Új Szó, 1967. július (20. évfolyam, 179-209. szám)

1967-07-23 / 201. szám, vasárnap

L GÁLY OLGA: MIT ÉR? Mit ér 02 étel sótalan, mit ér az élet gondtalan? ki húsburokba, bőr. s izomba « vak kalodába zárva hordja. Mit ér a jó, mit ér a szép, a szabad (öld, a tágas ég, ha szárnyaidat megnyirbálták a sorsodon civódó párkák. Mit ér a dal, ha éneked nem hallgathatja senki meg? Szíved magánynak ismerője, és éjfélkor van delelője. Mit ér a harcok embere, ha megrozsdólt a fegyvere, és él azért, mer» élni kell, s hogy nem is él, nem éri fel. Mit ér a fa, ha lombtalan? Mit ér az élet gondtalan? Pávás örömök kergetői jövő álmát nem tudják szőni. (A közelmúltban megjelent Halkan szólok című kötetéből) M O NO SZ LÓ Y DEZSŐ ÚT AZ ÚT Üt az út mentem rajta széktől székig óvodától óvodáig iskolától iskoláig szerelemből szerelembe jó szokástól rossz szokásig Mentem rajta réttől rétig gyermekkorból kamaszkorba kamaszkorból férfikorba börtönökből börtönökbe szabadságból szabadságig Mentem rajta éjtől fényig nappaloktól éjszakáig vélt csodáktól valóságig mentem rajta megyek rajta egyre mentem menni kelleti lépni kellett járni kellett lépcsőt létrát mászni kellett garádicsról garádicsra lépcsőfokról létrafokra éj fokára fény fokára múlt fokára lesz fokára víg fokára bú fokára volt fokára új fokára vágy fokára harc fokára csel fokóra csúf fokára mászni kellett lépni kellett vándor társam lépő társam biztassál hogy végig bírjam. (A közelmúltban megjelent Aranykor című kötetből.) ANDREJ PLATONOV: Szer/ozsa Csepcov — jelentéktelen muzsik volt: földje csak annyit termett, hogy éppen éhen nem haltak. Ö maga mindig azon ábrándozott, hogyan utazhatná körül a világot, mert a világ szélén talán megtudhatná azt is, mi az élet igazi értelme. Ifjú éveiben novíciusként élt a Mitrofan-kolostorban; később rátalálva az ereklyék között — a szent faháncsra — szentségtörést követett el, s amikor az ügyeletes barát elszundított, egérfészket és ébresztőórát tett a kezébe, majd az Uraiba szökött a raszkolnyikokhoz, Tizennyolcban Szerjozsa hazatért. Ekkor már tdős muzsik volt, azonban állandóan a világkörüli útról álmodozott, s nem volt könnyű őt erről lebeszélni: — Szerjozsa, vári meg engem — veszünk egy pár lovat, s akkor aztán ... Amikor Szerjozsa összekuporgatott negyven pud kétszersültet, kimondhatatlan izgalom fogta el: nem tudta tovább halasztgatni a dolgot, s bementünk a városba megnézni a lovakat. Szerjozsa eladta a házikóját, így volt pénze lóra, de én jeléltem az enyémet, így hát csak tanácsadó és cinkostárs lehettem. — Hogy ez a nyoszolya? — kérdeztem a cigánytól lova jelé bökve. A cigánynak himlőhelyes és rücskös volt a képe, mintha először leforrázták volna, s aztán befröcskölték volna trágyaüledékkel. Természetében tüzes volt, szavában hetyke. — Ez nem nyoszolya, de nem is ló — igazi paripa! Nézd csak, a sörénye magától is a jobb oldalra omlik, a szőre pedig olyan, mint a menyasszonyod arcán a pihe!... Nem is szőrzet ez, hanem finom bársony! ... Nézd csak meg — ragyog a szeme, akár az ördögé. Rettenetes csikó ez ... — Ne fecsegj