Új Szó, 1967. április (20. évfolyam, 90-118. szám)
1967-04-01 / 90 szám, szombat
M orodj ne rillj fel. az megzavarna. Ne félj, folytatom a történetet, csak leülök ide a fotelbe. Huszonkét éves voltam, ha jói emlékszem, vagy huszonhárom, nem tudom pontosan, de azt hiszem ez most már nem is fontos, beleszerettem egy lányba, vagy legalábbis elhitettem magammal, hogy szeretem. Tudod abban a korban még az ember képtelen tisztázni magában, hogy ez vagy az az érzés valódi, mély, vagy csak .gyszerűen az unalom, a tétlenség, s a iürelmetlenség érzése-e? — Várj csak egy kicsit, bekapcsolom a magnót, valami szomorú, halk zenat szeretnék. De mégse .. . Inkább valami vad muzsika kell, ami szerteszaggatja ez> a kusza rendszertelenséget, amely egész valómat átszövi, mint őserdőt, a liánok bujasága ... Igy ... Hallod a dobok veszett dübörgését? .... — Hát az a szerelem, vagy amit én szerelemnek hittem, végeredményben egyetlen formában jelentkezett: a szeretkezésben, amelynek — mivel az igazi szerelemhez nem volt sok köze törvényszerűen meg kellett szűnnie. A testi vágy nem elég szilárd alap mélyebb, s igazabb érzések kifejlődésére. Az egész véletlenek sorozata volt. Az, hogy találkoztunk, s az is, hogy elhitettük magunkkal, hogy szí ségünk van egymásra Ha történetesen akkor nem vele, hanem egy másik lánnyal találkozom, ugyanilyen viszony alakulhatott volna ki közöttünk. Feltéve, ha a lány képes lett volna elfogadni azt. De nem lehetett tartós kapcsolat oe. tőle. Úgy voltunk egymással, mint a nagyon éhes emberek, ha terített asztalhoz ülhetnek végre, s mielőtt jólaknának kifordul a szájukból a falat, mert a gyomruk nem bírja a megterhelést. Csakhogy én tisztességes játékot akartam. ha elkezdtem vele, nem akartam otthagyni. Nem a magatartás, vagy az elvesztés problémája ez, inkább lelkiismereti kérdés. Nekem se az okozott gondot, hogy hogyan válunk el, hanem hogy mikor. Az idő volt a lényeges. Én csupán azért említettem, hogy az öszszefüggéseket megértsd. e ® © — Tudom, hogy vannak emberek, akik a lányokat úgy cserélgetik, mint az ingüket, velük töltenek néhány napot, néhány éjszakát, és volt-nincs, elfelejtik az egészet. Hát én ilyen nem tudtam lenni soha. Talán ezért is látom és érzem bonyolultnak az életet. Tudod, én azt hiszem, hogy a futó ismeretség, ami egy-két éjszakát jelent, mindkét fél számára hazugság. Én nem csak ölelni akarom a nőt, hanem ismerni is- Ezért tudom, hogy az egy-két éjszakára ÍZÓIÓ szerelem hazug. Mert mit adhat két ember egymásnak ennyi idő alatt? A testét. De az embernek gondolatai is vannak, van értelme, jecsülete, tisztessége, és még sok más olyan tulajdonsága, jó és rossz is, ami igazabb és szebb élményt jelent, mint maga a testi szerelem. Ezt azért mondom, hogy legalább nagy vonalakban megértsd, miért okozott nekem fájdalmat ez az eset, annak ellenére is, hogy igaz szerelemről szó se volt. . . — Tudom, nagyon unalmas lehet hallgatni ezeket a zavaros gondolatokat, de ha már elkezdtem, légy türelemmel. És engedd, hogy be is fejezhessem. Ügy talán megérted, miért élek így, ahogy élek, s talán nekem is könnyebb lesz. Hisz amit elmondok, attól, ha egészében nem