Új Szó, 1967. április (20. évfolyam, 90-118. szám)
1967-04-12 / 101. szám, szerda
H úszéves érettségi találkozóra gyűltünk össze egy vendéglő különtermében. Furcsa egy ilyen húszéves találkozói Miközben szorongva soroljuk a távollevőket, hányan pusztultak el, hányan sodródtak tengeren túlra, az emlékek finom hártyaszttrkéje alól kibújnak az ifjúság harsány színei. Óvatosan faggatjuk egymást — a kímélet, az öregedés jele, éppúgy, mint az őszülő haj s a fogakban az egyre szaporodó idegen anyag. Már a vacsora vége felé tartottunk, amikor kinyílt az ajtó s égy szikár, esőköpenyeges asszony lépett be rajta. — Zsófii — kiáltottunk egyszerre többen is, s öröm és feszengő zavar keveredett a hangunkban, mert Zsófi nem sokkal a ballagás után eltűnt, mintha a föld nyelte volna el s azóta csak kósza hírek keringtek róla, melyeket sehogy sem tudtunk összhangba hozni azzal a Zsófival, aki nyolc éven keresztül köztünk élt; egy kicsit m'"dnyájan felnéztünk rá. — Most futott be a vonatom — mondta és cigarettára akart gyújtani, de hirtelen a cigarettát és az égő gyufát a földre dobta. — Hol élsz? — kérdeztem. — Esztendők óta ... Nem hagyta befejezni a mondatot. — Egy tanyán. — Rám emelte megfakult szemét. — Űgyis elmondom ... Azért jöttem, hogy elmondjam. — Érdes volt a hangja, mintha könnyek állnák útját. — Előbb hadd nézzelek meg benneteket. A kis Tomka Lilil A „kis Tomka" felnevetett. — Nyolcvan kiló vagyok és három fiam van. A legidősebb másodéves egyetemi hallgató. — Ackermann ... Roóz, Gerlóczy — mondta és érezni lehetett, hogy az esze másutt jár. — Semmit sem hallottunk rólad — kezdtem újból. Füle mögé seperte a haját. — Egy tanyai iskolában tanítok. Én kértem magam tanyára. Rögtön azután. — Mi után? — Bort töltöttem a poharába, mohón felhajtotta. — Emlékeztek még Bohus Ferire? — Az a hosszú, fekete fiú, akibe a majálison beleszerettél? — Az... — Bohus Ferenc — Ismételte a kis Tomka, mintha az emlékezetében kutatna. — Azzal valami történt. Mi is ... — Erre a pillanatra vártam, hogy elmondjam nektek. Az egész osztálynak egyszerre. — Mondd — biztattam, mert a szája széle megrebbent, anélkül, hogy megszólalt volna. — A hatodik napon kihallgatásra vittek. Akkor már öt napig voltam magánzárkában. — Lebukott — súgtam a kis Tomkának, aki kerekre nyílt szemmel bámult rá. — Nem is tudtad? Tényleg nem tudtátok? — Kurta mosoly jelent meg a szája szegletén. — Azt sem, hogy megszöktem hazulról? Apa hallani sem akart rőla, hogy egy villanyszerelő vegye el a lányát. Diplomás vőt akart! Nekem meg csak Feri kellett. Kispesten vettünk ki szobát, egy öreg suszternél. — Gyorsan beszélt, mintha minél előbb túl akarna lenni rajta. — A kihallgatás ... Igen ... arról akartam ... Amikor elvittek, esett az eső. A cellában is hallottam az eső zaját, pedig hát a vastag falak nem engednek keresztül semmiféle neszt. De én hallottam. És a rendőrfogalmazó kérdései is ehhez a sűrű, csapkodó esőhöz hasonlítottak, ehhez a kitartó zuhogáshoz. — Vizet vagy bort? — Az előbb bort ittam? — Csodálkozva nézett a poharára. — A rendőrfogalmazó azt kérdezte: Bohus Ferenc a szeretője? — A párom — feleltem, és olyan boldogság fogott el, hogy ő az én párom... — Hol bujkál Bohus Ferenc? — fordult felém. — Nem bujkál — mondtam. — Megtetszett neki egy lány, és azzal... — Feri így tanított, hogy ezt kell mondani, ha valami