feleslegesen, te zsivány — torkoltam le a cigányt —, mondd meg egyenesen, mennyit kérsz érte! — Lelkemre és a lóra — hétszázat. — Az ám, a te lelkedre hétszáz, százötvenet kaphatsz! No, fogd a pénzt — és ide a rédiátl — Hát mondom neked — négy éves a ló! Csak nézz rá, olyan mint egy gépI... Nézz ide, nézd a lábát, nézd meg a jogátI ... A patája —- mint egy őzikének! Na nézz ide, te, nézd ezt a lovat! Te, figyelj ide, te, várj, te, hallgasd meg, mit mondok neked! Te, nézz ide, milyen a mozgása. Hallgass rám! Vedd le a sapkád, és imádkozz — neked adom ötért!... A cigány teljesen megkergült, szaladgált a lóval, csapkodta a kelést a hátán, az ostornyéllel böködte könnyező szemét, s a lovacska szánalmasan ugrándozott a fájdalomtól, s úgy reszketett, hogy még a trágya is potyogni kezdeti a farka alól. — Oh, a tolvaj, ó ez a nép! Milyen nép ez?! Ná neked minden, ná! Kész lennél a szegény embert felfalni — mormogta Szerjozsa, a jóságos muzsik, és leszámolta az álmos szürke herélt árát. Lelkem szerint óvtam Szerjozsát: a herélt nem alkalmas nagyobb útra, de Szerjozsa mindenáron meg akarta szerezni a lovat, hogy tudtomra adja: elhatározása végleges, s rövidesen nyeregbe ülünk, és elindulunk a világ körül. Egész úton bolondoztunk a lóval, mígcsak haza nem értünk a falunkba. Mind a ketten felkuporodtunk a hátára. De amikor elhagytuk a piacteret, a herélt szuszogni kezdett: elfáradt, és egy lépést sem akart tovább menni. A cigánycsődör Ekkor én lemásztam, kirántottam egy karót a közeli kerítésből, és könnyedén odasuhintottam a csődörnek. Megindult. Szerjúzsn megörült; leengedtem a fütyköst, és mentem utánuk a magam lábán. De a mi paripánk megint megállt. Ekkor ismét meg szag oltattam vele a karót; így ment ez egész idő alatt: kínlódva, keservesen. Mikor már nem bírtam tovább dolgozni, felmásztam a ló hátára, és SzerjJzsa állt a farához — noszogatni a csődön, hol szép szóval, hol a karóval. Másnap értünk haza, kegyetlenül legyengülve. Szerjázsa sövényből font, szalmatetős csűrben helyezte el a lovat, s azonnal lepihent: •készülődött a nagy útra. De mielőtt lefeküdt volna, vagy négy pud szénát meg szecskái rakott a csődör elé. Éjszaka Szerjozsa kiment megitatni a lovat. Megtorpant: baljós kép tárult elé. Holdfényes éjszaka volt, csillogott a harmat, a tökfilkók kurjongattak az utcán; a csődör egy ritka kerítésben állt, melynek fonatában csak itt-ott látszott vessző, állt, mint egy kísértet a kalandok világában. Ügy látszik, a csődör — mikor már befalta a szecskát és szénát — nekiállt a szalmatetőnek és megevett mindent, a sövénykerítésből is alig maradt valami. A csődör csak az oszlopokat hagyta meg, igaz a héjat azokról is lerágcsálta, csökönyösen kutatva az élelem után. Amikor Szerjozsa odament hozzá, a csődör szunyókált — és nem ürült a gazdájának ... Reggel Sze

