Új Szó, 1967. április (20. évfolyam, 90-118. szám)

1967-04-15 / 104. szám, szombat

15. Induló ballal A SZOVJET KÖLTÉSZET ÖTVEN ÉVE A

mikor tizenhét októberében az orosz proletariátus vasökle rést ütött Európa keleti kapuján, az orosz irodalomban éppen a nemzedékek őrségváltása zajlott le. A szimbolisták ugyanis már túljutottak fejlődésük csúcspontján, a vezérüket vesztett akmeisták, az orosz költészet megüresedett trónjának várományosai pedig kénytelenek voltak helyüket átengedni a formaújító és kiváló egyéniségekkel rendelkező fiatal futuristáknak, és a még tőlük is fiatalabb, a harmatlik vonalból előlépő proletár költőknek. Különös, nagy kor volt ez. Nyugaton, a kapitalizmus inűvészetellenessége, majd a világháború esztelen embertelensége lázadásra kényszeritette az irodalom legjobbjait, akik a sajátos, történelmileg adott helyzetben balga lázadókként vívták reménytelen harcukat, s polgári magatartásuk, irodalmi alkotásuk a kor és a társadalom minden négálása ellenére ls, legtöbb esetben az önmagukba való fordulásba, a való élet előli menekülésbe torkollt. Nem így a cári Oroszországban, ahol a barbár társadalmi rendszer tagadása nemcsak a proletár költőknél és a futuristák fiataljainál, de még a szimbolisták öregjeinél, Alekszandr Bloknál, Valerij Brjuszovnál is lehet, hogy éppen az anarchista hagyományok és a bolsevikok forradalmi lendületes hatásának következtében — a minden régi rossz lerombolásának helyesléséhez vezetett. Ezért köszöntötte lelkesen a cári börtönvilágot elsöprő október viharát s lépett be a kommunista pártba, Valerij Brjuszov, s e „tisztító vihar forradalmi zenéje" ihlette meg Alekszandr Blokot, világhírű Tizenketten című költeményének megírására, amely valójában a szovjet költészet kezdetét jelenti. A régi, értelmiségi családból származó Alekszandr Blok, az orosz dekadens költészet koronázatlan királya a legjobb orosz hazafiak egyike volt és az élet szerelmese, akinek fájt, hogy az élet szépségét a cári rendszer által kitenyésztett „emberi salak" csúfítja, rontja el. Blok tisztaságvágyában, az élet szépségének imádásában kell a Tizenketten című balladikus hőskölteményének az eredetét keresni. A költő láthatatlan projektorral vetíti fel versében a pityerburgi téli éjszaka koromfekete egére a forradalom társadalmi és egyed-emberi bonyolultságát, s mind azt a sok sok ellentmondást, amely a saját belsejében kavargott. S ami megakadályozta őt abban, hogy forradalmár és szovjet költő létére szocialista költővé váljon, akárcsak a tőle sokkal fiatalabb Szergej Jeszenyin. Szergej Jeszenyin, jóllehet az irodalom nemzeti sajátosságát tagadó lmmagginisták csoportjához tartozott, mégis Joggal vallotta önmagáról, hogy ő az orosz falu utolsó költője. Én vagyok a falu utolsó // költője: híd a dalom. // A nyírfák tömjénfüstöt ontó III búcsúmiséjét hallgatom ...II Bár ő is helyeselte a forradalmat, sohasem lett a szocializmus költője, ami viszont költői értékéből és nagyságából mit sem von le. A szocializmus harcos és tehetséges költői érdekes módon éppen a futuristák voltak, Velemir Hlebnyikov, a „földkerekség" szerencsétlenül elpusztult „elnöke", de elsősorban Vlagyimir Majakovszkij, akiben valamennyien joggal láthatjuk a szocialista forradalom és a szocialista építés harci lobogóját. — Ez