Új Szó, 1967. július (20. évfolyam, 179-209. szám)

1967-07-22 / 200. szám, szombat

Iszaok Emmanuilovics Bábel 1894-ben született, o csodálatos Ogyesszában. Tizenöt éves korában írta első novelláit i- francia nyelven. Majd búcsút mond szülővárosának és Kijevben, később pedig Pétervárott tűnik fel. A „fehér éjszakák" városában házal kézirataival különböző lapok szerkesztőinél, eredménytelenül. Mindenütt elutasítják, míg végül is Gorkijhoz nyit be. „E találkozásnak köszönhetek mindent" írja a Lovashadsereg, az Ogyesszai történetek, valamint a Marija és a Naplemente szerzője, akit Uja Ehrenburg, Viktor Sklovszkij és Konsztantyin Pausztovszkij is a szovjet próza egyik nagymesterének tart. Maxim Gorkij közölte lapjában I. Bábel első írásait. Hitt védence tehetségében, segítette őt munkájában, védte őt a támadások ellen, és amikor a fiatal író válságba jutott, elküldte őt „az emberek közé". Hét évig (1917-1924) járt-kelt Bábel az „emberek között" és ezalatt az idő alatt csekista volt és népművelő, élelmezési referens meg nyomdai korrektor és Bugyonnij ilegendás hírű lovashadseregének katonája. Itt ismerte meg az orosz ember minden jó és rossz tulajdonságát. Az orosz élet ellentéteinek sajátosságait a sebész éles késével boncolgatta írásaiban. <„Babel a Napoleon hadseregéhez vezényelt francia orvos szemével nézi Oroszországot," írja róla találó túlzással és szerető iróniával Sklovszkij.) A Lovashadsereg című könyvének megjelenése szenzációként hatott. Bonyolult jellemű hősöket örökített meg benne, s nem csoda, hogy dicsérik és szidalmazzák. Bugyonnij marsall éleshangú cikkben támadja őt, ám Gorkij mint később még jó néhányszor, most is megvédi. Alekszej Maximovics örömmel üdvözli pártfogoltjának új könyvét is, az Ogyesszai történeteket. A novellista és a drámaíró Bábel, akit a kultusz éveiben először elnémítottak, majd hamis vádak alapján letartóztattak, végül is a sztálini lágerek egyikében pusztult el. Es bizony hosszú ideig tartott, amig Bábelt, akit 1961-ben egy francia irodalmi lap ankétja a XX. század legnagyobbjai: Thomas Mann, André Malraux, Jaroslav Hašek, James loyce, Paul Sartre és Henrich Böll közé sorol, hazájában rehabilitálják és megfelelő módon értékelik. — szaim — bábán és három nyerget: egy angolt, egy dragonyost, meg egy kozák nyerget szedett széjjel — én meg ott álltam a küszöbén, olyan voltam ott, mint a lapu, ott ágaskodtam egy álló óra hosszát anélkül, hogy rámhederített volna. De aztán mégis rámemelte szemét. — Mit kívánsz? — veti oda. — Kívánom a béremet. — Bajod van velem? — Nincs bajom, de hát ez a kívánságom. Elfordította erre a szemét, forgatta ide-oda, a padlóra terítette a nyeregtakarókat, rájuk állt a kisöreg, és kakaskodva rikácsolta: — Szabad vagy, mehetsz — mondotta berzenkedve —, az anyátokat, valamennyiötökét én gyömöszöltem meg. Ti jó keresztények, pravoszlávok, a béredet kiadhatom, de ha jól emlékszem, barátocskám: valami kis tartozásod van nálam, ugyebár? — Ha-ha-ha — nevetek —, mókás ember az úr, Isten igazában mókás emberi A vérrel-verejtékkel szerzett bérem jár nekem ... — A béred — rikácsolta a gazdám, térdre kényszerített, aztán rúgott, ütött, ISZAAK BÁBEL: Pavlicsenko Matvej Rogyionovics élete F

