Új Szó, 1967. augusztus (20. évfolyam, 320-240. szám)

1967-08-17 / 226. szám, csütörtök

A jaziaj ember O t év óta, mint minden esz­tendőben, ez idén is je­lentkezett a gazdag ember. Te­lefonon lilvott, hangja határo­zott volt, azt is mondhatnám, kissé erélyes, mint olyan em­bereké, akik tudják, hogy ve­lük szívesen találkoznak. Én is szívesen találkoztam vele, egy­részt mert nem kértem, nem akartam tőle soha semmit, más­részt, inert gyerekkori pajtásom volt, nyári záporok idején együtt csatangoltunk ázottan szülővá­rosunk vizes árkaiban, ame­lyekben a sebes sodrású víz térdig ért, és zúgott, búgott olyan hangon, mintha dalolt volna, és mintha üzenetet hozott volna ismeretlen tájakról, a mesék világából. Ki tudná meg­mondani, hogy akkor mire gon­dolt, de tény, egyazon sorsban volt részünk: sokgyerekes csa­ládból származtunk, egyszobás lakásban étkeztünk, aludtunk és álmodtunk, így érthető, hogy örömünk is közös volt. Ez az, ami köt bennünket. Oly erős láthatatlan szál ez, hogy más kötelék nem pótolhatja, én va­gyok ázottságának, szegénysé­gének élő tanúja és ha összejö­het más, kellemesebb emberek­kel, mint én, mindez .nem hasz­nál, engem senki a világon nem helyettesíthet a gazdag embernél. Senki úgy nem ismerte az ap­ját, az anyját, a testvéreit, mint én, senki sem emlékezhet rá­juk úgy, mint én. Az a benyo­másom, azzal a gondolattal foglalkozik, hogy egy-két hétre meghív magához, hadd lássam milyen körülmények között él most. Lássam a boltját, amely a nyugati metropolis legelegán­sabb negyedében kínálja porté­káját a gazdag vevőknek. Hogy mit árul a boltjában, azt nem tudom, mert nem kérdeztem, nem is nagyon érdekelt. És vé­gül lássam pazar lakását, egy szóval tanúskodjam, hogy mi lett a fiákeres fiából, akinek néha egy falat kenyere sem volt. jól tudja, hogy a két pont közti távolságot csak én tudom felmérni és értékelni. Azt hi­szem, azért nem hívott meg ed­dig, mert nem kérek tőle sem­mit, nem kérdem tőle, mennyi pénze van, és ugyanakkor azt Is érzi, én vagyok az egyedüli a társaságban, aki nem irigyli, és nyilván ezért nem mosolygok rá feltétlen hódolattal. E tar­tózkodó magatartást mégsem érti, úgy véli, gyerekkori paj­tásától több elismerést, és ra­gaszkodást érdemelne. A gazdag embernek keres­** kedelmi kapcsolatai van­nak Csehszlovákiával. Ezért jár ide Cadilacjával, három-négy hétre jön, elintézi az üzleteit, aztán egyik legdrágább fürdő­helyünk legdrágább szállodájá­ban piheni ki fáradalmait. Für­dőket nem vesz, csak pihen és élvezi barátait, ismerőseit, akik olyan kedvesek hozzá, hogy csak jót, szépet és kedveset mondanak neki, és ha bármi­lyen problémáról beszélnek, mindig ugyanazt a nézetet vall­ják, mint ő. Erős a gyanúm, hogy midezen mulat, de alap­jában élvezi kiváltságos helyze­tét, és azt hiszem, az üzleti kapcsolatok csak ürügyként szerepelnek nála. Áz igazság az, hogy honvágya van, és az utolsó esztendőkben csak azért jár ide, mert az ifjúságát kere­si, azt a gondtalan örömét, amit az egykori vizes árok lu­bickálásában lelt. Ezt az örö­mét a Caclllaccal keresi, egy lépést sem tesz nélküle. Ezzel a kocsival jelent meg szülővá­rosában is, és ezzel ment a te­metőbe, hogy tisztelegjen az egykori csendes fiákeres apja, és a munkában, gondban meg­viselt édesanyja drága emléke előtt. Mindketten most a Chra­dek dombján pihennek az egy­szerű, elhanyagolt, kis sírkő alatt. Nyugalmukat nem zavar­hatja többé fiuk vagyona, hisz soha még csak nem is álmod­ták, hogy gyerekük valaha olyan gazdag lesz, hogy a szom­szédok, ismerősök nagy ámula­tára galambszínű, suhanó Cadi­laccal eljön majd tisztelegni. A Cadilac, amennyire én meg tudom ítélni, valóban igen szép találmány. Lapos, széles, .csillog, suhan és gazdag bará­tom egy gyenge pillanatában azt ls megsúgta nekem, hogy 