Új Szó, 1967. március (20. évfolyam, 60-90. szám)

1967-03-18 / 77. szám, szombat

A KÉPZŐMŰVÉSZET FORRADALMAI A XX.SZÁZADBAN LÖKHAJTÁSOS SZÁZADUNK első képzőművészeti forradalmának gyökereit tulajdonképpen már a XIX. század elején fedezhetjük fel, Francisco Jósé y Luclentes Goya, spanyol festő művészetében. A „Háború pusztításaiban" megrázó erővel tesz tanúvallomást Goya a napóleoni hadak embertelenségéről, a spanyol parasztok végtelen szenvedéseiről és a mindmáig modern „caprichosszaival" leteszi a garast a mai, kortársművészet egyik esztétikai tétele mellett: nem hajlandó különbséget tenni a szép és a csúf között, s a valóságot rögzítve elutasítja a természet gépies másolását. Mint a mai művészek, Goya is a valósággal egyenlő értékű „modellt" akart alkotni. Műveiben nemcsak az impresszionizmus félreismerhetetlen jeleit fedezhetjük fel, hanem a XX. század expresszionlzmusának valamint az ebből eredő expresszionista-absztrakt fesztészetnek első csiráit is megtalálhatjuk. A modern művészet ABG-jének első betűjét tehát Goya mondta ki, ám a spanyol fejlődés megrekedése folytán, bizonyos dlszkontinualitás után, a B betűt, majd későbben a C-ét, is a francia festők, Delacroix, Courbet, Daumier és utódaik mondták ki hangos szóval. Ez már azonban a nagy társadalmi összecsapások korában történt. Franciaországban, ahol az uralomra jutott léha és kegyetlen polgársággal szemben, a negyedik rend, a proletariátus Jelentkezett jogaiért. S mivel a művész nem tud megalkudni a tőkés termelési rend művészetellenességével és magára marad. Most már vagy az exotikumban keres kiutat elszigeteltségéből, vagypedig önmagába fordulva, a művészet önüdvözítő szépségéből építi ki elefántcsonttornyát esetleg művével a fennálló társadalmi rendet bírálva a kritikai realizmusnak lesz a zászlóvivőjel Am mindenképpen, még elefántcsont-tornyában is — bár balgán — de lázadó lesz, tagadója az embertelen valóságnak, új utakat kereső forradalmár. — Festő, igazi festő csak az lesz — hirdette már 1845-ben Charles Baudelaire — aki majd rálel napjaink epikájára! Baudelaire tisztában volt azzal, hogy ez az úgynevezett „epika" nem a hétköznapok prózai jelenségének, hanem az örök mozgás, a légkör, a színek, a természet örök remegőseinek megörökítése. És azok, akiket Baudelaire invokált, akikre a nagy költő oly féltő aggódással várt, rövidesen jelentkeztek, * hogy „a valóság nagy királynőjének, a képzeletnek legyenek hü apródjai, lovagjai". Manet, Degas, Toulouse-Lautrec, van Gogh és Gauguin már építik a XX. századba vezető hidat, amelynek hídfőjénél az aixi remete Paul Cézanne áll. Tőle aztán már csak néhány lépés Picassóig és a kubizmusig, a XX. század első képzőművészeti forradalmáig, amely több mint négyszáz éves hagyományokat rombolt le. A kubizmus, majd a fauvaeizmus és az expresszionizmus sutba dobta a reneszánsz óta érvényben lévő perspektívát, detronizálta a látásélményt, állítván, hogy a művészi meglátás független az emberi szem látási képességétől. A belső élmény, a képzelet ereje, az intuíció vált a modern művészetben elsődlegessé. EZ A KÉPZŐMŰVÉSZETI FORRADALOM, ha politikailag nem is irányult a polgári társadalom ellen, lényegében mégis a művészetellenes valóság, a tőkés társadalom tagadása volt, s végül is, túl a Dada kalandon, a tőkés társadalom szülte művészetnek a tagadását, s az avantgarda jó néhány tagjának a nemzetközi munkásosztály forradalmi mozgalmához való átállását jelentette. A huszadik század