Új Szó, 1967. május (20. évfolyam, 119-148. szám)

1967-05-02 / 120. szám, kedd

A

z üvegházak ablakszemének tükrében fürdik a tavaszi napsugár. Az üveg alatt zsenge, üdezöld palánták. A sorok között lányok, aszszonyok guggolnak, hajlonganak. Együtt az egész kertészbrigád: három férfi és huszonkét nő. Ritkaság náiuk, ha valaki hiányzik. Az igazolatlan mulasztás fehér holló. A brigád vezetője Lalák László, a Bajcsi Állami Gazdaság gyótvai részlegének neves kertésze. Alacsony, szikár ember. Ha nem tévedek, túl jár az ötvenen. Tekintete barátságos, bizalomkeltő, szava csendes, megfontolt. Nem kérdezi, mi járatban vagyok. Végigkalauzol az ágyások között, majd a gazdasági udvar felé int tekintetével. — Mennénk talán az irodába — mondja csendesen — ott nyugodtabban beszélgethetünk. Egyetlen szobáoska az iroda. Kopott Íróasztal, üveglapja alatt képeslapokból kivágott bíkinis szépségek. Cigarettával kínálom. — Köszönöm, nem élek vele — hárítja el a kínálást. A kertészetre, a brigádra terelem a szót. ö egy kicsit távolabbra nyúl, saját élete történetébe. Talán az ismerkedés, a megismerés kedvéért teszi. Azzal kezdi, hogy idestova 33 esztendeje kertészkedik. A harmincas évek derekán vált „bulgárrá". A munkanélküliség Naszvadon is meghatványozta a nyomort. Akkor — egyéb munka híján — megpróbálkozott a kertész mesterséggel. Később már nem tudott tőle megszabadulni. Ahogy mondani szokták, szívéhez nőtt a szakma. Huzamosabb időre csak a háború, a második világégés szakította el az üvegházaktól, öt esztendőt töltött távol a családtól, az otthontól. A háború számára legborzalmasabb napját Drezdában élte át. — Negyvenöt február tizenharmadika volt — emlékszik vissza. — Amíg élek, nem felejtem el ezt a napot. Még a kő is égett A város akkor zsúfolásig megtelt menekülőkkel. Mindenki abban bízott, hogy Drezdát megkímélik. Az említett napon mégis rájuk szabadult a pokol. A gyújtóbombák százai zúdultak a városra. A tobzódó lángtenger, a szörnyű detonációk hatására a levegő is megháborodott. Égetett, és olyan szélvihar kerekedett, hogy az embereket ledöntötte a lábáról. Amerre csak a szem ellátott, megszenesedett holttestek hevertek. Lalák László tizedes, az újonckiképző zászlóalj írnoka a városon kívüli erdőcskében, a földhöz lapulva vészelte át a szörnyű pusztítást. A történtek után a zászlóaljban is megbomlott a fegyelem. Az otthonról elhajtott, jóformán gyerekleventék már csak arra voltak jók, hogy fedezéket, futóárkot, tankcsapdát ássanak. Fegyverük egyébként sem volt. Majd egy német falucskában — a nevére már nem emlékszik — köszöntött rájuk a béke. — Egymás nyakába borulva ünnepeltük a nagy pillanatot — mondja a brigádvezető. — Olyanok voltunk, akár a számításomat — mondja mosolyogva. A többi kertész is így gondolkodott. Ok lassanként szétszéledtek. Ötvennyolcban már csak egyedül voltam a régiek közül... Én megtaláltam a számításomat. Lalák László kertésznek ekkor már neve volt a gazdaságban. Arról volt híres, hogy termelési feladatait mindig túlteljesítette, pedig a követelmények esztendőről esztendőre emelkedtek. Ekkor jutott el hozzájuk a hír; itt is, ott is olyan munkacsoportok alakulnak, amelyek a szocialista munkabrigád cím elnyerésére törekednek. Egyik alkalommal Borsányi bácsi, az üzemi tanács akkori