Új Szó, 1967. július (20. évfolyam, 179-209. szám)

1967-07-22 / 200. szám, szombat

Múltunk és ifjúságunk kötelez L

ÁTSZÓLAG semmi és senki sem irányított arra, hogy a cseh kultúra, főként a cseh nyelv és irodalom magyarországi úttörője legyek. Évtizedeken át az volt a szándékom, azért tanultam, arra készültem, hogy minél alaposabban megismerjem és megismertessem a francia kultúrát és a francia irodalmat. Amikor leérettségiztem az érsekújvári gimnáziumban, rögtön e nagy esemény másnapján tanáromnak és mesteremnek, Krammer Jenőnek, jóindulatú közvetítésével Franciaországba utaztam, néhány hónapig nyomdászként dolgoztam, aztán két féléven át a Sorbonne-on tanultam, természetesen francia nyelvet és irodalmat. Hazatérve a prágai Károly Egyetemen folytattam és fejeztem be tanulmányaimat. Ekkortájt — ahogy talán az olvasók más forrásból (például Balogh Edgár: Hét próba című könyvéből) tudják — időm java részét mozgalmi munkával töltöttem. Az egyetemnek csak annyi maradt, ami épp a vizsgák letételéhez, meg a tanári oklevél megszerzéséhez a legszükségesebb volt. Persze, nem sajnálom, s ha sajnálnám, sem változtathatnék már rajta, hogy a „Sarló" mozgalom egyik vezetőjeként annyi meg-nem-valósított és — talán nem is megvalósítható terv, ábránd, elképzelés (vagy miként akkor mondtuk: koncepció kidolgozásában vettem részt. Az egyik ilyen „koncepciónk" épp a cseh—szlovák —magyar megbékélés, a kölcsönös megbecsülésen alapuló barátkozás szellemi és kulturális föltételeinek kidolgozása volt. Nekem, mint a prágai Sarló-csoport vezetőjének, elsőrendű mozgalmi feladatom lett a híd-szerep egyengetése; sajnos, akkor nem volt rá mód, sem lehetőség, hogy e feladat megvalósításáért akár tudományosan, akár politikailag többet tehettünk volna a jámbor szántlék meghirdetésénél. A