képzőművészetének második forradalmát az Auróra ágyúlövéseitől kezdve tartjuk számon, Jóllehet Moszkvában és Pétervárott már a századforduló óta forrott a modern művészet új bora. Hiszen otthon Alekszej Javlenszkij, D. Burljuk, Natalia Goncsarova, Mihail Larinov és mások rakták le a modern képzőművészet alapjait, míg Nyugaton M. Chagall, V. Kandinszkij, Gabo Naum, A. Pevsner vállalták francia, német és orosz társaikkal az úttörők hálátlan szerepét. És ezerkilencszáztizenhét októberétől Moszkva lett a modern forradalmi művészet központja. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom nemcsak a művészek szociális helyzetén Javított, hanem a közönség viszonyát a művészethez ls megváltoztatta. Am ugyanakkor olyan alapvető kérdéseket tett fel a művészetnek, amelyek mindmáig megválaszolatlanul maradtak. Ezért nem érdektelen, hogy Európa egyik legismertebb művészettörténésze, a meglehetősen haladó szellemű Sir Herbert Read „A Concise History of Modern Paitlng" (A modern festészet története J clmfl művében azt vallja, hogy azokban a művészet szükségtelenségéről, Illetve nélkülözhetetlenségéről folyó vitákban felmerülő problémák, amelyek „Moszkvában, 1917—1922 között hangzottak el, nagyrészt még ma is éppolyan időszerűek, mint akkor, s a művészet Jövő fejlődése még ma is végleges megoldásuktól függ!" FIGYELEMRE MÉLTÖ JELENSÉG, hogy a modern, baloldali orosz művészek úgyszólván valifrtf'

l lamennyien bekapcsolódtak az új, szocialista társadalom építésébe. Így a népművelési népbizlg

B_ tosi hivatal képzőművészeti osztályán V. Kandinszklj volt a hangadó, Moszkva bizottságaiban III. 18. Malevics és Tatlin működött, mlg a vltyebszkl körzet képzőművészeti vezetője M. Chagall volt, 5

akit Lunacsarszklj annak Idején Párizsban kedvelt meg. Vagyis, ahogyan azt Ilja Ehrenburg Jellemezte: „Tizennyolcban nem az akadémikus Irányzat képviselői jöttek kt a Vöröstérre, hanem a futuristák, a kubisták és a szuprematisták." Igaz azonban az is, hogy a szovjet „baloldali" művészet és az otthoni közönség nagy tömegei között még mélyebb és szélesebb szakadék tátongott mint Nyugaton és Herbert Read a már idézett müvében igen helyesen állapítja meg, hogy a szovjet vezetők amikor minden erőt csatasorba kellett állítani a Szovjetunió védelmére, propagandisztikus művészeket kívántak, a proletár forradalom szolgálatába állított művészetet." A helyzet akkoriban valóban a tömegek számára érthető művészi alkotásokat kívánt meg. Ekkor kezdődött meg a tragikus félreértések sora. Először a különböző irányzatok képviselői, Így Malevics és M. Chagall különböznek össze, majd egyes szovjet vezetők türelmetlensége kényszeríti a baloldaliakat, hogy emigráljanak, jóllehet Lenin a Clara Zetkinnel folytatott beszélgetéseinek egyikében a művészetek szabadságát hangsúlyozta: „Az új erők születése és ezeknek részvétele az új, szovjetorosz kultúra megteremtésében, Igen jó, Igen hasznos dolog. Be kell hoznunk mindazt, amiben évszázadok során lemaradtunk ..." Lenin tehát ezt a forradalom utáni erjedést történelmileg szükségesnek vélte, s közben ügyelt arra is, nehogy egyik vagy másik irányzat uralomra törekedjék. És a Szovjetunió Kommunista Pártjának 1925-ben hozott határozata is a különböző csoportok és irányzatok szabad versengéséről beszél, és elutasítja az önkényes adminisztratív beavatkozásokat a művészetbe. A NAGY OKTÓBERI SZOCIALISTA FORRADALOM hatása röviden Nyugatra ls kiterjedt és igen pozitívan befolyásolta