elnöke Lalák Lászlót is felkereste: nem lépnének-e sorompóba. Töviről hegyire elmagyarázta a mozgalom lényegét, célját. Lalák László szótlanul hallgatta. Mintha hasonló dolgokról ő már hallott volna. Valami ilyesmiről beszéltek nekik, hadifoglyoknak is annak idején a Terek folyó partján. Az előadó ott is azt mondta: tanuljon meg az ember szoA BISIGÁB VEZETŐ az igazi gyerekek. Csak az járt az eszünkben: mielőbb haza. Engem aszszony és két gyerek várt. Hazafelé haladva az ország határát Česká Kamenicánál lépte át a transzport. Felzárkózva, rendezett alakulatokban jöttek. Csak Kolínnál álták útjukat. Innen a Podébradyi gyűjtőtáborba kísérték őket. Közel három esztendőt töltött hadifogságban. Vízerőművet építettek, meszsze a Kaukázusban a Terek folyón. Munka után antifasiszta előadásokon vettek részt. — Itt tanultam meg, mit értenek a Szovjetunióban az alatt, hogy szocialista módon élni és dolgozni. N

ehéz, kemény esztendők voltak ezek. Olyan iskola, amely sok embernek felnyitotta a szemét. A tanultakból Lalák László ls sok mindent emlékezetébe vésett. Ha nem is látott mindent tisztán, azt megérezte, hogy az emberiség fordulóponthoz ért. Számára a háború igazában ezerkilencszáznegyvennyolc június huszonharmadikán ért véget. Ezen a napon lépett újból hazai földre. Lassacskán szokott csak bele az itthoni életbe. Több helyen is vállalt munkát, míg végre ötvenkettőben mint feles kertész megállapodott a Bajcsi Állami Gazdaság gyótvai részlegén. Azóta tizenhat esztendő telt el. Lalák László minden istenáldott nap kétszer tette meg az utat Naszvad és Gyótva puszta között; kezdetben gyalog, majd kerékpáron, később' motorbiciklin, jelenleg saját személygépkocsiján jár munkába. De térjünk vissza az Ötvenes évek elejére. Egy esztendeig volt feles kertész. A további években már alkalmazotti viszonyba került a gazdasággal. — Féltem, hogy nem találom meg ciallsta módon dolgozni, élni. Ha erről lenne szó, miért ne próbálkoznának, de azért csak megbeszéli a csoporttal. Később már ő is agitált. A gondolat tettekké érlelődött. Lalák László tizenötöd magával letette a garast. Igazában itt kezdődik a Lalák-brigád története. K

erek nyolc esztendő telt el azóta. A régiek, a kezdők közül már csak néhányan maradtak. A Lalák-brigád jellegzetessége, hogy személyi összetétele esztendőről esztendőre változik. A lányok férjhez mennek, az asszonyok gyermeket szülnek, és a csoport egyre apad. Utánpótlásról kell gondoskodni. Az újak viszont könnyen beilleszkednek, a kollektívába, és a brigád továbbra is példakép a gazdaságban. De hogy újból visszatérjünk a történethez: Lalák Lászlóék — három esztendő sem telt bele — elnyerik a szocialista munkabrigád címet. Drülnek, nem ls sejtik, hogy tornyosulnak a viharfelhők. A gazdaságban akadnak irigy emberek. Rossz szemmel nézik, hogy a brigád esztendőről esztendőre szép prémiumot kap. Csak ezt látják! Nem a végzett munkát. Miért nem kap a gazdaságban mindenki prémiumot? Azok ls. akik nem a kertészetben dolgoznak. Elindulnak a panaszlevelek. Még a köztársasági elnöki irodába is írnak; nincs igazság a Bajcsi Állami Gazdaságban. Ekkor születik meg a döntés, amelyet a legjobb akarattal sem nevezhetnénk helyesnek, indokoltnak. A gazdaság vezetősége a békesség kedvéért, hogy befogja az