is, de bizonyos mértékben megszabadulok. — Szerettem, nem szerettem . . . egyre megy. Nemsokára katona lettem. Új környezet, idegen világ, idegen rend, szokatlan szabályok, ahol mindennek más értelme van és más értéke. Az ember, éppen mert ember - hozzáidomul ehhez is. Megtanulja, hogy az egyén értéke annyi csupán, amilyen mértékben képes a parancsot teljesíteni. Ott minden egyértelmű, s a kimondott szónak más az ereje. Tagadás nincs, csak engedelmeskedés. De erről már beszéltem neked. — Lassan teltek a hónapok, s alig hoztak valamit. Közömbösen vettem tudomásul, hogy az életem valami iszonyú, láthatatlan akadályba ütközött, amelyen képtelen vagyok keresztülvergődni. Hiábavalónak tűnt minden erőlködésem. Minden alkalommal viszszazuhantam oda, ahonnon elindultam. De ez se igaz így. Meg se próbáltam átmászni azon a képzelt falon, vagy akadályon, csak most mondom. De mindegy, nem is ez a lényeg. — Másodéves katona voltam, mikor elkezdődött. Véletlenen múlott az egész. Márciusban tíz nap szabadságot kaptam. Azt hiszem örültem ennek, de bizonytalan érzések is kavarogtak bennem. A sejtéseknek olyan fajtái, mint mikor az ember fél, de nem tudja mi okozza a félelmet vagy mikor minden ok nélkül vidám. Lényegében nem vártam semmit. Se jót, se rosszat. Tudomásul vettem a tényeket, mint szolgálati időm alatt már annyiszor. Nem készítettem terveket magamnak, s legkevésbé olyan irányban, hogy valami lánnyal komolyabb ismeretséget kössek. Legalábbis most, hogy ilyen távolságból nézem akkori magamat. Mert képzeld csak el, hogy akkor én két éjszaka a nadrágomon aludtam, hogy az élét rendbe szedjem. Érted? Ezt én csináltam, akit a ruha még annyira sem érdekelt soha, mint a pénz. C sodálkozol? Én nem, mert egyszerű magyarázata van az egésznek. Mégpedig az, hogy valami más történt, valami, ami ellenkezett a kaionaéletet szigi.: rendjével, ami magában hordta a .agadás lehető.égét. Hazautaztam. Nem voltak terveim, nem volt semmi határozott célom. Hogy az a néhány nap mégis mindent felborított bennem, arról senki se tehet. — Milyen hirtelen besötétedett... Várj egy keveset, mindjárt ide hozom az állólámpát, az elég lesz, hisz ahhoz, amit mondok úgyse kell valami sok fény . . . — Váratlanul értem haza. Fáradt voltam és térdig sáros, bő tavaszi eső esett, s a mi utcánk feneketlen sártengerré dagadt. De kinek számított ez?! Szabadságom első fele nyugodtan, eseménytelenül telt el. Meglátogattam az ismerősöket, rokonokat, borozgattunk, s esténként sokáig elbeszélgettünk azokról az eseményekről, amelye* távollétem idején történtek. Szóba került az a lány is, akiről az előbb már beszéltem. Hétfő reggel kellett visszautaznom. Előtte való nap, vagyis vasárnap még akartunk egy jót mulatni. Már délután összejött a társaság. Melegen sütött a nap, s a som sárga virágai merészen virítottak a szőlőhegyen. Itt-ott már ibolya is akadt, s az orgonaágak friss zöld levélkéi büsrK&n trónoltak az ágak hegyén. Az egyik barátom elhozta volt iskolatársát is, egy lányt, akit már régebbről ismertem. Két évvel korábban, mikor még gimnazista volt, egyszer, ha nem tévedek farsang idején, találkoztam vele. Csodálatos fekete