Új Szó, 1967. március (20. évfolyam, 60-90. szám)

1967-03-15 / 74. szám, szerda

FÁBRY ZOLTÁN: ||||||||||||íll!llii!!ll!lll!l MÁRCIUS // KOLTOIE Március 15 a legszebb magyar ünnep. De épp ünnep volta lett legnagyobb átka, a valósítás akadálya. Petőfi boldogan szavalta: amit apák és nagyapák egy évszázad alatt nem tudtak összehozni, ezt, íme, ők összeütötték 24 óra alatt. Petőfi önelégülten 24 órára sűrítette az évszázados munkát és a végén kisült, hogy e győztes 24 óra realizálására újabb száz évre van szükség! Három hónap múlva maga Petőfi is látta, hogy elvetette a súlykot és az „Egyenlőségi Klub" programját már e szavakkal kezdi: „A március 15-én kimondott nagy szavak elhangzottak. A szabadság, egyenlőség, testvériség eszméi valöságggü nem lettek"... Nem csoda, ha a szkeptikusabb Széchenyi, március előtti látleletező szavai, a 24 órás mámort követő százéves szabotálásban nyertek igazolást: „Hazánk előmenetelének gátjai mi tehetősebb birtokosok vagyunk ... Szabadelvűségről fecsegnek s saját jobbágyaikat nyúzzák ... Karunk sohse legyen fegyverezve alacsonyabb helyen álló hon társaink elnyomása végett... A legeslegelsö: minden lakosnak az emberiség közös jussaiba juttatása, azaz mindenkinek politikai léte". Március ötvennegyedik ünnepnapján a Nagyváradi Naplóban ezt lehetett olvasni: „A márciusi nagy nap minden eredményét egy rövid évszázad lecáfolta. Ahogy dolgoztunk, fáradtunk az új Magyarország kiépítésén, valamit nem vettünk észre. Nem vettük észre, hogy a nagylelkűségből életben hagyott heretestűek nemcsak, hogy nem dolgoznak, de ellenünk szervezkednek és vissza akarnak mindent csinálni, amit mi csinálunk". A vezércikk írója egy fiatal újságíró volt: Ady Endre, aki itt ezzel az Írással jegyeződött el a magyar márciussal, a magyar forradalommal. Március második félszázada már döntőn Ady jegyében áll: ő lesz március folyamatossága, szószólója és sáfárja. Ady Endre a legszebb magyar múlttal, a beváltatlan ígérettel ágált forradalomra. Amit a hivatalos magyar márciusok elcsízióztak, eltiportak és elhallgattak, az az ő verseiben éled számadásra, Ítéletre és — beteljesülésre. Az emlék Táncsiccsal éled, kísért és iázít: „Kend volt amikor a lelkünk", kit „Táblabírák földjén kutya se becsült." Táncsics az ős, aki ki merte mondani a parasztigazságot: „Ez a föld a miénk, mi munkáljuk meg és ha ti nem akarjátok az igazságot kimondani, majd a szükségtől kényszerítve mi fogjuk kikiáltani". Ezt a Táncsicsot öleli magához Ady: „Kendnek sok fájdalmát szívesen fájlaljuk, Kendnek ős szerepét szívesen vállaljuk." 1910-ben, két év múlva, Ady helyzetképe („A márciusi Naphoz"

j március teljes ellentétét rögzíti: „Büdös úr-szag, pénz-szag sehol így nem kábít, Minden változásért és újért kiált itt". A cél — forradalmi: eltiporni „kik utunkat állják, Magyar márciusnak minden akadályát" E nagy igyekezetben még Petőfi is kevés: „Petőfi szavánál van szükség jobb szóra: Mindent meglátőra, mindent felrúgóra". Így, március jegyében áll össze lassan a kis sereg, mely a márciusi örökséget valóra akarja váltani. Néhány év múlva Ady tavaszi seregszemlét tart: „Ki minket üldöz, szívét vágja ki, Ki minket nem ért, önmagát gyalázza". A levegő miazmás, fertőzött: „döglevegő leng a Tavasz fuvalmán". E sötét háttérből annál világítóbban válik ki az új magyar hit SzentLélek-karavánja: „S egy borzalmak-nyögte kicsi ország Egyedüli jókedve mi vagyunk". 