Új Szó, 1967. július (20. évfolyam, 179-209. szám)

1967-07-26 / 204. szám, szerda

Cionizmus és antiszemitizmus fl) A közel-keleti események élénk visszhangot vertek világszerte és természetesen nálunk is. Vélemények és ellenvélemények hangzottak és hangzanak el és ez rendjén is volna, hiszen nincs olyan sarkalatos esemény, jelenség, amellyel kapcsolatban milliók körében és minden részletre kiterjedő maradéktalan összhangot lehetne kialakítani, A becsületes, a haladást pártoló, egy célt követő emberek véleménye azonban nem állhat ellentétben lényegbevágó kérdésekben. S éppen most egyes disszonáns hangok azt szignalizálták, hogy több évtizedes Ideológiai munkánk után is akadnak még fehér faltok vagy legalábbis ritkán bebarangolt területek az emberi tudat térképén. Nem kétséges például, hogy világosabban meg kell magyaráznunk a marxizmus álláspontját a cionizmusra és az antiszemitizmusra vonatkozóan is. Ezért tartjuk szükségesnek ismertetni olvasóinkkal F. J. Kolár fenti című időszerű cikkét, amely a RUDE PRÁVO július 18—19-i számában jelent meg. A történelem sodrában Kevés népnek volt olyan hányatott sorsa, mint a zsidóságnak. Kétezer éve, amióta a rómaiak legyőzték őket a zsidó háborúban, világszerte szétszóródva élt. Őshazáját elvesztette, nemzetté nem állhatott össze, nyelve holt nyelv maradt. Csak két dolog hozta közös nevezőre: az azonos vallás és az azonos ellenség — az antiszemitizmus. Saját társadalmi vagy kasztjegyeit csak azért őrizhette meg, mert szigorúan elzárkózó vallása volt, illetve a környező keresztény világ nyomása határozta meg gazdasági helyzetét. A középkorban például zsidónak tilos volt a hivatások nagy részének gyakorlása, a többi között nem dolgozhattak a mezőgazdaságban és iparosokként sem. A hűbérurak csak a kereskedést és az üzérkedést engedélyezték számukra. S bár ebből a hűbérurak gazdag hasznot fölöztek le, elnyomott jobbágyaik felgyülemlett haragjának levezetésére gyakran használták fel a zsidókat villámhárítóként. Európaszerte vadállati pogromok folytak és a XV., illetve a XVI. században a zsidóság egy részét kikergették Nyugat-Európából. A KeletEurópába menekült német zsidók Lengyelországban, Oroszországban és Ukrajnában megőrizték jiddis nyelvüket, amely a középkori német nyelvnek, egy-két szláv nyelvnek és néhány héber kifejezésnek a keveréke. Az inkvizíció elől ÉszakAfrikába, és a Közel-Keletre menekült spanyol zsidók is mindmáig megőrizték spanyol nyelvüket. A többi szétszóródó zsidó azonban fokozatosan aszszimilálódott, átvették annak a nemzetnek a nyelvét és kultúráját, amellyel együtt élt. Az antiszemitizmus A titokzatosnak tűnő vallás, a gettókba zárt zsidóság sajátos gazdasági helyzete elegendő alY Imát nyújtott a zsidógyűlöletaek. A középkori kezdetleges antiszemitizmust felváltotta a .iiodernebb gazdasági és faji antiszemitizmus. Erre a fordulatra a Nagy Francia Forradalom után került sor. A jelenségnek szociális gyökerei vannak. A tőkés társadalom egyes rétegei, elsősorban a kisiparosok és a kiskereskedők tartottak a zsidó konkurrenciától, benne látták a válságok és elszegényedésük előidézőjét. A munkásság egyes elmaradottabb csoportjai is elhitték, hogy egyedüli ellenségük a zsidó tőke. Bebel viszont gyakran ismételte E. Pernerstorfer szavait, hogy az antiszemitizmus „az ostoba férfi szocializmusa". Az öntudatos munkásság is csakhamar felfogta, hogy osztályellenségük nemcsak a zsidó kapitalista, hanem nemzetiségi, faji, vallási különbségektől eltekintve minden tőkés. Ugyanakkor testvérük és osztályszövetségesük