Új Szó, 1967. augusztus (20. évfolyam, 320-240. szám)

1967-08-16 / 225. szám, szerda

r SOMOGYI MATYAS: 2. Régi korok kutatói A lengyel állam ezeréves történetében Wielkopols­ka kezdettől fogva jelentős sze­repet játszott. Az ország első fővárosai Poznaň és Gniezno voltak. Poznanban van eltemet­ve a lengyel állam első fejedel­me — I. Mieszko és fia, Bolesz­láv. Lesznótól néhány kilométer­re, a Lednicki tó kellős közepén van egy sziget. Ogy nevezik itt, hogy Ostrów Lednicki. A tó partján van Lengyelország 600 szélmalma közül a legrégibb, amelyet még 1584-ben, Bátory István uralkodása idejében épí­tettek. Kísérőm felvilágosított, A Lednicki-tó szigetének la­kója — Jerzy Lomnickí hogy ezt a szélmalmot is kor­szerűsítik, és amolyan „modern útszéli csárdává" alakítják. RÉGÉSZEK, TÖRTÉNÉSZEK SZIGETE Azonban a szélmalom sorsá­nál is érdekesebb volt a sziget, amelyre komppal jutottunk át. A hét és fél hektárnyi szigeten szénaboglyák, bokrok, fák és egy szalmatetős gerendaház fo­gadott bennünket. A viskó lakó­ja, jerzy Lomnickí, a pozúani vajdaság műemlékvédője, éppen akkor úszott a sziget partja fe­lé, amikor kísérőm harsányan kiáltozta, hogy „van-e itt vala­ki?". A tűző napról a ház előtt levő fa árnyékába siettünk, ahol J. fcomnickl rövidesen megis­mertetett bennünket a sziget je-. len tőségével. — Ügy tekintsen erre a szi­getre — fordult hozzám a szi­getlakó tudós —, hogy ezer év­vel ezelőtt, amikor még Gniezno volt a lengyel főváros, itt állt az ország első katedrálisa, ahol sok ezren vették fel a keresz­tény vallást... A sziget a múlt században egy német birtokos tulajdonában volt, akinek az itt levő romok az útjában állottak. Kavicsbányát nyitott, de a len­gyel hazafiak összefogtak, és megvásárolták a szigetet. Azóta régészek, történészek, sőt a két világháború között még antro­pológusok is végeztek itt kuta­tásokat. Feltárták a katedrális szentélyét, a keresztelő kutat és a katedrális közvetlen közelé­ben levő régi sírokat. A szige­tet a külvilággal 600 méter hosz­szú híd kötötte össze, amelynek maradványai még ma is látha­tók. El tudja képzelni, hogy 1000 évvel ezelőtt mennyi mun­kába kerülhetett egy hatszáz­méteres híd felépítése fából és földből? Akárcsak Wielkopolska szá­mos más helye, ez a sziget is szent föld a lengyel nemzeti történelem számára. Az ásatás és a történelem is azt bizonyít­ja, hogy ez a föld lengyel volt. Megtekintettük a szigeten levő romokat, a kiásott sírokat, majd beszálltunk a kompba. A túlsó parton elbúcsúztunk a lengyel történelmi sziget Ro­binsonjától, Jerzy Lomnickitől. Még egv kézszorítás, egy pil­lantás a parton álló évszáza­dos szélmalomra — és beül­tünk Warszawánkba, hogy to­vább menjünk és másutt ismer­kedjünk a lengyel jelennel és múlttal. Vendéglátónk pedig visszaszállt a kompba, hogy an­nak drótkötelével visszahúzza magát kutatómunkája szeretett szigetére, az ezer év előtti Len­gyelországba. KOMENSKÝ HAGYOMÁNYOK LESZNÖBAN Lesznóba érkeztünk. Ehhez a városhoz fűződik Ján Amos Ko­menský, a nagy cseh pedagó­gus pályafutásának egyik sza­kasza. A XVI. században ebben a városban kaptak hajlékot a Cseh Testvérek szekta tagjai, akiknek tanítását itt sok len­gyel család magáévá tette. Stanislav Chmielowský, a vá­rosi múzeum igazgatója szívé­lyesen fogad bennünket. A kis­városi múzeumban pedáns rend uralkodik. A városra és környé­kére vonatkozó múzeális