkba, hogy megtudják, milyen volt a fogolyélet Oroszországban . . A tiszt uraknak Pardubicén is nagy gondot okozott, hogyan magyarázzák meg a szolgálatos 'katonáknak, Hogy nekik kint kell őrködniük ... — Elég! - kiáltja a tiszt. Mars kifelé! — ordít a katonákra, majd hozzám fordul: — Hogy hívják? — Gustáv Senček a becsületes nevem . .. — Megtanítjuk magukat is a rendre! — kiált az ügyeletes tiszt. (Folytatjuk)
