Új Szó, 1967. március (20. évfolyam, 60-90. szám)

1967-03-04 / 63. szám, szombat

A könyv varazsa Mindazok, akik egyszer a jó könyv varázsos bűvkörébe kerültek, nem tudnak többé tő­le szabadulni és életük végéig hűek maradnak hozzá. A va­rázs hatása, mikor, hol és ho­gyan kezdődik, azt pontosan nem tudnám meghatározni, de biztos: a könyvhöz való von­zódás már gyermekkorban,-az elbűvölő szép mesénél kezdő­dik. A mese megtermékenyíti a gyermek képzeletét, tágítja érdeklődési körét, csiszolja igazságérzetét, hogy később felnőtt korában megértse nem­csak a megtörtént, hanem azo­kat az izgalmas és viharos ka­landokat ls, amelyek mélyen, az ember agyában és szívében zajlanak le. Aki elmélyülten olvassa a jó könyvet, az idővel komoly em­berismeretre tesz szert, és ez alkalmassá teszi arra, hogy hű maradjon embertársaihoz és mindazokhoz a hagyomá­nyokhoz, amelyek az emberi­ség haladását, fejlődését szol­gálják. Mindez hirtelen átsuhant az agyamon, amikor a minap, dél­ben átléptem az Ipolysági Vá­rosi Népkönyvtár küszöbét. Éppen ót perccel a nyitás után érkeztem. Azt hittem, hogy zavartalanul elbeszélgethetek a könyvtár vezetőjével az ol­vasókról és a kikölcsönzött könyvekről — de tévedtem. Hozzátehetem mindjárt, kelle­mesen tévedtem, mert a köl­csönző-terem tele volt fiata­lokkal, a kilencéves iskola ta­nulóival. Voltak köztük kiseb­bek, nagyobbak, szlovákok és magyarok. Valamennyiükre jellemző volt, hogy a könyves­polcok körül otthonosan mo­zogtak és csendesen, illemtu­dóan viselkedtek. Mindössze amolyan meghitt, zümmögés­hez hasonló hang hallatszott, mint amikor a méhek a mézes kaptár körül repdesnek. Gyak­ran nyílott az ajtó, újabb is­kolások jöttek, az asztalhoz léptek, duzzadt táskájukból ki­szedték az elolvasott könyve­ket és kissé lihegve átadták őket Homyák Jánosnénak, a könyvtárosnönek, és máris a zsúfolt polcok felé siettek és szakértők módján válogattak a meséskönyvek, a kalandos­fantasztikus regények és per­sze az útleírások között. Ezeknek van most a legna­gyobb keletjük. Verne Gyula és May Károly könyvei, szlo­vák és magyar nyelven kézről kézre vándorolnak, csak né­hány percig maradhatnak a polcokon. Állandóan újabb és újabb gazdára lelnek a fiata­lok között. Kissé kopottak és megviseltek már ezek az ol­vasmányok. És ilyenek a ki­sebbek kez4ben a mesésköny­vek is. Az egyik kislányt, Kelo Gi­zellát megszólítom. Kiderül, hogy felsőszemerédi és ide jár a nyolcadikba. Közepes tanu­ló, mondja magáról, csak bio­lógiából és szlovákból volt egyese. Nagyon szeret olvas ni. Most hozta vissza jirásek­től a Kutyafejűek-et, amely nagyon tetszett neki. Helyette most egy meséskönyvet vitt Mórától. Bevallja azt is, hogy a Légy jó mindhalálig-ot két­szer is elolvasta, és másod­szor is olyan izgalmas volt ez a könyv, hogy nem tudta le­tenni ... — Izgalmas volt — ismétli újra —, pedighát min­dent tudtam én Nyilas Misi­ről, és mégis. . A változatosság kedvé­ért ezúttal egy kisfiút szólí­tok meg, Gergely Sándornak hívják és a hatodik bébe jár. — Szép neved van — mon­dom neki és azt kérdem tőle, tudja-e, hogy van egy igen ne­ves magyar író, akit ugyan­csak Gergely Sándornak hív­nak. — Hogyne tudnám, ő írta a Dózsát. — Hát ezt honnan tudod? — Az Oj Szóból — vágja rá habozás nélkül. — Szóval a Dózsát még nem olvastad. Nemet int, mint akinek nincs ideje, mert sürgősen kellett elolvasnia a Winettout, meg a Nagy indiánokat. Eddig igen tetszettek neki a Pál utcai fiúk és az Egri csillagok. Most kedve támadt egy szlovák ka­landregényre. Kérdésemre, va­jon érti-e? ... fölényesen a következőket válaszolja: — Ó, én már négyéves ko­romban perfektül tudtam szlo­vákul. A hangsúly a perfekten van, a szeme csillog, örül, hogy megtalálta a megfelelő, pon­tos kifejezést. A csillogás csak akkor válik ragyogássá, ami­kor a Nagy indiánokról be­szél. Nem kérdeni, hogy ki­csoda e „nagy mű" szerzője, mert ezeknél a