Új Szó, 1967. március (20. évfolyam, 60-90. szám)

1967-03-05 / 64. szám, vasárnap

212 000 000 kg teát szállít Ceylon évente a világ külön­bőzé országainak. (A szerzők felvétele) ta volna leplezni, vidáman zen­dített rá: „Wozu sind die Füsseí Zum Marschierea, zum Marschieren in die weite Welt. Von den Bergeshöhen kann mon Stödte sehen und im niedr'en Ta) ja, rauscht ein Wasserfall .. A mély völgyben azonban ragyogott a napfény, a teacser, jék kócos lombja között nők és gyerekek tipegtek, Hátukon vesszőkosárral, s szorgosan tépték és szórták a kosarakba a fentebb említett zöld levele­ket. Az út mentén mindenütt kosarak hevertek, a dombokon pedig gyönyörű szanatóriumok­ként egyedülálló többemeletes épületek emelkedtek az égnek. Tea szárítók. A szövegírók és dalköl­tők, akik a lelkük mélyén ott melengetik a reményt, hogy al­kotásuk egyszer sláger vagy egyenesen „evergreen" (örök­zöld) lesz, a teaültetvényeken alighanem boldognak éreznék magukat. Itt amerre csak ellá­tunk, minden evergreen, örök­ké fiatal, örökké üde és örökké lió kilogramm. Májustól fogva a termés görbéje ugyan alá­száll, ám Uva tartományban, Marurata vagy Haputale kör­nyékén emelkedik a minőség görbéje. A vidéken száraz sze­lek fújdogálnak, esőnek nyoma sincs, a nappalok forrók és tik­kasztók, az éjszakák hűvösek, a tealevelek magukba szívják a nyár tüzét. De ugyanilyen jól érzik magukat januárban és februárban is a hegyek túlsó oldalán, Nuvara Elije és Dim­bu!a környékén, Dikojában és Maskelijóban, az Adám-hegy tövében, ahova ekkortájt érke­zik el az északkeleti monszun. A levélkék olyan igyekezettel gyűjtik a vidék ízeit és illatát, hogy azt az ember érzékei a messzi távolban is felfogják — a colombái laboratóriumokban is érzik a kóstolók. A teakóstoló a maga ne­mében bűvész. Olyan lény, aki az ízlés, szaglás és tapintás természetfeletti radarjával ren­delkezik. Sőt — noha ez talái értelmetlenségnek tűnik, a lá­tás és hallá;, radarjával is Lakonikus ité'etei, tonnákkal Találják el, mit nem lát­tunk Ceylonban I Háromszor megpróbálkozhatnak vele. Sőt akár ötször is megpróbálkoz­hatnak s nem is kell holmi nagyszerű és egzotikus dolgo­kat felsorol rviok, mrnt példá­ul ... ... tigris Felhőkarcoló. Hűtő­szekrény. Áfonya. Körte ... Vegyük csók szépen sorjá­ban. Tigrist üt valóban csak oz állatkertben láthatunk. Néhány magasabb épületet a Queen's Street-en, az üzleti negyedben emeltek, ezeket azonban a legjobb akarattal se nevelhetjük felhőkarcolók­nak. Két pont... Ceylonban még sosem fa­gyott be egy halastó, az eresz­ről nem hullott le egy jégcsap; a jeget az itteniek csak a hű­tőszekrényből ismerik, hűtőszek­rény viszont garmadával akad Ceylonban — mégpedig a leg­különbözőbb márkájú. Az áfonyával másként áll a dolog. Hiába kerestük a he­gyes vidékeken is. Ami ízét és illatát illeti, az itteni természet létrehozta egy sikerült utánza­tát - a golgotavirág egy ehe­tő válfajának - a Passiflora edulisnak a bogyós termését. Ezek a bogyók azonban na­rancsszínűek és tojás nagysá­gúak. Nuvara Elije környékén ugyan láttunk néhány körtefát - ám termésük olyan volt mint a sár — se íze se illata. S ha már a természetnél tar­tunk, vígan sorolhatjuk tovább. Nem sétálhatunk tölgyesben. Gombának híre sincs. Nem sza­kíthatunk hamvas szilvát. Nem heveredhetünk kakukkfű-sző­nyegre (jóllehet számos rokona él itt, mint például a majorán­na, a borsosmenta, nem is szól­va a zsályáról)... S hogy a lehető legegysze­rűbb dolgot említsük — Cey­lonban sosem heveredhetünk a szénába. Híre sincs itt a szé­nakaszálásnak, a