Új Szó, 1967. július (20. évfolyam, 179-209. szám)

1967-07-09 / 187. szám, vasárnap

ÉDESANYA SZERETETÉT ALIG ISMERTE. HÁROMESZTENDŐS VOLT, AMIKOR MÉG AZT SEM TUDVA MIÉRT, OTT ÁLLT EGY ÁSlTŰ SÍRGÖDÖR FÖLÖTT, S MAGA KÖRÜL CSAK KÖNYNYET, SZOMORÚSÁGOT ÉS VIRÁGOT LÁTOTT... ANYJA MELEG SZERETETÉT MOSTOHÁJA RIDEGSÉGE VÁLTOTTA FEL. NYOLC ESZTENDŐ SEM TELT EL, AMIKOR ISMÉT OTT ÁLLT A SÖTÉTEN ÁSlTÖ SÍRGÖDÖR FÖLÖTT. AKKOR MÁR ö — AZ ÁRVA IS SlRT. ÁRVA... EZZEL MINDENT MEGMONDOTTUNK, A NEHÉZ ÉLETET, A SZÜKÖLKÖDÉST, ÉS. A SZÜLŐI SZERETET HIÁNYÁT. A MOSTOHÁK NEM SZOKTAK RAJONGANI NEVELTJÜKÉRT... L

átja, itt, ezen a képen: az édesapáin és az édesanyám. Akkor még boldog család voltunk, — vezet a családi fénykép elé nyomban beszélgetésünk kezdetén Olga S ý k o r o v á, a 68 esztendős fehér hajú asszony, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom résztvevője, mikor a napokban Piešťanyban meglátogattam. Látogatásom nem lepte meg. Az idén, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 50. évfordulójának évében egyre több a látogatója. A vitrin elé vezet és büszkén mutatja kitüntetéseit. Megkapta a legnagyobbat is — a Vörös Zászló Érdemrendet, a fasizmus elleni harc emlékérmét, az áldozatos munkáért járó emlékérmet és számos dicsérő oklevelet. — Még megmutatom, mi mindent kaptam a pioníroktól, az üzemek munkásaitól, katonáktól, nőktől és CSISZ-tagoktól, akikkel elbeszélgettem ... Olga Sýkorová azonkívül, hogy orosz nyelvtanfolyamokat vezetett, csaknem 220 beszélgetést folytatott Szlovákiában és Morvaországban. Elbeszélgetett életéről — azaz voltaképpen Ljosa, a rettenhetetlen fiatal harcos életéről... Beszélgetéseire a sok-sok ajándék emlékeztet. Tele van velük a szoba. H

ogy milyen életem volt? Mint az árvának. Varrni tanultam, azaz ponto sabban a mesterasszony szolgálója voltam. És otthon? Kész pokol volt. Akár a filmen. Am nekem mindezt át kellett él nem. Mikor aztán már végképp nem maradt erőm, elszöktem hazulról Donbaszba, a nagybátyámhoz. Nagybátyám a bányában ta Iáit számomra munkát. Tizenhatesztendős voltam, mikor elő szőr kóstoltam bele a bánya munkába. Nem volt könnyű. Ak kor ismertem meg először a családi élet meghittségét. Keresetemen ruhát vehettem ma gamnak, év végre jól is lakhattam. Boldog voltam. Ám életem legfontosabb ré sze ezután következett... Október. Az első harcok. A doni ellenforradalom Kalegyin atta mán vezetése alatt. A bányászok titokban gyülekezni kezdtek. A találkozók késő éjszakáig tartottak. Egy alkalommal a jelések, lövöldözés. Átlőtték a tüdőmet. A forradalom első évfordulóján kórházban feküdtem. A következő tavaszon kiütéses tífuszt kaptam. Mindmáig nem tudom, hogyan sikerült megmenekülnöm a haláltól. Fel gyógyulásom és további élmények után, amelyekből nem hiányzott a harc, Marja Kuprljanával együtt dolgoztam egy tábori konyhában. Egy nap elhatároztuk, hogy hazatérünk. Az út és mindaz, amit átéla legendás LJOSA lenlevő komisszár tudtunkra adta, hogy a Donbasz veszélyben van. Felhívott bennünket, hogy lépjünk be a vörös gárdába. Döntenünk kellett. Nekem is. Felemelt kézzel magam is a forradalom mellé