fiataloknál azt tapasztaltam, hogy nekik nem a szerző, hanem maga a könyv, a mű a fontos. Ezenkívül azt is észrevettem, hogy a kalan­dos és fantasztikus regények izgalmán és elragadtatásán túl, valahol nagyon mélyen, mint az örökmécses lángja, ott pislog és világít bennük a Gárdonyi, Móricz és Molnár ifjúsági regényeiből kiáradó tömény költészet, amely idő­vel minden hirtelen támadt ragyogást elhomályosít. Egy idősebb, jól öltözött asszony lép most a könyvtár­ba. Jövetelén a fiatalok nem lepődnek meg. Mindenki a könyvvel van most elfoglalva, és itt, ebben a békés zümmö­gésben. az évek nem számí­tanak. Az asszonyt Horná Ilo­nának hívják, ipolybéli, férje Zselízen gazdasági intéző. Mindketten a történelmi regé­nyeket szeretik. Móricz Erdé­lyét épp úgy ismerik, mint Tolsztoj Háború és békéjét. Mindketten az orosz Irodalom nagy rajongói — Tudja — mondja neuies egyszerűséggel —, a könyv a legjobb barát. Igaz, hogy a te­levízió is sokat jelent, de a könyvvel nem versenyezhet. Az a helyzet ugyanis, hogy az embernek a televízióhoz al­kalmazkodnia kell, a könyv viszont ilyen áldozatot nem követel. Kedvem szerint válo­gathatok a könyvek között. Csak most jutok hozzá, hogy Hornyák Jánosnéval, a könyv­tárosnővel elbeszélgethessek. — A nagy forgalom ellené­re — mondja mosolyogva — a péntek a leggyengébb na­punk. Máskor társnőmmel, Morvay Imrénével együtt bo­nyolítjuk le a kölcsönzéseket. Most azonban Morvayné faiu­ra ment hogy módszertani se­gítséget nyújtson a falusi könyvtáraknak. Elég fáradsá­gos munka, de tekintettel a járás nagy kiterjedésére, ti­zenöt falusi könyvtár van ľánk bízva, hogy segítségükre le­gyünk a könyvek rendbentar­tásában és az olvasók meg­szervezésében — Ami a városi könyvtár működését illeti — folytatja — nem panaszkodhatom. Az olvasók részéről nagy az ér­deklődés a könyv iránt. Az ol­vasók zöme fiatal. így például a tavalyi hétszázkilencven­nyolc állandó olvasóból hat­százhét olyan fiatal volt, aki huszadik esztendejét sem töl­tötte be. Az állandó olvasók egyébként tizenötezer három­száznegyvenöt könyvet köl­csönöztek ki. Megjegyzi még, hogy az el­múlt esztendő nem nyújt hű képet a könyvtár működésé­ről, mert tavaly négy hónapig zárva tartották. A könyvek se­lejtezése és az egész könyvtár rendbehozása ennyi időt vett igénybe. Örömmel közli, hogy idén a negyedévi tervet feb­ruár közepén teljesítették. Arra a kérdésre, készül­nek-e a könyv hónapjára, a könyvtárosnő azt válaszolja, hogy 4000 korona értékben kapnak most egy könyvszál­lítmányt a legújabb szlovák és magyar könyvekből. Ezen­kívül irodalmi vitaesteket ter­veznek. A Nagy Októberi Szo­cialista Forradalom 50. évfor­dulója rendezvényeire a későb­bi hónapokban kerül sor, elő­adásokat tartanak a szovjet prózáról és költészetről. Az előadások megtartásában nagy segítséget nyújtanak Franti­šek Zborovian szlovák iskola­igazgató és Juraj Červefták szlovák író és tanító, továb bá Vas Ottó és Tóth Tibor ma­gyar tanítók. Ezután búcsúzom, és futtá­ban benézek a könyvesboltba. Érdekel, fogynak-e a csehszlo­vákiai magyar írók könyvei. A válasz egyöntetű: fogy­nak ... Az olvasók keresik mind a prózaírók, mind a köl­tők alkotásait, és a boltban már alig várják, hogy megér­kezzék a könyvhónapi új könyvszállítmány. E megnyug­tató válasz után otthonukban keresem fel a könyvtár leg­szorgalmasabb három olvasó­ját. Az egyik orvos, a másik szabó, a harmadik érettségbe készülő diáklány. Dr. Somló István 1929 feb­ruárja óta gyógyítja az itteni betegeket. Volt városi és kör­zeti orvos. Most a városi nyug­díj-bizottság vezető orvosa. Munkássága során módjában volt betekintést nyerni a la­kosság életébe és fel tudja mérni azt az óriási fejlődést, amit a felszabadulás a dolgo­zó embernek hozott. — Mindig szerettem a köny­vet — mondja —, sőt diákko­romban magam is verset ír­tam. Rajongója voltam Ady­nak, Tóth Árpádnak és juhász Gyulának. Ma különösen