r;5zsa eljött hozzám: — Komám, hét még ilyet nem láttál — a csődör megette a csűrt. Ez aztán erős lehet, mint az ördög. Látod, ilyen lovon érdemes vílágkömii útra indulni! ... A rövidített fordítás Kövesdi jános munkája Adolfo Ouinteros (Mexiko): Holászok P erű f percek SZEMLÉLTETŐ ÖSSZEHASONLÍTÁS Egy nyugatnémet lap így magyarázta meg olvasóinak az előfizetési díj felemelését: „Gondolják meg, hogy a szemét eltakarítása udvarukból többe kerül, mint lapunk előfizetése". MI AZ INFLACIÖ? Arnold Glasow angol közgazdász egyik előadásában így határozta meg az infláció fogalmát: „Inflációnak a magasabb vérnyomástól kísért felvirágzást nevezhetjük". MICSODA KÜLÖNBSÉG! Egy kölni vállalatban a következő szállóige terjedt el: „Ha egyidöben sok ember semmit sem csinál, még nem jelenti azt, hogy nincs köztük munkakoordináció". KÍVÁNATOS VENDÉG Egy amerikai író Dallasba készült, hogy olvasóival találkozzék, s megkérdezte a szállodatulajdonost, magával viheti-e kutyáját. Az udvarias válasz így hangzott: „Még nem láttam olyan kutyát, amely égő szivarral a szájában aludt volna el az ágyban és kárt tett volna a bútorban a whisky kiöntésével. Nincs olyan kutya, amely távozóban magával vinné a törülközőt és az ágyhuzatot. Éppen ezért örömmel fogadjuk a kutyáját." ISMERTETŐJEL Az Evening News az amerikai életmód furcsaságairól írva megjegyezte: „New Yorkban egy elszökött elmegyógyintézeti ápoltat csak azért ismertek fel, mert a földalattin átadla helyét egy hölgynek". f ZALKA MIKLÓS: BORZEKÉS 51. A háziaktól. Háromszor járt hiába a régi szállásán - negyedszer végre otthon találta őket. Ök újságolták, hogy egy félkarú Lenin-fiú öngyilkos lett o Nyugati pályaudvaron. Vállára kapta az apparátust, kezébe kapta a motyójót, ami még ott maradt, és elbúcsúzott. Kérdezték, mi a szándéka? „Hazamegyek a falumba" - mondta. Bólogattak, hogy az a legjobb. Amíg a lakásban volt, az aszszony minduntalan ki-kitekintgetett az ablakon. Lopva nézegetett ki, de ő észrevette. Gyorsan elköszönt, sietve becsukta maga mögött az ajtót. Akkor még nem tudta a háromszázezer koronát. De a batyuját azért otthagyta a Duna-parton. Hadd higgyék .. . Ballagott, hátán az apparátussal. Néze. lődött. Hallgatta az emberek beszédét. Szépen kigondolta, elmasírozik Szolnokra. Azért drótos a drótos, hogy járja a világot, foldozzon - toldozzon . . . Kényelmesen, nyugodtan ... A pénze elegendő ... Csak mendegél, és beállít Máriáért. Szépen kigondolta. Aztán hirtelen hasított agyába a fölismerés: kiabálni kell. „Drótozni - fótozni... Itt a drótos..." — úgy kiabálni, mintha törné csak a magyart. Hogy elhigyék . . . Megpróbálta, de a hangja elvékonyodott, mintha láthatatlan kéz szorította volna össze a torkát, és a kiabálás szánalmas motyogóssá halkult. Pedig akort kiabálni. Nagyon akart. Hiába. Egyszerűen nem tudott. Nem és nem. Akkor döbbent rá, hogy már soha többé nem lesz drótos. Játszani se tudja, hogy az lenne. Még néhányszor megpróbálta. Nem ment. Elbaktatott a Duna-partra. Leült a rakpart lépcsőjére, várta az estét. Amikor besötétedett, leoldozta hátáról az apparátust, otthagyta a lépcsőn, és ballagott vissza, a város felé. Az utcákon hangoskodó, ricsajozó csoportok. Tiszt urak, meg a csőcselék. Duhaj röhögés. Részeg ordítozás. Fegyverek, és a fegyverek között foglyok, Bikacsök és korbács és üvöltés. Jajszó