a zsidó proletár, és a forradalmár zsidó értelmiség. A nemzetközi munkásmozgalom története ezért egyben az antiszemitizmus elleni harc története. Az antiszemitizmus ugyanis a munkásosztálytól és a szocializmustól Idegen és ellenséges ideológia. A mi szocialista munkásmozgalmunk azonos álláspontra helyezkedett. Mindig küzdött a kapitalisták ellen, mégpedig nemzetiségi, vallási, faji hovatartozásuktól függetlenül. Soraiban helyet foglaltak a zsidó dolgozók és a legöntudatosabb és legműveltebb zsidó értelmiségiek. Nem véletlen, hogy a reakciósok és a fasiszták „zsidóbolsevikok"nak ócsárolták a kommunistákat. Az évezredek óta szított antiszemitizmust természetesen nem lehet egyik napról a másikra kiküszöbölni. Csökevényei megmaradnak a szocialista forradalom győzelme után is. De teljesen nevetséges a nyugati propagandának az az állítása, hogy nálunk és a Szovjetunióban az állam hivatalosan támogatja az antiszemitizmust. Koszigin elvtárs az Egyesült Államokban tartott sajtótájékoztatón így szerelt le egy provokatív kérdést: „A Szovjetunió minisztertanácsának egyik alelnöke zsidó." A zsidók a Szovjetunióban és nálunk is jelentős tisztségeket töltenek be a parlamentben, a kormányban, a népi igazgatásban, és főleg a kulturális, valamint a tudományos életben. Igaz viszont, hogy csak származásukat tekintve zsidók, mivel őseik zsidó hitűek voltak, míg ők maguk többnyire orosznak, csehnek, magyarnak stb. érzik magukat és rendszerint ateisták. A cionizmus A kapitalizmus és általában az osztálytársadalmak megszűnése egyet jelent majd a zsidóság megszűnésével is (természetesen Izraeltől eltekintve.) Sor kerül ugyanis a zsidóság nemzeti és kulturális asszlmilálódására és gazdasági emancipációjára. Ez a folyamat különben már a Nagy Francia Forradalommal vette kezdetét és meggyorsult a Nagy Októberi Szocialista Forradalom után. Nem állíthatja le sem az antiszemitizmus, sem a cionizmus. A cionizmusnak, a zsidó nemzeti állam megteremtése programjának, legnagyobb hajtóereje természetesen éppen az antiszemitizmus, a vallási és faji gyűlölet volt. De nem magyarázható csupán ezzel. A kispolgári zsidó rétegek nacionalista mozgalmaként jött létre, amelyek így védekeztek a kapitalista monopolizáció, a csőd, illetve a keresztény vagy „árja" konkurrensek nacionalista mozgalmai ellen. A cionizmusban látták a réges régen a gettókban betöltött és később elveszített gazdasági szerepük felújításának eszközét is. És éppen ebben rejlik a cionizmus tévedése, anakronizmusa, hiszen a kapitalizmus halódásának, a gyarmati népek nemzeti-felszabadító harcának időszakában nem forgathatja visszafelé a történelem kerekét. A cionizmus ezért nem minősülhet a zsidó reneszánsz valamilyen új, messziánista szakaszának, hanem ellenkezőleg, Izrael dolgozóinak legnagyobb ellensége. Ma ugyanis arra a szerepre vállalkozik, hogy az imperializmus csendőre legyen a haladó arab nacionalizmussal szemben. A cionizmusnak különben reakciós szerepe van megalakulása óta. Erre a múlt évszázad végén került sor, amikor T. Herzel osztrák újságíró megírta Zsidó állam című művét, a cionizmus bibliáját. Egy évvel később, 1897-ben megalapították a cionista világszervezetet, amely ellenezte a zsidók asszimilálódását és az önálló zsidó állam mellett szállt síkra. Több lehetőség került szóba, de a báseli kongresszus végül úgy döntött, hogy erre a célra Palesztina jön számításba. Ez nagyon ls megfelelt az angol imperializmusnak, amely ebben a térségben tartott az arab nacionalizmustól és főleg attól, hogy az önállósuló