az én forradalmam, mon dotta tizenhét októberében, és forradalmának Majakovszkij nemcsak zászlóvivője, de kürtöse is volt, ha kellett, noha legszebb verseit olvasva Igazi hangszerének a mélyhegedűt kell tartanunk. Majakovszkij, a szocialista forradalom létrehozta társadalmának új emberét énekli meg újszerűen, sajátos módon. Kitűnően érzékelteti, hogyan tört be a történelem az emberi lélek legrejtettebb zugaiba, hogyan lép kl magányából az ember s vállal mindenért, mindenkiért felelősséget. Éppen ezért véli fontosnak a költő, hogy vitázzon a kétkedőkkel, hogy harcoljon az emberi jellem deformációi ellen, s ezért nem ismer költő ietlen témát. Nem kétséges, hogy Majakovszkij a fiatal szovjet állam legnagyobb költője volt, aki mellett az olyan lángoló szívű patetikus proletár költő, mint Gyemjan Bednij eltörpült. Bednij, jóllehet tollát a napi problémák pártos megoldásának szolgálatába állította s néhány szuggesztív hatású versével nevét beírta a kor irodalmának nagykönyvébe, inkább agitátor volt, mint költő. A kor palettáját színesítik verseikkel azok a rendkívüli tehetségű költők is, akik igazában majd a harmincas években érkeznek be, mint Nyikolaj Tyihonov, Vlagyimir Lugovszko], Vera Inber, Borisz Paszternak, I. Szelvinszkij és Eduard Bagrickij, a szovjet líra egyik legnagyobbja, no meg a három kiváló komszomolista poéta; Joszif P. Utkin, M. A. Szvetlov és A. J. Bezimenszkij, akiket a szocialista forradalom indított el útjukra. És éppen Bezimenszkij az, aki a NEP idejében ír jövőbelátóan nagy optimizmussal a szovjet rendszer végső győzelméről. „A sapkáról" című versében így vall: Csupán az érti, érzi napjainknak szavát, ki vélünk egy úton halad. Ki meglátja a világforradalmat, '~i kis dolgok mélyén: a nagy álmokat. £s a nehéz napok közepette, amikor milliók éheznek és amikor a nepmanok dőzsölve kacagnak a munkásnak a szemébe, fókabőr sapkájára pillantva, melyet a párt Központi Bizottságának utalványára kapott, a költő nagy bizakodva így kiált fel: Járhat miattam gépkocsin akárki, felölem tíz lakása is lehet, mi egyszer majd nem fókabőr sapkára, az egész világra, váltunk jegyet... A szovjet költészet e hőskorát Majakovszkij halála zárja le. Ami ezután következik, egészen 1941. június 22-ig, az már a kollektivizáció és az ötéves tervek időszaka, amelyben a költő és a társadalom harmonikus összhangban él mindaddig, amíg e harmónia túlzott dicsőítését a személyi kultusz nem teszi az Irodalom számára kötelezővé, noha ez a harmónia, mint általában minden harmónia csak látszólagos, s nem más egyéb, mint az ellentétek egysége. Sajnos ekkor kezdődik az irodalomban ős a művészetekben a formalizmus és a kozmopolitizmus elleni hadjárat, s ez a hajsza vagy a hallgatásba, vagy pedig a népdal és a folklór karjaiba hajtja az amúgyls Puskin, Lermontov, és az orosz népdal szeretetét nemzedékről nemzedékre öröklő orosz poétákat. S jóllehet ennek a dallamos, népdalszerű költészetnek is voltak kiváló művelői, mint pl. M. Iszakovszklj és Sz. Scsipacsov, általában túltengett a szirupos, a minden fogyatékosságot elkenő és Sztálint dicsőítő verselés. Sajátosan férfias és mégis kifinomult költészetével magasan kiemelkedett a sorból a leningrádi Nyikolaj Tyihonov, aki a harmincas évek végén, a Gázálarc című versében megrázó