Új Szó, 1967. április (20. évfolyam, 90-118. szám)

1967-04-26 / 115. szám, szerda

A kereskedelmi Igazgató dolgozószobája falán világtér­kép. A világvárosok közül ls csak a legjelentősebbek vannak rajta feltüntetve. Stará Turá helyét csak úgy talá­lomra jelölték kt a térképen. Vékony szöget szúrtak ide és hetvenkét piros pamutszálat kötöttek rá. Az egyik London­ba vezet, a másik Moszkvába, a harmadik Budapestre ... a hetvenkettedik Ghanába. A Chlrana gyár üzleti tevékeny­ségének egy-egy Irányát jelölik a szálak. A vállalat a föld­kerekség hetvenkét országába szállít egészségügyi beren­dezéseket. Röntgenkészüléket, vérnyomásmérőt, fogorvosi fúrógépet, szülészeti berendezést, injekciós tűt és az egész­ségügyi készülékek további garmadáját. ' sehszlovákia orvosi mű- szereket exportáló országok szerexportjának köz- ranglistáján az USA, az NSZK és Hollandia után az előkelő versenyt. pontja: Stará Turá Az országok kü­löbözőképpen fo­gadják ezeket a gépeket. Francia­országban például — mielőtt átveszik őket — alapos vizs­gálatnak vetik alá valamennyit. Nagy itt a konkurrencia, a műszereknek ke­mény küzdelemben kell megnyerniük a És meg is nyerik. Egyre fokozódik a fejlett nyu­gati országokba irányuló export. Máshogyan fogadják Ázsia és Afrika országaiban a Stará Tu­rá-i műszereket. Megtörtént már, hogy miközben a fehérkö­penyes orvos az őserdőben a törzsfőnök odvas agyarát Stará Turá-i fogóval húzta, a rende­lőként szolgáló kaliba körül a varázsló — a rossz szellemek elűzésére — a falu egész férfi­népével ott dobolt. Afrikában bizony gyakran megesik, hogy az orvos vallási okokból és „taktikából" még a varázslót kénytelen megtűrni maga mel­lett. Az orvostudomány csak fokozatosan képes behatolni a dzsungel népei közé. De beha­tol. Ahol tegnap még a kuruzs­lók kézrátevéssel „gyógyítot­tak", ott ma már Chirana jelzé­sű műszerekkel igazi orvos vég­zi a gyógyítást. A csehszlovák orvosi műszer­ipar számára a legjelentősebb piacot a fejlődő országok jelen­tik. Afrika és Ázsia új államai legtöbbjében még csak most kezdik meg az egészségügyi há­lózat kiépítését. A Stará Turá-i műszergyár ezeken a területe­ken egész kórházakat, egész­ségügyi központokat épít. Gha­nában három szülőotthont, Ku­bában hat, Vietnamban hét kór­házat, Etiópiában, Kambodzsá­ban, Guineában, Afganisztán­ban, Indonéziában egy-egy kor­szerű egészségügyi központot létesítettünk. A legnagyobb ilyen üzletet tavaly az Egyesült Arab Köz­társasággal kötöttük. Nem keve­sebb, mint tizennégy kórházat szereltünk fel orvosi műszerek­kel. Az asszuánf, a Port Said-1 és a szuezi legkorszerűbb kór­házakban mindenütt a „Made in Czechoslovakla" jelzést ta­lálhatjuk a berendezéseken. És a múlt évben épült tizennégy kórház legtöbbjénél a tervezést ls csehszlovák szakemberek vé­gezték. Csehszlovákia az orvosi mű­Egészség-export — 72 országba negyedik helyet foglalja el. Pe­dig a hazai fogyasztás is jelen­tős. Hazánkban ls gomba mód­ra épülnek az új kórházak. Az egész műszerszükségletnek csak mintegy 10 százalékát Importál­juk. — Vajon melyik műszerre a legbüszkébbek a Stará Turá-iak? — kérdeztem Nikolaj Šaško mérnököt, a vállalat kereske­delmi Igazgatóját. A z igazgatónak — úgy lát­szik — fogas kérdést tettem fel. Válaszadás előtt, összeráncolt homlokkal, halom­nyl katalógust lapozott át. — Ha a műszlvet látom ope­ráció közben, akkor attól va­gyok elragadtatva. Hogy is ne lennék 1? A müszlv egészen re­ménytelen esetekben is lehető­vé