aiab országok elszakadnak a brit impériumtól. Az első világháborúig Palesztina területén mintegy háromnegyed millió ember élt, többnyire arab. A zsidók hozzávetőleg tízszázalékos kisebbséget képeztek, a Közel-Kelet más területeihez hasonlóan. Az arabok és a zsidók között béke uralkodott, nyoma sem volt az antiszemitizmusnak, ami különben eléggé furcsa jelenség lett volna az arabok részéről, akik közismerten a zsidókkal azonos etnográfiai családhoz, a szemiták hoz tartoznak. Akkoriban azonban nagyon erős volt a zsidógyűlölet Kelet-Európában ős a gazdag zsidók, illetve a különféle emberbarát-szervezetek segítséget nyújtottak az üldözötteknek abban, hogy Palesztinába emigrálhassanak. Természetesen ebben az Időszakban is sokkal többen vándoroltak ki Nyugat-Európába, de főleg az Egyesült Államokba. Nagy-Britannia ekkoriban a Közel-Keleten — az „Oszd meg és uralkodj jelszó" jegyében — kétkulacsos politikát folytatott. Például a legendáris Lawrence ezredes közvetítésével az arabokat, míg az ún. Balfour-deklaráció útján (1917) a zsidókai biztatta azzal, hogy Palesztinában létrehozhatják nemzeti centrumukat. Amikor ezt az angolok felkínálták a zsidóknak, nem az emberszeretet vezérelte őket. Erről tanúskodik például, hogy később a hitleri zsidóüldözés, népirtás kellős közepén a brit kormány korlátozta és akadályozta a zsidók emigrálá' sát Palesztinába, amely akkoriban brit mandátum-terület volt. Céljuk csupán az volt, hogy ellensúlyozzák az arab nemzetifelszabadító törekvéseket. És így a két világháború közti időszakban brit segédlettel és a zsidó kapitalisták anyagi fedezetével kezdték felvásárolni a gazdag palesztinai arabok latifundiumait, hogy legyen hová telepíteni a bevándorlókat. Szomorú tény, hogy ugyanaz a nyugati és részben zsidó tőke, amely ezt az akciót pénzelte, a náciktól sem tagadta meg gazdasági együttműködését. R. P. Dutt angol marxista ezt írta a Labour Monthly című folyóirat idei 7. számában: „Sohasem szabadna megfeledkezni arról, hogy a brit, francia és amerikai finánctőke nem kis szerepet vitt a nácizmus pénzelésében te ' építésében, s ugyanakkor a cionizmust is pénzelte. Sir Henry Deterding, a harmincas években a Royal Dutch Sheel kőolajtársaság feje, a nácizmus egyik legjelentősebb külföldi pénzellátója volt akkor, amikor Rotschildék, a cionizmus támoszlopai ennek a társaságnak fő részvényesei és bankárai voltak. Ehhez hasonlóan az Imperial Chemical Industries brit társaság szoros kapcsolatban állt az I. G. Farbennel, azzal a céggel, amelyet később hírhedtté tettek az ismert rabszolgatartó koncentrációs táborok. (Az I. G. Farben szállította a többi között azt a mérgező anyagot, amely több millió, elsősorban zsidó személy halálát okozta a gázkamrákban. — a ford. megj.j Az Imperial Chemical Industries akkori főnöke, lord Melchet vezette a palesztinai Jewish Agency-t és 1936-ban ezt írta Thy Neighbour (Felebarátod) című könyvében: „Hárommillió zsidó jelenléte Palesztinában örökre lehetetlenné tenné az arabok sikeres fegyveres felkelését." Mindennek alapján két következtetésre juthatunk. Az egyik, hogy a kapitalisták körében a pénznek nincs szaga. Történelmi tény, hogy Rotschild milliói jól jöttek a római pápáknak éppúgy, mint az osztrák császároknak, sőt az orosz cároknak is. A másik — s ezt R. P. Dutt is aláhúzza, — hogy az Imperializmus rendszerint két lóra teszi fel tétjét. így volt ez Palesztinában, a zsidók és az arabok biztatása terén is. (Befejező rész tápunk holnapi számában.) MINDEN JÓ ÍRÓNAK HELYE VAN A nemrég lezajlott