elégedetlenkedők száját, azt javasolta, hogy gyakorlatilag szűnjön meg az önálló kertészbrigád. Felváltva dolgozzon mindenki a kertészetben és a termelés többi ágazatában, így, ha lesz prémium, mindenkinek oszthatnak. Erre viszont a brigád tagjai azt mondták.: fából vaskarika, így nem lehet eredményes munkát végezni. Maradjanak csak ők a kertészetben és a prémiumból juttassanak másoknak ls. ök meglesznek nélküle, de nem adják a brigád becsületét... A baj azonban legtöbbször többedmagával jár. Később már nem a brigádot támadták, hanem a vezetőjét. Egyéni érdekek játszottak Itt is közre. A brigád egyes tagjait Lalák László ellen próbálták hangolni. Ez bizonyos mértékig sikerült is. A csoport két táborra szakadt. Nyolcan Lalák mellé álltak, heten ellene fordultak. Az üggyel foglalkozott a pártszervezet és az igazgatóság is. A végső szót azonban mégis a brigád mondta ki: Lalák László marad, viszont a rendbontók távozzanak a csoportból. A megrázkódtatás komoly nyomokat hagyott, Lalák László azonban nem adja fel a küzdelmet. Hatvantól ő már nemcsak brigádvezető, hanem kommunista is. Nem hátrálhat meg, és hogy megtalálta a helyes utat, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a megújhodott csoport rövid időn belül elnyeri a CSKP XII. kongresszusának brigádja címet ls. Újból neve volt a brigádnak. Termelési feladatát továbbra is minden esztendőben túlteljesíti. Hogy csak egy közeli példát említsek: tavaly a gazdaság 425 350 korona bevételt tervezett a kertészetből, a valóságban 627 536 koronát értek el. A brigád újból 54 000 korona prémiumon osztozik. Az idén a jutalmazás új formájára tértek át. Szerződést kötöttek a gazdasággal. A gazdaság földet, műtrágyát, felszerelést, gépet ad, a brigáď viszont munkát. A 17 hektáros kertészet jövedelmén aztán a következőképpen osztoznak: a bevétel 55 százalékát kapja a gazdaság, a felmaradó részen osztozik a brigád. Csupán a brigád munkájának jellemzése miatt említem meg, hogy a felvásárlók ls elégedettek a csoport munkájával. A legjobb, legszebb árut tőlük kapják. Lalák László szerint ez természetes. — A becsület nem engedi, hogy ez másként legyen — mondja komolyan. — Nagy súlyt fektetünk a zöldség osztályozására, csak jó minőségű árut szállítunk. Ojból az üvegházak között járunk már, amikor a brigádvezető megjegyzi: — Ha cserélődnek is az embereim, az utánpótlás mégsem okoz komolyabb gondot. Szívesen jönnek a brigádba ... — A jó kereset miatt? — Nemcsak azért. A megértés is közrejátszik. Indokolt esetben egymás helyett is dolgozunk, viszont ha valaki visszaél a Jóindulattal, nem sokáig maradhat közöttünk. D

elet harangoznak valamelyik közeli faluban. A brigád vígan indul ebédelni. Csak Lalák László marad még. Egy darabig elnézegeti az üveg alatt sütkérező palántákat, aztán a bekötő üt felé Indul... SZARKA ISTVÁN órmál nem elégítenék ki. Töbwt és mást szeretett volna megnutatni. Leninről szólva — péliául — azt, hogy miként él tenne ez az ideál, hogyan vesz észt mindennapjaiban az eszmé'é nemesült vezér és gondolko:ó. A Szent kút-ban pedig az önoagát megsokszorozó, a múltat s jelent eggyéolvasztö emberi [épzeletről vall. Annyi bizonyos, hogy a hetenéves Katajev alaposan megepte híveit és a szovjet irodalní életet. /íták, viták, viták... 