erővel demonstrálta a szovjet ember békevágyát, s ugyanakkor elszántságát, hogy hazáját az ádáz ellenségtől megvédje. Méltó társa volt TyihonovnaTt a „szeles távolságok" érdes hangú poétája, Vlagyimir Lugovszkoj, valamint a versek magányos nagy ötvösmestere, Borisz Paszternák. És Tyihonov és Lugovszkoj nagy érdeme, hogy az évtized szovjet lírája mellett megszületett a színvonalas, rangos elbeszélő epikus költészet is. A nagy idillnek, amelyet gyakran a személyi kultusz önkénye tett sebhelyessé, Hitler aljas háborúja vetett véget. A Nagy Honvédő Háború megpróbáltatásokkal és hősiességgel teli éveiben a szovjet költők nemcsak bátorítanak, buzdítanak, hanem még akkor is életigenlésüknek és a győzelembe vetett hitüknek adnak hangot, amikor a halhatatlanság útjára lépő hősök kivégzésének utolsó perceiről szólnak. Az öregek, A. Scsipacsov, A. Szurkov, M. Iszakovszkij és kortársai mellett új nevek tűnnek fel. K. Szimonov, A. Prokofjev, M. Rilszkij, P. Antakolszkij, J. Dolmatovszkij és társaik, verseikkel csatáztak, lelkesítették a szovjet népet a fasiszta betolakodók elleni élet-halál harcában. A legértékesebbet azonban mégiscsak az idősebbek alkotják, elsősorban Tyihonov, valamint Vera Inber (A pulkovi délkör), és A. Tvardovszkij, akit másfajta hangvétel jellemez, mint az említett két leningrádi költőt. Tvardovszkij hőse, az agyafúrt Vaszka Tyorkin szórakoztató és tréfacsináló, ugyanakkor lelkesítő s ha kell vitézül harcoló népi hős, akiből nem hiányzik a Háry János-i vonás sem, nélkülözhetetlen társává vált mind a frontharcosoknak, mind pedig a hátország nehéz életét élő szovjet munkásoknak és kolhozparasztoknak. Tvardovszkij joggal lett a szovjet olvasók millióinak kedvence, s népszerűsége a háború után csak növekedett, amikor „Vaszilij Tyorkin a túlvilágon" és az „Egyre messzebb" című versciklusai a könyvpiacon megjelentek. A győzelem napjaitól Sztálin haláláig a szovjet költők nagy részét elsősorban a háború hősi és tragikus élményei foglalkoztatták, ami a nagy kataklizma után természetes is volt. Ám akadtak olyanok is, akik mint régen az udvari költők, kritikátlanul dicsőítették a legfőbb mecenást, amíg mások vagy önként hallgattak el, vagy pedig a törvénytelenség ütötte ki kezükből a tollat. A döntő fordulat 1954-ben, a szovjet írók második, majd ötvenhatban a Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusa után következett be. Ekkor nyíltak meg a szovjet irodalom gátjainak zsilipjei, s megkezdődött a szabad alkotás jelenlegi nagy korszaka. Ismét napvilágot láttak Jeszenyin, Bagrickij, Ahmatova és Utkin versei, Bábel, Jasienski, Kolcov, Tretyakov, Zoscsenko és mások regényei, novellái. S ugyanakkor két erőteljes költői egyéniség is visszatért a költészet napsütéses porondjára: az idős Leonyid Martinov, és a sztálini lágerokat megjárt Nyikolaj Zabolockij. Mindketten a költői képzelet bűvös pálcáját vették Igénybe verseik írásánál, s költészetük, amely erősen elütött az eddig megkövetelt sablontól, mágikus hatalmával meghódította az ifjú szovjet olvasókat s egyben mintaképe lett a szovjet irodalom falait döngető fiatal költőnemzedéknek. Az új hullám költői, Andrej Voznyeszenszkij, Jevgenyij Vinokurov, Róbert Rozsgyesztvenszkij, valamint Jevgenyij Jevtusenko, a mindenkori fiatalok örök