IV. írókongresszusról való bővebb tájékoztatás szándéka vezérelheti pártunk központi napilapját, a RUDÉ PRÁVO-t, amely folyamatosan közli a kongresszuson elhangzott néhány felszólalást. Július 21-i számában Ivari Skála cseh költő jut szóhoz. Skála felszólalása bevezető részében kifogásolja, hogy a kongresszuson kevés szó esett az irodalom kérdéseiről. Ezzel szemben egyes felszólalások politikai problémákat vetettek fel, az érzelmekre hatottak, sőt sor került olyan álláspontok kifejtésére ls, amelyek ellentmondanak kommunista pártunk és államunk politikájának. A továbbiakban vitába száll azzal az elhangzott kitétellel, hogy a cseh irodalom az elmúlt esztendőkben csupán a propaganda szolgálatában állt. Véleménye szerint ez talán hatásos megállapítás, de nem jelel meg a valóságnak, mert sematikus alkotások mellett kiváló művek is születtek a kérdéses időszakban. Az európai és a világelismerés hajhászása sem egészséges jelenség, ha megfeledkezünk a két világ létéről, amely — akár tetszik ez nekünk, akár nem — eltérő és ellentétes jegyekkel rendelkezik. Az írói szabadság követelményét sem foghatjuk fel elvontan, a társadalmi valóságtól elszigetelten, abszolút viszonylatban. Ivan Skála hangsúlyozza, hogy pártunk XIII. kongresszusának kultúrával foglalkozó határozata valóban széles teret nyitott a művészet további alkotó törekvései előtt. Annyira széles teret, hogy egyes emberek ezzel visszaélnek, mégpedig kimondottan politikai célokat követve. A szabadság kérdését — szögezi le a felszólaló — nem vizsgálhatjuk a társadalmi törekvésektől elszigtelten és mi írók nem helyezkedhetünk a társadalom más. alkotó elemei fölé. Az irodalom kibontakozása folyamat. Nemcsak azzal mozdítjuk elő, hogy fellépünk a cenzúra helytelen beavatkozásai ellen — amit én is kötelességemnek tartok — hanem nem kisebb mértékben azzal is, hogy fellépünk az írók, a publicisták és az újságírók felelőtlensége, az anarchista és a liberális elképzelések ellen, amelyeknek szélsőséges megnyilvánulásai ezt a folyamatot gátolják és megnehezítik azáltal, hogy tagadják, elködösítik vagy lejáratják következetesen szocialista kiindulópontját — mondja I. Skála, majd így folytatja: „A világon minden bizonnyal kevés olyan ország akad, amelyben olyan nagy az alkotó munkások tényleges szabadsága, olyan anyagi támogatásban részesülnek és annyira demokratikus a kultúra, mint nálunk." Végül szembeszáll az olyan nézettel, hogy az adott szabadságot bővíteni kell, mégpedig a társadalom alapelveivel szemben, a párton kívül, sőt mi több, az azzal szemben vívott harcban. Az emberek széles rétegei nálunk fájlalják a sajnos még gyakran előforduló hibákat és fogyatékosságokat, de nem helyezkednek olyan kalandori álláspontra, hogy a szocializmus megvalósítható a kommunista párt nélkül, vagy azzal szemben. Az irodalom valóban nagy humanista szerepe fejleszteni az emberi szabadságjogokat, de ezt nálunk csak a szocialista társadalom jelentős alkotó elemeként, a kommunista párt harcostársaként teheti meg. A KULTÚRANAK MIND NAGYOBB A SZEREPE Szlovákia Kommunista Pártjának legutóbbi központi bizottsági ülésén nagy érdeklődést keltett Štefan Brenčič elvtársnak, a Szlovák Nemzeti Tanács új művelődés- és' tájékoztatásügyi megbízottjának felszólalása. A többi között kijelentette, hogy rövid időn belül igazolni fogja ezen új megbízotti hivatal létrehozásának és létének indokoltságát. Jozef Ruttkay, a PRAVDA munkatársa, a lap július 15-i számában megjelent interjújában éppen ezt a kérdést feszegeti. Štefan Brenčič válaszában