anya­gok szakszerű elrendezése hű képet ad az itt lakó nép múlt­járól, kultúrájáról, öltözetéről stb. Az Igazgató végigkalauzol bennünket a termeken. Megmu­tatja az 1963-ban berendezett Komenský termet is, amelyben a látogatók megtekinthetik azokat a tárgyakat, amelyek a nagy pedagógus itt-tartózkodá­sához fűződnek. A terem vit­rinjeiben látha'ók a Komen­ský-irodalom különböző nyelvű kiadványai. A szczecini cseh­szlovák konzulátus a múzeu­mot megajándékozta Komenský művei legutóbbi prágai kiadá­sának példányaival. Ez az aján­dék is üvegszekrényben látha­tó. A vendégkönyv beírásaiból kitűnik, hogy elég gyakran ke­resik fel ezt a múzeumot Ko­menský nemzetének tagjai, akik örömmel látják azt a gondoskodást, amellyel itt Lesz­nóban Komenský emlékét őr­zik. Ezt a gondoskodást tanú­sítja a város egyik terén felállí­tott Komenský-mellszobor is. Rendkívüli az a gazdagság, amely pl. e vidék képtáraiban található. A kórniki és a ro­galinl várkastélyokban az el múlt századok híres lengyel és külföldi festőművészeinek al kotásaiban gyönyörködhet az ember. A rogalini kastélyban Jan Matejko és más lengyel festőművészek alkotásai között találhatunk eredeti Tizian és Manet festményt is ... A legnagyszerűbb azonban »* Wielkopolska népe, amely szívét kitárja midenki előtt, aki igazi érdeklődéssel, azzal a céllal érkezik erre a vidékre, hogy megismerje életét és kul túráját. KÖVETKEZIK: 3. A MAZURI TÖVIDÉK ÜJ GYÖNGYE te szno-kör nyéki szélmalmok Ceruzajegyzetek KEDVES FIATALOK riam az orvoshoz készült. ' Bár igazán nyári az idő, influenzája és a borult égbolt miatt rövid kötött kabátját ma­gával vitte. Délben azonban nem érke­zett vissza, csak a kellemetlen hírt hallottam meg. Űtkőzben leszállt az autóbuszról, mert eszébe jutott, hogy a kabát a ligetben maradt, a pad karján, ahol ült. Aztán autóstoppal in­dult vissza • megkeresni az elve­szett ruhadarabot. Én magam is izgalommal vár­tam, mi lesz az eredmény? Már nem ts a háromszázhatvan ko­ronás kár bántott, de a fiamat sajnáltam az átélt izgalom miatt. S bár nem nagy forgal­mú hely Tornaiján a kedves kis park, mégis jönnek-mennek benne az emberek, a padok mindig foglaltak. Biztosan ész­reveszi valaki a gazdátlan ér­téket és elemeli onnan. Egy órai izgatott várakozás után befutott a fiam. Arca örömtől sugárzott, kezében az elveszett és megtalált kabátot lobogtatta. Aztán így mesélte el az esetet: Már messziről láttam, hogy a kabát azon a helyen van, aho­vá letettem. A lócán egy lány ült egy fiúval és beszélgettek. Mikor odamentem, végtelenül megörültek, jelentkezett az el­hagyott kabát tulajdonosa. Már el akartak menni, de őrizték a kabátot, nehogy valaki elvigye. Aztán azt is elmondták, hogy a nemzeti bizottságra akarták jelvinni és a hangos beszélőn kikiabáltatni,.. ELTALÁLTA A MÓDJÁT f iatal házaspár megy előt­tem. Hogy fiatalok, on­nan gondolom, szaporán szedik a lábukat. Házaspárt mivoltuk ra pedig a „bizalmas* hangú beszéd enged következtetni. Csakhamar kiderítem, hogy a férfi be akar menni a kocsma ba, a nő pedig nem egyezik bele. Előbb a jó vacsorát említi, de a férfi nem enged a kísér­tésnek. Aztán a gyerek várakozása kerül szóba, arra sem reagál a férfi. Sokáig szótlanul mennek egymás mellett, szinte azt le­het hinni, a nő elvesztette a csatát, amikor diadalmasan fel­kiált: — El ts felejtettem monda­ni! Egy liter bort vittem neked haza! Hirtelen