az avantgardista képzőművészeti irányzatokat. Nemcsak a Bashaus konstruktivistái, Moholy-Nagy László és társai, hanem a német expresszionisták zöme, sőt A. Breton szürrealistáinak ls jó része, a baloldal, sőt a Kommunista Internacionálé politikájához jelentkezett, bár később tanúi lehettünk néhány szégyenteljes dezerciónak ls. De amikor a német és olasz fasizmus Európa népeinek békéjét veszélyeztette, Párizstól Prágáig az avantgardista művészek legkiválóbbjai: P. Picasso, F. Leger, Max Ernst, M. Chagall, E. Fílla, J. Capek, hogy csupán csak néhány nevet említsek a sok közül, valamennyien a barrlkádok helyes oldalára álltak. Századunk képzőművészetének harmadik forradalmát, amely közvetlenül a második világháború után kezdődött, már távolról sem lehet oly pozitívan értékelni mint az előbbieket! A két háború közti művészi irányzatok, mint például a kubizmus, expresszionizmus, valamint a szürrealizmus, nem élték túl a második világháborút. Nem sikerültek a régi csoportosulások felújításának félénk kísérletei sem, és a tiszavirágéletű stílusok sokasága egy olyan új Babilont hozott létre, amelyben az eredetiség összevegyült az eredetieskedéssel és a divatos epigonizmussal. Figyelembe kell azonban vennünk, hogy a háború embertelenségén és a fasizmus bestialltásán túl, nagy szerepet játszott Itt a XX. század derekán egyre nagyobb arányokat öltő műszaki és tudományos forradalom, amely érdekes módon nemcsak a termelés viharos fejlődését idézte elő, hanem erősen befolyásolta a nyugati művészetet ls. A polgári társadalom védelmezői ugyanakkor ellentámadásba mentek át az avantgardista művészekkel szemben, akikről tudták, hogy a politikai baloldalhoz tartoztak. És ahogyan azt Thomas B. Hess, amerikai képzőművészeti kritikus szellemesen megfogalmazta, először Franciaországban, majd utána világszerte megszerezték az úgynevezett avantgardista publikumot, amely politikailag és társadalmilag ugyan konzervatív nézeteket vall, de kihasználván a szocialista rendszer elutasító magatartását, a legújabb, a legegyénibb, sőt a legprogresszivabb művészi alkotásokat Is megvásárolja. Fizet, de követel is. A képnek újszerűnek „modernnek", azaz divatosnak kell lennie. Vagyis Hess szerint „ez az avantgardista közönség addig vásárolja a művészt, mlg megöli!" Ebben segítségére van a képkereskedők és a művészetteoretikusok serege ls, amely a nagy káoszt még jobban növeli. Mindez természetesen sokasítja a sarlatánok és a divatos álművészek, epigonok számát és az új irányzatok, stílusok pedig szinte gombamódra nőnek a földből. Tasizmus, informel festészet, actlonpainting, lettrizmus, az amerikai, majd az európai pop-art, amely a francia Pierot Cabanne szerint „úgy hasonlít tengeren túli testvérére, mint hülye a hülyére" ... És már nem elég az absztrakt festészet sem, a Zen-buddhizmus európai és amerikai hívei a semmit akarják vásznalkon kifejezni, az új figuratív irányzatok pesszimista művelői pedig aszamblázsaikkal egy érthetetlen világba szeretnék kényszeríteni az embert. Am a művészetnek ebben a perzsavásárában ls vannak olyan alkotók, mégpedig szépszámmal, akik mélyen humanisták és haladók, akiknek alkotó módszere mégis eltér, mégpedig törvényszerűen, a leíró, magyarázó és oktató realizmus Iparosainak alkotó módszereitől, s ezeket bizony nem szabad megköveznünk. ÜGY VÉLEM, hogy Louls Aragonnak igaza van, amikor a szocialista realizmust Roger Garaudy párttalan realizmusával azonosltja. Mi marxisták