10 ezer dollárba került. Ha va­lahol megjelenik a kocsijával, az emberek tömegei veszik kö­rül, gyermek és felnőtt tapo­gatja, simogatja és csodálja. Azt hiszem én vagyok az egye­diili, aki nem csodálja és nem simogatja, pedig megmutatta nekem, hogy a kocsi ülőkéi gombnyomásra mozognak, lehet őket erre, meg arra forgatni, ahogy kényelmesebb, de engem sem a gombnyomás, sem a 10 ezer dollár nem ejtett ámulat­ba. E közöny láttára részvél éb­redt benne irántam, egy kicsit amolyan ütődött szegény ro­konak tekint, aki képtelen fel­fogni egy ilyen kocsi szépsé­gét és jelentőségét. H edig nem így van, én tu­• dom, hogy a kocsi is csak ürügy. A kocsi nem több és nem kevesebb egy szegény ember vasárnapi öltözeténél. A Cadi­lacot öt évvel ezelőtt, és most láttam. Akkor vadonatúj volt, most is az. Azóta sejtem, hogy a gazdag ember, a csodakocsit csak akkor használja, ha ide­jön hozzánk. Ha idejön szülő­földjére, ünneplőbe öltözik, a „vasárnapi ruháját" veszi fel, és bejárja azokat a vidékeket, ahol koplalt, ahol éhezett, és ahol senki sem törődött vele. Ez az elégtétele... aztán pi­henni tér, és elégedetten nézi maga körül a kedves, mosolygó arcokat. Látja, hogy hatványo­zottan törődnek vele, mintha mindenki pótolni akarná az el­mulasztottakat. M int minden esztendőben, most is egyedül, négy­szemközt akart velem lenni. Eddig mindig a gazdag élet füg­getlenségéről, és gondtalansá­gáról beszélt nekem. Ecsetelte előttem szabadsága lehetősé­geit, hogy oda mehet, ahová akar. Akkor van nyara, amikor megkívánja. Persze, sokat kín­lódott, amíg ezt az örök nyarat megszerezte. Erről sokat be­szélhetne nekem, de nem be szélt, sietett, idejében Bécsben akart lenni. Most azért akart velem egyedül lenni, hogy za­vartalanul átadhassa nekem ajándékait. Beültetett a Cadi­lacjába, és amikor Bécs felé átsuhantunk a Duna hídján, az egyik kanyarnál megállt. Ott átadta nekem a Parker tollat, és aktatáskámat telerakta külföldi csokoládéval, kávéval és teával. Azt akarta, hogy én is elégedet­ten mosolyogjak, és hódolattal beismerjem azt a ragyogó pá­lyát, amit a nedves ároktól a CadiJacig befutott. De én zavar­ban voltam, szorongó érzés vett rajtam erőt, azt akartam tőle megkérdezni, hogy ezeken a kirándulásokon miért nem hoz­za magával a családját, az asz­szonyt, a gyerekeket, az unoká­kat, miért csatangol olyan ár­ván ezzel az elegáns Cadilaccal. De nem kérdeztem, a tömött ak­tatáskát, meg a kínzó kérdése­ket szorongattam zavartan, és boldogtalan voltam, mert nem mondhattam neki semmi oko­sat, semmi vigasztalót. SZABÓ BÉLA Mire való a szabadság? 1987. . 17. NagyOn szép, színes volt a pe­reszlényi szövetkezet aratási ünnepélye. A gazdagon termő kalászokból készült aratási ko­szorút Bakó Mihály kombájnos vitte végig a falun. Kombájnja előtt tarka ruhákba öltözött lá­nyok lépkedtek. A helyi nem­zett bizottság épülete előtt az aratási koszorút népviseletbe öltözött lányok adták át Pásztor jános mérnöknek, a szövetkezet fiatal elnökének. A koszorú átadása után a részt­vevők változatos kultúrműsor­ban gyönyörködtek. Érthető volt a pereszlényiek jó kedve, hiszen a búza több mint 30 má­zsát adott hektáronként. Jól ment a munka aratás idején és aratás után is. A repce alá már régen előkészítették a talajt és a búza vetőágyát ls teljes ütem­ben készítik. (Balla felv.) „Alig várom, hogy szabadság­ra mehessek!" — hallhatjuk a dolgozóktól nem egyszer az év folyamán. Különösen nyáron, amikor közeleg a szabadság „idénye". Már előre mindenki tervezi, hogyan tölti majd el a várva várt néhány hetet. Ez ter­mészetes is, hiszen napjainkban egyre többen akarják jól és okosan eltölteni szabadságukat. Egyre többen határozzák el azt is, hogy külföldre utaznak — a Balatonra, a tengerpartra. Ilyen­kor a szabadságra menők már csak a jó időjárásért „drukkol­nak". Ebben az évben nem ls kell bosszankodnunk a sok eső miatt. Napozhatunk, fürödhe­tünk, kipihenhetjük magunkat. Mert ez a szabadság legfőbb célja. S ezt különösen szeretném hangsúlyozni. Hogy miért? Azért, mert sajnos, még ma is elég sokan akadnak, akik ezt nem veszik figyelembe, s így saját magukat károsítják meg. Hiszen még ma is sokan így be­szélnek: „Ki kell vennem a sza­badságom, mert nagyon sok a dolgom." — Hol töltötted a szabadsá­god? — kérdem a 31 éves C. I.