öröm gyúlt a férft arcán és engedelmesen indult a felesége után, haza. A FILLÉR IS PÉNZ ľ Ismerősöm mondta el az alábbi élményét: Munkából jövet nagyon meg­szomjaztam, bementem hát az italmérésbe egy pohár limoná­déra. A csapos kisasszonynak elő is adtam a kérésemet, aki ön­magát hűsítette egy pohár fris­sen csapolt sörrel. Még ki sem ürítette a poha­rat, amikor férfitársaság lépett a pulthoz. Nem várta a megrendelést, hanem udvariasan kérdezte, mit parancsolnak. Parancsolni pedig azok iga­zán sok mindent parancsoltak: féldecit, sört, cigarettát. Hosszú ideig tartott, míg mindennel ellátta a nagyszámú férfitársaságot. Nekem viszont egyetlen mozdulattal ideadhat­ta volna a limonádét. Igaz, tőlük sok szép csengő koronát inkasszált be, tőlem pedig csak kilencven fillért lá­tott. No, de talán a fillér is pénz ... VENDÉGVÁRÁS S zabóné táviratot lobog­tatva lép be a szobába. Vidáman újságolja férjének és három gyermekének: — Viimáék jönnek! Vilmáék táviratoztak! Vilma, Szabóné huga Ma­gyarországon lakik, két gyer­meke van. Öt évvel ezelőtt vol­tak itt látogatóban. Szabó bácsira is átragad a nagy öröm és izgatottan olvas­sa a táviratot. — Tehát Vilma néniék a jö­vő héten érkeznek. Alaposan jel kell készülnünk, hogy jól érezzék magukat. Szabóné máris kiadja a pa­rancsot az egész családnak. — Ti, gyerekek, az udvart fogjátok kisöpörni! Te meg, ap­fuk, hasogass fát, sok tüzelő kell a sütés-főzéshez! En ma­gam bent fogok rendet terem­teni. Mindenki teljesíti a paran­csot, sürög-forog az egész ház. Szabóné azt is eldönti, hogy­ha ma, szombaton megkapták a táviratot, úgy valószínűleg hétfőn már itt is lesznek. Hétfőn a vendégvárás hangu­latában él a család. A konyhá­ban már illatozik a kacsasült, de a vendégek sem délre, sem estére nem jöttek meg. Kedden ismét süt-föz Szabó­né, mert reméli, hogy a mai nap biztosan meghozza a ven­dégeket. A tegnapi kacsát a gyerekek elfogyasztották, ma már frisset kellett készíteni. A nagy várakozás^ azonban hiábavaló volt, mert a vendé­gek megint nem jöttek meg, és a finom eledel az előbbi sors­ra jutott. Szerdán Szabóné nyugtalan­kodni kezd, a kacsákat is saj­nálja, de ismét úgy dönt, le­váaja, a harmadikat. Este azonban tragikusan ál­lapítja meg, hiába volt minden előkészület. De a jóízű kacsa­sültet napról-napra elnyeli a gyereksereg. Még három kacsa van és a hétnek is három napja. Ismét leván Szabóné mindennap egyet egyet, mert hogyan is le­het olyat gondolni, hogy üres asztallal várná a kedves ven­dégeket. A vendégek azonban még szombaton sem érkeztek meg, biztosan közbejött valami. No, de Szabóné sóhajtott is olyat, hogy még az ablaküveg is meg­remegett tőle. Oda a hat gyö­nyörű, kövér kacsa, a vendé­gek meg sem kóstolták, csak a gyerekek híztak tőle. Szidta Vilmát, amiért a táv­iratot küldte és nem jöttek, szidta önmagát, amiért előre levagdalta a drága kacsákat. Hiszen nem bántaná a dolog, ha lenne több, de nincs, a csirkék meg olyan aprók és so­ványak, hogy rossz még rájuk nézni is. Bizony, abból hármat is le kell majd vágni, ha egy rendes ebédet akar főzni be­lőle. Vasárnapra virradt. Senki sem említette már a vendégek érkezését. Éppen a köznapinak mond­ható ebéd mellett ült a család, amikor nagy zajjal megérke­zett a vendégsereg. ANDERKŰ LASZLÖNÉ Fontos figyelmeztetés egszomjaztam egy sörre, lementem hát a büfébe, néhány lépésnyire házunktól. A