teszi a gyógyítást. Ha végig­járom a gyár szerelőcsarnokait és megállok az inkubátorokat gyártó osztályon, akkor arra a néhány tízezer csecsemőre gon­dolok, akikből ember lett és akik — koraszülés miatt — in­kubátor hiányában többnyire el­pusztultak volna. Az Intenzív terápia segítsé­gével a komoly balesetet szen­vedett betegeket mentik meg az életnek. A műszerek fő feladata itt az egyes szervek — a szív, a tüdő, a vese stb. — állapotá­nak a gyors megvizsgálása. Az orvos a legsúlyosabb baleset után se határozhatja el magát műtétre, ha ezeket az adatokat nem ismeri. A műszerek segít­ségével az orvos a leglényege­sebb tényezővel — az idővel — szállhat szembe. Az elektro­kardiográf, a rétegröntgen, a vércsoportot megállapító készü­lék és a többi műszer szükség esetén tucatnyi orvos helyett dolgozik. És gyorsabban, ponto­sabban, megbízhatóbban álla­pítják meg a diagnózist, mint a legtapasztaltabb orvos. Gon­doljunk csak vissza azokra az időkre, amikor az orvos csak a sokéves tapasztalatokra és legfeljebb a sztetoszkópra volt utalva. Ma a műszerek „véle­ményét", megállapításait a korszerű kórházakban már elektronikus agy értékeli ki. És a konzíliumnak a számítógép tanácsot ls ad, mi a teendő. Ilyen orvosi műszereket gyárt ma a Stará Turá-i gyár. És olyan választékban, hogy a leg­hozzáértőbb szakember is csak nehezen képes megállapítani, hogy a készülékek közül melyik a leghasznosabb. Mi a titka, hogy a Chirana termékei ma hetvenkét ország­ban segítik a betegek gyógyí­tását? Mi a titka, hogy gyárt­mányaink a nagy nemzetközi konkurrenciában — az USA és Nyugat-Németország iparának termékeivel szemben — is meg­állják helyüket? A siker elsősorban a gyárt­mányfejlesztéssel magyarázha­tó. A technikusok, mérnökök az orvosokkal szorosan együttmű­ködnek, így első kézből tudják, mire van szüksége az egészség­ügynek. Egy ilyen együttműkö­dés eredményeképpen született meg például a speciális bron­choskóp, amely egy csövön ke­resztül parányi fiimezőgépet juttat a szervezetbe, hogy az orvosnak a vizsgálat után leve­tített film biztos támasza le­gyen. A műszerek külső formája, esztétikai elrendezése is fontos tényező. Sokszor éppen ez a döntő, hogy sikerünk lesz-e a nemzetközi kereskedelemben. Az összes iparág között az or­vosi műszeripar vezetői jöttek rá először, hogy érdemes a for­matervező, az esztéta foglalkoz­tatása. A vállalat minden gyá­rában van már formatervező műterem, hogy a Chirana ter­mékei esztétikailag is kifogás­talanok legyenek. TÓTH MIHÁLY Kisorolt a korai burgonya A Haladás Szövetkezet (ga­lántai járás) tagsága megked­velte a korai burgonya termesz­tését. Kifizetődik, mert hisz a korán bekerült növény után még takarmányt is termelhet­nek. Az idén is 40 hektárt ül­tettek be korai burgonyával, s ebből 17 hektáron előcsirázta­tott gumót. Az országút melletti dűlőben már szépen kisorolt a burgo­nya, s remény van rá, hogy jú­nius elején piacra szállíthatják. A cél az, hogy minél több bur­gonyát adjanak el magas áron. A tavalyi átlaghozam 167 má­zsát tett ki hektáronként, s az eladási átlagár 178,4 koronára rúgott. Egy mázsa burgonya önköltségi ára 64,95 korona. Ezek szerint a gazdaságnak te­kintélyes a bevétele a korai burgonyából, s még takarmányt is termeszthet ugyanazon a te­rületen. fbj.) Nem így Mint a legtöbb eset, ez is a vendéglőben kezdődött. A tör­ténet főszereplői az italgőzös helyiségből léptek az utcára. Az egyik harmincéves, erőtel­jes fiatalember. A másik