1958 nyarán vette át újra a lovij Mir szerkesztését Konszantytn Szimonovtól, az 1955len leváltott főszerkesztő, llekszandr Tvardovszkij. Meg:<Jzelítőleg innen datálhatjuk a zovjet irodalmi életnek, a hayományosnál erősebb polarlzá5dását, az élesebb hangvételű isputákat, a folyóiratok határoottabb karakterét. Az egyik póus a Novij Mir. A másik, az Iktyabr, melyet előbb Panfloov, majd halála után Vszevolod 'ocsetov szerkeszt. A Novij Mir özölte Szolzsenyictn gyorsan ilághírűvé lett kisregényét, az van Gyenyiszovlcs egy napját, íelyről az Oktyabr kritikusan gy vélekedett, hogy nincsen öze a szovjet valósághoz. Főhő3 időtlen, absztrakt humanizíust képvisel, s maga a kisreény pesszimista. Ezzel szemben Novij Mir kritikusai megállaították Kocsetov regényéről, a >rsov-testvérekrö\, hogy semakus mű, melynek szemlélete, Eándéka a dogmatizmust erősí. A disputa különböző művek kán és ürügyén egyre élesebb itt az évek folyamán, s egyre több személyes indulat ls munkált a vitatkozókban. A moszkvai Pravda 1967. január 27-1 szerkesztőségi cikke éppen az irodalmi eszmecserék szélsőséges hangvételére, a mindkét részről tapasztalható túlzásokra hívta fel a figyelmet. A Pravda szerkesztőségi cikke igazában két dologra figyelmeztet anélkül, hogy a viták lezárására törekedne, ám mindenképken azzal a szándékkal, hogy az eszmecseréket termékenyebbé tegye. Az egyik: a vita hevében mind a Novij Mir, mind az Oktyabr kritikusai olyan álláspontig jutottak el, mely túlzásai miatt káros lehet a további fejlődés szempontjából. A Novij Mir hasábjain elsősorban olyan veszély mutatkozik, hogy az objektivitásra való törekvés, az egyes tények fetisizálása a valóságos hősiesség, az egészséges romantika tagadásához vezet. Az Oktyabr kritikusi gárdája pedig — megengedhetetlenül — szinte az egész szovjet irodalmat kioktatja a szocialista realizmusról, s ugyanakkor a folyóirat hasábjain színvonalatlan, dilettáns alkotások látnak napvilágot. A Pravda a szovjet Írók közelgő IV. kongresszusa előtt, Illetve az októberi forradalom ötvenedik évfordulójára való felkészülés idején különösen aggasztónak találja ezeket a túlzásokat, melyek akadályozzák a művek és Irodalmi folyamatok objektív értékelését. A viták értelme — a túlzások ellenére is — világos. Az irodalom és a valóság, az író és a közélet bonyolult kölcsönhatásainak értelmezéséről van szó. Félreértés ne essék: a szovjet irodalom már régen túl van azon, hogy bármiféle elefánt* csonttorony-elmélet ellen kellene küzdenie. Az alapállás világos: a szovjet író, vagy még általánosabban, a szocialista író részt vesz a társadalom formálódásában. A kérdés az: hogyan? Az irodalom szerepe vajon egyfajta kontroll csupán? Előrejelzése a társadalom mélyén érlelődő folyamatoknak? A dokumentatív műfajok pontosságigényét kölcsönözve kell-e számot adnia — a krónikás egyidejűségével és a művész megérző erejével — mindarról, ami az egyes emberben ma lezajlik? Tehát a nagy társadalmi mozgások és az egyén viszonyait kell feltérképezni? Megállapítani, hol a helye itt az egyszerű embernek, akit sokáig mintha elhomályosított volna a tömeg mltológikussá homályosított ábrázolása. Vagy pedig: az irodalom legyen krónikája és csakis krónikája az elfutó napoknak? És vajon nem ügy Igazán pártos az író, ha a közvetlen meggyőzés, a