álltam. Lányokat nem vettek be a gárdába. Másnap az 1. harkovi proletár osztagba sok-sok érett fér fi mellett felvettek egy fiatal fiút — Alekszej Mlronovlcsot — Ljósát is ... Az első tűzkeresztségen a gyelbacsevt vasútállomáson es tem át. Az egyik oldalon a cári hadsereg jól felfegyverzett fe hér tisztjei álltak, a másik oldalon a gyengén felfegyverzett bányászok. Visszavonultunk. A fehérek erősítést kaptak ... Az állomás épületére csak új év után sikerült feltűznünk a vörös zászlót. Nem szívesen emlékezem Zverovo városára, de azért elmondom, ml történt ott velünk. Mikor megközelítetek, nem tudtuk, kinek a birtokában van. Két fiatal felderítőt küldtünk a városba. Nem tértek vissza ... A parancsnok maga elé hívatott. — Ljosa, te olyan vagy, akár a lány. Öltözz nöi ruhába és eredj te Zverovóbat Beleegyeztem. Egy tejeskannával egész az állomásig jutottam. A peronon beszélgetés ütötte meg a fülemet: „Amint a parancsnok fel ébred elintézzük őket..." Kivezették őket. Ök voltak, a mi felderítőink. Egyikük megismert. Csak a szeme mosolygott. Erejéből többre nem telt. Tenyerembe vájtam a körmöm. Csak el ne áruljam magam .. A vagonok alatt akartak menekülni. Utolérték őket... Aztán újabb harcok, sebesütem rettenetesen kimerített. Az oreli állomáson szálltam ki. A peron sarkában talált rám egy katona. Nagyon kedves ember volt. Pártfogásába vette a „szegény fiút". Elbeszélgettünk.. — Lány vagy, igaz? — kérdezte váratlanul. Beismertem. Közel kerültünk egymáshoz. 1919 májusának második felében egybekeltünk. Aztán újabb harcok. Ö parancsnok volt, én katona. Végre győztünk. December végén útrakeltünk férjem szülőföldjére, Szlovákiába. Novorosszijszkon, Törökországon, Olaszországon át eljutottunk Pardubicére. Ott férjemet — mint a kommunista párt tagját — letartóztatás és házkutatás várta. Szabadon bocsátása után Bohdanovlcébe mentünk, férjem szüleihez. Kiűztek bennünket. Kommunisták voltunk. Küszködtünk, ahogyan csak lehetett. Cselédlány voltam, varrtam, csináltam mindent. amit csak lehetett. Hisz tudja, ilyeneket nem szívesen alkalmaztak. Ezt is kibírtuk ... • « • O

lga Sýkorová felsóhajt. Észrevétlen könnyét törli, mikor férjére és halálára emlékezik. Négy esztendeje, hogy egyedül maradt. Lánya Bratislavában, fia Trnaván él. A fehér hajú forradalmár, aki ma ötven esztendővel idősebb, mint amikor még Ljosának hívták, emlékezik. Egymagában él, szülőföldjétől messze. Ám nem maradt olyan egyedül, mint akkor, amikor édesapját és édesanyját is elvesztette. Erről tanúskodik az a sok száz levél, amelyet pionírjainktól és a szovjet pioníroktól, jó barátaitól kap. A harkovi iskolák egyikének tiszteletbeli pionírja és egy leningrádi iskola az ő nevét viseli. Ezek a fiatalok mindnyájan leveleznek vele, és ajándékokat küldenek neki. A szobája tele emlékekkel, amelyek az ötven esztendővel ezelőtti időkre és mai barátaival töltött napjaira emlékezteti. Két esztendővel ezelőtt Olga Sýkorová ismét eljutott Moszkvába, Kijevbe, Leningrádba és más szovjet városokba. Kereste az utcákat, amelyeken valaha Jozeffel és harcostársaival járt. Nem lelte meg őket. A régi utcák helyén sok száz meg ezer új ház nőtt ki a földből. Távozom a legendás Ljosától, Olga Sýkorovától, akiről a közeljövőben a Szovjetunióban regény Jelenik meg. Tisztelettel és csodálattal távozom tőle. Élete olyan, mint az óriási mozaik, amely nem csupán gyönyörű színű, sima és fényes kövecskékből, hanem fénytelen, durva és kemény kövekből Is áll, olyanokból, amilyen egy kor az árva, munkásnő forradalmár élete volt... M. VAN