elsősorban azt a meggyőződését fejezi ki, hogy a műszaki-tudományos forradalom kibontakozásának időszakában törvényszerűen eltechnicizálódó társadalomban csak a kultúra segítségével érhető el a szocialista ember személyiségének sokoldalú, kiegyensúlyozott kibontakozása. A kultúra társadalmi szerepének ilyen értelmezésére épül a párt XIII. kongresszusának minőségi szempontból új határozata is, amely leszögezi, hogy a kultúra irányításának eddigi módja nem felel meg társadalmunk feladatainak és továbbfejlesztése követelményeinek. A megbízott ennek a határozatnak útmutatása szellemében hivatala közvetítésével létre akarja hozni a kultúrában és a tájékoztatásban dolgozók munkájának kedvező feltételeit. Nemkevésbé fontos feladat különféle kulturális rendezvények, a múzeumok, a képtárak, a műemlékek átépítése, korszerűsítése útján kialakítani annak feltételeit, hogy a széles nyilvánosság jobban gazdagíthassa szellemi életét. Ehhez feltétlenül szükséges a jobb anyagi feltételek megteremtése és annak elérése, hogy a tervező, illetve a pénzügyi szervek másképp tekintsenek a kultúra helyére és szerepére a társadalom életének fejlesztésében. Sajnos általánosan elterjedt az a nézet, — mondotta Štefan Brenčič megbízott — hogy a kulturára ráfizetünk. Ez a nézet nem állja meg a helyét és állításunkat körülbelül fél esztendőn belül bizonyítani fogjuk. A tájékoztatással kapcsolatban Štefan Brenčič hangsúlyozta, hogy a megbízotti hivatal törekedni fog a nyilvánosság pontos, gyors és igazságnak megfelelő informálásának biztosítására. Alapvető feladatot lát abban, hogy az emberek nálunk tájékozottak legyenek. PROBLEMATIKUS RECENZIÓ J. ZVARA KÖNYVÉRŐL A Szlovák Tudományos Akadémia Történeti Intézetének folyóirata, a HISTORICKÝ ČASOPIS idei második számában bőven találunk magyar vonatkozású írásokat. így például Jan Novotný tárgyilagos hangnemben vitába száll Andics Erzsébetnek a magyarországi Valóság társadalomtudományi folyóirat 1966 áprilisi számában megjelent tanulmányával, amely bírálta a román és a szlovák történelemtudomány néhány megállapítását az 1848— 1849-es magyar szabadságharccal kapcsolatban. A folyóirat sok helyet szentel a „Diplomáciai iratok Magyarország külpolitikájához, 1936—1945" című magyarországi dokumentum-gyűjtemény II. kötetének s néhány bibliográfiai glosszája is magyarországi müveket érint. Ez a széles körű érdeklődés, — amit még jobban aláhúz az a körülmény, hogy ugyanebben a számban, M. Lavová tollából recenzió jelent meg J. Zvara közismert, „A magyar nemzetiségi kérdés megoldása Szlovákiában" című művéről — önmagában örvendetesnek mondható, az együttműködés szélesedéséről tanúskodik. Nehéz azonban egyetérteni M. Lavová írásával. Bár a kérdés eldöntését a történészekre és a szakfolyóiratokra bízzuk, annyit meg kell jegyeznünk, hogy ez a ledorongoló „kritika" szerintünk felette elfogult. Lavová ugyanis egy 213 oldalas népszerű tudományos munkától, amelynek kétségtelenül vannak hibái, tulajdonképpen olyasvalamit követel, amihez több ezer oldal sem volna elég. Egyoldalúan csak a valóságos, de főleg a vélt hibákra __ összpontosít. A legnagyobb tévedésnek azt tartjuk, hogy többnyire nem a könyv adott koncepcióját bírálja, hanem valami egészen mást szorgalmaz. Kissé leegyszerűsítve: szinte azt kifogásolja Zvaránál, hogy a megírt téma helyett, miért nem foglalkozott inkább a szlovák nemzeti múlt történelmi körülményeivel a ma- yjj_ gyar uralkodó osztályok elnyomó politikájának tükrében. Nos, enyhén szólva, furcsa „tudományos" módszer ez ... m lg- t.J **