haja, fehér bőre és., kéx szeme volt. De akkor még észre sem vettem. Csak azon a délutánon döbbentem rá, s egy perc alatt megbolondult bennem minden sejt, minden idegszál. Elcsodálkoztam azon, hogyan olvadhat össze ennyi ellentétből ilyen csodá !atosan szép arc... Ne, ne szólj, ."udom, hogy az, amit róla mondok, úgy hangzik, mintha kitaláltam volna. Nem. Szó sincs róla. Valóban olyan volt, ahogy elmondtam. Ehhez még éles katonaszem se kellett. Te is ilyennek láttad volna. Elképzelheted micsoda izgalom lett úrrá rajtam. Titkolni szerettem volna érzéseimet, de nem hiszem, hogy sikerült. — A pince előtt lebogott a tűz, s Jancsi a „főszakács" ott sürgölődött a bogrács Körül és nyugodt tekintetével alaposan megnézett. Mikor - legalábbis én úgy éreztem — lehámozott rólam minden burkot, elnevette magát. ,,Hé, baka úr," mondta, ,,állj félre a tűztől, mert megégeted magad!" Nevetni próbáltam, de nem sikerült. A többiekből annál harsogóbban tört ki a hahota, mert megértették a célzást. Nem kellett hozzá sok fantázia, mert a tűztől aránylag távol álltam. Viszont Magdi egészen közel volt hozzám. A célzást nem vettem rossz néven, sőt, még örültem is, hogy Jancsi megtette helyettem az első lépést. Mert semmi kétség nem fért ahhoz, hogy Magdi is megértette mire célzott. — Hát igen ... Akkor valahogy úgy éreztem, neKem egy fél délutánom van arra, amire más embernek hónapok, sőt évek jutnak. Nem egész világos, amit mondok? Az meglehet. Próbálom megmagyarázni, hogy értsd. Szóval akkor, abban a pillanatban egyetlen dolgot láttam fontosnak, mégpedig azt, hogy megértessem Magdival valamilyen módon, fogy várja, meg, omíg leszerelek. Nem azt akartam neki elmondani, hogy beleszerettem, mert akkor az még talán nem is volt igaz. Az volt a fontos, hogy míg távol leszek, ne kösse le magát. Érted? Hogy várjo-n türelmesen. — Rettenetesen éreztem magamat. Akkor értettem meg pontosan, mit jelent az időzavar. A tehetetlenség és a kényszer időbeni találkozása. Idő . . . idő . . . idő . . . Egyre csak ez a szó lüktetett bennem. S micsoda pokoli gyorsasággal múltak a percek! Felrohantam a hegyre, s egy sűrűkoronájú meggyfa törzséhez támaszkodva próbáltam ezt az eszeveszett kavargást megállítani, amely magával sodort. Mirjdent kizártam magámból, s igyekeztem egyetlen dologra összpontosítani gondolataimat. Elmondani Magdinak józanul és érthetően, hogy tetszik nekem, s hogy várjon meg. Akkor csak ez volt a fontos. Arra nem is gondoltam, hogy számára én teljesen közömbös is lehetek. Ilyesmi eszembe se jutott. „Gyere", hívott Jancsi, mikor viszszatértem „kóstold meg a pörköltet". Elvettem a kanalat. „Nos, hogy ízlik?" kérdezte. „Nagyszerű", válaszoltam. S valóban az volt. De ha történetesen nem sikerül, akkor is ez lett volna a válaszom, mert Jancsi mindig megérdemli a dicséretet. Ö amolyan ezermester. Nem beszél sokat, nem vitatkozik. Meghallgat mindenkit, ha kell mindenkivel iszik, vagy figyelmeztet, hogy már abba kéne hagyni az ivást. De eltértem egy kicsit ártól, amit elkezdtem. Hiába, annyi minden kapcsolódik ahhoz a délu'ánhoz, annyi cpróság, hogy nem tudt 't csak úgy átugorni rajtuk, mint az olacsony