VÉLETLEN azonban úgy hozta magával, hogy szellemi hídépítő vállalkozásunkat — legalábbis részben • összhangba hozhattam egyetemi tanulmányaimmal. Legkedveltebb professzorom ugyanis František Xavér Salda volt, aki akkor a román nyelvű irodalomnak összehasonlító története keretében épp a nekem kedves szimbolizmussal foglalkozott. Nemcsak az (egyébként elég unalmas) előadásait hallgattam figyelmesen, szorgalmasan, hanem a fölfedezés lázával és gyönyörűségével olvastam az akkortájt és a korábban irt kritikai tanulmányait a világirodalom és a cseh irodalom legfontosabb jelenségeiről, időszerű fejlődési problémáiról. Saldát azért szerettem és tiszteltem (de mondhatom nyugodtan jelenidőben is: szeretem és mesterként tisztelem mindmáig), mert a tudományos igényességet párosítani tudta a művészi megformálással. Bármiről, a legelvontabb elméleti kérdésről is, érzékletesen, a széppróza kifejező eszközeit tökéletesre csiszoltán tudott írni. Tőle tanultam meg, hogy az irodalomtudomány nemcsak tudomány, hanem irodalom is, sőt elsősorban irodalom. Most, amidőn a cseh irodalmi élet, s remélem nemcsak a cseh, hanem az egész európai szellemi élet is, kegyelettel készül megünnepelni F. X. Salda születésének századik évfordulóját, jól esik emlékeznem arra, hogy ez a minden idők egyik legnagyobb és legeredetibb irodalombölcselője tanárom volt a prágai egyetemen, s hogy — jóllehet talán csak az akkor már egyre rosszabbodó egészségi állapota folytán — figyelmével és barátságával is kitüntetett. Úgy történt ez, hogy Salda, reumatikus fájdalmai miatt, már csak előadásainak megtartása végett szállíttatta be magát az egyetemre, a vizsgára jelentkezett diákokat azonban a lakásán fogadta, kijelölt időben. Amikor az első ilyen vizsgán megtudta (könnyű volt megtudnia), hogy magyar vagyok, a Prágát mindig jellemző humánus légkör szellemében megkérdezte, milyen nyelven kívánok vizsgázni, mivel ő magyarul sajnos nem beszél; majd a tananyag helyett a magyar irodalomról faggatott. Ady Endre érdekelte, akiről már olvasott valahol, de szívesen hallott másokról is, főleg a modernekről, akiknek az életműve számos ponton mutat hasonlóságot a cseh irodalom egyidejű jelenségeivel. Ezeken az ismételt beszélgetéseken, amelyek aztán a hetenkénti fogadásain is folytatódtak, tudatosult bennem első Ízben, hogy bizony tudományosan is foglalkozni kellene az okokkal, amelyek a magyar és a cseh irodalomban párhuzamosan kialakult áramlatokat vagy életműveket hasonlókká, illetve eltérőkké tették. A tudományos elképzelés meg a föntebb már említett mozgalmi szándék egyaránt arra késztetett, hogy amikor 1934-ben a csehszlovákiai magyarság akkori szellemi életének egyik középponti problémájává lett az egyetemi magyar tanszék ügye, Saldától is kértem róla véleményt. Salda meleghangú levéllel és a magyar kultúra jogait védelmező szép cikkel válaszolt. (Ezek akkor magyar fordításban is megjelentek a pozsonyi Magyar Újság hasábjain.) A másik prágai professzor, aki szintén mély hatást gyakorolt szellemi fejlődésünkre, jóllehet hozzá nem annyira tanulmányi, mint inkább mozgalmi okokból közeledtünk, Zdenék Nejedlý volt. Tőle főképp azt sajátítottuk el, hogy a nemzeti múltban módszeresen kell kutatni a vonásokat, amelyek a maguk korában az egyetemes haladás ügyét mozdították elő. Nejedlý tanított meg arra, hogy a legsajátosabban nemzeti jelenségeket is lehet nemzetközi távlatokban vizsgálni, sőt csakis így szabad vizsgálnunk őket. Újabban tudtam meg, hogy első voltam, aki Nejedlýnek egyik tanulmányát, méghozzá fontos tanulmányát, magyarul közölten! a Korunkban, majd cikkekben is méltattam munkásságát, s — más alkalommal — interjút készítettem vele a csehszlovák—magyar kulturális együttműködés lehetőségeiről. A szorosabban vett mozgalmi tevékenység hozott kapcsolatba Július Fučíkkal, aki tudvalevőleg részt vett Sarló-mozgaliliunk 1931-1 kongresszusán is, s a Tvorba című hetilapban, amelynek szerkesztője volt, ismételten közölt tőlünk cikkeket és híreket a magyar forradalmi mozgalom eseményeiről. Talán akad majd fiatal kutató, aki egyszer ilyen szempontból is feldolgozza a Tvorba (meg a Levá fronta, meg más korabeli cseh folyóiratok) anyagát. De nemcsak szellemi és mozgalmi kiválóságokkal érintkeztünk a száztornyú aranyos városban. Felejthetetlen emlékem fűződik az egyik egyetemi szemináriumhoz. Ültünk ott közömbösen, s unalmamban a szomszéd kolléganő füzetére tévedt tekintetem, Nagy Erzsébetnek hívták: Alžbeta Nagyová. „Maďarka?" — súgtam neki bizalmaskodva. „Ne Češka" — súgta ő vissza, s értőn mosolygott. Aztán, a szemináriumi óra után, kint a városban, kiderült, hogy azoknak a magyar protestáns prédikátoroknak a leszármazottja, akik 1772 után, II. József császár pátensrendeletét követően, Csehországba jöttek, s itt a huszita hagyomány felélesztői, egyben pedig a magyar—cseh barátkozás hatékony ápolói lettek. Meghatottan emlékeztem vissza a kedves prágai idiltre pár évvel ezelőtt, amikor tanulmányt írtam az egyik ilyen, Csehországba szakadt prédikátorról, Rimány Istvánról, aki (jelenlegi erőfeszítéseink előképeként) úgy kívánta szolgálni két hazáját és két népét, hogy magyarra fordította a régi cseh irodalom legszebb alkotását: Jan Amos Komenský önéletrajz-regényét: A világ útvesztőjét... Ilyen emlékek és előzmények után talán nem meglepő, hogy midőn 1950-ben hazatértem Franciaországból és lehetőségem nyílt az addiginál is rendszeresebb szellemi alkotó munkára, nem zárkóztam be a francia kultúra virágoskertjébe, hanem — ennek művelésével párhuzamosan — sok időt és energiát fordítok a cseh irodalom értékeinek megismertetésére és megkedveltetésére Is. Úgy érzem, múltunk és ifjúságunk egyaránt kötelez erre. Nemzedékünknek aligha lehet méltóbb feladata, mint hogy alkotó tevékenységggel viszonozzuk amit Prágától és a cseh szellemi élettől kaptunk. A