hat­vanon felüli, megviselt szerve­zetű, megfáradt testű öregem­ber. Az utóbbi kissé ingadozó léptekkel haladt a nagygurabl utcán. Két tíz év körüli gyerek szegődött a nyomába, s vásott neveletlenséggel Illetlen szavak­kal, hangos kacagással csúfol­ták. Az öregember időnként visszafordult, és dühös taglej­tésekkel fenyegette meg a csin­talan kölyköket. A vendéglőből kilépő fiatal­ember fejcsóválva nézte a csú­nya jelenetet. Arrafelé indult, hogy véget vessen neki. Közeledtére a gyerekek elfu­tottak. Az idős ember az óvo­da közelében egy alacsony be­tonfalra ült, hogy kifújja mér­gét. A fiatal odament. Segéd­rendőri tisztséget is betöltött a faluban. Ogy vélte: kötelessége az utca rendje felett őrködni. Megszólította az idős embert. — Józsi bácsi, menjen szépen haza, ne csináljon lármát az ut­cán. A másikban még forrt az epe az iménti megaláztatás miatt. Végre megszabadult a gyere­kektől, most meg ez az ember gondolta áll az útjába. Mit akar tőle? Miért nem hagy neki békét? — Ne parancsolgass nekem! — válaszolta dühösen. Oda me­gyek, ahova akarok. Nagyon nagy úrnak képzeled inagad a faluban, pedig a szövetkezetbe semmit nem hoztál. A másikat az indulat hullá­ma öntötte el e szavak hallatá­ra. Az indulat pedig, ha az ön­fegyelem nem vet gátat neki, meggondolatlan tettekre ösztö­nöz. Az önfegyelemnek meg legnagyobb ellensége az alko­hol, bármily csekély mennyi­ségben is. Elvben az esetben az indulat győzött. A fiatal, erás kéz meg­lendült, hogy véget vessen a szitkozódásnak. Az utolsó ütés után megtán torodott az idős ember, néhány bizonytalan lépést teň még, ta­lán menekülni akart. Aztán tel­jes hosszában végigvágódott a járdán, feje tompán koppant a kemény betonon. A fiatalnak eszébe sem jutott, hogy komolyabb sérülés is ér­hette ellenfelét. Nem nyújtott neki segítséget, hanem nyugod­tan hazament, s az udvarról nézte, amint nagynehezen fel­tápászkodott a földről és rogya­dozó léptekkel elvánszorgott a színhelyről. Odahaza elvesztette eszméle­tét. Másnap beszállították a bratislavai sebészeti klinikára, Boncoláskor megállapították: a bántalmazástól agyrázkódást kapott, s eszméletét vesztve a betonjárdára zuhanása közben szenvedett koponyásalapi törés és agyvérzés következtében halt meg. Emberhalál lett a vége az éretlen gyerekcsínynek és egy felnőtt meggondolatlan tetté­nek. A jelentéktelennek indu­ló incidens kétszeres tragédiét okozott. Az esemény egyik fő­szereplője a temetőbe, a másik pedig, Molnár Károly, a nagy­gurabl EFSZ dolgozója halált okozó testi sértés miatt a bíró­ság elé került. Az eset Intő figyelmeztetés az oktalan virtuskodás ellen. A legcsekélyebbnek látszó össze­tűzés is jóvátehetetlen követ­kezményekkel járhat, ha a jó­zan ész helyét a gátlástalan In­dulat foglalja el. Az elmúlt na­pokban a Galántai járásbíróság tárgyalótermében bírái előtt ál ló vádlott a drámai eseményig feddhetetlen élétű volt, környe­zetében és munkatársai körében egyaránt jó hírnévnek, közmeg­becsülésnek örvendett. Szerette a munkáját, köztisztségeket töltött be, példás családi életet élt. S életének egy meggondo­latlan percében súlyos bűntet­tet követett el, amely miatt há­rom évre bezárult mögötte a börtön kapuja. GAL LÁSZLÓ mSR^nxJ iwq v i s sz ha m 9 VALLOMÁS - FEHÉR FOLTOKKAL írói rangjának, éles szemű kortársi megfigyelőképességének ki­járó tisztelettel és elismeréssel méltatja Eugen Löbl a KULTORNY ŽIVOT 16. számában llja Erenburg memoárjait. Joggal állapítja meg az Emberek, évek, életem