kerítésen. Akarva, akaratlanul belebotlok valamibe és nem tudom, de nem is akarom megkerülni, hisz az is az enyém, hozzám tartozik, és hordom magamban, mint minden mást. Kosik József rajza — Persze, semmi okos dolog nem jutott az eszembe. Botladoztam a többiek között, száraz ágakat szedtem, eltördeltem a talpam alatt, s a tűzre raktam. Szerettem volna közömbösnek látszani, s talán sikerült is. — Vacsora után ittunk egy jót, de valahogy mégsem volt olyan igazi, mint régen. Az óramutatók veszedelmes gyorsasággal keringtek, s bennem a félelem ezzel a mozgással arányosan növekedett, féltem, hogy nem jut idő elmondani Magdinak azt, amit szerettem volna. — Nem tudom véletlen volt-e, hogy hazafelé menet Magdi velem maradt, vagy a fiúk is így akarták, mondom, nem tudom, s nem is lényeges. Szóval az úton ketten maradtunk ... Lehetett már éjfél is, s akkor már nem emlékszem milyen szavakkal, de megmondtam Magdinak mindazt, amit akartam. Nagyon meglepődött és azt mondta, sohase merte volna feltételezni azt, hogy megtetszhet nekem. Megígérte, hogy megvár, s még azt is elmondta, hogy nincs senkije. a tudod, mi az öröm, akkor nem kell beszélni róla. Csak azt mondom el, hogy én akkor ismertem meg az örömöt, amely határtalan, s azt hiszem egyszeri, soha meg nem ismétlődő érzés. — Ugye, kényelmetlen az a szék? Ha akarod, cserélhetünk. Nem akarod? Te tudod. Csak azt szeretném, ha jól éreznéd magadat. Vendég hozzám nagyon ritkán téved be, elkerülnek az emberek, mint afféle csodabogarat. Élem a magam életét a saját törvényeim szerint. Nem bán-tok senkit, s csak egyetlen kívánságom van, hogy ne zavarjanak. De már folytatom, csak ne légy türelmetlen. — Másnap reggel úgy utaztam el, mint akit kicseréltek. Jó kedvem volt. A fiúk, akikkel együtt szolgáJtam, azt hitték megbolondultam. Mindjárt másnap este írtam Magdinak. Rettenetesen hosszú volt az a levél. Soha azelőtt, se azután nem írtam senkinek annyit. Igaz, hogy később egyáltalán nem írtam levelet, de az már mind ebből következett. Elküldtem a levelet és türelmetlenül vártam Magdi válaszát. A huszonnégy órák úgy suhantak el, mint felhők a nap előtt. Megtáltosodott az idő. Mindent felgyorsított a várakozás, s hihetetlen erőt adott. Célja volt minden mozdu'atomnck, minden ilépésnek. C sak mikor kesett a válasz, kezdett a várakozás nyugtalansággá válni. Előbb azt gondoltam, rosszul címeztem a levelet. Magdi nem kapta meg, s azt hi'heti, ostobaságokat fecsegtem akkor éjjel. Gyorsan írtam egy másik 'eyelet, s ezt ajánlva küldtem el. Válasz azonban erre sem érkezett. A harmadik levél után azt hittem megbolondulok. Mert írtara egy harmadik levelet is . .. A bizonytalanság . . . Tudod te mi a bizonytalanság? A ki nem mondott halálos ítélet előtti állapot. És tehetetlen voltam. Legalább hatszáz kilométer választott el bennünket, és én nem mozdulhattam. — Az úristen kiméljen meg mindenkit az olyan napoktól, mint amilyenek azok voltak. Kétségbeesésémet egyreinkább fokozta, hogy semmit, a legcsekélyebb hírt sem kaptam meg arról, történt-e valami Magdiva 1? Arró 1, amiben akkor éjjel megállapodtunk, rajtunk kívül senki sem tudott. S mikor már úgy