baj ér bennünket. De én sohase gondoltam komolyan rá, hogy baj érhet. Aztán a rendőrfogalmazó elém tartotta a röpcédulákat, melyeknek zizegését, tapintásét olyan Jól ismertem. — A vállaPALOTAI BORIS*: Érett segi talál kozó mat húzogattam. Ö meg olyan nyugodtan kérdezte, hogy a szájpadlásom egyszerre kiszáradt. — Tudja, mi jár ezért? Tisztában van vele? — Ne folytasd — kérte Roóz Ilona. — Minek erről... — Muszáj — mondta csaknem szigorúan. — Kell, hogy tudjátok! Akkor arra. gondoltam, hogy ki mondja majd meg Ferinek, hogy miiyen bátran viselkedtem. A fülemben doboltak a kérdések, már nem tudtam követni őket, folyton az keringett az agyamban, tudják is ezek, mi a bátorsági A gyomrom reszketett, a félelem meg a bátorság egymáson keresztülnyilallva, egymást előzve — taposva száguldozott bennem. — Ha megmondja hol van Bohus ... Magának tudni kelll Azonnal szabadon engedjük. — Valaki egészen közelhajolt hozzám. Csak két nedves, sárga golyót láttam belőle. A sárga golyók az arcomba gurultak: — Beszélj! Ha megmondod, mehetsz! Gerlóczy levette bepárásodott szemüvegét. — Zsófi... — mondta tanácstalanul. — Azt mondta az a két sárga golyó: — Reggelig a fal mellett állsz egyenesen, kihúzott derékkal. — Egyenesen, kihúzott derékkal álltam a fal mellett. Lehet, hogy csak percek teltek el, lehet, hogy órák. Megint értem jöttek. — Két perc gondolkodási időt adok — szólalt meg a rendőrfogalmazó, s nagy ezüst óráját az asztalra tette. — Két percen belül megmondod, hol van Bohus. Két perc. — Mindjárt letelik a két perc, gondoltam, de addig... addig falhoz állítlak benneteket! A hangom tiszta és nyugodt volt, amikor megszólaltam: — A Dombrádi úton, a második fordulónál van egy házikó. — Reszkető ujjakkal cigarettára gyújtott. — Máig sem értem, hogyan jutott az eszembe. Hiszen néhány órán belül rájönnek, hogy lóvá tettem őket, cikázott át az agyamon. A tiszt fenyegető szelídséggel a vállamra tette a kezét. — Ha becsapsz ... Visszavezettek a cellába. Az órák egymásba áradtak s én már nem is találgattam, hogy tisztában voltak-e vele, hogy csak a szájam jár s nem volt mögötte semmi, még halvány remény sem, hogy időt nyerhetek, napokat, vagy csak egyetlen órát. Már nem Is töprengtem rajta, hogy elment-e valaki a Dombrádi-útra, s mi lesz velem, ha visszajön. Rábíztam magam valami homályos erőre, mely hol összetartott, hol elengedett. — Ojból a füle mögé seperte a haját. — Ne haragudjatok, hogy ilyen hoszszan mesélem. De annyiszor mondtam el már magamban, annyiszor idéztem vissza, hogy ls volt. Azt a kis házikót magunk eszkábáltuk össze. Magunk hordtuk hozzá a deszkákat, szerszámokat, kátrányt. Kora hajnalban kezdtük el építeni, kalapálni, s csak késő este hagytuk abba. Ahogy bevertük a szegeket, ahogy színes papírral beragasztottuk a deszkákat, az maga volt a boldogság. Éretlen körtét ettünk a fáról, hanyattfeküdtünk a fűben, s együtt olvastunk a frissen mázolt kerítés mellett, s Feri folyton kérdezte: lapozhatok? Ez mind eszembe jutott, amíg a priccsen kuporogtam. Az időérzékem nem működött. Csak Feri járt az eszemben. Kint csoszogott az őr. Majd kulcs zörgött a zárban. — jöjjön velem! — Ott álltam ismét a tiszt előtt. — Mehetsz! — Hová? — kérdeztem kábán. — Haza. Ahová akarsz. Ogy éreztem, csak álmodom az egészet. Azt, hogy elfogtak, meg azt, hogy szabadon engedtek. — Feri még tegnap meglépett — ezzel fogadott a nyomdász. Szaladtam az anyjához. Hátha valami üzenetet hagyott, egy jelt, egy szót, amit csak ml ketten értünk. Az öregasszony késsel kaparta le ujjáról a tésztát, mert éppen kenyeret dagasztott. — Bohus mama — mondtam lihegve. — Feri... — Tegnap este itt Járt. Mondtam neki, eridj Gizi nénédhez Rákospalotára, ott megalhatsz. Már fordultam is ki a konyhából, de az öregasszony utánam kiáltott: — Nem ment Gizi nénihez. Hogy inkább a Dombrádi útra, abba a kis házba megy, melyhez én adtam tavaly budai földet meg meszelőt. Hogy ott a kutya se fogja keresni. — Én meg csak intettem, hogy megértettem, mindent értek, azt is, amit nem lehet megérteni. Csak intettem, mint ahogy a falevelek Intenek, ha gyilkos szél lesepri őket az ágról. Mint a fűszál, mielőtt letapossák ... Az ablaküvegben találkoztam az arcommal. Nem az én arcom volt. Addig néztem azt az idegen arcot... talán még most ls nézem. A szomszéd helyiségben rázendített a zene. Valami divatos dalt játszottak, a kis Tomka a szemét törülgette, Roóz Ilona sóhajtott. — Most már, hogy kint van belőled ... Mindnyájan hallgattunk. A zenekar új dalba kezdett. — Még nem is vacsoráztál — mondtam Zsófinak és odaintettem a pincért. — Kérünk egy adag... Bécsi szelet jó lesz? — Jó — mondta Zsófi megkönnyebbülten, s a pincér után szólt: — Uborkasalátával... SEBES TIBOR: Jambo, Kilimandzsáró * A tőlünk elszármazott Írónőt az idén Magyarországon József Attila díjjal tüntették kl. Sebes Tibort, a jótollú magyar újságírót olvasóinknak nem kell kiirön bematatni, hiszen riportútjairól rendszerint az Dj Szónak is elküldi egy-egy 'rását. Sebes Tibor két afrikai utazásának érdekes élményeit most könyv alakban is kiadta. A Táncsics Könyvkiadó jelenttette meg Ctikalandok sorozatában „lambo, Kilimandzsáró" címmel. A kötet első része Kenyáról szól, a második pedig Tanzániába viszi el ax olvasót. Sebes ügyes riporter, aki az érdekességek, az egzotikumok mögött is felfedezi a változásokat, a haladás elemeit. Bepillant a törzsi élet furcsa szokásaiba, élvezetes stílusban matatja be a messzi tájakat, a városokat, az embereket, és hogy teljes legyen az afrikai utazás, leír egy eiefántvadászatot is. A riportokba beleszövi Afrika történelmének néhány érdekes korszakát (rabszolgakereskedelem, vasútépítés az oroszlánok között, a kenyai felszabadító harc története stb.). Sebes könyvéből megismerjük a fiatal afrikai országok számos problémáját, a visszahúzó gyarmati múlt felszámolásáért folyó sokrétű küzdelmet. Aki szereti a színes útleírásokat, aki érdeklődik Afrika Iránt, kei lemes szórakozást és hasznos Ismereteket talál Sebes Tibor sok eredeti felvétellel illusztrált Könyvében. Sz. B. l'lMMiHiliWirmW ÉLETREVALÓ JAVASLAT Hosszú évek óta, főleg a szakemberek körében, élénk vita folyik a Karlovy Vary-i nemzetközi filmfesztivál néhány gyökeret vert hibájáról, amelyek következtében lassan, de biztosan csökkent színvonala és nemzetközi tekintélye. Ebben a sorban a fesztivál tavalyi évfolyama „vitte el a pálmát" — a gyenge átlagos színvonalat a zsűri nagyonis kétségbevonható döntése koronázta. Ezt követően született meg az az elképzelés, hogy változtassuk meg filmszemlénk jellegét és inkább évente kétszer a kerületi városokban rendezzük meg az év legjobb hazai és külföldi filmalkotásainak (nemcsak az ősbemutatóknak! j fesztiválját. Más