NNAK IDEJÉN Prágában tanultuk meg — s a magunk módján hirdettük is — hogy tudatosítanunk kell, milyen közös tényezők határozták meg népeink múltbeli életét, hiszen így könnyebb lenne elérhető, hogy a mesterségesen szított s itt-ott még mindig továbbélő ellentéteket fölváltsa a megbecsülésen alapuló őszinte rokonszenv és barátság. Most, lényegesen kedvezőbb körülmények közt, hivatalos támogatást is élvezve, tudományosan pedig jóval fölvértezettebben, még mindig e szellemi hídépítés érdekében fáradozunk. Ügy látszik tehát, a mi ifjonti vállalkozásunk mégsem volt egészen ábrándos, csak épp azt nem tudtuk akkor, hogy sokkal hosszabb lejáratú és sokkal több türelmet igénylő munka ez, mint amilyennek elsű próbálkozásaink idején képzeltük... DOBOSSY LÁSZLÓ MILAN LALUHA: Fekete-fehér mozaik Montreálra, 1966. Cseh és szlovák költök Láthatatlan láng lebeg az asztalok fölött. Elemelt sóvárgó vegyülése valami semmivel, kimondatlan valami, kimondott valamivel; rejtett endothermikus disznóságok. Kering a folyamat egyik fülön be másik fülön ki mérgezett magot darál az agy s a nagy patkány az üvegfal mögött nő, mint a borbélyok rózsaszín védnöke; finom, tartós éreresztés. Növekszünk, hamvadva. S e sajátján idegen monotipus redöibe a hallgatás oxidja és a lemondás hidroxidja rakódik. Sebaj. Arany nem lesz. A bölcsek köve nincs a tervben. A füzetek és rajzlapok füstje süllyed a szájüregben. S ha nincs szavunk, tapsolunk. De bent, benn az emberbőr-lombikban óriás hamuszobor képződik, s könnyes szemmel, remegő, sápadt ajakkal, amikor gyökerek táncolnak, s csillag fütyörész, ismételgetem éjelenként az üres, szürke ős-szót Máskor Máskor Máskor Máskor. A hegedűs aki játszott földre dobta a hegedűt odaugrott az ablakhoz szemlélt megállt a hegedűre taposott és kifutott az utcára Bukdácsolt ekkor éppen a nap Félig már eltakarta a horizont s úgy tűnt örökre Lakók nélkül maradtak a házak néptelenek az utcák Elment Elment s minden vele minek szíve volt Fájdalmának terhétől görnyedten csomagolta az öt éve el nem romlott órát az idő mérésére fésűt a hajra könnyet az alkonyatra zsebkendőt a rúzshoz s egy kis hamut Eleget ahhoz hogy kiürüljön a lakás az utca a tükör a kávéház s a város melyből az elszabadult vagon sötétségbe rohan vasvágányon világtalanul és kalauz nélkül üresen egyetlen utassal a fülkében kinek tenyerében a feje GEDE P Nyelvemen rózsás zene szál. Elő a kötényt, nagylányok! Vegyetek pezsgő vágyamból, pihe-becézést kínálok! Kifosztottam a méhkaptárt, méze a számra átszállott. Ajkam, ím, csupa édes láng! Elő a kötényt, nagylányok! A napgolyó is leszállt rám. Páncélos hősként sétálóik. Szikrát vet minden porctkám. Elő a kötényt, nagylányok! Rogyásig vagyok derűvel. Ifjú füzeikben dúskálok. Aranyat hintek. Kinek kell? Elő a kötényt, nagylányok! VERES JÁNOS fordítása síö -X c ka V o z "O 'ÁL fordításai —> <0 O Q) Um • E Miroslav Holub: . | ^ I \ , U x i a a I o d a s V. HLOŽNlK: PONTÉ MATEOTTI IV. (Olaj, 1949)