1914. tavaszán Ady nem egy, de öt-hat versbe variálja a márciusi témát. Abbahagyja és újrakezdi, mintha érezné valami lidérces változás, idegenség berontását március megváltatlan földjére, és mint aki láthatatlan rémmel birkózik, szabad hangot fojtogató veszélyre riad: „Néma éltünk sikoltozz szabadabban, mint ezernyi bérelt és gonosz torok"... Eszelősen kapaszkodik a legszebb magyar realitásba, március ígéretébe és 1987. igézetéhe: k III. 15. „Lázíts keresztrevont Március, Lázíts szörnyű szava a némaságnak, Üzenj harcot, fojtott, gyászos dühünk ...Még magyar Tavasz sem préda, latroké". A cím — „Piros gyász ünnepén" — a kiéleződő helyzetnek megfelelően, sötét komorság it vetit. Ady nom ismer illúziót, valóságot közvetít mindig, de a legfeketébb valóságból is tud hitet facsarni: „Piros gyásszal ünneplők, lelkeim A vért, a kínt, a gyászt tartogassátok. Ki fog csordulni a magyar kehely Bs 48 óta ls fog az átok. jól átkozzatok és jól készüljetek." És akkor vijjogón lecsapott az első gránát, az első világháború, mint mindennek rontója, bontója és felfalója. A márciusi költő a magyar forradalom zengő zúgó kottája volt. És ez a hang most elSiketült, győzött a háború, maradt az átok: „Baljóslatú, bús nép a magyar. Fórra dalomban élt, s ránk hozták Gyógyítónak a háborút, a Rémet, Sírjukban is megátkozott gazok." Ami megmaradt, az a becsület, a non possumus, a nem azonosulás: az imperialista háborúval való minden közösség megtagadása. Március záloga a tisztaság, a hűség, a tántoríthatatlanság. A háborús bénultság első márciusi versét, 1915-ben, Ady nem véletlenül Intézi az emberség szegénylegényeihez, a jövendő királyfiakhoz: „Most, a gyáva szemérmetlenség Kurjongató, rossz éjjelén, Becsületére jól vigyázzon Minden nemes szegény legény." A háború az ellenség: a tömegpusztító és tömegáldozó. A háború az ellenség: az emberkisebbítő, az emberzüllesztő. A háború az ellenség: a gondolattemető hazugság. A háború az állattá aljasító imperialista merénylet, a gyilkos örömmel vakító barbarizmus és embertelenség teljessége. Az imperialista háború az ellenség: az összegező, a kiteljesedett ellenforradalom! Márciusi költő, emberség forradalma, nincstelenség lázadása itt nem igenelhet. Ady küldetésével — márciusával — árván, egyedül marad. „Szeretett és dalolt márciusok hervadt bokrétáját" dobja „Ebbe a ma mindent beharapó, rettenetes fekete tűzbe"... „És most, miként te, úgy maradtam: Üszkös-bénán, szép mosti március". A beváltatlan március és költője, — ki éles torkát „ma hurokkal bénán" hordja — egy nyelvet beszélnek és egymást tükrözve, döbbennek a háború embertelen voltára: „Mi lesz, ha a hívőség megszakad? S az emberek nagy keserűn Néznek a márciusi napra? Zászlózott, híres, nagy céljait Az ember gúnnyal megtagadja? Rettenetes a mosti március." Rettenetes, mert többről van szó, mint a magyar márciusról, itt az egész emberiség emberséglétéről, emberséghiteléről van szó, a nagyobbról, átfogóbbról, egyetemesebbről. És, Íme, e nagyobb dolgot a magyar március nyelvén, az elsikkadt március siratásával és idézésével lehet kifejezni és — tovább hitetni: „Hát emberségünk érte szörnyű csúfság, Mégis ... a meggyötört szívet föl kell emelni, Kell, hogy még lelkem régi hitek gyújtsák." Kell: mert különben borzalmaikat „tovább nyújtják Gyalázat, szégyen s minden háborúság". Március és emberség széttéphetetlenül egyenlítődnek a háború ellen ágáló magyar költőben. Hogy emberségsiratás és márciusi nosztalgia ennyire példaadőn találkozhattak: ez a magyar március legnagyobb igazolása és elégtétele. A márciusi eszmékkel a háború ellen! A legszebb magyar hagyománnyal embertelenség ellen! Mára lefordítva: a márciusi költővel új világháború elleni Nem hiába volt március sáfárja Ady Endre, emberség példaadó háborús felsőfoka — az „ember az embertelenségben" — kit az embertelenséggel, imperializmussal béklyózott március sem foszthatott meg hitétől: „Ejh, legyen a sugár mégis a Napé S tapossanak benne víg fiúk Olyan hittel, mint én tapostam s, óh, sors, hittetnl tovább is akarj Vídámítóbb, más márciusban S én elbocsátlak, most március." Az Ady-elbocsátotta ,/ettenetes március" újra kísért. A mosti márciust a