-t. — Hát nem tudod, hogy épít­kezem? — válaszolja. — Én már négy éve m'nden szabadsá­gom erre áldozom. — Hova megy a szabadsága alatt? — érdeklődöm az 52 éves L. L.-től. Csodálkozva néz rám. Sehogy sem érti, miért kellene valaho­va mennie. — Hát a munka? — néz rám értetlenül. — A szüret, a kerí­tés megjavítása, meg a fák ki­szedése. Két nagy diófát és há­rom almafát kell kivágnom a szabadság alatt. S haza is kell hoznom, hogy az összevágást ne is említsem ... Dehogy van ne­kem Időm csavargásra. Még ke­vés Is az a négy hét, amely jár. Pedig hogy ráférne a pihe­nés! Nemrég igen beteg volt, s nagyon nehéz munkát végez, már húsz éve építkezésen dol­gozik. Megengedhetné magának a pihenést, hiszen a felesége is keres, és gyerekük nincs. — Sokra mennénk, ha min­denki úgy igyekezne, mint azok, akik a víz mellett lopják a na­pot! — mondja S. F. — Valaki­nek dolgoznia is kell! — teszi hozzá kissé gúnyosan. Hiába magyarázom, hogy azok ls dol­goznak, s éppen ezért megér­demlik a pihenést. Mint ahogy ő is megérdemelné. Nem tudom meggyőzni. Száz és száz olyan példát so­rolhatnék fel, amely azt bizo­nyítja, nem mindenki tölti cél­szerűen a szabadságát. Tudom, sokan azt állítják, hogy az egyik ember nagyobb, a másik kisebb „luxust" engedhet meg magának. Elvégre, a fizetések sem egyformák! S ez Igaz is. De ez nem cáfolja meg azt, hogy a pihenésre minden dol­gozónak szüksége van! FÜLÖP IMRE Tojásgyár épül őzben A KIJEVI baromfi-világkiállí­táson a szakemberek nagy elis­meréssel nyilatkoztak a magyar gyártmányú baromfiólakról, amelyekben a tikkasztó kániku­la ellenére kellemes volt a hő­mérséklet és a berendezéseket is nagyon célszerűeknek talál­ták. A Dunaszerdahelyi Járási Ter­melési Igazgatóság vezető dol­gozói kíváncsiak voltak a sajtó­ban dicsért tojóházakra és meg­tekintették őket. Mivel nagyon megtetszettek az épületek és berendezésük, külkereskedelmi vállalatunkon keresztül 17 da­rabot megrendeltek belőlük. Az egyezség értelmében azon­ban a magyaróvári gépgyár nemcsak szállítja az előre gyár­tott elemeket, hanem készen adja át az épületeket az állami gazdaságnak. A termelési Igaz­gatóság a továbbiakban meg­egyezett a Gödöllői Kisállatte­nyésztő Kutatóintézettel, hogy a r páratartalmat. Az állatok itatá­sát túlfolyós rendszerrel oldják meg, s így a friss víz biztosítá­sa állandó. A fűtést parabola­tükrös világító- és melegítőtes­tekkel oldják meg. Az előnevel­dében 10—11000 xsibét tarta­nak. Ezek 140 nap után átkerül­nek a tojóhallba. A tojóhallok­ból Dunatőkésen hét darab ké­szül 14 000 férőhelyes befogadó­képességgel. A tojóhallok be­rendezése is nagyon korszerű. A hallok közepén vannak elhe­lyezve a tojófészkek, ahonnan a tojások egyenesen a szállító­szalagra gurulnak, s onnan az osztályozóba viszi tovább a sza­lag, ahol automatikusan, nagy­ság szerint kerülnek tovább a tojások. A termek fűtését Loh­mann-kályhákkal oldják meg. Az épületekre fordított kiadá­sok hat-hét év alatt térülnek meg, s élettartamuk 20—25 éves lesz. A Dunatőkésihez hasonló elő­Pár nap múlva átadják rendeltetésének a korszerű előneveioe­ket. naposcsibéket onnan importál­ják, mivel az ott kinevelt hibri­deknek nagy a tojáshozamuk. A MEGÁLLAPODÁST tett kö­vette, és május végén a magyar szakemberek hozzáláttak az elő­nevelő