sarjúnak, a szénaláznak, nem láthatunk se. hol sem szénaboglyát, még ke­vésbé szénakazlat. A ceyloni tehén elé sosem tesznek illa­tos szénát. Igaz ugyan, hogy esztendőhosszat ott illatozik előtte a friss fű. És ugyanígy áll a dolog a teával, amelyről most lesz szó. Ceylonban járni ugyanis és nem emlékezni meg a teáról — ez körülbelül olyasmi, mintha Brazíliában nem csapná meg orrunkat a kávé illata, vagy Prágában nem vennénk tudo­domást a Hradčanyról. Mert a tea magasan dominál Ceylon felett, magasabban mint a ne­vezetes Adám-hegy. A tea ké­pezi Ceylon kivitelének 60 szá­zalékát. A tea a legfontosabb devizaforrás. Mintegy négyszáz­ezer embernek ad munkát köz­vetlenül és több tízezernek közvetve. A ceyloni tea az egész vi­lágon fogalom - jóllehet az DIMBUIÁBAN MÉG ESIK első pillantásra csak közön­séges zöld levélke ... Az első teaültetvényeket Colombóból Hattonba vezető utunkon láttuk. A festői kó­kuszpá Ima-ligeteket és a te­raszos rizsföldeket váltották fel, amelyek az alacsonyabban fek­vő vidékeken terülnek el. Gam­pola után a kaucsukfa-ültet­vények következtek — árnyé­kukban albérlőjükkel - a ka­kaócserjével. Majd a karcsú, szép növésű arékapálmák cso­portjai tűntek fel. S köztük mindig egy-egy teaültetvény, amely a folyók sellőitől maga­san felfut a meredek hegyol­dalra. Emitt gigantikus áfonya­bokrokra emlékeztetett, másutt -fantasztikus kertre, amelyben szorgos kertészek sok ezernyi puszpángot nyírnak, akárcsak őfelsége XIV. Lajos parkjaiban. S ha az ember egy pillanatra lehunyta a szemét, tüstént a bolívioi indiánok között érezte magát, a kókacserje-ültetvé­nyeken. Amott a szél nekiló­dult a hegyoldalnak, megcibál­ta a fák koronáját, amelyek gondos dajkaként álltak a ké­nyes teacserjék felett - s a lej­tő nyomban világosabbá vált. Fejünk felett váratlanul vízesés zúgása hallatszott, mielőtt azonban körültekinthettünk volna, a lejtő már újfent ezüst­szürke volt. Túl sok volt egy­szerre a szépségből, érzékeink szinte belerészegedtek. Hason­latokkal próbálkoztunk. „Svabinský Mennyei szoná­tája.. . „Hol a réten csermely cso­bog . .. hegyek hátán fenyves susog ... földreszállott éden vagy te, ... Még jó, hogy a ceylonioknak nem volt egy František Škroupjuk!" „És a fenyvesek ..." „Otakar Pertold egyáltalán nem túlzott. Öt idézzük szó szerint:... a sziklókról és a hegyoldalakról mindenütt bi­zarr alakú zuhatagokat és sel­lőket alkotó vízesések zuhogtak alá ..." Bal felől magasan egy újabb vízesés morajlott fel, vize mint­ha egyenesen az égből hullott volna alá, a szikla ormát nem lehetett látni, sűrű ködbe bur­kolózott. S ekkor Róbert, aki az egész úton melankolikusan hallgatott, mert ezzel az útjával nem csak Ceylontól, hanem az expedíció­tól is búcsút vett, váratlanul megszólalt: — Teljesen olyan ez, mint ab­ban a német dalban, hogy „Wozu sind die Füsse." Ti nem ismeritek, fiúk? Mindjárt el­éneklem! S mintha csak bánatát akar­csillogó bokrok, amelyek levelei után az emberi kéz ugyanolyan mohón nyúl decemberben mint júniusban, ma, holnap és tíz esztendő múlva ... — De ötven év elteltével vé­ge, — jegyezte meg tárgyila­gosan C. W. Bond, az Adám­Írta: HANZELKA és ZIKMUND hegy alatt elterülő maskelijai teaültetvény főfelügyelője. — Nem terem tovább. Megérkez­nek az elefántok vagy a trak­torok, vége. Kitépik, kiszaggat­ják gyökerestül... Am legyen, tépjék.szaggassák, irtsák ki - de ötven esztendei üdeség, ragyogás után. Hány evergreennek jut ilyen sors osz­tályrészül? Al Ültetvényt minden hét­nyolc napban, a magasabban fekvő helyeken kilenc — tizen­négy