című trilógiáról, hogy a maga ne­mében egyedülálló alkotás, amely hű képet fest Európának és különösen a Szovjetuniónak értelmiségi „klímájáról" századunk nagy részében. Nem felejti el egyben hangsúlyozni, hogy ennek a légkörnek kialakításában méltó szerepet vitt maga Erenburg is. Ugyanakkor Löbl egy pillanatig sem palástolja véleményét, hogy semmiképpen sem elégítheti kl az író vallomása azokról az évekről, amelyeket Jól, rosszul a személyi kultusz szakaszá­nak nevezünk. Valóban igaza van, amikor leszögezi, hogy nem is annyira a kultusz áldozatainak sorsára voltunk és vagyunk kí­váncsiak, mint inkább arra, hogyan kerülhetett sor számtalan esetben az emberek nehezen felfogható jellemferdülésére. „Azt vártaní, — írja Löbl — hogy Erenburg, a gondolkodó és a művész megválaszolja az ilyen és az ehhez hasonló égető kérdéseket. Írói felelősségtudata ügyének tartottam, hogy mélyére hatoljon az emberek életének és gondolatainak, s feltárja azokat az erőket, amelyekre támaszkodnunk kell, hogy soha többé ne legyenek olyan emberek, olyan évek és olyan élet." Erenburg ezt tényleg nem teszi meg, s bár vallomása sokhelyütt kiegészíti a kor képét és mélységes humanizmus hatja át, adósunk marad a szocializmus humanista küldetése eltorzulása Jelensé­geinek megmagyarázásával. HOVA VEZET A SPORT ÚTJA? Csúcssport vagy tömegsport? — lényegében erre a központi fontosságú kérdésre igyekszik választ adni Ota Pavel, a KULTURr Nl TVORBA 15. számában megjelent ritka érdekes cikkében. A csúcssportolást modern korunk ópiumának nevezi és számos találó példával illusztrálja, hogy tömegeket szórakoztató Jellege és néhány kétségbevonhatatlan pozitívuma mellett, fejlődésének mai Iránya csak zsákutcába vezethet. A szórakoztatás helyett ma már többnyire előtérbe került a. minden áron való győzelem célja és követelménye. Ennek folytán egy-egy vereségből gyakran nemzeti tragédiát csinálnak. Ezen túlmenően, az élsportolás versenyzőkkel szemben támasztott kö­vetelményei olyan nagyok lettek, hogy aligha beszélhetünk már tiszta amatőrlzmusről. A hivatásos és a félhivatásos sportolók viszik el minden esetben a pálmát azok elől, akik ezt az utat nem akarják követni, vagy költséges volta miatt nem követhetik. Nem a véletlen műve például — Írja Ota Pavel — hogy a tokiói olimpián a Szovjetunió és az USA sportolói 186 érmet nyertek el, míg 69 állam sportolóira még csak egy bronzérem sem jutott. A továbbiakban vitába száll Vladimír Mtnáönak egyik cikkében kifejtett nézetével, hogy az élsportolóknak nagyobb anyagi támo­gatást kell nyújtanunk. Szerinte ez egyrészt anyagilag elviselhe­tetlen teher (közben felteszi a kérdést: „S mennyit ad társadal­munk egy emberéleteket megmentő kiváló orvosnak?), másrészt pedig ennek nincs is értelme. Attól ugyanis, hogy mondjuk Me­xikóban öt éremmel többet nyernénk, mint Tokióban, még nem emelkedne az életszínvonalunk és lakosságunk fizikai felkészült­sége sem lenne jobb. Csak egyetérthetünk a cikket záró fejtegetéssel, amely a kö­vetkező kérdéseket állítja előtérbe: „Nincsenek fontosabb dolgok, amelyekre ráfordíthatnánk a csúcssportolás fejlesztésére szánt pénzt? Elég, ha megmaradunk általában a sport és a testnevelés területén. Mi fontosabb a nép számára? Megfelelő feltételek biz­tosítása néhány száz további élsportolónak, vagy új sportlétesít­mények építése, amelyek ahhoz szükségesek, hogy minél több ember. sportoljon és mellékesen még több élsportoló fejlődhes­sen kt?" A válasz nem lehet kétséges, ha tekintetbe vesszük, hogy ná­lunk ma félmillió emberre esik egy uszoda. A MŰVÉSZET NEMZETKÖZI Néhány héttel ezelőtt a SMENA interjút közölt Milan Laluha festőművésszel. A Gavril Gryzlov által vezetett beszélgetés egyik mondata így hangzott: „Lehet, hogy tévedek, de nézetem szerint egy nem szlovák festő, bármennyire ts hajlongana Fula és Bazov­ský előtt, mentalitását tekintve nem válhat szlovák művésszé .. ."