szóval, a hiányosságok kiküszöbölése helyett a könnyebb ellenállás útját választottuk és hozzáláttunk az immár jelentős hagyományokkal rendelkező filmfesztivál felszámolásához. Nem csoda, hogy ez ellen a filmművészet több szakértője felemelte szavát. Legutóbb például a FILM A DOBA című szakfolyóirat Idei 3. számában A. I. Liehm sorakoztatja fel ellenérveit. Igazat kell adnunk állításának, hogy nem beszélhetünk általában a világ filmművészetének válságáról, hanem inkább egyes filmfesztiválok válságáról. A világ kinematográflája ugyanis az utóbbi években a minőségi fellendülés korát éli és csak az egyes fesztiválokon alkalmazott merev szempontok akadályozzák az összkép jelentős Javulását. A fllmgyártók nemzetközi szervezete (FIAPFJ az utóbbi időben ezen a téren is rendet akar teremteni, övezetek szerint beosztani az első kategóriába tartozó fesztiválokat. Valószínűleg olyan helyzet alakul ki, hogy Nyugat-Európában két ilyen fesztivál lesz, mégpedig Velencében és Cannesban, Kelet-Európában szintén kettő, Moszkvában és Karlovy Varyban, egy lesz Latin-Amerikában (Mar del Plata), egy Észak-Amerikában (valószínűleg New Yorkban), egy pedig Ázsiában (Tokió vagy más Japán város). A. J. Liehm nézete szerint ebben a helyzetben kár lenne lemondanunk filmfesztiválunkról. A megoldásra váró problémákat az alábbiakban látja. Véleménye szerint fesztiválunkra (szigorúan meg kellene válogatnunk a filmeket. A fő versenyben csak kb. 12 alkotás szerepelhetne. Itt természetesen csakis premierekről lehetne szó. Ezzel párhuzamosan további 12—16 figyelemre méltó film egészítené ki a fesztivált, úgyhogy egy napra legfeljebb két játékfilm esne. A fesztivál előkészítésével, szervezésével és a művek kiválasztásával hozzáértő, nemzetközileg elismert személyiséget kellene megbíznunk, aki egy tanácsadó szervre támaszkodna, A cikkíró hangsúlyozza, hogy bár az egyszemélyi felelős vezetés szubjektivizmussal járhat, mégis csak így lehet egységes koncepciót érvényesíteni. A legjobb megoldásnak azt tartaná, ha a fesztivált egy újonnan létesített szerv rendezné, mivel az általa említett feltételek mellett a Csehszlovák Állami Filmvállalat ezt a szerepet semmiképpen sem vállalhatná. A Fórumról szólva hangot ad olyan elképzelésének, hogy a jövőben nyilvánossá kell tenni, mégpedig a köztársaság minden részéből meghívott fiatalok és filmkedvelők bevonásával, akik felfrissítenék a vitát. Jó lenne, ha a fesztivál továbbra is Karlovy Varyban maradna, de ha a város nem tudná biztosítani a méltó kereteket, akkor ideiglenesen Prága lehetne a színhelye, amíg valamilyen más város nem venné megtiszteltetésnek ezt a szerepkört. Végül leszögezi, hogy Illuzórikus követelni a filmfesztivál megrendezését minden évben. Azt az álláspontot képviseli, — és ebben véleményünk egyezik, — hogy ilyen színvonalas filmfesztivált továbbra is Moszkvával váltakozva, minden második esztendőben tarthatnánk. EGY NAP SZOLZSENVICINNÉL Alig néhány éve annak, hogy Ivan Gyenyiszovies egy napja című kisregényével üstökösként tűnt föl a világirodalom egén egy azelőtt teljesen ismeretlen orosz író, Alekszander Iszajevics Szolzsenyicin. Egy sztálini munkatábor életének egy napját magas irodalmi rangon megörökítő művét néhány további elbeszélés követte, amelyekkel olvasóink is megismerkedhettek. S mint ahogy a tenger cseppjében benne van a tenger