KOVÁ Motoros újdonságok SKODA 1100 MB B5 A nemzetközi versenyeken és gyorsasági rendezvényeken való részvétel a leghatékonyabb, bár nem a legolcsóbb reklám az autó- és motorkerékpárgyártók számára. Ennek ellenére a neves gyárak nem kfmélik a pénzt. A Mladá Boleslav-i Skoda-gyár sem akar lemaradni, ezért egy olyan speciális sportkocsi modelljét fejlesztette ki, amely a Gran Turismo osztályába sorolható és a SKODA HOO MB B5 típusjelzést kapta. Első pillantásra is különbözik a sorozatban gyártott embékocsiktól, méginkább eltér azonban tőlük képességeivel. Mert a motor és tartozékai olyan teljesítményt és sebességet biztosítanak, amelyek hallatára bizonyára elsápadnak a megszokott MB kocsik tulajdonosai: 9000 ford./perc mellett a teljesítmény 115 lőerő, a maximálisan elérhető sebesség pedig teljes 210 km/óra. Ott, ahol a szokásos kocsiknál a poggyásztér van, az új sportkocsinál nagy víz- és olajhűtőt találunk. A kocsi stabilitásának javítása érdekében ide helyezték a 70 liter tartalmú benzintartályt is. Az összes kereket speciális Dunlop gumiabroncsokkal látták el, és hatékony tárcsás fékekkel szerelték fel. Megváltozott a kocsi belső elrendezése is. Az ülések az utasok testalkatához idomultak, laminátszerkezetüek és habgumival, valamint műbőrrel vannak bevonva. Természetesen nem hiányoznak a biztonsági övek és a fejtámaszok sem. Dj alakot kapott a műszerfal és a kormánykerék is. Az utóbbi fa, bőr és rozsdaálló acél kombinációja. Mikor jelenik meg az új kocsi országútjainkon? Erre a kérdésre egyelőre a konstruktőrök sem tudnak választ adni. Egy dolog azonban bizonyos: a SKDA 1100 MB B5 megszületett. Életképességét saját magának kell bebizonyítania. LENGYELORSZÁGBAN nagy figyelmet szentelnek a motoros turistáknak. Tudják, hogy kempingezésnél rendszerint gázfőzőket használnak, ezért a fő országutak mentén tábori gáz állomásokat létesítenek, amelyekben fel tudják tölteni a propán bután bombákat. A képen a Varsó környékén fekvő fanki községben működő gázszolgáltató állomást látjuk. ^^^^^ ZALKA MIKLÓS: — Hót hogy kerülsz ide? Nem a Tanácsköztársaságból jössz? A Szlovák Tanácsköztársaságból? — A kérdés keményebbre sikerült, mint szerette volna, ridegen hangzott, és el akarta venni a bántó élét: Háf, hogy tud*ál idejönni? Anton a szeme iközé nézett: Átjöttem a fronton. Érted jöttem. Erre csak pislogott. — Ér*em?l és mintha nem hinne a fülének, újra kérdezte: — Értem?! Anton bólintott: — Azért, hogy hazavigyelek. Farkasszemet néztek. Léptek koppantak. ök nézték egymást. Valaki elhaladt mellettük. Akkor ő megindult újra. Anton követte. t- Hát ezért jöttél... - mondta csöndesen. — Ezért... Nincs jogod Itfcmaradni.., Egyszerűen nincs jogod hozzá, és