háború lidérce és embertelensége fokozottabb mértékben fenyegeti. Küldetésünk Adyhoz méltó: meg kell akadályoznunk, hogy a világra lecsaphasson a harmadik gránát: az atombombás harmadik világháború. Újra „döglevegő leng a Tavasz fuvalmán", de bennünk a példa: az „ember az embertelenségben", miénk a márciusi háborús végrendelet címszava: „Intés szegény legényeknek" A mi háborús tisztünk örökségi elkötelezettség, becsület ügye és gondja: nyílt háborúellenes állásfoglalás, március és emberség egyjelentésű védő-támadó találkozása, „böcsületes szegény legények" történelmi jussa: „Mi másoknál meszszebbről jöttünk És örök, amit akarunk." Örök, mert örökség: márciushoz méltó, emberhez méltó, békére méltó — Adyhoz méltó. Március költője múlhatatlan példa: éljetek vele! IRODALMI JOGOK ÉS KÖTELESSÉGEK Bár a csehszlovákiai írók negyedik kongresszusukat csak júniusban tartják meg, az előkészítő munka természetszerűleg már megindult. Ennek alkotó részét képezik a kulturális lolyóiratokban mind gyakrabban megjelenő, a kongresszus kérdéseivel öszszefüggő cikkek. A legutóbb példőul a KULTÜRNY ŽIVOT 10. számában olvashattunk nagyon konstruktív hangvételű vezércikket. A cikk elsősorban nagyon tárgyilagosan feltérképezi az ország figyelmének annak idején előterében álló, szenvedélyes pártolást és ellenvetéseket kiváltó második és harmadik Írókongresszus hozamát, illetve hiányosságait. Megállapítja, hogy akkoriban az írói alkotó munka, s főleg az esztétika kérdései háttérbe szorultak s helyükbe politikai,, társadalmi, erkölcsi kérdések szenvedélyes megvitatása került. Csakhogy néha bármennyire is szükséges ilyen síkon a negatívumok megvitatása, s bőrmennyire is becsületes a szándék, ez önmagában nem alakíthatja ki a szocialista élet és irodalom pozitív koncepcióját — szögezi le nagyon helyesen a vezércikk. A továbbiakban rámutat arra, hogy az élet összetettségének megfelelően az írószövetségben is differenciálódás következett be. A múltban mesterségesen táplált formális egység helyett ma a szövetségben, mely kifelé továbbra is egységesnek tűnik, különféle csoportok, áramlatok, sőt divatok, ellentétes esztétikai és életszemléletek léteznek és polemizálnak egymással. Ebben azonban nem kell tragédiát látnunk, hiszen a XIII. kongresszus határozata is elutasítja a formális egységet. Egyben teret nyújt az eltérő művészeti elveket valló tehetségek kísérletezésének. Ugyanakkor megalapozza a politika és a kultúra új, egyenjogú, de egyben egyforma felelősséggel járó viszonyát. Ezen a bázison az egyes irodalmi, nemzedéki és esztéikai őramlatok, illetve csoportok is megférhetnek egymás mellett, termékenyítőleg hathatnak egymásra, s ez társadalmi szempontból több haszonnal járna, mint a látszólagos egység. Végül a cikk azt a meggyőződést fejezi ki, hogy a csehszlovákiai írók negyedik kongresszusa az esztétikai „hitvallás" eltérései ellenére, hazánk és a világ minőségileg megváltozott helyzetében, ha nem is vonhat meg megbízható mérleget, irodalmi kérdésekben lényegbevágó véleményt nyilváníthat. S ez nemcsak erkölcsi kötelessége, hanem egyben joga is. PRAGABAN LESZ A VILÁG MŰÉPÍTÉSZEINEK LÉGYOTTJA Sokan furcsállani fogják, hogy ez év júniusában éppen hazánk fővárosában tartja meg kilencedik nemzetközi kongresszusát az UIA, vagyis a Műépítészek Nemzetközi Uniója. Tény ugyanis, hogy éppen az architektúránk — néhány ritka kivételtől eltekintve — egyelőre nem büszkélkedhet kimagasló eredményekkel. Ez főleg a lakáskörülményekre vonatkozik. Tagadhatatlan tény, hogy míg az elmúlt években inkább a termelés fejlesztésére törekedtünk, erre a célra összehasonlíthatatlanul több anyagi eszközt fordítottunk, mint a szélesen értelmezett szolgáltatásokra, ahová a lakások építése, karbantartása, a közlekedési hálózat is tartozik. Miroslav