ugyanis nem lehetünk dogmatikusok és nem használhatjuk azoknak az esztétikai mércéjét, akik a rádióról, televízióról, az atomerő felhasználásáról, az elektronikus számológépek fantasztikus teljesítményéről még csak nem is hallhattak. S abban ls egyet kell értenünk a nagy francia íróval, hogyha Cardan és Bombelli a matematikában bevezették az lmmaglnárius, a mennyképzetes számot, amelynek önmagával való szorzata negatív előjelű, nem várhatunk vagy további félezred évet, amíg valaki majd szentesíti mindazt, ami napjaink képzőművészetében pozitív, sőt progresszív, még ha szokatlan és nehézen érthető is, még ha nem is hasonlít a bennünket körülvevő világ egyetlen jelenségére sem. Hiszen ahogyan ezt G. Apollinaire mondta, a kerék sem hasonlít az emberi, de még az állati lábra sem, mégis az élőlények Járásának az utánzása. Felfedezője pedig tökéletesítette, és nem tagadta a valóságot... BARSI IMRE FIATALOK VERSEI GAL SÁNDOR: A tavasz fordulása Már pirkad a föld, újra tavasz van, otthon készülődik apám, kapát köszörül, fényesen villan az éle, apró vas-morzsát pörget a ráspoly, az ablakok is lassan kinyílnak, csak úgy, a maguk kedvére szárnyas üvegükre rácsap a napfény. Megrogyott a szőlősorok púposra fedett takarása, apró erecskéket mosott rá a hólé, s a kert végén a temető külön birodalmában tuja- s ecetfák tövében pattog a fű, apró, fehér virágok lándzsája mozdul, s a holt avar néma tetemén friss élet lobban. Messziről nézem ezt a tavaszt már, józanul mint a kitaposott utak, és csendes mosoly buggyan ajkam szegletén fanyar-keserűn. Hát ide jutottam! Az idő nekem se kegyelmezett. Menekültem ettől a perctől, de lám, amit kimért a sors, az idő betölti lassan) Észrevétlenül növekszik bennem a világ, a tegnap kitárul, s befogadja emlékeimet, helyére rakja tetteimet, megmérve mindent és nehéz értelmet ód a szónak, s minden mozdulásnak. S a szavak nem zümmögnek könnyű ritmusokban egyre ritkábban fut a papíron a toll is, mintha nehezülne a kéz, pedig a gond több csak tavasz múltával, s távolabbra néz a szem, az ismeretlent kutatja, s próbálja felfedni amit a ködök suta közönye tokár. Más a szerelem is, nem perzsel úgy, csak csend-ben lobog, nem öl, de megtart, hasonló lett a földhöz, a szőlőtövekhez, szőlőbogyókhoz. Megértünk valahogy együtt a múló időben, s holnap nyomainkat a szél könnyű kezével betakarja. KOMLÓSI LAJOS: Magány A négy falon túl fények cikáznak, A denevér-hangú éj egekbe röpíti a csókadókat. Elszakadt film most az életem: magam vagyok. A csillagok közt sincs a szemed, a szél se hozza el hangod. Az emlékezés csengőjét rázom s arra nyújtom a kezem, hol kiformál a kegyes képzelet és itt hagy egy percre. Magam vagyok. A négy falon túl fények cikáznak, SZITÁSI FERENC: A fa Reggel sugarak táncolnak lombjában! fényes köteleket dobálnak ide-oda. Néha egy-egy lepuffan a földre; az ébredő fű nem érti miért bombázzák nyugalmát, hiszen ő nem bántott senfcit* csok nő, nő, hogy a rovar-világnak palotája lehessen. S ezek a felelőtlen fények felrobbantják a csendjét I Ejnye, ' ejnye I MIKLÓSI PÉTER: Éjjeli kép Sötét csillaghálóval kendőzött most a Föld neonlámpa fényében rajzó lepkék násza felett a Tejúton a vén Göncölszekér döcög itt lenn alaktalan árnyékokat torzít a bujkáló Hold sötét koromsötét a ház az illatozó kert a bokor a vonatsín riasztó feketeséggel lepett a zöldre mázolt pad rajta a csókolózó szerelmesek. Reménytelen éji feketeség üli a Hozzád vezető sötét vaksötét Utát...