büfé szokás szerint tömve volt, s amíg sorban álltam, unal­mamban a falra aggatott plaká­tokat nézegettem. Megtudtam, amit már amúgy is régen sejtet­tem, hogy a zöldséget a zöld­ségkereskedésben kell vásárol­ni, a cipőt meg a cipőboltban. Azt is elárulták a plakátok, hogy a gyümölcsben sok a vita­min, különösen az almában. A legjobban azonban az a figyel­meztetés tetszett, amely bordó­piros kartonlapon, aranyozott betűkkel kelti fel az emberek érdeklődését: „Sofőröket az ital­boltban nem szolgálunk kii" Nagyszerű! Itt aztán fején ta­lálták a szöget. Mehetnek a so­főrök zabot hegyezni. Nincs pi­ja, nincs karambol! Ezután már másképp lesz, mert a bordó, aranybetűs figyelmeztetés ott lóg minden italmérésben és eleve megakadályozza a ka­tasztrófát. Csakhát... r" sakhát honnan tudják meg majd a szegény, izzadó csaposok, ki a sofőr és ki nem? Mert ezt aztán nehéz lesz meg­állapítani. Senkinek sincs a homlokára írva, hogy ő éppen az autóból szállt kl. Az autósok ravasz emberkék, nem az ital­bolt előtt állnak meg, hogy fel­hívják magukra a figyelmet, ha­nem jóval odébb. Aztán úgy vi­selkednek, mintha nem lenné­nek sofőrök. Egy arcizmuk sem rándul, amikor felhajták a fél­decit. Igaz, a legtöbben nem is tömény szeszt isznak, megelé­gednek a 12-fokos sörökkel. A sör fogyasztása nem kelti fel annyira a gyanút. De térjünk vissza a figyel­meztető szövegre. Szóval nem szolgálják ki őket. No, majd mindjárt meglátjuk. — Kérek egy nagy sört! — mondom a kissé őszülő csapos­nak, amikor sorra kerülök. — Tizenkettes ugye? — Az, tízenkettes. — Szörnyű meleg van — folytatom a lefetyelést — külö­nösen az autóban, az ember ül a volán mellett kiszáradt torok­kal és folyton arra gondol, mi­lyen jó volna egy pohárkával. — Akkor öblítse le az út po­rát! — mondja ő és elém löki a poharat. débbállok a sörömmel, má­sok tolakodnak a helyem­re. A csapos tovább dolgozik, s mindenkit kiszolgál, aki inni kér. Annyit ér hát a bordó fi­gyelmeztető tábla is, mint az a plakát, amely megrögzött nai­vitással hirdeti: „Igyunk alma­mustot!" Aki almamustot akar inni, bizony nem megy a csap­székbe. Nemcsak a kocsivezetőket, a részeg embereket sem szabadna kiszolgálni. Ez is törvénybe üt­köző. Mégis kiszolgálják. Külön­ben hol részegednének le? Nem mondom, akad csapos, pincér, aki nem szolgálja ki azokat, akiket a törvény szerint sem szabad. Am az ilyen fehér hol­ló. Épp a minap olvastam egy statisztikát, hogy hazánkban majd minden napra esik egy halálos gázolás. Az esetek túl­nyomó többségében a szeszes ital a bűnös, Illetve, aki adja és aki megissza. A gázolások, ka­rambolok, rohamosan emelkedő tendenciát mutatnak, ami elég­gé elszomorító. Ha az italméré­sekben kifüggesztett figyelmez­tető táblácskák helyett hatáso­sabb eszközöket használnának az ittas kocsivezetők megféke­zésére, talán másképp alakulna a balesetek mutatója. A nnyi bizonyos, hogy a ven­** déglátó üzemek alkalma­zottai, figyelmeztetés ide, fi­gyelmeztetés oda, nem firtatják, ki a kocsivezető és ki nem, az ő érdekük azt diktálja, hogy mi­nél több szeszes ital fogyjon. S ezen nem is lehet csodálkozrtL A társadalom érdeke azonban homlokegyenest ellenkező, en­nek pedig nem adhat nyomaté­kot egy szerény figyelmeztetés. —des— 1111111 , . í • Wm&m A meleg idő kedvezett a ter­ménybetakarításnak, de a cukorrépát öntözni kell. (Németh J. felv.)

Next

/
Thumbnails
Contents