• Főleg ez a mondat, de általában az Interjú egész hangvétele is megszólalásra késztette Zita Kostrová képzőművészeti esztétát. A PRAVDA április 21-i számában megjelent, Ki a szlovák művész? című cikkében polemizál Milan Laluha nézeteivel. Részletesen ki­fejti véleményét, hogy a mat világban sokkal fontosabb az, ami az embereket egymáshoz fűzi annál, ami elválasztja őket. Végső soron a művészetben és különösen a képzőművészetben a legma­gasabb fokon jelentkeznek ezek a közös vonások. Ezért forma­nyelvének univerzálisnak kell lennie s ennek a nemzeti jelleg csak egy vonása. Ha viszont a nemzeti jelleget alapvető mércének tart­juk, akkor ez végzetes tévedésekre vezethet és a múltban veze­tett is. Hogyan kezelje a képzőművészeti teoretikus az olyan művészek alkotását, akik „nem szlovák anyától születtek"? Milyen állás­pontra helyezkedjenek velük szemben, nehogy — amint azt Laluha teszi az említett interjúban — janicsároknak és júdásoknak ne­vezzék őket? Vegyük őket semmibe, bár meggyőződtünk képző­művészi erényeikről s arról, hogy korszerűen vallanak az ember mai problémáiról? — ezeket a kérdéseket teszi fel Z. Kostrová, nem leplezve meggyőződését, hogy M. Laluha álláspontja téves, van bizonyos csehellenes éle és személyes indítékok is vezetik. TALLÓZÁS MAGYARORSZÁGI LAPOKBAN Mihályi Gábor méltatja a NAGYVILÁG áprilisi számában a mis­kolci Nemzeti Színház bemutatóját, Karel Capek Harc a szalamand­rákkal című regénye Pavel Kohout által színpadra átírt művének előadását. A fasizmus veszélyére figyelmeztető eredeti mű aktua­lizálását az atomfegyverek korára a recenzens erőszakoltnak tartja. Elsősorban azért, mert „az új jelenetek nem forrnak össze kellő harmóniával a Capek-regényből átvett történettel." Ugyan­akkor nagyon sikerültnek tartja a darabnak azokat a részeit, ame­lyek a kispolgár közönyét, nemtörődömségét ostorozzák. S hadd idézzük végül Garal Gábornak egyik gondolatsorát, ame­lyet a TÁRSADALMI SZEMLE 4. számában megjelent, az európai szocialista országok irodalmi kapcsolatairól szóló. Közös dolgaink­ról című cikkében olvastunk: „A kérdés az: kimondhatjuk-e, hogy most már — legalábbis nagy vonalakban — hitelesen, reálisan ismerjük egymást, s hogy vég­képp leküzdöttük azt a bizonyos „provinciális sznobizmust", amely korábban hajlamossá tett minket arra, hogy egymást lebecsüljük és hódolattal, áhítattal s felajzott kíváncsisággal csakis másfelé figyeljünk. Attól tartok, hogy ezt még most sem mondhatjuk ki _ nyugodt lelkiismerettel. Mert hiszen hosszan sorolhatnám a baráti |l szocialista országok irodalmának azokat a jelentős neveit, kor­szakait és műfajait (más-más ország viszonylatában mást és mást), amelyek nem, vagy alig vertek visszhangot minálunk, s ettől máig is szegényebbek vagyunk. Hasonlóképp a mi irodalmunknak is j V igen sok olyan értéke van, amelyre még csak füle botját sem mozdította senki a szomszédságban." » Igaz, közösen és kölcsönösen akad még bőven tennivalónk ezen Jh a téren is... (g. I J

Next

/
Thumbnails
Contents