naponként kosaras embe­rek lepik el. Lecsipkedik, ami a legutóbbi szedés óta nőtt. A flushöt. A két levelet és a bimbót - a klasszikus two lea­ves and a bud-ot - vagy bán­ját, két levelet a csenevész bimbóval. Elég. A többivel nem törődnek. Az öregebb levelek, amelyek a gondtalan, iskolá­zás előtti három — hét esztendő alatt sarjadtak, tovább csillog­hatnak és zöldellhetnek. Moso­lyognak és egyre sarjadnak, erőt szívnak a talajból, levegő­ből és napfényből, hogy egy­két hetenként legértékesebb hajtásukkal adózzanak az em­bernek. Két levéllel és bimbó­val minden egyes gallyukról. Ez havonta átlagban 39 mil­lió fontot tesz ki. A valóság­ban azonban négyszer annyi, mert a statisztikákban a szárí­tott tealevél súlya szerepel. Míg a tea tengerentúli útja előtt a kikötőbe kerül, súlya negyedrésznyire csökken. Igy tehát az emberi kezek Ceylon­ban havonta 70 608 000 kilo­gramm bársonysima levelet és bimbót gyűjtenek össze, íme­lyek még alig sarjadtak ki. S így megy ez szünet nélkül. Hétről hétre. A „nyár" alkonyán — augusztusban — a legkeve­sebb a termés: mindössze 50 000 000 kilogramm. „Tavasz­szal" - áprilisban és május­ban — csúcseredmény: 90 mil­megsokszorozva és a tőzsde je<entéseibe vetítve, ezreket es tízezreket érnek. Megfellebbez­hetetlenek. Talán ez a váltság­díja annak, hogy ínyenc bű­vészkedésüket nap mint a nap példátlan aszkézissel kell meg vóltaniok. Az aranyszínű folya­dékból, ameilyel óraszám-a úgyszólván teie a szájuk, soha nem isznak jóízűen. Nem ó'l jogukban élniök azzal az előny­nyel, amellyel a természet és a sokéves gyakorlat ajándékozta meg őket. Nyilván még otthon, magánéletükben sem. December tizenötödikén dél­előtt, mikor megérkeztünk a legnagyobb ceyloni teakivite­li társaság, a Brooke Bond Cey­lon Ltd. alkimista műhelyébe, Meri!! Fernando úr volt szol­gálatban. Középtermetű, ele­gáns ember, széjjelfésült fruf­'uval, nyakkendősen, bal hóna alatt vastag könyvvel, fehér or­vosi köpenyben. Árnyékként járt utána kerekeken gördülő ma­gas asztalával Sellathurai úr, és mozgó irodája ferde lapján gondosan és ellentmondás nél­kül jegyezte fel Fernando úr la­konikus ítéleteinek minden sza­vát. Szótlanul követte a pul­tok, fiókok, rekeszek, dobozok, fazekak és tégelyek hosszú során. A helyiségben csend volt, Csak időnként súgott va­laki valamit, itt-ott hangzott fel olyan nesz, mint ha homokot szórnának egy pléhlapra, nyom­ban utána olyan szürcsölés, amilyenért ebéd közben a gye­rekeket szokták szidni, nyomban azután pedig egy löttyenés emelte fel Fernando úr szófu­karságának zsilipéit: - Alfa, egy kissé pehely­szerű, húsos, réz, kettő tizenöt. Csak ezután mutatkozott be és udvariasan elmosolyodott; mosolyából azonban kiérzett a figyelmeztetés: most nincs időm beszélgetésre, tömérdek mun­kám van, jöjjenek akkor, ha Sellathurai úr feljegyzi az utol­só mintát Is, vagy egy óra múl­va ... S habozás nélkül a kö­vetkező csésze utánanyúlt. így aztán elég időnk volt ahhoz, hogy elnézelődjünk és feljegyezzük a csendbe hulló szavakat, miközben újjai kö­zött szakértően dörzsölgette a száraz teát (lám, a homokszó­rásra emlékeztető nesz), majd szürcsölt egyet. Hegyes. Csípős. Húsos. Kövér. Megpörkölődött. Testes. Ezek a jelzők mind a teára vonatkoztak. Azaz ponto­sabban a tea ízére. — Aztán próbálja meggyőzni az ember a gyereket arról, hogy a bor száraz lehet, ­öntöttük ki szívünket a keres­kedelmi igazgatónak a sarok­ban. A kíséretünkbe szegődött igazgató mintegy mentegető­zésképpen megjegyezte. — A dolog úgy áll, hogy ha min­denki maga alkotná meg a sa­ját