hazaviszlek ... A szeme sonkából pillantott Antonra. Ennyire együgyű lenne? An*on orca komoly volt, és határozott. Ballagtak. Az idő kellemes, oz utca végtelen. Szellő játszadozott. A fák levelei susogtak. A lombok között rigó fütyörészett. — ... Elsirattunk .. Tizenhét derekán jön az írós, hogy elestél... De apánk nem hitte ... Akartunk misét mondotni, azt sem engedte... Váltig mondogatta, hogy élsz, ő megérezné, ha bajod esett volna ... Titokban mondattunk misé*- érted. Flórika beszélte meg a pappal. Csak úgy, a saját feje után. Beállított a paphoz és megbeszélte, aztán tőlem kért tíz koronát. Annyiba kerül* és szebb volt, mint egy ötvenkoronás mise. Bizony a kis Flórika húgod nagylány lett azóta, rá sem ismernél. Amikor a tavaszon meg. jött a leveled, apánk magán kívül volt. Hogy élSz, hogy ő érezte. Úgy berúgott, mint anyánk teme'ése után. A forró-fejűséged miatt. Hogy a vesztedbe rohansz. Egyre czon volt, kutassalak föl tüstént. BÖRZEKÉS — 27. Magam is szerettem volna. De már megindult a front. Lépteik visszhangosan koppantak a macskaköveken. Hallga*ta Anton beszédét, és magóban mosolygott. A szlovák szó, mintha körülölelte volna a lelkét - így gondolta, és derült saját szentimentalizmusán —. Legyezgette, mint üdítő nyári szellő, és közben önkéntelenül magyarul gondolkodok. Furcsának érezte, s nem tudta volna okát adni, miért? „Idill..." — jutott eszébe. A konyhára emlékezett, a tűzbely fölötti falvédőre, amelyen piros fonállal kivarrt fiú hat darab libát cipelt a puttonyában, s a szájából kék írással jöttek a szavak: „Egyszerűen, de jól élünk, senkivel se cserélünk ..Érezte, hogy Anton lopva rá-rápillant, a szeme sarkából, figyeli a mondatai hatását — Apánk bizonyos volt benne, ha ide jössz előbb és nem haza, baj lesz... Belekeveredsz valamibe... Egyre azon sopánkodott: csak bele ne keveredj... „Idill..." A szó megrekedt agyában, mint szekér a kátyúban. Szerette a családját. Apját is, Antont, Flórikót, a többieket. Mind. Tizen voltak testvérek, — nyolc lány, két fiú. Ha egymás mellé álltak, úgy festetek, akár az orgonasípok, évenként egy gyerek. A tizedikbe belepusztult az anyjuk. Apjuk az ötödiknél kezdett inni. Búfelejtőnek, gondűzőnek ivott. Módszeresen. Anyjuk először szidta, később jeleneteket rendezett, aztán megszokta és beletörődött. Apjuk pedig ivott tovább. Ezenkívül lutrizott. Különben az egész falu szerette. Amikor csak spicces volt, és nem részeg, gyönyörűen tudott mesélni. Hősökről, királyokról, nagy emberekről. Elhallgatta volna egyvégtében, hetekig. Később jött rá, nem mesét mondott olyankor, hanem történelme*. Másképp, mint az iskolában oktatta. Az iskolában azt mondta és pontosan úgy, ahogy a tankönyvben állt. Szó szerint kellett tudni, és saját gyerekeit felel+ette elsőnek. Amikor az anyjukat eltemették, napokig beszélni se lehetett vele. Olt a szobában, maga elé meredt, akár valami szobor. Hiába szóltok hozzá. A bábaasszony az újszülöttet elvitte egy szoptatós mamához és Anton megtanította rá, hogyan kell tisztába tenni a legkisebb húgukat. Azután oz apjuk lement a pincébe. Négy nap múlva jött fel, még mindig