íze, úgy ezekben a rövid lélegzetű munkákban is felfedezhettük nem csak egy nagy író, hanem egy nagy irodalom, az orosz és a szovjet irodalom cáfolhatatlan erényeit is. Keveset hallottunk és tudunk az íróról s ezért legalább röviden ismertetjük Pavel Ličko írását, a KULTÜRNY ŽIVOT 13. számából, amelyben beszámol Szolzsenyicinnél Rjazanvban tett látogatásáról. Elsősorban azt tudjuk meg, hogy bár Szolzsenyicin matematikát és fizikát tanított, egyben elvégzett egy másik főiskolát is, a moszkvai történelmi, filozófiai és irodalmi institútot. Hivatásos író tehát, aki a háború kitörése után is a tollforgatásban látta élete célját. Megjárta a háború frontjait és 1945 januárjában az akkori Königsbergért (ma Kalinyingrád) folytatott harcok Idején tartóztatták le. Bírósági tárgyalás nélkül került börtönbe, majd kényszermunkára, különféle építkezésekre, Észak Kazahsztánba egy bányakörzetbe s végül, miután 1953-ban letöltötte 8 éves büntetését, száműzetésbe. Csak az SZKP XX. kongresszusa után térhetett vissza a polgári életbe s teljesülhetett régi vágya, hogy letelepedhetett Közép-Oroszországban. Az Interjúban nyíltan kifejtette, hogy ezt a kálváriát azért kellett megjárnia, mert a fronton egyik barátjának írt leveleiben bírálta Sztálint. „Sohasem kerültem volna ki élve a lágerből — mondotta —, ha nem menteti volna meg a matematika". Ennek a mondatnak az a magyarázata, hogy büntetésének mintegy felét egy olyan kutató Intézetben töltötte le, amelynek dolgozói mind bebörtőnzöttek, „a nép ellenségei" voltak. A mai Szolzsenyicin vallomása szerint nem önmagáról akar írni, hanem elsősorban Oroszország sorsáról. A társadalomtól nem vár mást, mint tárgyilagos bírálatot. Sok más szocialista körülmények között élő és munkálkodó íróembertől eltérően Ilyen a krédója: „Nem látok abban nagy hibát, ha a társadalom Írójával szemben igazságtalan. Ez próbára teszi ki az irót. Az írókat nem kell nagyon elkényeztetni. Gyakran előfordult, hogy a társadalom igazságtalan volt írójával szemben és az mégis teljesítette küldetését. EDWIN DWINGER VAGY A 277 082-es SZÁM Az alcímben említett név a náci Németország egyik legismertebb prominens írójának neve, akit az SS obersturmführereként a fenti szám alatt tartottak nyilván. Személyes jóbarátja volt Himmlernek, aki a „keleti ügyek" szakértőjét látta ebben a dühödt antikonimunistában. Nem ls csoda, hiszen Dwinger az oroszországi polgár háborúban Kolcsak főhadiszállásán lebzselt, húsz éven keresztül fabrikálta a bolsevizmus elleni rágalmazó könyveit, Spanyolország ban Frankóék oldalán harcolt, részt vett Franciaország és Lengyelország lerohanásában és a Szovjetunió elleni hódító háborúban gátlástalanul felkereste az orosz hadifoglyok haláltáborait, a ges tapó kínzókamráit és a varsói gettót. Akkori tapasztalatai, úgy látszik, most értek gyümölccsé, mer' az NSZK-ban tavaly jelent meg Tizenkét beszélgetés (1933—1945) :Imű könyve, amelyben szinte angyali képet fest olyan náci „nagyságokról", amilyen például Himmler, Guderian, von Arnim, Forster, Darré, Baldur von Schirach volt. L. Ginzburg a NOVÁ DOBA 14. számában megjelent cikkében joggal mutat rá ezzel kapcsolatban az NSZK hivatalos köreinek minősíthetetlen magatartására, amelyek lehetővé teszik ennek a kom munistafaló übermenschnek szabad garázdálkodását, még ha „csak" az irodalom terén is .,. (g. 1.)