szaknyelvét, soha meg nem értenénk egymást. Ezért aztán a régi bevált zsargonhoz tart­juk magunkat. Ez egy kissé hagyomány is. Egy kissé pedig óvatosság. Egyébként el­hiszem, hogy a testes tea nem nyerte meg a tetszésüket. .. Közben egy alkalmazott le­vett a villanyfőzőröl egy forró vízzel teli kannát s további csészéket töltött teli. — Mindegyik csészében pon­tosan hat és fél gramm tea van, •- árulta el a nyílt titkot az igazgató a szürcsölő alki­mista helyett. — Pontosan hat percig hagyják a teát kilúgo­zódni, majd két kanál pasztő­rözött tejet adnak hozzá. Fer­nando úr csak akkor kóstolja meg, mikor mór kihűlt. A teát természetesen nem édesítjük . . . Negyedik Károly király Vel­harticei Bušek főúrral aligha­nem ugyanígy kóstolgatta bur­gundi borát, ugyanígy szagol­gatta, forgatta a szójában ­ám azután jóízűen le is nyel­te. Fernando úr viszont király­hoz egyáltalán nem illően min­den alkalommal egy óriási, ha­sas sárgaréz köpőcsésze fölé hajolt — amely inkább emlékez­tetett a negyvenkettes ágyú csövére, mint a Várótermekből ismert szerény kis köpőcsészére - s szája tartalmát aranyos sugárban beleköpte. Ime: a löttyenés... Közben azonban még szeme alapos vizsgálatnak vetette alá a kiköpött teasuga­rat s nyilván el is látta a meg­felelő osztályozó jelzővel. — A teapróbák során mindig egyforma megvilágításra van szükség, - jegyezte meg az igazgató. — Mesterséges vilá­gítás mellett nem lehet próbát végezni. Itt, Ceylonban az az előnyünk, hogy a nap az egész év folyamán úgyszólván egyfor­ma hosszú. Talán érdekelni fogja önöket, hogy kizárólag csak északról eső fény ellené­ben végzünk próbákat. Sosem közvetlen napfény ellenében . . . Miolatt Fernando úr szor­galmasan használta mind az öt gyakorlott érzékét, mialatt ujjai között dörzsölgette a fahéjbar­no, bársonyfekete, aranyos réz­színű és rézarany árnyalatú tea­leveleket, miközben kitartóan szürcsölte és köpdöste ki a teát, s félhangon közölte Íté­leteit a szerény Sellathurai úr­ral. az igazgató az egyik üz­leti titkot a másik után árulta el. Dimbulábon még esik, de már gyengébben. Fernando úr úgy véli, hogy három-négy hé­ten belül megjön a monszun. Természetesen esze ágában sincs a meteorológusoktól ér­deklődni. Véleményét azon tea­minták szerint alkotta meg, amelyeket tegnap kaptunk Dimbulából. Egyébiránt jó hét esztendeig is megtart, míg egy teakóstoló elsőrendű szakem­berré dolgozza fel magát. Nincs olyan gép, amely pótolhatná. Hetenként három-négyezer mintát próbálunk itt ki. Egyéb­ként bajban vagyunk a vegyé­szekkel. A nemrégiben fejükbe vették, hogy a vízbe klóron kí­vül fluort is adagoljanak. Alii­tólag azért, hogy ne romolja­nak az emberek fogai. Emiatt aztán kénytelenek vagyunk megváltoztatni a receptjeinket. A fluorozott víz egészen mái teafajtákat követel, mint a kló­rozott. Másrészt viszont köny­nyebb a dolgunk, hogy napon­ta járnak a léglökéses repülő­gépek. A múltban olykor napo­kig tartott, míg a minta elju­tott a Mincing Lane-i tőzsdére. Ma néhány óra alatt odajut. S a tőzsde is oly gyorsan rea­gál, akár a léglökéses repülő­gép. Fernando úr épp a kétszó- ­zadik csésze teát kóstolta. Jólnevelten megtörölte a száját, kezet mosott, levetette orvosi köpenyét s odajött hoz­zánk engedelmet kérni, hogy előbb nem foglalkozott velünk. — Most már szolgálatukra ál­lok, tessék csak kérdezni... — Nem inna velünk egy csé­sze teát, Fernando úr? Olyan képet vágott, mintha valaki egy egész citromot fa­csart volna a csészéjébe: — Mindent, de azt nemül Babos László fordítása

Next

/
Thumbnails
Contents