publicisztika módszereivel mintegy a gyorsan mozgó könynyű tüzérséghez hasonlóan támogatja a társadalom nagy célkitűzéseit? Az egymással feleselő kérdéseket tovább ls lehet folytatni. Kl az igazi pozitív hős? Az utóbbi idők eszmecseréiben egyre sűrűbben tűnik fel Pavel Korcsaginnak, Nytkolaj Osztrovszklf regényhősének a neve? Vajon nincs szükség arra, hogy az ő irigylésre méltó biztonsága, könyörtelen becsületessége mai írók mai hőseiben találjon méltó párjára? Vajon az írónak pozitív példaképet kell-e rajzolnia, avagy olyan embereket, akik olyanok, amilyenek, az Jró eszményei pedig nem annyira egyegy rokonszenves példa-émberré magasított egyéniségben keresendők, hanem a mű egészének eszmerendszerében, szerkezetében, az egyes figurák egymáshoz fűződő kapcsolataiban? Mint látható, az eltérések, az ellentétek szinte kibékíthetetlenek. És a vita nem csupán tanulmányokban, cikkekben zajlik, hanem polemizálnak egymással a művek ls. A hasonlatok mindig sántítanak egy kissé, de azért megkockáztathatjuk: a mai szituáció a húszas években kialakult helyzetre emlékeztet. A vita akkor is lényegében ugyanezekről a kérdésekről folyt, de — az ismert okok miatt — ezt az eszmecserét nem az irodalmi gyakorlat, hanem adminisztratív intézkedések döntötték el. Illetve állították le a vitát. Már amennyire az Ilyen problémákat e módon el lehet dönteni. A vita ugyanis művekbe rejtetten tovább zajlott. Bizonyosnak látszik például, hogy Emmanull Kazakevtcsnak a Csillagban kifejeződő hőseszménye (vagy még inkább az annak idején nagyon keményen bírált kisregényben, a Ketten a sztyeppé-ben szereplő hőse J ellentmond Alekszandr Fagyejevnek, az Ifjú gárdában ábrázolt hőseinek. Mai kifejezéssel élve azt is mondhatnók, hogy Kazakevlcs a hétköznapi hősiesség, a pátosztalan ábrázolás híve volt, míg Fagyejev éppen a pátoszt hangsúlyozta (Szándékosan említettük az Ifjú gárdát, ezt a kitűnő regényt, hiszen a valódi vita mindig színvonalas alkotásokban zajlott, s nem a selejtes tucatművekben, j Tvardovszkij a Tyorkin figurájában annak az egyszerű embernek a hű jellemrajzát alkotta meg — szemben akárhány a rendkívülire összpontosító művel —, akinek kései társa nem más, mint Andrej Szokolov. A XX. kongresszus utáni években sem csitult el ez a polémia, nem is csitulhatott el, de azért az „új hullám" egész sor más, megoldásra váró problémákat is felvetett. Nem véletlen tehát, hogy az Irodalom közéletisége most ebből az aspektusból vitatódik meg mindenekelőtt. És tévednénk, ha azt hinnők, hogy mindez elválasztható néhány alapvető formai kérdéstől... Katajev Lenin-könyve, éppen talán sajátos, az esszére emlékeztető hangvétele okán is különbözik a patetikus, vagy romantikus ábrázolásoktól. És még tovább: ez a polémia nem két homogén tábor közötti öszszeütközés, hanem az azonos hős-eszményekben gondolkozók között a módszer lesz a választó vonal. Kongresszus előtt Május végén ül össze a szovjet írók negyedik tanácskozása. Eddig minden írókongresszus olyan időpontban ülésezett, amikor az irodalom, Illetve a társadalom eseményei azt mutatták: összegezésre van szükség, mert valami más, újabb szakasz következik. Az irodalmi élet eseményei — a polémiák, — a kritikai összegezések, összefoglalók, s mindenekelőtt az üj müvek — mind erre utalnak.