tökrészegen. Két napon á* egyhuzamban aludt, amíg végre kijózanodott. Akkor megköszönte a bábaasszony jóságát, és megkérte a kezét. A bába-asszony igent mondott, és hozzájuk költözött. Vidám asszony volt, jóságos. Az esküvő napján Antont megrúgja egy ló, a lábát törte, Azóta is kucskán jár, katonának se vitték be. Az esküvő utón az apjuk felöltözött, ünneplőbe, őt is felöltöztették, és Esztergomba utaztak. „Deputációba" — így magyarázna az apjuk a vonaton, és a lelkére kötötte, hogyan viselkedjék. Az út, mintha álmodta volna. Életében először ült vonaton és nem győzött betelni a látnivalóval. Esztergom. A primáši palota. Apjuk hajlongott, és tiszteletteljesen, zokszó nélkül várokozott. Sokat kellett várni, aztán óriási teremnek beillő szobába léptek. Magas támlájú karosszék elé kerültek, a hercegprímás ül* benne. Kicsi, aszott ember hatalmas székben. Apja térdre ereszkedve csókolta meg a kezét, és elmondta, hogyan élnek, a segítségét kérte. Amit mondott, egy pap elismételte hangosan. A prímás közben kérdeze*t. Nem apjához intézte a szavait, hanem a paphoz latinul, az továbbította a kérdést az apjukhoz magyar nyelven. „A her. cegprímás úr őkegyelmessége kegyesen az iránt érdeklődik, hogy..." Ö csak a száját tátotta, és szerette volna tudni, mire jó a lila sapka a prímás fején. Miért nem tesz föl igazi sapkát, ha fázik a feje? A pap egy szekrénykéhez lépett, kivett belőle valamit, és az apjuknak adta. A pap arca oly mélyen véső28. dött az emlékezetébe, hogy tíz évvel később is azonnal ráismert Gerencsér tábori lelkész-főhadnagy úrra. Kezet kellett csókolni a hercegprímásnak, apja köszönetet dadogott. Ügy akadozott a nyelve, mintha ivott volna, és kijöttek. A primáši palota előtt odalökte elé az öklét, és kinyitotta: egy arany csillogott a tenyerében. „Ezt kap*uk. Egy körmöci. Tizenegy korona," keserűen felnevetett, miközben a könnyei a fekete ünneplőre potyogtak. „Erre áldomást iszunk.. Amikor vonatra szálltak, hazafelé, már kapatos volt megint. Mesélt történelme*. Időnként félbeszakította önmagát és megjegyezte: „...Egy körmöci arany..." =s aztán az ő kezébe nyomta: „Tedd el, a Csernoch úr ajándékát, legyen a tiéd ónnak emlékére, hogy meghallga*ta a nyomorúságunkat." Ő eltette. Úgy eltette* hogy a háborúba is magával vitte, még a fogságban is megmaradt az az arony^ fél világ kincséért meg nem vált volna tőle, és most is a bukszájában lapult Anton beszél*. Szlovákul, és mirrtfia még sem ismert nyelven ejtette volna ki a szavakat. — Amióta a leveled megjött, apád szinte csak rólad beszél. Nyert, sorsjegyen, de annak sem tudott szívből örülni. Pedig tudod, mennyire reménykedett mindig, hogy nyerni fog, és jobbra fordul az élet. Egyre csak téged emleget. Elmosolyodott, kicsit csodálkozva. — Sorsjegyen? — kérdezte. Úgy tudta; lutrizik az apjuk, — Sorsjegyen - lelkendezett Anton. Ab. bahagyta a lu*rit, vett egy sorsjegyet, és még azon a héten kihúzták. Tíz hold földet vásárolt belőle, ötöt nekem, ötöt neked. A lányoknak meg kelengyét. i- Ezért menjek haza? Anton elhallgatott, mintha megütötte volna. Rövid töprengés utón komoly hangon mondta: (Folytatjuk)