Jó­zsef Attilát és Radnótit szere­tem. De régebben nem olvas­hattam kedvein szerint, lefog­laltak a betegeim, másrészt sokat tanultam, mert lépést kellett tartanom a fejlődő or­vostudománnyal. Ma behozom azt, amit ifjú koromban elmu­lasztottam. Az olvasást a leg­nemesebb szórakozásnak tar­tom, az ember miközben él­vezi a szép szót, sokat is ta­nul És a 62 esztendős orvos né­hány Ady-sort szaval, kissé rekedtes, révedező hangon, mint aki elmúlt ifjúságát idé­zi. A szobában csend és fél­homály uralkodik, a fiai és magam Is meghatódva hallgat­juk. A másik olvasó Pleva János, 44 esztendős szabó. Selymek, cérnák és más szabókellékek közt Mikszáth egyik kötetét fedezem fel. Amikor megkér­dem, hogy élete során melyik könyv tetsze {» neki a legjob­ban, nehezei: nja rá magát a válaszra ue végül mégis­csak kiböki, nogy Móricz Ró­zsa Sándora. — De az Árvácska is nagyon megrázó — folytatja. — Tudja az úgy van, hogy vannak írók, akiknél azt érzem, hogy sze­mélyesen nekem írták a köny­vet, velem akartak beszélni, nekem akartak valamit meg­magyarázni. És amit megér­tettem, azt elmondtam a fele­ségemnek. í gyermekeimnek. Skolkay Adrién a harma­dik olvasó. 18 éves. Érettségi­re készül. A jeles, szerény és igen kedves tanulók közé tar­tozik. A szlovák és a magyar irodalmat egyaránt olvassa és szereti. A magyar prózaírók közül Karinthyt, a szlovák )k közül HeCkót szereti. Különö­sen kedves neki a Vörös bor című regénve. A magyar köl­tők közül Radnóti Miklóst szeretné alaposabban megis­merni — Anyu megígérte — mond­ja kedvesen —, hogy a könyv­hónapban megve.:zi nekem vá­logatott verseit. Remélem, ak­korára meglesz. A szlovák köl­tők köziil szívesen olvasom Milan Rufust és Miroslav Vá­lekot. És persze — teszi hoz­zá — Petőfi sok versét ma is kívülről tudom. Azt hiszem, reá örökké emlékezni fogok. Arra a kérdésre, hogy ki vezette rá az irodalom szere­tetére, anyja válaszol helyet­te. — Nem kellett őt rávezetni. Nálunk ez családi hagyomány. A nyolcvankét esztendős nagy­anyja is szeret olvasni. Rajon­gója a könyveknek, a betűnek ma ts. SZABÓ BÉLA HAMAROSAN KIZÖLDÜL A FÜ (M. A. felvétele) ÚJ VERSEK <u c c Q) •O N ><U o Or 3 > O Már zörrennek az ásók és kapák, míg rozsdás élük vörösre gyulladt sebein már új nap simogat át, s reszelők érdes szopránja hullat apró vasvirágot. Már zörrennek az ásókés kapák, visszafájnak a reumás csontok, levágott gallyak felérzik a fát, s a mélyhűtött füttyök: éles horgok, — felhasítják a világot. Már zörrennek az ásók és kapák, gondos zacskókban szunnyadó magok, s a rigónemzet új dalba csap át, sír a hó, s az árok is jóllakott. Már zörrennek az ásók és kapák, és eltoppannak a nyúlláb-napok, nevető olló tárja a karját, s a szűz venyigén gyémántkönny ragyog. Már zörrennek az ásók és kapák, és bújócskáznak f&öppnyi kis szelek, a gazt, lim-Iomot csomóba rakják, és tüzet gyújtanak az emberek. Már zörrennek az ásók és kapák, születnek vidám, hetyke kis dalok, és a hóvirágot ingyen adj'ák az erdők mélyi sápadt angyalok. Már zörrennek az ásók és kapák, tűhegyében kalászt érez a mag, és valami nagy-nagy dologra vár a feszes atom, és a holt anyag. A kép oly régi s oly fakó, akár a bölcső s altató. akár szép Hófehérke, és a csipkerózsás ébredés. Lim-lom. Ószer. Olajnyomat, meghizlalja a molyokat. Anyád mosolya, kék-eres keze, mely most is még keres, Keres, feléd nyúl - s nem talál tányérán zörren a kanál, liliom keze hullt virág, a mosolya is múlt világ; enyésző, nagy halk szeretet — s egyszer a szíve megreped. Láttam egy lányt. Tíz éve múlt. A múlt a szép emlékre hullt. Kis kávéházban ültem, és szíven ütött a jelenés. Kezébe liliom s szeme titokkal s bánattal tele. Mögötte járt a Szerelem: vad kamasz. — Szinte hidegen ragadta meg a lány kezét, az ő szemében vágy beszélt. A liliom félt, reszketett ­s reggel — részegen nevetett. <ü E £ o c K<0 o z Ul <s> < ta. <

Next

/
Thumbnails
Contents