Gottlieb a CO ľAs ZAJÍMA című magazin 3. számában megjelent cikkében ezzel szemben hangsúlyozza, hogy műépítészet! elméletünk és gyakorlatunk bizonyos részleges eredményekre támaszkodhat, amelyek a kongresszuson joggal tarthatnak számot az érdeklődésre. Megkésve ugyan, de az utóbbi időben nálunk ts előtérbe kerültek a lakás-, a munka- és általában az életkörnyezet kérdései. Ezek a kérdések ugyanakkor a kongresszus tárgyalásának alapvető témái. A világ minden részéből hazánkba érkező neves műépítészek foglalkozni fognak a lakótelepek elhelyezésének, a múlt és a ma műépítészete egybehangolásának, a lakás- és a termelési, munkakörnyezetnek, az ember és a természet műépítészeti viszonyának sarkalatos problémáival. Nem vitás, hogy ennek a tárgyalásnak eredményei és következtetései nagy segítséget nyújthatnak nekünk is abban a törekvésünkben, hogy fokozatosan és a legszélesebb keretekben megalapozzuk a szocializmushoz és a szocialista emberhez méltó létkörülményeket. A MAGYAR PLAKÁTMÜVÉSZET DICSÉRETE Prágában megrendezték több mint húsz magyar gralikus plakátjainak kiállítását, amely lényegében keresztmetszetét adja ax utóbbi évek e téren elért eredményeinek, fan Spurný, a KULTURNl TVORBA recenzense a lap 10. számában általában is kiemeli, hogy a mai magyar grafika bátran egybevethető a legértékesebb hagyományokat képviselő államok termésével. A magyar plakátművészet második világháború utáni fejlődéséről szólva kifejezésre juttatja nézetét, hogy az sokban megfelel a csehszlovák plakátművészet alakulásának. Míg a múltra gyakran rányomta bélyegét az instruktív leíró jelleg, addig ma Magyarországon is a kísérletezés és a művészi megújhodás szakaszába léptek. Természetesen ez sem mentes a buktatóktól. Jan Spurný különben sokkal sikerültebbeknek tartja a film-, illetve a színházi plakátokat. Szerinte a sajátos jellegű és különleges követelményekkel fellépő politikai plakát művészet terén — hozzánk hasonlóan — nem ilyen átütök az eredmények. Pozitívumként emeli ki továbbá, hogy a kiállítás tanulsága szerint a magyar plakátmüvészetben általában, de egyes alkotóínak munkásságában is nagyon széles skálája van a formanyelvnek. Méltatását ezekkel a szavakkal fejezi be: „Meggyőződésem, hogy a magyar plakát kiállításának megrendezése nálunk mindkét fél számára hasznos kulturális tet." ERENBURG A REGÉNYRŐL Lapunkban ls hírt adtunk róla, hogy llja Erenburg, a kiváló szovjet író és publicista nemrég hazánkba látogatott. Itt-tartózkodása során nagy interjút adott A. /. Liehmnek, amelyet 10. számában közöl a LITERÁRNI NOVINY. A franciás könnyedséggel és szellemes iróniával, de egyben széles látókörre] és nagy hozzáértéssel megválaszolt kérdések közül talán a legérdekesebb az volt, amelyben A. J. Liehm kikérte Erenburg véleményét a regény fejlődésével kapcsolatban. A 19. század regényéhez viszonyítva bizonyos változás következett be — állapítja meg a többi között Erenburg. A klasszikus regény egy ember, egy család regénye volt. Ezt már Zola megváltoztatta. Bizonyos értelemben éppen ő a modern regény atyja. Milyen a 20. század regénye? A két világháború közti amerikai regény már nem írja le, hanem megjeleníti az embert. Századunk regényéből többnyire nem tudjuk meg, honnan jön, mit csinál a hőse, gyakran még azt sem, hogyan néz ki. Mégis megismerjük, mert feltárja önmagát. Erenburg szerint ez nemcsak a módszer, hanem egyben az életritmus változásának eredménye. Az írónak sokkal kevesebb helye és ideje van hősei történelmi tanulmányozására. Ez nem esztétikai törvény, hanem esztétikai szükségszerűség. Az író nem veszíthet időt a leírással. Ezek után még felfigyeltetőbb Erenburg megállapítása, hogy mégis, a múlt századok regénye nagyobb volt a mai regénynél. Csakhogy ennek okát, magyarázatát ő sem tudja megadni... lg. U