öldieim, elvtársak, édes kenyeres pajtásoki Az egész emberiség nevében ismerjétek meg Matvej Pavlicsenko vörös generális életét. Kanász volt ez a generális, kanász a Nyikityinszkij uraság ligyinói birtokán az uraság disznait legeltette, mindaddig, amig az Isten egy ranggal feljebb nem vitte a dolgát és ez a Matvej szarvasmarhát kezdett legeltetni. S ki tudja, ha a mi Matvej Rogyionovicsunk netalán Ausztráliában születik ki tudja, barátaim, talán az elefántig is felvitte volna, és Matvej elefántot legeltetett volna, de hát nem afz én bajom, hogy a mi sztavropoli vidékünkön nem tenyészik az elefánt. Mert hát az igazat megvallva, ezen a mi nagy stavropoli vidékünkön a bivalynál nagyobb állatot keresve sem talál az ember. De a földhözragadt szegény árváknak ló kell, lovat adj, örök kárhozatra, hogy agyon gyötörhessük a mezsgyén, az igában ... így hát legeltetem én a szarvasmarháimat, ki sem látszom a sok tehén közül, szinte elsodor a tejáradat, bűzlök, akár egy felhasított tehéntőgy, borjak ls jócskán baktatnak körülöttem, bégetnek a szürke kis bikaborjak. Szabadon nyúlik el körülöttem a széles határ, csak úgy ropog a zamatos fű, az isten kék ege széttárul felettem, mint a sokbillentyűs harmonika, pedig hát, fiúk, a sztavropoli kormányzóságban nagyon kék ám az ég. Legeltetek, legeltetek, legeltetek, és unalmamban a széllel versenyezve fújom a tllínkóm, míg csak el nem jön a falu egyik véne és így nem szól hozzám: — Matvej, járulj csak Nasztya elé — mondja. — Minek? — kérdezem. — Avagy tán gúnyt űzöl itt belőlem, öregapám? — Járulj csak eléje — hajtogatja —, a lány ezt kívánja. Eléje járultam hát. — Nasztya — mondom, és úgy fejembe tódul a vér, hogy szinte belefeketedem. — Nasztya — mondom — avagy tán gúnyt űz belőlem? De Nasztya meg sem hallgat, elszalad tőlem, fut inaszakadtából, én meg utána, mígnem halálos fáradtan, kipirulva, fuldokolva kiérünk a legelőre. — Matvej — szólal meg ottan Nasztya — harmadik vasárnapja, mikoron a tavaszi olvadás megindult és a halászok a folyóparthoz mentek, maga is velük ballagott és lelógatta a fejét. Miért lógatta a fejét, Matvej, csak tán nem kínozza valami a szívét, erre válaszoljon nekem... Én pedig felelem neki: — Nasztya, nincs mit válaszoljak, nem puska az én fejem, nincs azon célgömb, se irányzék, a szívemet pedig már ismeri. Üres az én szívem, Nasztya, csak tej van benne. Rémes dolog ez, bűzlök a tejtől... S látom, Nasztya valahogy összeszedi magát a szavaimtól. — Megesküdnék a szent keresztre — kezdte, és hosszasan nevet torka szakadtából, dobpergésszerű nevetése betölti a sztyeppét — megesküdnék a szent keresztre, hogy maga kisasszonykákkal incselkedik... Egy darabig mindenféle butaságokat mondtunk egymásnak, aztán hamaro-. san összeházasodtunk. Utána meg éltünk együtt, ahogy tudtunk, tudni pedig tudtunk. Egész álló éjjel melegünk volt, még télen is, az egész hosszú éjszakán át pucérok voltunk és majd lenyúztuk egymás bőrét. így éldegéltünk szépen mindaddig, míg a falu véne másodszor be nem toppant hozzám: — Matvej — mondja — a minap a földesúr megfogdosta a feleséged minden porcikáját, meg is kapja majd a földesúr ... Én pedig .. . — Nem — mondom —, ezt már nem, és megkövetelem öregapám, de hát agyonverem ezen a helyen ... S a falu véne úgy elillant, mintha ott sem lett volna, én meg nyakamba szedtem a lábam, és még aznap lekutyagoltam húsz versztát, jó darab földet bejártam aznap, és estére ott álltam a ligyinói udvarházban, az én pajkoskedvű Nyikityinszkij földesuramnál. A vénséges vén ember ott ült a szoahol ért, a fülem tövén táncoltatta el a hétszentséget. — A verejtékkel szerzett béred kell, hát a jármot már elfelejtetted, a múlt esztendőben eltörtél egy jármot az ökörfogatból. Hol van az a járom? — A jármot megkapod — mondom a földesúrnak, s ráemelem szemem, ott térdelek előtte, mélyebben megalázva, mint a földi féreg — a jármot megkapod, de ne szorongass az adósággal, adj haladékot... És ezután, tudjátok meg, tl sztavropoli fiúk, földieim, elvtársak, édes egy testvérek, ezután öt évig várt a földesúr az adóssággal. Öt elveszett esztendőn át elvesztem én, míg végre hozzám, az elveszetthez, meg nem érkezett az 1918-as esztendő. Vidám ménen jött meg, kabardini lován. Ej, te szeretett 1918-as esztendő! Vajon mulatozunk-e még egyszer veled, te 18-as esztendő.. Eltékozoltuk dalaidat, elittuk borodat, kihirdettük az igazságodat, és nem maradt meg egyéb belőled, csak az aktatologató firkászok. Ej, én szerelmes, 18-as esztendőm! Pedig azokban a napokban nem a firkászok vágtattak végig a kubányi földön, hogy a tábornokok lelkét egy lépés távolságból megszabadítsák porhüvelyüktől; ezekben a napokban Matvej Rogyionics ott feküdt vérben Prikumszk előtt, és a ligyinói udvarháztól alig öt verszta választotta el, az utolsó öt verszta. Egyedül a csapat nélkül lovagoltam oda, és csendben léptem be a szobába. Éppen a földosztó bizottság üldögélt ott, Nyikityinszkij teával kínálgatott, mindenkit, kedveskedett az embereknek, de ahogy meglátott, arca színt váltott, én pedig levettem előtte a sipkám. — Jó napot — köszöntem az egybegyűlteknek — jó napot kívánok. Vendégségbe jöttem az úrhoz, remélem szívesen fogad; avagy tán nem? — Szívesen, hogyne, mert mi rendet, békét akarunk — jegyzi meg felém az egyik földmérő, szavából érzem a fedést. — Rendet, békét akarunk, de te. Pavlicsenko elvtárs, látszik, nagyon messziről végtattál. A képedet eltorzítja a piszok. Mi, a földosztó hatóság ir- . tozunk az ilyen képektől, hát ez meg mitől van? — Hát ez attól van — felelem — hidegvérű földosztó bizottság, attól van, hogy orcám képében ott tüzel öt teljes esztendő, ott tüzel a lövészárok, ott tüzel a hadjárat, no meg az asszony is tüzel és tüzelni fog az utolsó ítélet nap- — ján is. Az utolsó ítélet napján — mondom és Nyikityinszkijre tekintek, mintha jókedvemben tenném, annak pedig már majdnem fennakad a szeme, csak a két szemgolyó mered ki arcából, mint két kigurult gömb, a homloka alatt, s a két üveges golyó mintha nem is pislogna olyan vidáman, inkább retteg. — Matvejkám — mondja nekem —, valaha jó ismerősök voltunk, a feleségem Nagyazsda Vasziljevna a mostani idők miatt eszét vesztette, pedig milyen jó volt hozzád, te pedig, Matvejkám, mindenkinél jobban tiszteled őt, hát valóban nem óhajtod látni most, hogy eszéd vesztette? — Lehet — mondom, s