türelmetlenségével keresik a honpolgári és a költői igazságokat, új Indiákat akarnak felfedezni és elsüllyedt, ódon Atlantiszokat feltárni, miközben egy pillanatra sem feledkeznek meg arról, hogy szovjet költők és kommunisták. Bátrak, merészek, elvetik a XIX. század esztétikájának kánonjait, visszatérnek Majakovszkijhoz, Utkinhoz, Jeszenyinhez és Bagrickijhez. Rehabilitálják Martinovot, Zábolockijt és a hibázó Paszternákot is, megismerkednek az évtizedeken át indexen levő nyugati költészettel, újítanak és ugyanakkor feltámasztják a múlt értékes hagyományait. A

zt is jól tudják, hogy a szovjet költészet {és az egész szovjet Irodalom) történelmi és világnézeti adottságainál fogva, ha bizonyos útkereszteződéseken találkozik is a nyugati poézis egyes haladó, humanista áramlataival, s ha kölcsönösen hatnak is egymásra, azoktól minőségileg törvényszerűen különbözik. Márcsak azért is különbözik, mivel minden látszólagos ellentmondásossága ellenére, a szocialista humanizmus, a békét és a szabadságot, a népek egyenrangúságát jelentő kommunista jövőnek az elkötelezettjei, zászlóvivői és kürtösei, epikusai és lírikusai, mint amilyen Makszim Gorkij és Vlagyimir Majakovszkij volt. BARSI IMRE ÚJ VERSEK DALLOS ISTVÁN: Prof orecia Lélek lantját halkan pengető, lomha szívet felrázó költő himnusza váltja meg egykor a szodomás, vérgőzös, beborult, könnyező világot; eljön majd a láng lelkű kobzos, megváltó énekek/ dallamok lantosa tengerek habjából mint Afrodité, istenek istenének leánya hajnali harmatból, éltető esőből, lesújtó villámból; orkánból harcmezőkön pusztult gyerekemberekre emlékező anyák könnyéből névtelen harcosok, elfelejtett hősök hazatérő lelkek sírjából jön meg a költő, mint szenvedő, vágyódó, alázatos népek hírnöke; hogy dalát visszhangozzák égbenyúló bércek hegyek, zöldellő völgyekbe, magasztos dörgéssé változik éneke nemzetek ajkán zeng riadót felráz fiatalt, aggot, gyávát, hőst, rögöt, levegőt, csillagot és napot lelkébe szívja a dal vérét, erejét, város, préri, dzsungel gyermeke, meakulpázva leássa mélyen a földbe a kenyérmag alá a tomahawkot s százezer év pereg le békében az idő homokóráján a dal nyomán. ősidőt szorgosan kutató régészek röntgenszeme bukkan a csatabárdra, az ősi korszakok, atomkor, hidrogén, kobald rákfenés, rút daganatára, nem bolygatják meg, félve vigyáznak a rozsdamarta harci bárd álmára, százezer esztendős újságból emlékeznek Nagasakira Hirosimára. L GÁLY OLGA: Áll omas vagyo k Állomás vagyok. Panta rhei « szólt Herakleitosz minden mozog. Mégis, az állomások, mint leláncolt Prométheuszok, mindig ugyanott állnak és várnak. Vonatok jönnek, vonatok mennek. Szürke hajnalban, déli verőben zsebkendők lengnek. Érkeznek kedvesek, szeretők válnak, s az állomások mindig csak állnak. Ugyan mi lenne, ha egyszer csak mégis megindulnának? DÉNES GYÖRGY Tisztább lett az ég s a föld veled Mindenek közt te egyetlen voltál, mert tisztább lett az ég s a föld Veled, s mert bűneimben is hozzám hajoltál, hűségeddel lett sorsom teljesebb. Te, ki tudója voltál életemnek, őrizd még bennem csillag-arcodat, égi ablakát harmatos szemednek, mely szövétnekként vezérelt utat és kétségek közt megtartotta bennem a szép hitet, hogy ne csak magamért éljek, küszködjek. - Emberként viseljem a fájdalmat is mindig másokért.