és káromkodás. Embervadászat. Házról házra. Pogrom. Lakik itt zsidó? - Hol a zsidó?! «- Dsd a zsidót!!! — üsd, üsd... Ez is vörös! Pedig keresztény! Zsidóbérencü! Zsidó - ezen kommunistát értettek. Angyika jutott az eszébe. A legyintése: „Bocskoros az ..." — és oz járt a fejében, hogy az öregasszony nem értette, pedig olyan egyszerű és világos oz egész. Igazolvány csak egy volt a zsebében. Amit Tibor írt alá. Bélyegző is volt rajta: „Rendkívüli forradalmi törvényszék." Elkerülte a csoportokat. Keze a zsebében, a nagánon. Hosszú, nyújtott léptekkel ment. A bakancsa kopogott, ütemesen, akár az óraketyegés. Körül sötét. Idegennek érezte a várost, ridegnek, gyűlöletesnek. A bőrkabátjára gondolt, meg a csillagra, és felsóhajtott. „Eltemették" mormogta. A szeme könnyes lett. Nagyokat nyelt. „Majd egyszer.. A léptei, mintha a semmibe koppantok volna. „Árulás..." Fújt a szél. Megborzongott. Nem tudott szabadulni a szótól. Egyre ott keringett agyában, újra meg újra visszatért, akár verkli hajtogatná: „Árulás .. ." Ment. Csak ment. Egyik társával akadt össze —, akivel annak idején Szolnokra becsónakázott. Egy darabon együtt mentek, ö a keselyűre gondolt. Az újság írta, hogy a keselyű régi, még a diktatúra alatt tett följelentése alapján perbe fogják a Leninfiúkat. Gyilkosságért. Eszébe jutott a keselyű szava: „Tudatosan.,." — és hangosan mondta: - Agyon kellett volna lőni. A másik halálosan fáradt volt. i- Igen — felelte szórakozottan. Aztán hirtelen fölkapta fejét, és megkérdezte: - Kit? Mondta. A másik bólintott: — Azt igen. — Kis szünet utón hozzátette: - Másokot is. Aztán elváltok. Este volt és meleg. Az ablakok zárva. 52. A szobában félhomály. Csak az asztali lámpa világított. A keselyű a népbiztossal szemben ült. Utálatos volt, és dögszagú. Különben szép szál ember. Egyenes hátú, büszke tartású. De dögszagú. A nyaka lötyögött a bő szürke darócban, és fején a nyírott haj sörtés akár a keselyű pihés kobakja. Sajnálta, hogy Tibor nincs itt. Jó lett volna, ha hallaná. Ha saját fülével hallaná ,.. A népbiztos alacsony férfi, kajlán elálló fülekkel, és bámulatraméltó nyugalommal. — Szóval, maga tudta, hogy mindez, amit a beadványban leírt, szemenszedett hazugság? A keselyű horgos orra körül mosoly játszott. — Mondtam mór. — Tudatosan írta le a fehérek atrocitásait, mint a Lenin-fiúk bűncselekményeit? Mint a Lenin-fiúknak Szamuely Tibor parancsára végrehajtott tetteit? A keselyű állta a népbiztos szúrós pillantását: — Mindent elmondottam önnek, azzal együtt, hogy ez a beadvány az én szememben nem hazugság; hanem egyszerű politikai állásfoglalás. Gyűlölöm magukat, ennyi az egész. A nyomozóknak ezt hiába mondom, úgysem értették volna, Magának elmondtam. Minek ismételném? — Maga szerint ez érthető? Egy volt katonatisztiből lett vörös ezred-parancsnak kitünteti magát az ellenforradalmárok elleni harcban, és miután zsebre teszi a dicséretet, elköveti ezt a piszkosságot? Tudatosan ... Miután megdicsérték, rádöbben, hogy csak ezen az úton szerezheti vissza a barátai megbecsülését,.. Visszaszerezte. FOLYTATJÜK