kettesben átmegyünk a másik szobába, ott megragadja a kezem, előbb a jobbat, aztán a balt. — Matvejkám — mondja — csak talán nem azért jöttél, hogy a végzetem legyél? — Nem — mondom —, hagyd ezeket a szavakat. Az isten hátat fordított nekünk kódisoknak; a sorsunk állati, életünk garast sem ér, hagyd ezeket a szavakat, de ha már úgy látszik, hallgasd meg Lenin levelét... — Nekem küldött levelet, nekem, Nyikityinszkijnek? — Neked — s kihúzom a parancskönyvet, felütöm és olvasom, habár a lelkem mélyéig írástudatlan vagyok. „A nép nevében — olvasom — meg a fényes jövendő élet megalapozásáért ezennel megparancsolom Pavlicsenko Matvej Rogyionicsnak, hogy különféle embereket fosszon meg életüktől a legjobb belátása szerint..íme — mondom —, ez Lenin levele hozzád ... 0 pedig nemet mond. — Nem — mondja. — Matvejkám, bár életünk rosszabb, mint a pokolban és a vér is olcsó portéka lett az apostoli nagy orosz birodalomban, de te úgyis szerezhetsz annyi vért, amenynylt beléd fér és elfelejted halálos tekintetemet, azt hiszem jobb lenne, ha megmutatnám neked a pincémet. — Mutasd — mondom —, lehet, hogy jobb lesz ... Végigmentünk vele a szobákon, míg végül leértünk a borospincébe. Ott elmozdított egy téglát a falból, és egy szelencét vett elő a tégla mögül. A szelencében gyűrűk, nyakéket, érdemrendek meg gyönggyel kirakott szentségek voltak. Mindezt odadobta nekem és megdermedt. — Fogd — mondja — tied a Nyikityinszkijek szentséges vagyona, és ezzel menj utadra Matvej, térj vissza a prikumszki odúba ... Erre elkaptam a derekát, a torkát, üstökön ragadtam. — Az orcámmal mitévő legyek — mondom —, az orcámmal hová legyek, hé, emberek-testvérek? Erre túlhangosan elnevette magát, csak úgy magától, de meg sem próbál kiszabadulni a kezemből. — Sakál becsületed van — mondja, s nem mozdul —, úgy beszélek veled, mint az orosz birodalom tisztjével, pedig hát ti, büdös parasztok, úgy látszik farkastejen nevelkedtetek ... Lőj le, te kurafi... 1 le nem lőttem le, az agyonlövéshez sehogyan sem volt jussa, így hát felvonszoltam a nagy szobába. A teljesen eszét vesztett Nagyezsda Vasziljevnát ott találtuk. Egy mezítelen szablyát tartott a kezében, fel s alá járkált, s nézegette magát a tükörben. Mikor Nyikityinszkijt bevonszoltam a terembe, a megháborodott asszony a karosszékhez futott, beleült, fején bársony korona tolakkal, fürgén helyet foglalt, és a szablyával tisztelgett felém. Ekkor tiporni kezdtem Nyikityinszkij földesurat, a volt gazdámat. Tapostam, rúgtam egy óra hosszat, vagy tán még annál is tovább, és ezelatt volt elég ideje, hogy megismerje az életet a maga teljességében. Kereken megmondom, az agyonlövéssel csak egyszerűen lerázunk magunkról egy embert — az agyonlövés neki kegyelem, nekünk meg aljas könnyebbség, az agyonlövéssel nem hatolsz be oda a mélyre, ahol az ember lelke fészkel, és így meg fiíBTJi' sem mutatkozhatik igaz mivoltában. De UMih hát bizony megesik, hogy én magamat sem kímélem, megesik, hogy egy álló 1987. óra hosszán át vagy még tovább tiprom-taposom az ellenséget, mert hát VII. 22. szeretném megtudni, vajon milyen is az élet itt minálunk ... ^ Fordította: WESSELY LASZLO ' " I. TYIHIJ (Ukrán SZSZK): A RÉTEN