éreztem, nem bírom tovább, elhatároztam, hogy írok Jancsinak. Jancsi, mint mindig, ez esetben is oo-ntosan és lelkismeretesen utána'árt mindennek, és részletesen tájékozta ott az eseményekről. Hogy mit írt az most már nem érdekes. A lényeg az volt, hogy az én eljövetelem után két hétre Magdi eljegyezte magá'. H allgatsz? Hát mit is mondhatnál . . . Felépítettem magamban valamit, s ez az építmény összedőlt, ízekre szakadt . . Mert akkor már szerettem Magdit. Az az egy-másfél hónap, amely elmúlt a találkozás óta, megérlelte bennem a szerelmet. Sokszor gondolkodtam már arról, vajon valóban így volt-e? S ha százszor feltettem a kérdést, egy feleletet adhattam csak: így volt: így volt, és nagyon rosszul volt. . . Jogom volt arra, hogy szeressem. S a távolság eit a jogomat megsokszorozta. Az adott szónak súlya volí-. Én tiszta és őszinte szándékkal közeledtem hozzá s hittem, hogy ezt így is érti, és ő is ilyen őszintén válaszolt. Becsaport. Miért tette volna? Kalandot akart? Képtelenség, hisz fél évem volt még hátra. De akkor miért csinálta az egészet? Miért? Nem találtam kiutat, nem találtam választ, igazoló érveket számára. Ekkor borultam ki először. Két hétig feküdtem a kórházban, állandó felügyelet mellett, mert állítólag öngyilkossági szándékaim voltak. Nem tudom mennyi igaz ebből, alig emlékszem valamire. Felszedtem egy csomó injekciót, s valahogy rendbe jöttem. — Ekkor kaptam meg Jancsi második levelét.. . Azt írta, Magdi felbontotta az eljegyzést. Ezerféle kérdés rajzott a fejemben, de semmi választ nem találtam, még kevésbé kiutat a magam számára. Eltávozást kértem, de nem adtak. Nem tudtam megindokolni kérelmemet. Kinevettek. Mindenki azon derült, hogy egy nő miatt bediliztem. Tudom, más lett volna a helyzet nyugodtabb időben, de akkor kezdődtek Berlin körül a bonyodalmak, és én a nyugati határon szolgáltam. Kétségbeesésemben elhatároztam, hogy megszököm. Tervemet elmondtam egyik barátomnak. Leszamarazott és azt mondta, szétveri a fejemet, ha ilyen ostobaságokkal foglalkozom. Igaza volt, hisz úgy se jutottam volna messzire, s ha elkapnak hadbíróság elé kerülök. Maradt az utolsó lehetőség: újra levelet írni. Megtettem, de erre se jött válasz. A nyár elején Jancsi küldött pár soros levelet. Abból tudtam meg, hogy Magdi férjhez ment. — Várj, még nincs vége, ne türelmetlenkedj, inkább igyál, nem nagy ügy, mondhatnád s igazad lenne. De csak általában. Mert az igazság mindenkinél más. Hétköznapi dolgok ezek. De a hétköznapi dolgokat is emberek élik. Nem Rómeók és Júliák, nem tragédiahősök, hanem egyszerű emberek. De az egyszerű emberek sorsa is magán viseli minden tragédia jegyét. A világ csak arról szerez tudomást, ami ebből kifelé is megmutatkozik, de azt ami belül van, csak az egyes ember érzi. S ezt az érzést a magányosság, a mindenen kívüliség iszonyúan megnöveli. Elviselhetetlenné válik az egyes ember számára. Igy voltam én is. Nem sokára újra a kórházban kötöttem ki. Az idegeim felmondták a szolgálatot. Most már nem volt olyan egyszerű, mint korábban. Azért, ha nehezebben is, de rendbe jöttem. Ilyen állapotban kerültem haza. Elbocsátottak, mint (Folytatás a 13. oldalon)