hallok építéséhez. Az épületről és berendezéséről Szo­natovics János és Kulcsár Gá­bor mérnök a következőket mondta: Az épület előregyártott elemekből készül, s a váza vas­konstrukció. A falak kívülről azbeszttel vannak elszigetelve. Padozata beton, s ezen másfél cm-es aszfaltréteg, amelyre a mélyalom kerül. A 76X30 m-es teremben négy vályú van, ame­lyek magassága állítható. A vá­lyúkba kaparólánc viszi a szemcsézett takarmányt. A ne­veldék mellett vannak a takar­mánytároló tartályok. Onnan szállítószalag viszi az élelmet az etetőtartályba. A baromfiól mindegyik olda­lán öt ventillátor helyezkedik el, amelyek függőleges és víz­szites helyzetbe állíthatók. A ventillátorokon kívül még tíz légcserélő nyílás is biztosítja a tiszta levegőt és a szükséges neveldékből és tojóházaKból ed­dig mindössze 30-at építettek. 15 a Szovjetunióban, 10 Bulgá­riában, 5 pedig Mgyarországon. A TOJÁSGYÁR építése külön­ben üzemi társulás keretében történik. A közel 19 milliós építkezéshez 2 100 000 koroná­val járul hozzá a felvásárló­üzem, s ők gyártják a baromfi­állomány részére a takarmány­keveréket. Az előneveldék közül több már a közeli napokban elkészül, és augusztus 18-án megérkezik Gö­döllőről az első csibeszállít­mány. A kutatóintézet a 911-es elnevezésű hibrideket szállítja a csibeneveidékbe. A kiváló hib­ridek már januárban kezdenek tojni és a garantált ho/ann 220 tojás lesz. Alig telik el egy fél év, ké­szen állnak majd az épületek és megindul a nagyüzemi tojás­termelés Dunatőkésen, majd azt követően Gombán. Az előzetes számítások szerint a korszerű tojóházakban gazdaságos lesz a termelés és 30 százalék körül mozog majd a tiszta nyereség. —tt — A szorgos kezek szövetkezete Köztudomású, hogy a rnarcel­házi szövetkezet évek óta a ko­máromi járás legjobb szövetke­zeteinek egyike. Az idei ered­mények azonban, úgy látszik felülmúlják az eddigi évek ní­vóját. A szövetkezet állatte­nyésztő csoportja már 85 száza­lékra teljesíti az évi tervet. Ez annyit jelent, hogy az év vé­géig pénzügyi téren mintegy 1 millió koronával teljesítik túl tervüket. De nemcsak az állattenyész­tés tündököl. Kitesz magáért a növénytermesztés és a kertésze­ti csoport is. Molnár Ferenc fő­kertész érti a munkáját. Szak­tudásának és a kertészeti dol­gozók szorgalmának köszönhe­tők az eredmények. Hogy csak egyet említsek, a paprika eladá­sának tervét már teljesítették és a paprikaidény még csak most kezdődik. A hízó marháknál 1,15 kg a». elért átlagos napi súlygyarapo­dás darabonként. A sertéseknél 0,48 kg, ami a járási átlag kö­rül mozog. Eddig egy tyúkra 118 db tojás Jut, és egy anyától 8 malacot választottak el. A na­pi tejhozara átlag 8,5 liter tehe­nenként. Azonkívül a juhte­nyésztés is nagyon kifizetődik. Tiszta merinó állományuk van és évente nagy jövedelmet biz­tosít. Kádek Gábor, Marcelháza Önfeláldozó mozdonyvezető Hronská Dúbrava vasútállo­máson tolatás közben kilöttyent egy tartálykocsi rosszul zárt fe­deléből néhány liter benzin és végig folyt a kocsin. A tartály­kocsi rakománya 14 970 liter „speciál" benzin volt. A kifolyt benzin a mozdony szikrájától tüzet fogott és a tűz három mé­ter magas lángokban csapott föl. A szolgálatos indító — Jo­zef Rusko — azonnal utasítást adott a mozdonyvezetőnek, a le­hető leggyorsabban hagyja el az égő kocsival az állomás tér­ségéfr»Azonnal hívta a tűzoltó­kat. A mozdonyvezető és segéd­je — Ondrej Penička és Jozef Párničan — önfeláldozó fegyel­mezettségről tettek tanúságot: a minden pillanatban robbanás­sal fenyegető tartálykocsitól nem futottak el, hanem teljes sebességre kapcsolva vontatták a veszélyes rakományt. A hirte­len gyorsulás vontatás közben olyan légáramlással járt, hogy a fáklyaszerűen égő kocsi láng­ja a széllökéstől kialudt. (v.J

Next

/
Thumbnails
Contents